Cseke Gábor: Mitől leszünk vadmalacok?

(Olvasónapló*)

Élő kamera

Hetek óta figyelek egy élő kamerát, amely viszont a természetet figyeli. A távoli Észtországban működtetik, egy szimpatikus nyírfaerdő kellős közepén. Jó minőségű objektívjén keresztül élesen látni minden apró részletet: a tisztás füve, az itatógödör, a deszka-jászol, a boglyába rakott takarmány.
Az igy nyert távoli kép nappal színesben, estétől hajnalig fekete-fehérben láttatja a világot. És sokszor, nagyon sokszor belesüvít a mikrofonba a szél.
Szabad útja van minden irányban.
Jó ideje, esténként vaddisznókonda is tiszteletét teszi a gondosan ellátott, takaros vadetetőnél. Mostanában előszeretettel csemegéztek a földre lerakott sárgarépából. Érdekes, egy más napon fülelő, ideges őzeket lehetett látni, amint ugyanabból a murokból táplálkoztak. Arra gondoltam akkor: az erdőnek talán megvan a maga íratlan (vagy írott? ki tudhatja?) menetrendje, munkabeosztása arra nézve, hogy mikor, mely lakója járulhat a közös konyhaként működő vályúhoz. Olyanképpen, hogy lehetőleg ne zavarják egymást, hogy élhető élet legyen a sokszínűségből, ne pedig háborúság.
S láss csudát, ezek a vadállatok a kamera előtt, saját körükben, úgy viselkednek, mint bárki, aki nyugalomban, békességben múlatja az idejét: ki vakogva, ki röfögve, más fújtatva, meg vinnyogva (attól függően, milyen az erdei tájszólása).
Ahogy mondani szokás: minden csendes.

Vaddisznók a kamerában

Eszembe jutott közben, többször is Gergely Tamás sok-sok vadmalac-története, amelyek most már könyvvé is összeálltak, amelyek eredője szintén a városi ember kukkolásában keresendő. Könyve utószavában ugyanis elmesélte: az éppen bekapcsolt tévében elkapott egy filmfarkat, a híradó előtt, amely az úton átkelő vaddisznókat mutatott, “ringatózva haladva, farkukat lóbálva.”
Az élményből született meg Vadmalac. Aki, amint a könyvből kiderül, lehetnék akár jómagam is. Föltéve, ha olyan kérdéseket fogalmazok meg a magam vagy a környezetem számára, amelyek saját válaszra várnak. Nem a másokéra, hanem az enyémre. A miénkre.
A kamerák csak az élményt hozzák.
A vadmalac körülnéz a tisztáson és kérdez. Valahogy úgy, ahogy Petőfi teszi, anyjának kedves tyúkjával: “Ej, mi a kő, tyúkanyó kend?”


A valóság játékai

Ahogy a szél időnként a füvet borzolgatja, úgy fel-felötlik bennünk a gondolat: ha nem meséről van szó, akkor mit keres egy vadmalac egy kortárs történet kellős közepén, ráadásul egy könyv központi szereplőjeként? Hogyan értsük meg őt? Miként közeledjünk hozzá? Milyen közös tapasztalati értékeink vannak vele, hogy a legminimálisabb empátiát érezhessük iránta? Mit jelent a számunkra egyáltalán az ő lelki gyötrődése? Van-e egyáltalán lelke?
És különben is?
Az ilyesfajta tépelődés mindannyiszor rátelepszik az emberre, valahányszor egy szokatlan alaphelyzetbe kell beleélnie magát. Az nem igaz, hogy könnyűszerrel nem tudná megtenni; az ember köztudottan mindenre képes (sőt, még többre is – hallom hátam mögött a kaján beszólást…).
Több mint valószínű, hogy a szándékkal van a baj. Nem hajlandó bárki kedvéért hullámhosszakat, konvenciókat váltani. Mert hogy minek? – teszi fel a kérdést. A rutin hozzásegíti ahhoz, hogy mindig csak a lényegre összpontosítson.
De mi a lényeg? Ez megint olyan valóság-borzoló kérdés, ami mellett nem könnyű elsiklani. Lehet, de ha már Vadmalac birodalmába tévedtünk, nem érdemes.
Ha ezt a világot nézzük, akkor kiderül, hogy az irodalmi hősök identitása annyiban érdekes, amennyiben magukra tudják vonni a figyelmet. És amennyiben hűek maradnak önmagukhoz. (Ebbe természetesen a gyökeres változás lehetőségeit is beleérthetjük.) Az író – ha más-más stílusban és eszközökkel is – tulajdonképpen játszik velünk. Azt játssza, hogy az ő világa az igazi, hogy nem ő lépett be a mi valóságunkba, hanem mi léptünk az övébe, nekünk kell elfogadnunk a játékszabályokat. Mi vagyunk a vendégek – ha már egyszer kézbe vettük a művét -, nekünk kell tudni viselkedni, figyelni, élni a vendégjoggal, ugyanakkor maximális empátiát gyakorolni.
Az átélt valóság amúgy is nap mint nap hozzászoktat bennünket a gyors fordulatokhoz, változásokhoz. Sok a szüszpansz. A kellemes és kellemetlen meglepetés. A stressz. Az akció. A reakció. És az agresszió. Ezt ma már egy vadmalac is tudja… érzi… gyakorolja…


Hétköznapok Svejkje

Az RMSZ hasábjairól összegyűjtött “zsebversek” közül nemrég feltűnt egy néhai Veress Gerzson által irt gyöngyszem,  amelynek Svejk lovasszobra a címe.

