(Olvasónapló)
1.
Bevallom:
eleinte ezt a címet elsősorban blikkfangos hangzása miatt
biggyesztettem írásom homlokára, fontosnak tartván, hogy
lehetőleg minél többen elolvassák az alábbiakat. Még akkor is,
ha nem értenek vele egyet. Egy biztos: közömbösek nem maradnak.
Aztán,
ahogy a gondolatok és a tényanyag összeillesztésében haladtam
előre, úgy bizonyosodtam meg mind jobban arról, hogy a címből
indul ki minden, s ha nem is teljességgel oda tér vissza, de illő
foglalata annak a kései számvetésnek, amit dr. Petru Groza
(bizonyos időszakokban nagy előszeretettel akár Gróza Péter is)
néhai erdélyi ügyvéd, politikus, volt román miniszterelnök
történelmi szerepe kivált belőlem.
Írásom
tárgyának apropója roppant prózai: a csíkszeredai Kájoni János
megyei könyvtár új, illőbb környezetbe való tavaly év végi
elköltöztetése után, az igen gazdag állomány végre egy helyre
került és sokkal áttekinthetőbbé vált. A megnyitó ünnepség
alkalmával, a könnyen megközelíthető szabadpolcok között
járkálva-nézelődve, időnként találomra ki-kiemeltem egy-egy
szerény, idő koptatta kötetet, s így került a kezembe dr.
Gróza Péter: A börtön homályában (Corvinus kiadás) című
vaskos könyve is.
Megfigyeltem,
hogy a börtönnaplók eredendően népszerű olvasmányok: elvégre
nem mindennapi emberek, nem mindennapi helyzetben született nem
mindennapi gondolatait tartalmazzák. Ez esetben azonban mind a
szerző, mind a börtöntéma együttesen is az újdonság erejével
hatottak, legalább is számomra. Úgy vettem magamhoz a könyvet,
hogy reméltem: általa ki tudja milyen, addig kevéssé ismert
információk birtokába kerülök. Mindennél jobban égtem a
kíváncsiságtól: mit üzenhetett e könyvvel olvasóinak a
magyarság által is jól ismert politikus – méghozzá egy börtön
mélyéről?
2.
Mihelyst
olvasni kezdtem, az illúzió lepkéje elsorvadt és maradt a pőre
valóság: az egykori, a második világháború utáni Románia első
demokratikus kormányának nevezett Groza kabinet vezetője, dr.
Petru Groza börtönkrónikája 1945-ben jelent meg (magyar nyelven
is), a vonatkozó események viszont alig egy bő hónapot fognak át:
az Ekésfrontot vezető dévai ügyvéd 1943. december 26. és 1944.
január 30-a között – kereken hetven éve – volt a bukaresti
Malmaison börtön lakója, amelyet a közvélekedés akkoriban
amolyan "úri fogdaként" tartott nyilván, ahol a
börtönlakókat ugyan rács mögött tartották, de sorsuk távolról
sem volt annyira embertelen, mint a közönséges
büntetésvégrehajtási intézmények zömében.
 |
| A bukaresti Malmaison |
A bukaresti
Malmaison – büszke nevével III. Napoleon szépséges
franciaországi kastélyát idézi – valamikor, a XIX. században
Cuza román fejedelem utasítására a Bukarest védelmére rendelt
lovasság laktanyája volt. Később egyéb fegyvernemek is helyet
kaptak a kaszárnyában, továbbá egy katonai törvényszék, majd
állambiztonsági fogda is működött benne. A negyvenes évektől
kezdve egészen a hatvanas évekig, a politikai elit bebörtönzött
tagjait tartották itt fogva, hosszabb-rövidebb ideig, s ha kellett,
akár kegyetlenül meg is kínozták őket. (A dokumentumok szerint,
egyebek mellett itt vallatták Iuliu Maniut, Ion Mihalachét, Nicolae
Penescut és Corneliu Coposut, a Nemzeti Parasztpárt kiemelkedő
vezetőit is).
Groza az
Ekésfront vezetőjeként került a titkosrendőrség kitüntető
figyelmének középpontjába azáltal, hogy a romániai kommunista
párt egy csoportjának lebukásával olyan bizalmas iratok kerültek
a karhatalom kezébe, melyekből következtetni lehetett, hogy a
kommunisták az Ekésfronttól rendszeres pénzügyi támogatást
kaptak. Ennek tisztázására, illetve a Grozáék politikai
besározása végett tartották fogva Bukarestben pár héten át a
Déván élő ügyvédet, aki a Malmaison kényszerű
vendégszeretetét kihasználva, illetve a "ház"
kivételező könnyítéseivel élve, papírra vetette
börtönemlékeinek summáját.
A történelmi
igazsághoz tartozik, hogy a könyv piacra kerülése szorosan
egybeesik azzal az 1945. márciusi dátummal, amikor is Bukarestben
hatalomra került az úgynevezett Groza-kormány, s ország-világ
előtt segített azt kommunikálni, amit nem csupán a korabeli
jelszavak, hanem későbbi szlogenek is évtizedeken át hirdettek:
dr. Petru Groza/Gróza Péter kabinetje az egész romániai
lakosság érdekeit képviseli és védi, a lehető
legdemokratikusabb módon.
3.
 |
| Groza 1945-ben |
A
rendelkezésünkre álló források, bár többféle megközelítésben
is igyekeztek felfedni e nem mindennapi politikusi személyiség
ellentmondásos, összetett szerepét Románia huszadik századi
történelmében, a román és a magyar nép közötti
kapcsolatrendszer alakulásában, erősen hézagosak és rendszerint
egysíkúak; vagy inkább dr. Petru Groza pozitív szerepét emelik
ki adott történelmi időkontextusban, vagy pedig a mai, a
rendszerváltozás utáni nézőpontból politikai szereplésének
konjunkturális, demagóg jellegét hangsúlyozzák, a kommunisták
szekértolójának és kiszolgálójának tartják. Jellemző, hogy
az 1989 december végi romániai változások egyik első
"fegyvertényei" közé tartozott a bukaresti, illetve a
dévai Groza-szobor ledöntése. (Beke György Groza faluja c.,
2002-ben a Hitelben közölt riportjában jelzi, hogy a dévai szobor
talapzatát kezdetben Sztálinnak szánták, de a szándékból már
nem lett valóság a személyi kultusz megbélyegzése miatt, ezért
aztán az 1958-ban elhunyt Petru Groza bronzalakja került a
talapzatra.)
Ki is volt
ez a magyarul igen jól beszélő, magyar iskolákban nevelkedett,
román ortodox papi családból származó, sikeres ügyvéd, aki az
első világháborútól haláláig terjedő pályafutása során –
a megfigyelők szerint – minden politikai kutyaszorítóból
szerencsésen és sértetlenül került ki, s aki a börtönéletbe
is éppen csak belekóstolt? Beke György említett riportja számos
kérdést gyűjt össze s vet fel maga is ezzel kapcsolatosan,
kortársak vallomásaira, nyilatkozatokra és többé-kevésbé
megalapozott állításokra hivatkozva.