lovat álmodni svejk alá

és látni őt nyeregben

ez az uram urambocsá

ami létezhetetlen

Akkor döbbent belém, hogy Gergely vadmalaca tulajdonképpen egyfajta Svejk, aki annyira blőd, hogy azt egyenesen illik komolyan venni. Igaza van a költőnek: Svejket nehéz lenne lóra ültetni, már csak a testi dimenziói miatt is, meg aztán az olyan kvaterkázó, sörözgető, mindent félvállról vevő, a háborús fenséget úton-útfélen kifigurázó embertípus nem jut el soha a lovasságig.
Svejket már-már el sem tudom képzelni a civil életben, a mindennapokban. Az ő hétköznapi szerepét viszont kitűnően ellátják az olyan hősök, mint amilyeneket az isteni Fernandel játszik remek francia vígjátékaiban, vagy akár a bűnüldözés rutinját kifigurázó félszemű Colombo hadnagy. A maga módján Vadmalac is a hökkenet képviselője, a normalitás és a formális logika esküdt ellensége. Lehet, amennyiben csak egyszerű Malac lenne, maga is belesimulna a tájba, elfogadná a világ rendjét, a mások által összeállított élet-recepteket és viselkedési mintákat. De ő vadságával és malac mivoltával kilóg a sorból: van annyira okos, hogy már tud kérdezni és kételkedni, de lelki beállítottsága megóvta attól, hogy unos untalan válaszokat fogalmazzon meg. Hogy bölcsködjön. Amikor úgy tűnik, hogy bölcsködésen fogjuk, akkor is inkább csak “teszi az eszét”, hogy ne lógjon ki a sorból, hogy valamiképpen komolyan vegyék, de azért a másságára is felhívja a figyelmet.
Igazából személy szerint nem szeretem Vadmalacot, de tisztelem a másságát és a különutasságát. Valahányszor megnyilvánul, mindig arra kell gondolnom, hogy a kesztyű akkor is kesztyű marad, ha kifordítják.
Így van ez a gondolatokkal és az élethelyzetekkel is. A fordított, az eltorzított világoknak is megvan a maguk rendje. Vadmalac egyikhez sem tartozik. Futkározik a valóságok között, röfög és… spekulál.
Ha jobban átgondoljuk az életünket, ezt néha magunk is megtesszük. És ettől leszünk – vadmalacok…

*Gergely Tamás: Vadmalac és a kitartott magas C. Üveghegy kiadó, 2015.

„Vezényszó nélkül is haptákba állt a század…” (3)

A múltidéző előre néz
(Gondolatok Daczó Katalin első világháborús dokumentumkötetéről)

Emlékkép a háborúról (Simon Zita tulajdona, Bács
Béla felvétele)

Nagy lendülettel és bősz emlékezni vágyással vágott neki a világ közvéleménye tavaly az első világháború centenáriumi felelevenítésének. Igényesebbnél igényesebb projektek, konferenciák, emlék- és dokumentumgyűjtemények, memoárok, hadtörténeti és politikai elemzések s nem utolsó sorban művészi alkotások tűzték maguk elé a nagy háborúval való szembenézést mintegy három emberöltőnyi távolságból. Egy adott ponton úgy nézett ki, hogy az országhatárokon (sőt, kontinenseken is) átívelő, mind nemzeti, mind nemzetközi emlékezet egy világméretű, roppant tűzijáték része, amely látványos módon idézi meg ugyan a múltat, de túlságosan hamar kiég. Több volt benne a megidézés, a nosztalgia és a névsorolvasásra emlékeztető felsorolás, és sajnálatosan kiégett belőle az őszinte szembenézés és higgadt elemzés szándéka. Így aztán, 2014 múltával odalett a centenáriumi emlékezések hímpora, s ha nem is szűnt meg teljességgel a közösségi múltidézés – elvégre a háború távolról sem teljesítette be a kezdeti hurrá-optimista jóslatokat, nem ért véget akkor, amikor elindítói remélték s szerették volna, hanem jócskán bele nyúlott a télbe, majd a következő esztendőbe, s tulajdonképpen az egész emlékezet-forgatagnak illett volna kisajátítani az évszázad második évtizedéből még fennmaradt éveket –, a figyelem lassán másra terelődött. Felhagyott a tanulságok számbavételével.
Persze, még nem veszett oda minden. A múltidézés motorjait újra be lehet indítani, az viszont már most evidenciának látszik, hogy egy már-már beláthatatlan, több ismeretlenes és sokrétű tanulsághalmazt generáló eseménysor átvilágításához komoly és őszinte vizsgálódási szándék, alapos tájékozódás és az emberi sorsokra, szenvedésekre és gondokra hangolt empátiára van szükség. Újra és újra feltámadó kíváncsiságra mindaz iránt, ami déd- és nagyszüleink életét személyes tragédiákká, csalódások és veszteségek forrásává silányította.
A csíkszeredai Hargita Népe vidéki napilap, s olvasói elvárásait és érdeklődését figyelembe véve, a szűkebb övezet, a Székelyföld Hargita megyének nevezett régiójának még meglévő háborús emlékeit térképezi föl nemcsak széltében, de mélységében is. És következetesen. Mondhatni, kiszámíthatóan. Ezért fordulhatott elő, hogy miközben általában szinte mindenütt elültek az emlékezés hangjai és a centenáriumi díszsortüzek, az általa indított rovat gyakorlatilag akkor kezdett igazából kivirágozni, majd később termőre fordulni. Daczó Katalin, az Emlékképek a nagy háborúról című, kéthetente jelentkező, múltidéző rovat kitalálója és egyszemélyes szerkesztője szívós következetességgel és a téma iránti tiszteletből fakadó alapossággal vágott utat abban az emlékezet-bozótban, ami választott tárgyát akarva-akaratlan kuszán és vadon benövi. Az élő emlékezetet ugyanis nagymértékben szennyezi a különböző csatornákon áradó, sokszor kétes hitelű információ. Egy nagy horderejű történelmi eseményben részes emlékező nagyon sokszor saját véleményként, tapasztalatként operál olyan információkkal is, amit pedig a propaganda tálalt neki valamikor szinte tálcán. Daczó jó érzékkel különíti el az ellenőrizhető adatokat a vélekedésektől, a sejtéseket az írott dokumentumoktól, a családi legendákat a tágabb közösségi emlékezettől. Riporterként is az a szerencsés kutató-felfedező típus, aki szeret, s ezért nem is mulasztja el benézni minden sarokba, nem elégszik meg néhány felszíni cserépdarabbal – bár sokszor abból is híven következtetni lehet az egészre –, többszörösen próbára teszi saját értesüléseit, levéltárakban, sajtógyűjteményekben kutat utánuk – magyarán nem ismer lehetetlent. Problémalátása és -láttatása ezért sikeresen mozgósítja a részvételünket, érdekeltté téve az olvasót is a nyomozásban. Emberi sorsok alakulásában keresi a nagy háború még fellelhető nyomait, következményeit, s amikor hiteles értelmezésében megakad, nem átall szakmai tanácsadót megszólítani, akitől nem csak ő maga, de mi is sokat tanulhatunk.
Akárcsak az első világháború, a Daczó Katalin dokumentumriport-sorozata is egy minden részletében összefüggő folyamat, amelynek csak azért láthatjuk a felbecsülhető végét, mivel ma már pontosan tudjuk, hogy a nagy háború Trianonnal – ha csak formailag is – véget ért. De akik annak idején benne voltak az időörvényben, és a folyamatot nem csak kutatták, de élték is egyben, és cselekedve vagy tehetetlenül sodródtak a hullámain, azoknak fogalmuk sem volt, mikor és hol ér majd véget ez az addig példa nélküli öldöklés- és szenvedés-sorozat. Daczó Katalin eddigi riportjait olvasva úgy képzelem, hogy rovata addig él igazán, amíg szerzőként és szerkesztőként újabb és újabb kérdéseket képes maga elé tűzni. "Háborújának" bármennyire is az elején tart még, máris összeállott az a bizonyító anyaga, mely főként abban válik hasznunkra, hogy fölébreszti érdeklődésünket a világégés lokális kérdései, sokoldalú szemlélete iránt. A múltidézés módszeressége megteremtette azt az összefüggő panorámát, amelyet akár tovább is lehet még tágítani, de amelyen már látszik az a jövőbe tekintő igyekezet, hogy az emberiség ne léphessen még egyszer ugyanabba a folyóba (bár, őszinte sajnálatunkra, közel húsz évvel az első háború után, sajnálatosan, mégis megtette...).
A filozófia klasszikusaitól tudjuk: mostanig örök igazságnak bizonyult, hogy igazából nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Az eseményekre vonatkoztatva ez így hangzana: semmi sem ismétlődhet meg pontosan, ugyanúgy, mint legelőször. Az emberek és a cselekmények ujjlenyomatai végül is egyediek, személyre szabottak. Ámde mindig van bennük valami közös, valami általánosan meghatározó. E kettősség gerincélén egyensúlyozva vezet végig bennünket Daczó Katalin riportkötete, amelyben a lokális történelem emlékező elemeit vegyíti a szöveges és képi dokumentumok bizonyító erejével. Jó érzékkel kerüli el a hatásvadász eszközöket, nem időz el aránytalanul sokat divatos témáknál és divatos értelmezések mellett. Már most annyi lényeges adalékot olvashatunk a könyvben a székelyek világháborús életviteléről, hogy már a következő gyűjteményt is várjuk. Ugyanis a centenárium – s reméljük, a sorozat is – folytatódik...