Fő kérdése
az: lehet-e hinni annak a Grozának, aki a trianoni döntés után,
merészen szembe menve nemzettársai törekvéseivel, ügyvédként
azokat a magyar nagyurakat védi, akiknek felosztott birtokaiból
román szabadparasztokat jutalmazott a bukaresti hatalom? (Igaz, hogy
ügyvédként nem sok kliensének tudja megadni a győzelem
elégtételét, viszont az eredménytelenül elvégzett ügyvédi
munkát is honorálni kellett, Groza tehát rendszerint nem maradt
hoppon.)
Komoly
szerelmi kapcsolat alakul ki ez időtájt a Déván műkedvelősködő
magyar-örmény operettprimadonna, Kabdebó Duci és a fiatal ügyvéd
között, ám a férfi családja ellenzi viszonyukat, s a csalódott
díva Kolozsváron, Janovics Jenő társulatánál keres és talál
vigaszt. (A kapcsolatból születik 1923-ban Kolozsvár egyik majdani
vezető színésznője, Bisztrai Mária.)
Később,
úgy egy évtized múlva, ugyanazoknak az erdélyi parasztoknak az
élére állva, akik ellen pereskedett, a Maniuékkal szemben álló
Ekésfrontot szervezi, s az erdélyi magyar haladó erőket egyesítő
MADOSZ-szal szövetkezik... Egyesek állítják, hogy rövid ideig a
jobboldallal is kacérkodott. Averescu marsall kormányaiban két
ízben is miniszteri tárcát kapott... A háború kitörése után
bekövetkezik aztán a kommunistákhoz való közeledése, amelynek
végkifejleteként 1945 tavaszán a moszkvai vezetés őt szemeli ki
arra, hogy a Románia számára vesztesnek ígérkező háborúból
végül szerencsésen kikerülő ország „demokrata
miniszterelnöke” legyen.
E
felvillantott, jócskán "meredek" fordulatok Groza
életútján érthető, hogy ma is fölkeltik mind a román, mind a
magyar történészek kíváncsiságát. Beke megfogalmazásában:
"Román kutatók 1989-et követően gyakran latolgatják,
hogy miért éppen ez a viharos múltú polgári politikus lett
Moszkva választottja 1945 márciusában a román kormányfői
tisztségre. Éppen azért, mert polgári politikusként “kezesség”
lehetett a Nyugat számára, hogy nem a pártdiktatúra, hanem a
demokrácia felé vezeti Romániát? Rugalmas politikus, aki nem
tiltakozik, ha helyette Moszkva igazán bizalmi emberei kormányoznak?
Szempont lehetett az is, hogy “magyar múltja” csillapítja az
erdélyi magyarok fájdalmát, amiért ismét kisebbségi sorba
taszítják őket?"
A kérdések
jogosak, ugyanakkor töprengésre késztetnek. Beke Györgyhöz
hasonlóan pedig ezúttal mi is spekulálunk.
Annyi
bizonyos, hogy nemzettársai zömének szemében Groza nem volt
eléggé román. Számos olyan gesztusértékű tettet lehet a
szemére hányni, amivel úgymond kilógott a sorból, "elárulta"
nemzetét. Másfelől, a magyar köztudat – leszámítva a múló
rokonszenvhez kötődő népszerűséget – ma megbélyegzően
minimalizálja, sőt elutasítja Groza közeledésének tényeit a
magyarsághoz, színjátékként, képmutatásként könyveli el az
ügyvéd magyarbarátkozását, amelyből egyes magyar ismerősei
(pl. Balogh Edgár, de mások is) teremtettek valóságos
Groza-kultuszt, s e kultusznak ma is tapasztalható maradék nyomai
ott vannak az erdélyiek tudatában. Maga az a tény, hogy igen sok
forrásban a volt miniszterelnök magyar nevével lelhető fel s
maradt fenn a köztudatban, egyesek szerint azt jelzi, hogy Grozából
valakik tudatosan próbáltak "jó magyar embert" faragni
(ahogy például Verne Gyuláról sikerült a puszta elnevezéssel
sok emberben elhitetni, hogy – magyar identitású), de ő erre
méltatlannak bizonyult.
Így igaz: a
románnak nem túl jó, magyarnak nem eléggé magyar Petru Groza /
Gróza Péter törvényszerűen osztozott azoknak a sorsában, akik a
két karakteres, jól elkülönülő entitás között megpróbáltak
közvetíteni és közelíteni, a szokásosnál nagyobb empátiát
mutatni mindkét irányba. Született ügyvéd volt, ami minden
cselekedetén megnyilvánult. Nem a frontális küzdelem, nem a
kiállás, a politikai következetesség stratégiáit követte,
hanem taktikázott, helyezkedett, az ellenfél gyenge pontjait
keresve, mindegyre a pillanatnyi esélyeket kalkulálta. Mindezek a
sajátos karakterjegyek megtalálhatók a Malmaison börtönben írt
feljegyzések mélyén, még akkor is, ha a papírra vetettek stílusa
meglehetősen dagályos, patetikus. Olykor az az érzésünk, mintha
a szerző egy tükör előtt állva, a közönségnek játszana.
Üzenhet-e számunkra egyáltalán valami komolyat a Malmaison
foglya?
4.
Számomra a
börtönnaplóból ma is igen tanulságos az a rövid kitérő,
amelyből kiderül: Groza fokozatosan és az átélt események
közvetlen hatására ébred rá arra, hogy a faj, az etnikai eredet
önmagában nem értékhordozó, csak annyiban, amennyiben általános
emberi kvalitásokkal párosul. A börtönben lengyel elítéltek
szomszédságába kerülvén, összebarátkozik velük, megismeri
szokásaikat, gondolkodásmódjukat. Az alábbi bejegyzés is ennek
az élménynek a lenyomata...
(Faj,
etnikai eredet, stb.) * Séta után Tulatzko barátommal
együtt meglátogattuk a két lengyel nőt. Cellájuk ajtaja nyitva
áll: éppen a kis szekéren levő üstből mernek maguknak. Jó
étvágyat kívánunk nekik.
Befejezünk
egy beszélgetést, amellyel észrevétlenül egy délelőtt telt el.
Ilyen módon elfelejtettem, ami közvetlen közelemben és tőlem
távol történik...
A
rendelkezés: „mindenki a cellájába" végigsüvít a
folyosón; visszahúzódom a cellámba és írni kezdek. Még egyet
megtudtam Tulatzkotól: Ciprian Porumbescu, a nagy román zeneszerző
szintén lengyel volt. Golebronzkynak született, nevét később
változtatta meg. Még egy oldal az igazság könyvében, amely
bizonyítja, hogy az értékek a faj határain túl emelkednek, a
biológiai vonal által megállapított határon, amely túl primitív
és túl szűk ahhoz, semhogy korlátokat szabhasson az emberi
lángelmének.
Vajjon
kivel lehetne helyettesíteni a magyar irodalomban és történelemben
a magyarok legnagyobb költőjét és ugyanakkor az 1848-as
forradalom lelkesítőjét: Petőfit, aki görögkeleti szerbnek
született és bölcsőjében Petrovics nevet viselt? Kivel
helyettesíthetnék a németek a „nem-árja" Heinét? Hát a
spanyolok Thetocopulost, „El Greco"-t?