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2015. augusztus 19.

„Vezényszó nélkül is haptákba állt a század…” (2)

A Belügyminiszter értesíti Csík vármegye
közönségét a szarajevói merényletről (távirat)

A Hargita Népe kiadónál megjelent riportkötet (szerző: Daczó Katalin) részletes tartalomjegyzéke a következő:

Daczó Katalin: A háború velünk van, csak elfeledtük (Szubjektív előszó)
Azt ígérték nekik, halhatatlanok lesznek, de seperc alatt elfeledték őket – ezt tapasztaltam csaknem mindannyiszor, amikor munkám során háborús hősök/áldozatok nyomába eredtem. 

*

„A székelyföldi ezredek megállták helyüket”
Az 1914. július 28-án kiadott hadüzenet századik évfordulójára emlékezve Nagy József gyergyóremetei helytörténészt vallattuk a Monarchia hadseregének felépítéséről, a székely fiúk 1914-es csatáiról, valamint arról, hogy mennyire is ismerjük eleink Nagy Háborúját.

A Lövéstől a Nagy Háborúig. Harminc nap Csíkban
„Bomba és revolver” – ezt a címet adta vezércikkének a Csíki Lapok, beszámolva a Ferencz Ferdinánd trónörökös és felesége ellen 1914. június 28-án elkövetett merényletről. A revolver Gavrilo Princip húszéves szerb nacionalista kezében dördült el. „Ez a merénylet az osztrák–magyar monarchiát s vele a Habsburg dinasztiát akarta felrobbantani.” – vélekedett a cikkíró.

*

Hollók a háborúban
„Kedden este 10 órakor hire jött, hogy Szerbiának megüzentük formálisan is a háborut – számolt be az egyik helyi lap a Nagy Háború kitöréséről. – A város már jórészt lenyugodott, de a hir annyira felvillanyozta a még sétáló közönséget, hogy csakhamar nagy csoportokba verődve, zajos énekszóval, rendkivül lelkes hangulatban bejárták a várost, mindenütt éltetve a háborut.” „Az országnak ilyen népszerü háborúja alig volt”- tette hozzá a lap újságírója. Nem csoda, ha a következő hetekben, a felfokozott hangulatban tömegesen jelentkeztek önkéntesnek a fiatalok, köztük a csíktaplocai Holló Bálint. 

Ladó István szerencséje
A népmesékben nagyon gyakori, hogy a székely legény az uralkodó udvarában csinálja meg a szerencséjét, de a valóságban kevés olyan személyről tudunk, aki valóban eljutott a császári udvarba. Ezek egyike Ladó István volt.