Lapozzátok
végig az emberiség művelődési és gazdasági történetét és
számítsátok ki a veszteséget, amelyet egyes népek és általában
az emberiség szenvedett volna, ha bölcsőjében megfojtana vagy
máglyán elégetne minden más-etnikai eredetű, vagy más-fajú
embert. Az űr, amely egy ilyen elképzelt csonkítás következtében
tátongana, akkora lenne, hogy nem lehetne betömni az összes
„fajtiszta" fejekkel.
Jelen
pillanatban a faji kritériumnak vehetjük, de nem embereknél, hanem
állatoknál, ahol egy yorki sertés fölébe helyezendő a
„mangalica" fajtának, anélkül, hogy ez az első
felsőbbrendűségét, „über alles"-t jelentené.
Gobineau
az ő „Értekezés a fajok egyenlőtlenségéről" szóló
művével nagy tévedés spekulánsa volt, amelyet aztán Hitler
százszázalékos őrületté fejlesztett. Én azt mondanám: tiszta
őrület (vagyis műrost nélküli).
5.
Erőteljes
anekdotikussága és kihegyezett áthallásai ellenére hitelesnek
kell tekintenünk a börtönnapló ama fejezetének (Güzü)
üzenetét is, melyben egykori magyar kollégiumi élményeit
felidézve, leírja megismerkedését a később egyik legjobb
barátjává váló Serestély Béla költővel. Mindketten – még
a Trianon előtti időkben vagyunk – szászvárosi Kún-kollégium
kisdiákjai, kiszolgáltatva a szigorúan merev konviktusi rendnek és
a benne élők perfid indulatainak.
Így
kerül elő a szinte elfelejtett tárházból egyik volt
osztálytársam emléke... Serestély Béla a poéta.
Szőke,
halvány arcának körvonalai mind tisztábbak és immár közelemben
érezve őt, görcsösen kapaszkodom belé társnak e nyomott
hangulatú estén, nehogy újból magamra hagyjon.
Máris
ott kergetőztünk élénk villogással az ódon Collegium udvarán,
az iskolanyitás első napján, nekiindulva a gimnázium első
osztályának.
A nagy
kazal szalmából vaságyainkhoz jól feltöltve szalmazsákjainkat
és nyomogatva, hogy puffadt, kerekded alakjait lepréseljük, — a
gyermekcsapat hamarosan összegabalyodik és se vége se hossza
csínyjeinknek...
Ettől
holtrafáradtan hív össze szobáinkba „silentium"-ra az öreg
kis harang visító nyelve. 8-as számú szobánkban (akaratlanul
mostani „szobám"' számára gondolok, de hamarosan elkergetem
e zavaró gondolatot) körülüljük kilencen a bicskákkal
agyonfaragott hosszú, kerekded asztalt, a „publicá"-t.
Felette a fehérre meszelt mennyezetről lelógó petróleumlámpa
szagosan világítja körül sorban a falak melletti emeletes
vaságyakat, a vastag falba mélyen beépített kolostorszerű
ívboltos folyosóra nyíló öreg faajtót, a szemben levő fal
mellé szerényen meghúzódó külön két kis asztalt, egy-egy sor
könyvvel, amelyek előtt a felfigyelő „primárius" 8-ik
osztályos, az öblös hangú, két méter magasságú Bodor Aladár,
későbbi tanárom, majd a pesti rádión igen aktiv propagandista,
egyetemi (úgy gondolom) magántanár, foglal helyet.
A két
órán át tartó „silentium", kötelező csend és néma
tanulás, amely mellett egy légy zümmögése szinte uralja a
szobát, nagy próbára teszi az első diáknap izgalmaitól fáradt
nebulókat, akik csak most ismerkednek meg a klasszikus fegyelmi
collégiumi internátus szigorú korlátozásaival.
Nem
csoda, hogy az álommal inam szakadtából birkózva — elaludtam...
Beleestem az első kihágásba: aludni, — horribili dictu — a
silentium alatt a „publicánál"!
Erős
oldalbalökés riasztott fel álmomból: Serestély Béla barátom
lökött oldalba, riadtan meresztve ő is két kék szemét reám,
ösztönösen számolva azzal, hogy nem maradok adósa, miután
napközben saját bőrén tapasztalta ki izmaimat s verekedő
hajlamaimat.
„Ébredj
fel, mit alszol, mint egy güzű!" szólt hozzám gépiesen
zavartan, szinte súgva.
„Güzü?!"
Akkoriban,
mint régi román papi család sarja, dákó-román soviniszta
tradíciókkal terhelt légkörben nevelkedve, magyar nyelvismereteim
nagyon kezdetlegesek voltak. Nem illet túl jól és túl sokat
magyarul beszélni.
Mindenesetre
a két „ü" számomra kemény ízt adtak az ismeretlen szónak.
Bizonyára egy durva sértés, amelyet nem lehet megtorlatlanul
elviselni. Tehát: hirtelen pofonvágtam Serestély Bélát. Az ódon
háló és tanulószoba boltíves falai között, a szigorú
collegiumi fegyelem jegyében, néma csendben, suttogás nélkül
lepergő esti silentium órák alatt, amikor az asztal körüli
hallgatag tanulást csak egy-egy légy zümmögése zavarta meg, egy
egészséges pofon csattanása hallatlan, talán csak évszázadonként
előforduló esemény. A nemzedékek során fegyelmezett diákok el
sem képzelték, hogy ilyesvalami lehetséges.
Az egész
asztal körüli gyerekcsoport fölriadt, a külön kis asztalnál
könyve fölé hajolt, a hosszú pápaszemes szobafőnök, Bodor
Aladár felé meresztve szemeiket. Várták most már velem együtt,
cselekedetemnek végzetes következményét. Ez nem is késett.
A
primarius hirtelen talpon termett Csak ekkor láttam milyen óriás.
Hozzám lépett, magasra emelve 2 méteres termetéhez szabott jobb
karját. Összehúztam magamat, s vártam, hogy lecsapjon, úgy
látszik azonban meggondolta magát, ez amugyis poéta lelkű későbbi
tanárom, — s leeresztve karját, odaszólt Serestély Bélához:
„pofont kaptál, hát azonnal add vissza!"
A később
szintén költővé vedlett, amugyis vékonypénzü Béla barátom e
parancsnak szolgaiasan eleget tett és jobb tenyerével félénken
végigsimogatta bal arcomat. Én bensőmben teljesen meg voltam
elégedve, viszont azonban primáriusunk újból haragra gyúlt,
látva, hogy megbüntetésem ily formában nem sikerült s talán
öntudat alatt hajtva a nagyok ösztönétől, a gyengébbekkel,
kicsinyekkel elbánni, — ráförmedt Bélára: „Te szamár, hát
ez pofon? Te ilyet kaptál?"
Majd
hozzám fordulva: „Te Groza, adj még egyet neki, hadd tanulja meg,
mi az a pofon!"
És én
voltam elég oktondi ahhoz, hogy kívánságának eleget tegyek. Most
már felbátorítva, hatalmasan újból pofonvágtam Bélát, ki
sírásra fakadt.
E
naivságomra ráfizettem. A primarius most már kitanította Bélát.
„Látod,
most megtanultad, mi az a pofon. Tehát ebből adj vissza neki annyit
ahányat akarsz."
Poéta
ide, poéta oda, a sírással vegyes dühbe gurult is emberré
vedlett, s miután nem volt szabad védekeznem, egymásután rakta
mindkét arcomra két kezével a pofonokat fokozott gyakorlottsággal.