Portrék az olasz frontról
1915-ben, a világháború második évében Olaszország hadat üzent az Osztrák–magyar Monarchiának. Hamarosan megkezdődtek a harcok az Adriai-tenger északi medencéjében található Karszt-hegység nyugati nyúlványánál a Doberdó-fennsíkon is. Itt a front mintegy 80 km-es szakaszán a Monarchia 820 ezer, az olasz haderő 650 ezer katonát veszített 1915 és 1917 között. Ezen a frontszakaszon töltötte katonaéveinek jó részét Márton Áron, a későbbi püspök.

„A sok lemondás megöregítette lelkünket”. A Péter család katonái
Nem tudjuk, hogy pontosan hány hónapot, hány évet katonáskodtak és sínylődtek fogságban alig több mint nyolcvan év leforgása alatt – 1880 és 1944 között – a várdotfalvi Péter család férfitagjai, de nagyvonalú számítások szerint is a három nemzedék öt tagja több mint huszonöt évet töltött távol családjától, hazájától, idegen érdekekért. Ehhez még hozzászámíthatjuk a család egyik női tagját, Erzsébetet is, aki az első világháború alatt az olasz fronton vöröskeresztes nővérként tevékenykedett és ott szerzett fertőzés következtében, fiatalon hunyt el.

Szántó Lőrinc vitézsége
Szántó Lőrincre hónapokkal ezelőtt figyeltem fel. Pünkösdi világháborús oldalt terveztem volt, de csak az első hírig jutottam: elolvastam, hogy száz évvel ezelőtt, éppen pünkösd másodnapján tüntették ki harmadjára a kozmási Szántó Lőrincet. Csakhogy a hozzátartozókat megtalálni kissé időigényesebb volt, mint gondoltam, s a kitüntetés alkalmából készült fényképekre is újabb heteket kellett várni... Végül is, megérte, mert annak ellenére, hogy a vitéz alakjával már Gottfried Barna történész is foglalkozott, sikerült újabb adalékokra bukkannunk.

*

A rím döcög, az érzés őszinte
„Vezényszó nélkül is haptákba állt a század, mikor 14 karácsonyán olyan békeköszöntőt vágott ki, hogy bőgött ott mindenki, mint a gyermek. A standbéli vén csontok a vállukra emelték s ugy ünnepelték a költőt..” Ezt a néhány sort nem Petőfiről vagy valamely híres költőtársáról írta a Csíki Lapok újságírója, hanem az egyszerű csíkszentdomokosi harangozóról, Szabó Gergelyről, akit éppen a fegyverszónál, lövészárokban csókolt homlokon a múzsa, s el sem hagyott 1958-ban bekövetkezett haláláig... De nem a 12 gyermeket felnevelő Szabó Gergely az egyetlen csíki katonapoéta: a csicsói 1891-ben született Kelemen Mátyás rokonai is jókora füzetet őriznek, a másik 82-es baka rímeivel. 

Művészek a harctéren
Bálint János, Bálint Lázár, Márton Ferenc, Nagy Imre, Nagy István – valamennyien csíki származású képzőművészek, akik az első világháborúban frontszolgálatot teljesítettek. Bálint János soha nem tért haza a Magiera hegyről, Bálint Lázár szobrászművész a háború után a román fővárosban próbált szerencsét, Márton Ferenc és Nagy István Csonka-Magyarországon vált híressé, Nagy Imre örökre zsögödi maradt.

*

Az asszonyok és a háború
Az asszonyoknak a háborúk idején elsősorban a hátországban kellett helytállniuk: megművelniük a földeket, nevelniük a gyermekeket, néha viszont frontközelbe kerültek: ápolónőként, a sebesült férj látogatására, szerelmes asszonyként, vagy, mert éppen lakóhelyük vált háborús övezetté. 

Egy szerelmes asszony nyomában
Nem tudjuk ki volt, s azt sem, hogy egyáltalán létezett-e az a szerelmes asszony, akiről egy régi krónika szól. Megpróbáltuk kideríteni, nem sikerült, de így, talányosan is jellemzi a korszakot, s annak sajtóját.

„Az eszme nálunk is megértőkre talált...” 
Már-már közhelyszámba megy, hogy a nőknek a front mögött kellett tartaniuk a frontot, s külön háborújuk a gyerekneveléssel, a gazdálkodással és a háztartással, férfiak nélkül – legalább olyan gyötrelmes volt, mint a férfiak frontszolgálata. A határőrvidéken élő székely asszonyok a történelem folyamán nem először kerültek ilyen helyzetbe, ám ezúttal ők is kezdtek rácsodálkozni a világra, s akárcsak egész Európában, Székelyföld társadalomtörténetében is meghatározóvá vált a Nagy Háború. 

Menekülő asszonyok: János Gergelyné tragédiája * Krausz Jánosné viszontagságai

*

Menasági történetek
Csaknem minden székely faluban kötetnyi anyagot lehetne összegyűjteni az első világháborút megjárt katonákról, az otthon maradt s majd menekülésre kényszerült asszonyaik, családjaik mindennapi betevőért vívott küzdelmeiről, de Csíkmenaság mégis kiemelkedik e falvak sorából, már csak azért is, mert, miközben vannak települések, ahol egyetlen háborús emlékmű sem áll, Csíkmenaságon kettő is van. 

Csíkszentmárton és Csekefalva hősei
Világháborús emlékmű, temető, kiállítás – mindezeket megtalálja Csíkszentmártonon mindenki, akit a két világháború története, emléke érdekel, sőt, ha éppen járható az út, a világégések emlékezete a szintén Csíkszentmártonhoz tartozó Úz-völgyébe is elvezetheti. A múlt felidézésében Pál Zoltán aligazgató-történelemtanár volt segítségünkre. 

Gyimesbükki pillanatok
Gyimesbükkön, az Ezeréves határ környékén, és a település több távolabbi pontján száz év teltével is él az első háború emléke. Gyimesbükkiek százai vesztek oda, magyarok, bajorok, románok, olaszok és más nemzetiségűek százai estek el itt a határ védelmében és támadásában. Rövid emlékhely-túránkon Bilibók Ágoston volt a túravezetőnk.