Ettől a zuhatagtól most már magam is sírásra fakadtam.
A tízórai
csengetés szalmazsákos vaságyainkba kergetett, és mint módosabb
fiú a felső ágyba (évi 8 forintos), Béla a szegény piskii
notárius fia az alsóba (4 forintos), amelyet nyikorgó kerekein
húzott ki a felső alól.
Egy ilyen
jól megrendezett sírás után mély, gyermekálmainkba merültünk.
Reggel 5
órakor a harangszónál félálomban csúsztam le a magas ágyból,
rálépve a még alvó Béla lábaira. Reám meredt fölnyitott
szemeivel és én bocsánatot kértem, — „nem akartam".
A harag
még romlatlan lelkeink melegében hamar felengedett, miként a hó a
sugárzó napfényben, s hajlamoson a teljes kibékülésre, Béla
hozzám szólt: „Nem baj, de miért ütöttél pofon az este?"
„Hát
te miért böktél oldalba, de ez még hagyján, miért sértettél
meg azzal, hogy, — hogy is mondtad — güzünek címeztél?"
„A
primárius, miközben aludtál reám parancsolt, hogy ébresszelek
fel egy oldalbalökéssel, s kérdezzelek meg, hogy miért alszol,
mint egy güzü. Mit tehettem mást, mint hallgatni parancsára".
„Hja,
úgy, — hanem mondd csak te Béla, mi az, hogy „güzü"?
„Magam
sem tudom" — válaszolt Béla.
Elámultam.
Hát mi két értelmetlen, naiv kis gyermek agyonpofoztuk egymást
valamiért, amit egyikünk sem ért, oly dologért, amelyről
fogalmunk sincs, amelyet csak hórihorgas primáriusunk tud és
rendez meg, kedvtelésből, avagy ami nem kevésbé vigasztaló
reánk, az erősebb hatalmi vágyából.
Keserű
lett a szánk íze, s napközben kísértve a gondolattól,
keresgéltük a güzü szót szótárakban, amíg reá nem akadtunk.
S csak akkor várt reánk az igazi kiábrándulás: a güzü szó,
dacára a két ü-nek nem is olyan sértő. E nevet egy kis félénk
vörös mezei egérke viseli, kedves, teljesen ártalmatlan állat,
amelynek csak egy hibája van; sokat alszik.
E kis
történetet, amely egy időben elmosódott emlékezetemben,
Serestély Béla barátom elevenítette fel, jegyezzük meg a napot,
1938 január 1-jén hozzám írt levelében újesztendei
jókívánságul.
Ő most
is költői lélek, s mint emlékszem, így vezeti be sorait:
„Emlékszel
Péter? Collégiumunk öreg igazgatója, minden tanév végén így
vezette be ünnepi záróbeszédét: „Hullatja levelét az Idő vén
fája", elfelejtve, hogy az előző esztendőkben ezt már
többször elmondotta, vagy talán belénk akarta vésni a múlás
gondolatát..."
„Tudod-e
Péter, hogy immár 44-szer hullatja a vén fa levelét, azóta hogy
mi a collégiumi első estén megismerkedtünk, illetve mint illik,
összepofozkodtunk a „güzü" miatt? Oly alaposan, hogy azután
ámulva állapítottuk meg, hogy egyikünk sem tudta, mi az a
„güzü"...
„De a
ráébredés e valóságra aztán, mint szinte természetes reakciója
az emberi léleknek, ennél közelebb hozott minket és e pofozkodás
egy egész életre megalapította barátságunkat".
Elmerültem
Béla barátomnak e hosszú szép levelén, a múltnak emlékeiben, s
tovább fűzve gondolataimat, válaszoltam neki postafordultával:
„...felidézted
boldog gyermekkorunk emlékeit, kedves Béla barátom, elmerengtem
rajtok s az idő múlásán, de csak rövid időre, miután én
kevésbé vagyok költő, s megmaradok annak, ami vagyok,
javíthatatlan politikusnak s megrögzött híve eszméknek,
amelyekért ma még nehéz, viszontagságos harcot kell folytatnunk,
de holnap valósággá válnak".
"A
mi fajta mesterségünk annyira vérünkké válik, hogy mindenütt
és mindig a mindenkori élet legapróbb élményeit, vagy
eseményeit, amelyek mellett a nálunknál boldogabb halandók
észrevétlenül haladnak el, — eszméink bűvkörébe vonjuk,
megvilágításában vizsgálgatjuk, elemezzük. Ne csodálkozz
tehát, hogy kisdiák élményünk is népi elvonatkozásban
foglalkoztatja most agyamat s ezuton megindulva, a magyar és román
két kis diák afférján, a két nép, a magyar és román nép
összezördülésének szimbólumává válik és kettőnknek egykori
kis verekedése eszméink lencséje alatt mikroszkopikusan, tükrözi
vissza népeink nagy tragédiáját".
A
történelem során haj, de sokszor pofozkodott össze e két nép,
amelyet az emberiség nagy terített asztalánál, hiszen földgömbünk
oly busás gazdag, a végzet ép úgy egymás mellé ültetett,
amiként egykoron minket a szászvárosi vén collégium
„publicájánál". Keserűvé tette egymás életét
dolgokért, amelyeket nem ismert s nem értett, ügyért, amely nem
az ő ügyük volt, hanem másoké, a hatalmasoké — hiszen az
egyén és a kollektív lélek ösztönös hajlamai oly azonosak —
mint a mi verekedésünk is végeredményben az óriás Bodor Aladár
prímáriusunk ügye volt.
De erre
csak későn jöttünk reá. Ha előbb tudtuk volna, bezzeg nem telt
volna kedve a nagynak, a hatalmasnak s megkíméltük volna magunkat
is kölcsönösen a bajtól...
Vizsgálgatva
közös történelmünk lapjait, leépítve e történelemből
mindazt, ami romantika vagy célzatos hamisítás, összetűzéseink
okait és eredményeit, kinyomozva azon érdekeket, amelyeket ezen
összetűzéseinkkel öntudatlanul szolgáltunk, hej, de sokszor
véreztünk ügyekért, amelyek mindkét nép részére — „güzü"
— volt.
De
folytatom 1938. évi újesztendei levelemet, — „Kedves Béla
barátom, amily szomorúsággal állapítom meg mindezt a múltra
vonatkozóan, épp oly tragikus biztonsággal látom előre azt,
hogy, sajnos, nem is olyan messze a sovinizmus, faji gyűlölet,
világuralmi törekvések és hogy egy néhány őrült, történelmet
csinálni akaró „vezér" háborús készülődései
légkörében, még egyszer összepofozkodni. E két nép még
egyszer fogja magát egymásra uszíttatni egy világuralmi vágytól
hajszolt harmadik által. A történelem egy ujabb lapot tartogat a
végtelen szenvedéseknek annyi ember szerencsétlenségének mindkét
nép részéről, egymást gyűlölve, egymás sírját ásva, azért,
hogy későn, közös szerencsétlenségünk füstölgő romjain
megállapítsák, hogy mások érdekében történt mindez, mások
vak eszközei voltak.
Azonban
amily biztonsággal látható előre ez újabb pofozkodás, ép oly
rendíthetetlenül bízom abban, hogy méreteinél, különös
történelmi adottságánál fogva ezen összepofozkodás oly
tanulságos lesz, eredményeiben annyira felvilágosító, hogy
egyszersmind az utolsó lesz.
Rá fog
jönni most az egyszer e két nép, hogy mindaz, amiért egymás
szenvedését okozták, nekik kölcsönösen „güzü" volt!
E rájövés
lesz a nagy nap a két nép életében, határkő, amely az egymásra
találás, a békés együttélés, jó szomszédi viszony, egymást
kiegészítő békés termelő munka új korszakát jelzi...
A tanulság
nyilvánvaló, s nincs miért megfejeljük a szerző által
hozzátoldott, aktualizált elmélkedésekkel, további
konklúziókkal. E bevallott népbarátság koronatanúja, a költő
Serestély Béla, aki végül is nem futott be látványos irodalmi
karriert, s mindvégig vasúti tisztviselő maradt, tíz évvel élve
túl barátját, biztosan ma sem tiltakozna fenti beállítás ellen,
hiszen az életnek ugyanazt az iskoláját járta ki, mint egykori
osztálytársa, tovább inkasszálva a meg nem érdemelt történelmi
pofonokat.
6.
A vaskos
börtönnaplóban a szerző külön fejezetet (Két nép
szenvedése) szentel a a román–magyar együttélésről szóló
gondolatainak. Feltételezem, hogy ez a tucatnyi könyvoldal az,
amiért a könyvnek (jóval) később újabb kiadása látott
napvilágot magyar nyelven: 1986-ban, a Közös dolgaink c.
sorozatban jelent meg a Gondolat kiadónál, s fontos hivatkozási
pont olyan jeles költőnk eszmei fejlődésében, mint amilyen
Kányádi Sándor.
Vörös
István a költő 75. születésnapjára írt tanulmánya (A
"röstellt" versek természetrajza. Kányádi Sándor
pályakezdéséről. Tiszatáj, 2004 május) bőven idéz e
fejezetből, mint a román-magyar együttélés máig érvényes
alapelveiből: „Azt mondtam: ez a két nép a történelem
keresztútjain mindig mint ellenség találkozott akkor, amikor
érdekük szerint egymás mellett kellett volna állniok. Történelmük
tárgyilagos vizsgálata kétségtelenül ehhez a következtetéshez
vezet – mint ahogy a történelem vakmerő és elfogult
meghamisításának sikerült elsötétítenie a nemzedékek
ítélőképességét, amikor mesterségesen táplálta az örök
ellenségeskedés és gyűlölködés hagyományát. […] Amikor
átléptem ezeket a szűk határokat [a
családi nevelés hasonló szemléletű korlátairól van szó – V.
L.], felvettem az érintkezést a széles nagyvilággal,
bejártam az akkori civilizáció nagy központjait és
mindenek-felett tágabb látókört és távlatot nyertem – a
sötétség szétszóródott és a gyűlölet elolvadt, mint a hó a
napon. […] Sikerült rájönnöm ilyen módon, hogy a román és a
magyar nép közötti megértés nemcsak hogy lehetséges, de –
mivel a szomszédság és a történelmi együttélés adva van – a
kölcsönös boldogságot célzó, lényegbe vágó feltétel és
geopolitikai jellegű parancs.”
A tanulmány
ennél is tovább lép: a Kányádi-féle Groza-idézés – a
Beke-féle riporttól eltérően – hangsúlyozottan tanúságtétel
is egyben. Nem a jelen szemüvegén át ítéli meg a tegnap
történteket, hanem a kor viszonyaiba helyezve idézi fel, amit maga
is személyesen átélt, hallott, gondolt, tapasztalt annak idején a
románnak nem elég román, magyarnak nem elég magyar Grozáról.
Tény, hogy Kányádi még jól emlékezett: az egykori
miniszterelnök szorgalmasan eljárt a kolozsvári színház
előadásaira, ahol a lánya főszerepeket játszott, de gyakran
lehetett találkozni vele a Bolyai egyetemen is, ahol a szünetekben
szóba állt a diákokkal. Kányádi mesélte azt is, hogy Groza
elmondta nekik: Sztálin koporsója mellett együtt álltak
díszőrséget Rákosival, s a váltás után mondta neki, van egy
kérése hozzá. Mire Rákosi: Groza Péternek nem lehet olyan
kérése, hogy ne teljesítsem. Groza: érettségi találkozónk
lesz, szeretném, ha ott lenne Nagybaczoni Nagy Vilmos is. Az
eredmény: „előkaparták” onnét, ahol deportálva volt,
engedték megnőni a haját, a külsejét rendbe hozták, és ott is
volt a találkozón!
Illyés
Gyula vélekedéséről sem szabad megfeledkeznünk, aki 1945
augusztusában, a pár hónapja miniszterelnökként ismert Grozával
való tárgyalás után a bukaresti rádiónak így nyilatkozott:
„Groza Péterben bátor demokratát, nagyvonalú államférfiút, a
dunai népek megbékélésének őszinte hívét ismertem meg,
nemcsak a román dolgozók, hanem a magyarok is nyugodtan rábízhatják
sorsukat."
Tény, hogy
dr. Petru Groza se szerzőként, se politikusként soha nem tagadta
meg, nem magyarázta ki és nem csűrte-csavarta felismerhetetlenné
azokat az eszméket, amiket a Malmaisonban (még ha részben
számításból is) papírra vetett és azután is hangoztatott. Ami
egyáltalán nem jelenti azt, hogy a dogmatikus rendszer keretei
közötti személyes tehetetlenségét erényeként kellene
elkönyvelnünk.
7.
A Két
nép szenvedése c. fejezet terjedelmes első része annyiban
időszerű, hogy a már ismert történelmi helyzetben az 1848-49-es
forradalom és szabadságharc közép-európai tanulságait
boncolgatja, latolgatja. Most, a március 15-iki események emlékező
felelevenítésének napjaiban a Groza józan és mértéktartó
hangja nyugtatólag hat mindkét nép szélsőségesei ellenében.
Szó sincs benne a lassan már-már megszokottá váló "vérvádról",
mi szerint a magyar szabadságharcosok 40 ezer ártatlan románt
mészároltak le Erdélyben, sem ama csúsztatásról, hogy az aradi
vértanúk tulajdonképpen az erdélyi románság véreskezű
gyilkosai lettek volna. Dr. Petru Groza határozottan állítja: a
monarchia vezetői, a Habsburgok századokon át ravaszul
kijátszották egymás ellen a különböző népeket. Csakhogy...
"A
népek emlékezőtehetsége rövid – állítja naplójában
Groza – és ezt a gyengeségét tökéletesen kihasználják
ezeknek az ellentéteknek haszonélvezői országon belül és
országon kívül.
Csak így
volt lehetséges, hogy egy nép életében aránylag rövid idő
múltán Horea lázadásának drámai esetét minden tanulságával
együtt elfeledték és a történelem megismétlődött egy
ugyanolyan tragikus végű forradalomban. Jancu mócainak
kiábrándulása, melyet ugyanazoknak a Habsburgoknak hálátlansága
idézett elő, összesűrítetten jelentkezett a „hegyek
királyának" tragédiájában, aki összeomlott a felelősség
terhe alatt abban a pillanatban, amikor a romantikus hősiesség és
a hiszékeny becsületesség köde szétfoszlott és átadta helyét
a kegyetlen valóságnak, amely ennek a romantikus felfogásnak
tökéletesen idegen elemekből állt. És ezeknek az új
tanulságoknak ellenére a hiba 1918-ban megismétlődött.