Élő emlékek Csíkszentimrén
Szinte nincs olyan székelyföldi család, amely ne őrizne valamilyen világháborús emléket – ez derült ki Csíkszentimrén is, ahol András Éva történelem-tanárnő kérte arra tanítványait, hogy kutassanak fel katonatörténeteket családjuk múltjából, illetve mutassanak be az iskolában háborús emléktárgyakat. 

Magyarörmény hősök emléke
A szépvízi örmény templom Szentsír kápolnájában található egy feketemárvány emléktábla, amelyet a Szentháromság Egyesület állíttatott az első világháborúban elesett hősök emlékére. Öt név szerepel rajta: Fejér Gerő orvostanhallgató, Fejér Gábor gyógyszerész, Fejér Sándor érettségizett tanuló, dr. Száva István – ügyvéd és Szebeny Lukács –járásbíró neve. Közülük három személyre (Fejér Gerőre és Gáborra, valamint dr. Száva Istvánra) Ajtony Gábor csíkszeredai nyugalmazott gyógyszerész hívta fel a figyelmünket.

Csíki zsidók a monarchia hadseregében
Egy kedves olvasó hívta fel a figyelmünket A magyar hadviselt zsidók aranyalbuma az 1914-1918-as háború emlékére című, 1941-ben megjelent kiadványra, amely néhány csíkszeredai, gyergyószentmiklósi és gyimesi első világháborút járt izraelita katona adatait is tartalmazza. Ennek kapcsán villantjuk fel a székelyföldi zsidóság jelenlétét a monarchia hadseregében. Köztük volt pl. a százhúsz éve született és harmincöt évvel ezelőtt elhunyt, sokak által ismert csíkszeredai orvos, dr. Adler Miklós, de eljutunk általuk cári ezredeshez és Lenin-közeli tiszthez is.

*

Alispáni engedéllyel felgyorsított igenek 
Szádeczky Kardoss Tibor adatai szerint az első világháború idején Magyarországon nagymértékben csökkent a házasságkötések száma: 1915-ban csaknem egyharmadára (60 948-ra) esett vissza ez a szám az 1913-ban kötött (172 050) házasságokhoz képest. Pedig, a levéltári adatok szerint, soron kívül, a kötelező kihirdetés nélkül is egybe lehetett kelni – természetesen megfelelő engedéllyel. 

Bajok a hadsegély körül
„Sok baj van még ezideig a hadsegély körül” – fogalmazott a Csíki Lapok egyik cikkírója a világháború kitörése után néhány hónappal, 1914 decemberében. És való igaz, sok baj volt a segélyezéssel – akárcsak manapság minden segéllyel –, ezt támasztják alá a levéltárban fennmaradt dokumentumok is. Az alispáni hivatalhoz ugyanis tucatszámra érkeztek különböző megkeresések: mikor a hadbavonult férj, mikor az otthon maradt feleség, adott esetben élettárs vagy idős szülő panaszolta, hogy nem kap segélyt. Ezekből az esetekből mutatunk be ezúttal néhányat. A dokumentumokból az is kiderül, hogy sem az itthon maradottaknak, sem a segélyeket megítélő közigazgatási alkalmazottaknak nem volt könnyű dolguk.

Öncsonkító próbálkozások
Gyergyósalamási Márk János, békási Radu Miklós, Czepes György és Muntyán Miklós öncsonkításának kipuhatolása” – ez a tárgya egy, a csíkszeredai levéltárban található ügycsomónak. A téma felkeltette a figyelmemet, annak ellenére, hogy a korabeli helyi sajtó az öncsonkítás kérdésével nem foglalkozott.

Katonatemetők – árnyékban és fényben
A Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztályának adatai szerint Erdélyben közel 400 olyan haditemető található, amelyben magyar katonák (is) nyugszanak. Van, ahol a helyi közösség felvállalta egy-egy katonasír vagy egész temető gondozását, máshol, például Brassóban egy hatezer fős katonatemető tűnt el csaknem teljesen. Csíkban jó és rossz példát is találunk. 

*
„Átkoztam azokat, akik elkezdték…”
Kozán Imre (Csíkzsögöd, 1897. szeptember 23. – Csíkszereda, 1984. november 20.) háborús emlékeiből. A hadnagy, agrármérnök, mezőgazdasági szakíró szerző 1915. július 15-én frissen érettségizett önkéntesként vonult be Brassóba a 24. honvéd gyalogezredhez. 1916-tól a 310. komb. gyalogezred kötelékében az orosz hadszíntéren küzdött. Többszörösen kitüntették, 1918. december 5-én a Székely Hadosztály kötelékéből szerelt le. Közben Kassán megkezdte felsőfokú tanulmányait is. Önéletrajzi írása 1978-ban Fekete ugar címmel a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg.

A bakfiskor vége
Filep Judit, később dr. Hirsch Hugóné (Csíkszereda, 1897. ápr. 3. –Szászrégen, 1989.) a háborút eladósorba érett kisasszonyként érte meg, s ez minden bizonnyal meghatározta az özvegy édesanyjával együtt élő lány további életvitelét. A korábban Márton Ferenc festőművész csodálatát is kiváltó szerző ezekben az években ismerkedett meg dr. Hirsch Hugóval, a jeles sebésszel, akivel 1918-ban házasságot is kötöttek. Ezt követően a jótékonykodásnak és népművelésnek szentelte napjait: többek között a csíkszeredai népkonyha fenntartója és a Katolikus Népszövetség alelnöke volt, emellett számos színielőadást rendezett. A háborús évekből származó emlékeit nagy kifejező erő jellemzi.