Továbbra
is ennek a fatális felfogásnak az útján akarunk haladni,
mindörökké visszaesve és elfeledve a múlt tanulságait? El
fogunk hát bukni mindannyian, akik felelősek vagyunk a múltnak
ezekért a hibáiért?"
Kérdéseire
az 1940-es esztendő eseményeinek alakulásában keresi a választ.
De vajon megtalálja-e? Kövessük együtt gondolatmenetét:
"Próbálom
rekonstruálni az 1940. augusztus 31-1 bécsi döntés tényeit a
tárgyilagos vizsgálódás szemüvegén keresztül, minden
előítélettől és szubjektív indokolástól menten.
A
vasrács, amely a külső világtól és ezáltal a „döntés"
által megindított szerencsétlenségek tömegének árnyékától
elválaszt engem, amely döntés számtalan román és magyar család
boldogságát tette tönkre, részre nem hajló és minden hétköznapi
felfogástól mentes ítélet magasságába emel engem.
Az
avatatlanok kiabálása nem hatol be ide. Tehát vizsgáljuk meg a
tényeket.
Mindenekelőtt
ezt a „döntést" mi, románok kértük (illetve Gigurtu,
Valer Pop, Manoilescu stb.), minden fenntartás nélkül eleve
alávetve magunkat az elfogadott bírák döntésének.
Amikor
azután jellegének megfelelően, a megfelebbezhetetlen és végleges
ítéletet egyszer kihirdették, kiáltoztunk a fájdalomtól, szabad
folyást engedtünk az ebben megvalósult igazságtalanság fölött
érzett felháborodásunknak és utólagos reparácíókat kerestünk
saját számlánkra, az ítélet keretein kívül. Beszédes
példákkal rendelkezünk éppen azok számára is, akik ebben az
ügyben a legérdekeltebbek.
A szöveg
például világosan előírta, hogy a közjavak, az összes
állampolgárok, — tehát a köztisztviselőkkel bezárólag — a
helyükön maradnak mindaddig, amíg az ítélet rendelkezéseinek
keretében a leltározást és a magyar vagy román állampolgárságnak
meghatározott időpontig való optálását illetőleg a végleges
szabályozás megtörténik. Mi ellenben, a kormány rendeletére,
annak óhaja szerint, mindent, amit tudtunk, hamarosan kiürítettünk,
mielőtt még a magyarok elfoglalhatták volna a bírák által nekik
ítélt területet. Előttünk végeláthatatlan oszlopokban vonultak
teherautók, vonatok, szekerek, az átadott Északerdély felől, a
megmaradt Délerdély felé, megrakva bútorokkal, iskolapadokkal,
klinikai felszerelésekkel, leszerelt kórházakkal, fantasztikus
változatosságban. Két nappal a döntés után a román kormány
áthelyezte a magyar származású állami kishivatalnokokat és
csakis ezeket, a megmaradt Délről — a magyar államnak átadott
Északra, azzal a rendelkezéssel, hogy negyvennyolc órán belül
induljanak el kijelölt helyükre. Élénken él emlékezetünkben a
fájdalmas jeleneteknek végtelen sora: a szerencsétlenek
csomagjaikkal a hátukon indultak el, miután ilyen váratlanul
kellett elválniok öveiktől, fészküktől, kis holmijuktól és a
tűzhelyüktől, ahol egy egész életének a fáradtságával
összekuporgattak maguknak valamit, amely életből 23 évet
töltöttek a tőlük most ilyen brutálisan szabadulni akaró román
állam szolgálatában. Minden utcasarkon találkoztam velük;
vasutasok, pénzügyi és igazságügyi tisztviselők, férfiak és
nők, akik könnyes szemmel kérték közbelépésemet, hogy ne
dobják ki őket az ősz küszöbén állásaikból és családjuk
köréből, amely nem követhette őket az ismeretlenbe.
Közbelépéseinkre a szolgálatban lévő főnökök ezt a
sztereotip választ adták: „el kellett menniök, mert a miniszter
úr távirati rendelkezésével áthelyezte őket." Sőt mi
több, egyes hatóságok írásbeli nyilatkozatokat mutattak fel,
amelyekben a magyar származású tisztviselő áthelyezését kérte,
a nyilatkozatot aláírva. Megengedem, hogy akadtak ilyenek is, akik
az Északerdélybe visszatérő magyar uralom gondolatára felforró
vérük hangja hívására — siettek, hogy ott egy órával
hamarább boldogabbnak érezzék magukat. De a bécsi szöveg,
amelyet aláírásukkal elfogadtak és elismertek a román állam
szomorú emlékű képviselői, mindkét félre nézve kötelező
közös eljárást írt elő arra az esetre, ha az emberek az egyik
vagy másik állam állampolgárságára igényt tartanak. Bírói és
az ítélet kötelezettségeinek szempontjából — kétségbe nem
vonva a jóhiszeműséget — világos, hogy a román kormánynak
határozottan vissza kellett volna utasítania az ilyen áthelyezési
kérvényeket, amelyek a román uralom alatt maradt állásból egy
másik, magyar uralom alá került állásba való átmenetelt
célzott.
De a
kérvények közül sokat kikényszerítettek a magyar származású
tisztviselőktől abban a pánikban telt légkörben, amely az
Északerdély elrablása miatt felindult románok uralma alatt maradt
magyarokat körülvette. A hatósági ember, különösen a rendőrség
és sziguranca embere, kegyetlenül rámeredt a kisebbségi
tisztviselőre, ez pedig aláírt és sírt. A döntés utáni
második napon jelen voltam a szomszédos Piski községben a
háromszázat meghaladó magyar származású vasutas áthelyezésénél,
akiket nagyobbrészt még gyermekkorukból ismertem, minthogy
állandó érintkezésben voltam a vasúti személyzetnek ezzel a
régi telepével (több mint két évtizedig voltam tiszteletbeli
elnöke a C. F. R. mechanikusok otthonának, stb.). Megállapíthattam,
hogy ezeket a szerencsétleneket túlnyomó részben kényszerítették
az aláírásra s ezek egyhangúan könyörögtek családjaikkal
együtt, hogy hagyják őket a helyükön. Természetes volt ezeknek
az elkeseredése, amely a szegény, füstös telep csendes utcáit
a könnyek völgyévé változtatta. Minden egyszerűségük ellenére
tisztában voltak vele, hogy azok az átadott Északerdélyben levő
helyek, ahová áthelyezték őket, nem voltak betöltetlenek, így
tehát a magyar állam ezt kísérő hozzájárulása nélkül az
utcán maradnak. Mint ahogy így is történt. Hónapokkal a döntés
után ezek közül sokakkal találkoztam, akik Kolozsvár utcáin
nyomorúságban, állás nélkül lézengtek.