Gyermekévek a határon
Debreczy Sándor (Kászonújfalu, 1907. február 23. – Kolozsvár, 1978. augusztus 30.) pedagógiai író, Csoma Sándor-kutató, egyetemi tanár; a nagy háború kitörését és első éveit Szépvízen élte át s csínyektől sem mentes rácsodálkozását a katonavilágra önéletrajzi feljegyzéseiben örökítette meg. „Gondoltam, miért ne tudnának rólam halálom után többet az én jó gyermekeim s unokáim?...Hátha tanulnának tévedéseimből, hibáimból, esetleg sikereimből? Leírom hát a tényeket, s vonjanak le következtetéseket maguknak, hogy az ő életük tökéletesebb, jobb és boldogabb legyen, mint az enyém volt.”

Beszélgetés az életemről…
Orbán József (Csíkszentmiklós, 1901. október 13. – Eger, 1974. január 19.) szobrászmester önéletrajzi jegyzeteit másfél évtizeden keresztül Gyurkovics Lajos miskolci régiségkereskedő őrizte, majd 2011-ben, amikor egy érdeklődő forgatócsoport kereste fel, a dokumentumot a szülőfalunak adományozta. Szerzője serdülőként élte át a háborút, s éppen az 1916-os menekülése vezetett oda, hogy a mai Magyarország területén találjon munkát, s végül ott is élje le az életét. Feljegyzéseit, amelyből részleteket közlünk, 1926-1928 között Budapesten, a Százados úti Művésztelepen, szobrásztanulóként vetette papírra...

*
Daczó Katalin – Bács Béla János:
Katonavilág Csíkszeredában – 1916–17.

*

Cseke Gábor: A múltidéző előre néz (Gondolatok Daczó Katalin első világháborús dokumentumkötetéről)

„Vezényszó nélkül is haptákba állt a század…” (1)

Csíkszeredában a napokban került piacra – a Hargita Népe kiadásában – az a közel háromszáz lapos riportkötet, mely az első világháború székelyföldi valóságából és emlékvilágából merítette tárgyát. A továbbiakban rendre ismertetem a gazdagon illusztrált könyv előszavát, részletes tartalomjegyzékét, majd az utószót is (amelynek szerzője vagyok), melyek alapján magunk is fogalmat alkothatunk a vállalkozás méreteiről és fontosságáról.


Daczó Katalin: A háború velünk van, csak elfeledtük

Azt ígérték nekik, halhatatlanok lesznek, de seperc alatt elfeledték őket – ezt tapasztaltam csaknem mindannyiszor, amikor munkám során háborús hősök/áldozatok nyomába eredtem.
Ez a tapasztalat vezetett oda, hogy az első világháború hőseiről, történéseiről előbb rovat szülessen a Hargita Népe napilapban (Emlékképek a nagy háborúból címmel), egy bő év teltével pedig könyv alakjában is kézbe vehesse az olvasó az emlékezéseket.
Tulajdonképpen gyűjtemény ez a kötet: a kétheti rendszerességgel általam körbejárt esetek gyűjteménye. Rovatunk a Nagy Háború kitörésének századik évfordulóján, némileg spontánul indult. Nem szögeztük le előre, hány részben és milyen összetételben kívánjuk taglalni a tárgyat, inkább a célt fogalmaztam/fogalmaztuk meg, vagyis, hogy általa megpróbáljuk számos reális történelmi ismerethez segíteni az olvasót, közel hozva az első világháborút térben és időben egyaránt. Nem tankönyvek és nem lexikonok meghatározásait, összegzéseit közöltük újra, nem is tudományos rovatnak szántuk, telezsúfolva megfellebbezhetetlen (van ilyen egyáltalán?) igazságokkal.
A rovat szerkesztőjeként/szerzőjeként előnynek tartom a napilap adta visszajelzési- és mozgási lehetőséget, azt, hogy – főként Balázs Árpád fotós kollégámmal – eljuthattunk több településre, és sehol sem kellett sokat magyarázkodnunk, megértették, miért jöttünk, bíztak bennünk, féltett fényképek, dokumentumok kerültek elő a fiókok mélyéről.
A rovat cikkeinek kiindulópontjaként leginkább a korabeli helyi sajtót és a csíkszeredai levéltárban őrzött, 1914-1918 közötti dokumentumokat használtam, egy-egy érdekesnek tűnő történet végkifejletét is megpróbáltam kideríteni, esetenként utánanézni személyeknek, a hősök /katonák további sorsának, próbáltam felkutatni az utódokat, így e kötetnek (akárcsak az újságcikkeknek) nem csak halott szereplői vannak. Velük együtt itt vannak a leszármazottak, az utódok is, az emlékezők és – a feledők. Nemegyszer fordult elő, hogy egy többszörösen kitüntetett hősre mi hívtuk fel az unokák figyelmét – például a mesebeli sorsú Ladó Istvánra – , de a fordítottjára is volt példa, amikor egy-egy olvasó jelezte, hogy adatai vannak (visszaemlékezések, levelek, fényképek, stb. formájában) egy-egy háborút viselt rokonról, elődről; ezeket a jelzéseket minden esetben komolyan vettük, utánuk jártunk, sőt nem egyszer sikerült további adatokkal is kiegészíteni és a nagyközönség elé tárni a történeteket.
Az is előfordult, hogy a közlemény megjelenése után maguk az olvasók jelentkeztek kiegészítésekkel, helyreigazításokkal, és a kötetbe most ezeket is belefoglaltuk. A könyv fejezeteit, írásait ekként maguk az olvasók is alakították. (Különösen igaz ez a könyvnek a családi hősökről szóló fejezeteire.)
A vidéki emlékekre vonatkozó írások közös jellemzője, hogy egy település vagy adott esetben egy népcsoport (esetünkben az örmények és a csíki zsidók) néhány tagjának sorsáról van szó, és valamennyi cikkhez segítséget kaptam az adatgyűjtésben egy-egy helyi kutatótól vagy rokontól. Újságíróként el tudtam volna / el tudnám képzelni azt is, hogy valamennyi csíki faluról készüljön első világháborús összegzés (különösen, ha lelkes történelemtanárok, pedagógusok munkálkodnak máshol is, mint Csíkszentmártonban, Csíkszentimrén vagy Csíkmenaságon…)
A verselgető és művész katonákról szóló írások keletkezését talán nem is kell indokolnom. Ha nem is küldött Csík a háborúba nagy írókat – egy Tersánszkyt vagy egy Molnár Ferencet –, de küldött igen jeles képzőművészeket: Nagy Istvánt, Nagy Imrét, Márton Ferencet vagy a gyimesi Bálint Jánost és Bálint Lázárt…
Külön csokor – és több újságoldal – jutott a nőknek. Nem véletlenül. A háború legalább annyi hősiességet, kitartást és erőfeszítést kért tőlük, akár a bevonuló férfiaktól, s ehhez képest sokkal szegényesebb a nők háborús irodalma – az „arcképcsarnokukról” nem is beszélve.
A Hargita Népében megjelent riportsorozatot olyan fejezetek zárják, amelyek a háborús idők néhány jellegzetességéről szólnak: felgyorsított házasságkötésekről, hadisegélyekről, öncsonkításról, halálról, elfeledett és kegyelettel ápolt temetőkről. De ezzel a kötet nem zárul le: helyet kapott benne egy Bács Béla Jánossal közösen írt, témába vágó tanulmányunk, amely a Székelyföld folyóiratban jelent meg 2012 decemberében, és amelynek szuületése során ismerkedtem meg a katonavilággal, annak lövészárkon túli életével, civilekkel és tisztekkel, parancsnokokkal és közlegénnyel, olyan emberekével, akik naponta szembesültek a halállal.
Igaz, a háború elején azt ígérték a hadba menendőknek, hogy halhatatlanok lesznek. De a halhatatlanság nincs sehol: egy-egy sárguló fényképben, egyre fakuló vonalakkal talán még fölismerhető…