A
kölcsönös gyűlölet hullámai, amiket az ostoba bécsi döntés
kavart fel, elárasztottak minden értelmet, elsötétítettek minden
agyat és lehetetlenné tettek minden olyan igyekezetet, amely a
megindult folyamatot megállíthatta volna. Anélkül, hogy a
megkínzott nép észrevette volna, megkezdődött többek között
az áthelyezések kevés intelligenciáról tanúskodó ravasz játéka
a román kormány részéről. Ezt a játékot mint azoknak a
bűnöknek egyikét fogják majd megbélyegezni, amely annyi család
szerencsétlenségét és annyi otthon szétdúlását okozta...
A bécsi
döntés után a román „Monitorul Oficial" megkezdte a magyar
származású tisztviselők áthelyezési rendeletének közlését,
hogy ilyenformán „törvényes" formát adjon a befejezett
ténynek (az igazság az, hogy ezeket a tisztviselőket már jóval
előbb túlküldték a határon). De, hogy meglegyen a "forma",
a bécsi döntés végrehajtása fölött „őrködő"
német-olasz bizottság előtt, a román kormány — amely tudta,
hogy ezek az áthelyezések nem felelnek meg a szövegnek — a
„Monitorul Oficial"-ban szeptember 10-én, tehát Bécs után
megjelent rendeletekkel, 1940. augusztus 16-i dátummal keltezte. Így
tehát a román kormány egy döntés előtti keltezést használt,
mintha ezeknek az áthelyezéseknek semmi közük nem lett volna az
akkor még előre nem látható bécsi döntéshez. Ha a mi nemzeti
önérzetünk — túltéve magunkat bármilyen emberi, vagy
keresztényi felfogáson, túl a nemzeti sovinizmust határain —
elő is írná, hogy együttműködjünk a román kormánnyal, ez a
kormány elzárja az utat ezzel az előrekeltezéssel, amely
kegyetlenül leleplezi ravaszságát.
Íme a
hibák, sőt több mint hibák — bűnök, amelyek keservesen
megbosszulták magukat.
A magyar
kormány, élén Teleki gróffal, aki tragikusan fizetett hibájáért,
amikor önkezével vetett véget életének (a bécsi bukásnál
jelenlevő híres kiküldötteink közül egyik sem röpített golyót
a fejébe, hogy ezzel pecsételje meg a történelem előtt az ő
hibáik folytán keletkezett szerencsétlenséget) reagált ezekre a
próbálkozásokra, amelyekkel a hátsó ajtón igyekeztünk valamit
megmenteni abból, amit Bécsben elvettek tőlünk. Próbálkozások,
amelyekkel saját butaságunkat akartuk helyrehozni.
Csökönyösen
tartva magam a tárgyilagos ítélet vonalán, mentesítve magam a
barátaimat, különösen az értelmiségieket fogva tartó
szenvedélytől és előrelátva a katasztrófát, amely tényleg be
is következett mindkét részen, mellőzve mindent, ami egy azonnali
kontroll szemüvegén keresztül befolyásol: alaposan megvizsgáltam
a tényállást a helyszínen, mind nálunk, mind pedig
Magyarországon, az elragadott Északerdélyben, ahol a bécsi döntés
után három nappal és utána is többször jártam. Ezt annak a
véletlennek köszönhettem, hogy személyes kapcsolataim és az
akkori magyar kiválóságok között iskolatársaim és barátaim
voltak.
A magyar
kormány ugyanolyan hibásan, a maga részéről a bosszú útján
indult el. Teleki gróf az Északerdéllyel frissiben „kiegészített"
Magyarország miniszterelnöke, a bécsi döntés után rögtön,
ennek a tartománynak fővárosába, Kolozsvárra jött. Ő sürgeti
a találkozást és a magyar uralom alatt maradt romára nép vezetői
elfogadják, hogy megállapodjanak egy modus vivendi-ben. Dr.
Hatieganu volt miniszter, Dr. Dunca volt főispán és mások
szertartásosan felöltötték a hagyományos frakkot és elébe
mentek a magyar miniszterelnöknek. Teleki gróf magas kultúrájú,
de állandóan szentimentális ember, aki inkább érzelmi, mint
hideg értelmi vonalon politizált (ez megnyilvánult tragikus
végében is) — inkább meleg volt, több mint barátságos,
valószínűleg a Bécsben elért magyar sikerektől felmelegítve.
Ezt a realitást érezhette Dr. Dunca akkor is, amikor ugyanez a
„gentleman" gróf néhány nappal később családjával
együtt átrakatta az új határon. Az ő esete jellemző a többi
összes esetre, amely abban az időben történt. Ennek az esetnek a
felelevenítése folytán olyan tájékoztató forrást fog alkotni a
történelmi tények és következtetések tekintetében, amely majd
kedvez a fény behatolásának a történelmi arányú hamisítások
sötétségébe. Dr. Dunca ügyvéd, nagybirtokos, Kolozsvár volt
román főispánja, hasonlóan sok máshoz, feleségével,
gyermekeivel és egy bőrönddel a kezükben megjelent Déván. Ide
menekült kiutasítása után, amelyet — a pár pillanattal előbb
átélt események hatása alatt — következőképpen mesélt el
nekem:
A
magyaroktól elfoglalt Kolozsváron történt fogadás alkalmával
Teleki gróffal váltott barátságos kézszorítás után a románok
azzal a meggyőződéssel tértek vissza otthonaikba, hogy a kormány
és az új magyar uralom testvéri megértés és az együttlakó és
szomszédos népek közötti békés együttélés szellemében fog
haladni és a múltra fátyol borul. Ez a reménykedés rövidéletü
volt. A magyar kormány hirtelen változtatott magatartásán és
villámgyorsan ütött. Nem lévén más jegyzék, a hatóságok nagy
sietségükben a telefonkönyv segítségével számos román
családot szólítottak fel, hogy két órán belül hagyják el az
országot. Nem szabad egyebet magukkal vinniök, csupán egy kis
bőröndöt és egy pokrócot. Telefoncsengés szórta szét a barbár
módon sújtott családok közé a megütközést és rémületet.
Közöttük
volt Dunca dr. családja is. Ez későn kapta meg a rendelkezést és
csak háromnegyed órája maradt az indulásig. A tragikus
fordulattól megdöbbenten bolyongott Kolozsvár állomásán a
kiűzött románok között, várva bevagonírozására. Egyszerre
csak a hatóság egyik képviselője kiragadta a többi köréből:
„Uram, önt Teleki gróf kéreti a telefonhoz, aki Budapestről
szeretne önnel beszélni." Először egy nagy kérdőjel,
azután a világosság halvány pislogása és remény osont az
elszürkült lelkekbe. Visszatérés lenne? Lehet-e majd beszélni
azzal, aki a szakadék szélére taszított ezrek sorsát tartja a
kezében, hogy ugyanez a kéz az utolsó pillanatban segít?
A gyötrő
kérdésre lesújtó a felelet: „Dunca doktor úr, azért hívtam
önt a telefonhoz, hogy megkérjem, közölje azokkal ott túl,
hogyha tovább is folytatják disznóságaikat (vagy valami ilyesmit)
és a mi határainkra dobják a zsarnokian áthelyezett tisztviselők
tömegét, akiket nem tudunk elhelyezni, akkor még drasztikusabb
megtorláshoz folyamodunk és a magunk részéről még több románt
teszünk át a határon." Teleki gróf lecsapta a készüléket
— és Dunca doktor megindult a tehervonat felé, bezárva és
összepréselve a marhavagonba a mindenüket elvesztett románok
szomorú tömege mellett, hogy azután a tordai alagút mesterséges
határánál mindnyájan egy brutális testi motozásnak legyenek
alávetve. Értéktárgyakat kerestek, briliánst, pénzt...