Csíkszereda, 2015. szeptemberében

Folytatjuk

Erdélyi és csángó költészet: NAGY JÓZSEF LEVENTE

1957-ben született Marosvásárhelyen . A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumban érettségizett . A kolozsvári Protestáns Teológia elvégzése után 1981-től Marosvásárhelyen, Szászludvégen, Pókában, 1991-től ismét Marosvásárhelyen református lelkész.
Versei 1981-től jelennek meg romániai és magyarországi lapokban. Szerepel az Az eltérített felvonó (2011) című antológiában. Dénes Előd által megzenésített versei 2012-ben CD-n jelennek meg. Csillagok közt kifeszítve című kötetét a Pallas-Akadémia Könyvkiadó adta ki 2015-ben.


BÚJÓCSKA

add a kezed
van egy tervem
bújjunk el egy
pici versben

ülj közelebb
jó szorosan
érezzelek
százszorosan

ha az anyád
kezd keresni
úgysem talál
reánk senki

csöndben leszünk
időnk örök
ki-kilesünk
két sor között.


NOCTURNO

szép volt veled a tegnap este
lelkem a lelkedet kereste
homlokodon nevetett a hold
s a csillagok (sok pajkos kobold)
hol összeért álom az éggel
a titkomat ragyogták széjjel

most sűrű hó szitál és fázom
magamra terítem magányom.


CSILLAGOK KÖZT KIFESZÍTVE

Út lennék, hogy el ne tévedj,
Pirkadat, hogy velem ébredj.
Madár lennék, ha te dallam,
Dallanálak szakadatlan.

Ha te kés vagy, én a kenyér,
Kerék leszek, ha te szekér.
Ha te hal vagy, vízzé válnék,
Ha fa volnál, én az árnyék.

Lennék szemeidnek kékje,
A ruhádnak csipke-éke.
Lennék fájás, mosoly, s átok,
De sötét van, alig látok.

Kerestelek, s nem talállak.
Űzött vagyok, mint egy állat,
Ösvényt, csapást elveszítve,
Csillagok közt kifeszítve.

Dénes Előd - Nagy József Levente: Csillagok közt kifeszítve (yourube)

LAKÓTELEPI BLUES

itt lámpa ég és zene szól
ott sokan vannak egyedül
egy macska lustán araszol
s a tetőn kobold hegedül

itt az anya tűzhely mellett
ott hirtelen pofon csattan
csiklandós lány halkan nevet
tyúkról álmodik a kappan

itt fázósan bújnak össze
ott szó döngeti a mennyet
nővérét lesi az öccse
s tévé okádja a szennyet

itt a függöny be van húzva
ott éppen most vacsoráznak
szétnyílott az asszony blúza
egy erkélyről abroszt ráznak

itt sötét lett – lefekszenek
ott beszélnek telefonon
leckét ír a fáradt gyermek
beáztak a másodikon

itt a költő nagyot ásít
ott haldoklót búcsúztatnak
lent elment fent jött egy másik
adásban van a sok ablak

Dénes Előd - Nagy József Levente: Lakótelepi blues (youtube)


A KOLDUS

Egyik markomból a másikba számolom,
Amit aprópénzben adott a szánalom:
Pár jó szó, szelet kenyér, féldeci öröm,
És van egy biztos helyem kívül a körön.

Hűvös éjeken mindig arról álmodom,
Hogy az árva Isten alszik a vállamon,
Mert én vele lakom és ő velem lakik,
Megosztott magányban didergünk hajnalig.

A harmonikámat néha el-elkéri,
Éneke szomorú, de dallama égi.
Utcasarkon táncba visznek az angyalok,
S ilyenkor úgy érzem – talán boldog vagyok.