Dr.
Lupant, a kolozsvári klinika asszisztensét a magyar csendőr egy
erőteljes csizmarúgással segítette át a határon, eltörte
gerince alsó csigolyáit és párhónapos kórházi kezelésre tette
alkalmassá.
Körülbelül
így bántak az állampolgárokkal és vagyonukkal bizonyos hatóságok
— románok vagy magyarok — egy olyan uralom alatt, amelyet
alkotmányosnak és törvényesnek hirdettek a civilizált világ
előtt. A kormányok és az illetékesek, akik az ezen a meredeken
való lesiklásokat védelmükbe vették, amelyek végzetesen
vesztettek mindkét részről a megtorlások túllicitálására,
nagy felelősséget vállaltak magukra e két nép történelme
előtt, amelynek annyi könnyét sajtolták ki s leírhatatlan
szenvedéseket zúdítottak a szerencsétlen kettévágott Erdély
lakosaira.
A
felelősek tudatalatti lénye megérzi ennek a felelősségnek
esedékességét; innen van a szüntelen igyekezet mindkét részről,
hogy saját embertelenségeiket a mások elvetemültségével
igazolják.
Elloptam
a szomszédom tyúkja alól egy tojást, a következő éjszaka —
igazi „megtorlás" — ő ellop egy ökröt az istállómból.
„Jól van szomszéd, egy ökröt lopsz el?" „Te kezdted."
„De én csak egy tojást loptam el tőled!" A vitát,
bármilyen érdekes, a végtelenségig lehet folytatni, de az alapja
elvitathatatlan marad: mindketten tolvajok, tehát elítélendők még
akkor is, ha az egyik bizonyos mértékig megfontolandóbb mint a
másik.
Ennek az
elítélése mindkét nép részére egy újjáépítésnek aktusát
fogja alkotni. A hibák megállapítása, melyet nyomon követ a
felelősek megbüntetése, emlékkövet emel majd az utóbbi években
mindkét részen átélt szerencsétlenségek tömege fölé és arra
buzdít majd, hogy letérjünk a végnélküli ellenségeskedés
útjáról, amelyből sohasem mi, hanem mindig mások húztak hasznot
— és induljunk el a másikon: a népek közötti megértés útján,
a felsőbbrendűség és az uralom kölcsönös igénye nélkül."
8.
Nem olvastam
még román embertől ehhez hasonlóan kiegyensúlyozott, tárgyilagos
színvallást a második bécsi döntés kérdésében. Szinte a
szemünk előtt zajlik a kezdetben korrektnek hitt és remélt
békebíróság fölötti dühkitörés és a szemet-szemért,
fogat-fogért replikázó indulatok eszkalációja. Nem telik bele
sok idő, és már senki sem nevezheti ártatlannak magát ebben a
konfliktusban. Az adott és a kapott ütések, az egymáson ejtett
sebek azt bizonyítják, hogy Trianon egyáltalán nem oldott meg
közöttünk semmit, továbbá a bécsi igazságtételt is fölösleges
volt kierőszakolni, ha végül is a második világháború, majd
Párizs és az azóta tartó, hol nyílt, hol burkolt kötélhúzás
lett a végeredmény.
Dr. Petru
Groza / Gróza Péter valójában nem volt akkora történelmi
személyiség, mint amekkora az alakja köré szőtt kultusz,
legendák és anekdoták nimbusza sejtetni engedné. Börtönnaplója
után ítélve viszont kettős kötődésében odáig jutott
kultúrember, aki a román és magyar nép érdekeivel azonosulva tud
és mer pártatlan lenni egy olyan korban, amikor ez a képesség
csak nagyon keveseknek adatott meg. Ez az, amivel máig hatóan
üzenni tud nekünk a Malmaison alkalmi foglya az 1943-44-es év
fordulójáról. A többi: vanitatum vanitas...
Vagy olyan
tisztaság, bűntelenség utáni eredendő vágy, amit Groza barátja,
Serestély Béla egy örökszép versében így fogalmazott meg:
SERESTÉLY
BÉLA:
A hó, a
hó...
A hó, a
hó, a hó, a hó...
Égi
szita szitálja lassan
és hull
és hull és egyre hull,
angyalpárnákból
lágy pihék
szállongnak
szakadatlanul,
égi
kezek csak egyre ontják
befödve
gyászt és vért és pompát
csak hull
és hull, mindegyre hull
s már
minden fehér hóba fúl:
a
háztető, a rét, a domb,
toronytetőn
a fénylő gomb,
a temető,
a szántóföld
fehér
halotti leplet ölt,
az
országút, a híd, a tó,
mind,
mind vakító, tiszta hó,
a templom
és börtön felett
halld
hancúrozni a Telet,
hogy
pattan csípős ostora,
belé
reng kórház, oskola,
a hó
mint pajkos, rossz kölök,
a két
szemed közé röhög
s mint
csintalan, vásott gyerek
veled
szünetlen incseleg,
arcodba
vág, nyakadba hull
és
paskol irgalmatlanul,
szegény,
fázós, didergő fák,
mint
posztot álló katonák
míg
Tavasz-káplár úr nem int,
hóköpenybe
strázsálnak kint,
őrizve
ők az utakat,
hol
csilingelő szán szalad
az
ólomszürke ég alatt,
honnan a
hó szakad... szakad...
Már
napok óta egyre hull
és
szünetelni nem akar,
és
bitófát és Golgotát
egyforma
szűzlepel takar,
és
erdőszélen őz nyomát
és
tolvajét, ki lopni járt,
fehér
leplével elfedi
a hófehér
hó egyaránt,
szekér,
ha máma erre jár,
holnapra
nincs nyoma se már,
mert
szüntelenül hull a hó,
a hó, a
hó, a hó, a hó...
Ó tiszta
hó, ó szűzi hó,
veled az
Úr lelke izent,
e szűz
fehérség jaj de jó
és jaj
de jó e szűzi csend!
ó
szálljatok lágy hópihék,
nyílj
ablakomon jégvirág,
csak így
tudom elhinni még,
hogy van
egy tisztább, szebb világ,
ahol a
könny, a gyász, a vér,
a bűn s
erény: fehér, fehér...
Ha jön a
kékszemű Tavasz -,
e
csélcsap, ifjú, vad kamasz,
úgyis
mindennek vége már
és jön
a lucskos sár, a sár
s a kék,
mosolygó ég alatt
egy csepp
fehérség sem marad...
Ó
áldott, szűzi, tiszta hó,
mindig
így élni volna jó,
bűnt nem
tetézve szüntelen,
-
fehéren, tisztán, bűntelen...
Utóirat:
A
Malmaison épülete megszűnt megtorló intézménynek helyet adni, s
hogy le ne bontsák, ma a lehető legcivilebb intézmény: egy
éjszakai klub működik benne; termeinek, celláinak rideg, morbid
környezetében önfeledten, a múlttal mit sem törődve szórakozik
a bukaresti fiatalság....
 |
| Malmaison mint klub: a morbid szórakozóhely |
Csíkszereda,
2013. március 13.