Dénes Előd - Nagy József Levente: A koldus (youtube)


BEREKSIRATÓ

emlékeimben áll még a berek,
a nagy fák alatt épp delel a csorda,
s a vízparton bóklászó emberek,
mintha mindenik ismerősöm volna.

a folyóban mosnak az asszonyok,
kivillan a keblük – hófehér márvány,
sulyok csattog, kacajuk elcsobog
és szétfecsegi titkukat a sármány.

itt göbbenő, ott egy súgó, örvény,
oly világ hol minden kiszámítható,
s amelyben a rend maga a törvény,
mit egyaránt ismer gazda és a ló.

hol vagy Maros ölelte félsziget,
Rozsnyai-berke, Udvarfalva éke,
horgászó suttyó, pancsoló gyerek,
első szerelem, bokoralji béke?

mindent kivágtak idegen kezek,
kékesen lángolt a fejszéjük vasa,
s a gyep helyén holdbéli kráterek,
hogy ez a táj többé ne legyen haza.

most mindenütt bűz van, kosz, műanyag,
mocsokban vigadó hangos társaság,
s a kifosztottnak szólni sem szabad,
mert sértő itt a múlt, s gyalázat, ha fáj.

üres a part – nincsenek emberek,
rég elvitték őket ringó csónakok,
emlékeim gyöngysora szétpereg,
s az égen egy fényes messzi pont zokog.


KISZÁMOLÓ

fűzek tölgyek fenyvesek
cinkék csízek verebek
ez csak táj s már nem haza
erdők mezők halmaza
utcák házak és terek
itt senkit sem ismerek
árva lettem nincs honom
de a kaput benyitom
emlékeim udvarán
derékig ér a csalán
régi írás a kövön
az új gazda nem köszön
szembejön és int nekem
de a szava idegen
a kutyája megugat
nem találom az utat
árokparton fakereszt
a pléhkrisztus kinevet
büszke zászló a hegyen
mért hagytuk hogy így legyen
a madár is mást dalol
elvétettük valahol
magasságos teremtő
nincs sehol a temető
itt már halni sem merek
kiszántják a testemet
az ég talán befogad
rátok hagyom sorsomat.


RÉSZBONTÓ

fele föld és fele égbolt,
félig távol, félig itten,
félig most van, félig rég volt,
fele köd és fele Isten,

fele csak rész, részben minden,
haragszol rám, szeretsz mégis,
az örömöm fele szégyen,
szívem megfagy, ha elég is,

mellettem, vagy velem szemben,
egészen, vagy csupán félig,
nélküled, vagy mégis ketten,
örökre, vagy másnap délig,

fele élet, fele ábránd,
ott egy haza, itt egy ország,
eddig Várad, onnan Ártánd,
a sorsomat széjjelhordták,

félig csöndben, mégis zajban,
félig ördög, félig angyal,
minden rendben, mégis baj van,
tele vagyok hiányoddal.


MINT HIMBÁLÓ LEVÉL

egy sóhaj – ami még hátra van
fonnyadt száron himbáló falevél
ki ég és föld között társtalan
kisiklott álom annak a remény

az elmúlás mindig vértelen
maradék létünket fújja a szél
kapaszkodik még az értelem
a lélek kész és csöndben útra kél

csak álom a kisiklott remény
annak ki ég s föld között társtalan
fonnyadt száron himbáló levél
a sóhaj és ami még hátra van

a lélek kész s csöndben útra kél
kapaszkodik semmin az értelem
maradék létünk fújja a szél
mert az elmúlás mindig vértelen.


HA ELMEGYEK

mit hagyok rád ha elmegyek
hiányomat vagy több teret
nevet mely egy fejfán korhad
örök éjben fogyó holdat

mit hagyok rád ha elmegyek
lehangolódott verseket
életem ecetes borát
húrok nélküli zongorát

mit hagyok rád ha elmegyek
a gaztól felvert kertemet
s benne sok tücsköt bogarat

a térdre roskadt házamat
– s a ronggyá mosott vászoningem
szemfedélként száll az égen


VÉGRENDELET

ha majd kiterítenek holtan
add reám azt a versemet
amelyikben a legszebb voltam
amikor megismertelek

szemfedőm legyen az őszi ég
varjak üljenek a fákon
sirasson meg sok kis semmiség
s rólam a csend prédikáljon

a szellő ökörnyálat lenget
rajta egy zsoltár száll tova
hantolj rám csillagokból mennyet
s fényt herseg Szent Mihály lova

öledben már hervad a katáng
dérként hull alá hiányom
virrasszon szemedben gyertyaláng –
ma még fájni fog az álom.

Dénes Előd-Nagy József Levente: Végrendelet (youtube)

A Siralom Völgyébe, előre!

Zsehránszky István, olvasván második háborús antológiámat is, az alábbi jegyzetet olvasta be november 18-án a bukaresti rádió magyar adásába:

Cseke Gábor számítógépes könyvében azt vizsgálja, hogy milyenné válik az ember a háborúban. A könyv címe: HOVÁ TŰNT A KATONATISZT; az alcíme pedig: „avagy a nagy háború apró csodái” – mondanunk sem kell, hogy ez sokkal érdekesebb. Akár főcím is lehetne. Sőt, az kellene hogy legyen! Mert a könyvben idézett dokumentumok: naplórészletek, emlékiratok, valomások tanúsága szerint a háború sokszor olyan helyzeteket teremt, amikor embernek kell lennünk – amikor rádöbbenünk, hogy végül is emberek vagyunk. De felvetődik a kérdés: miért nem jövünk rá erre békeidőben is? – akkor, amikor még elejét vehetnénk a háborúnak. A sok fölösleges és teljesen értelmetlen gyilkosságnak.  Persze, fölmerülhet az is, hogy egyáltalán van értelmes gyilkosság is? A könyv szerint hiába keresnénk ilyet...

Lefordítva a mára: értelmes dolog az, hogy a párizsi merényletsorozatra Franciaország maga is gyilkossággal válaszol: megbombázza Szíriát, pontosabban az iszlamisták szíriai állásait? Nem figyel a pápa szavára, aki a párizsi merényletek alkalmával világosan megmondta, hogy gyilkossággal nem lehet megoldani semmit. Gyilkossággal nem lehet jót tenni – hanem csak rosszat: újabb bajt hozni a fejünkre. Persze, az államfő jó francia és szocialista, aki nem hallgat egy pap szavára. Világi a javából! Vagyis abból a fajtából való, aki jobbat sem tud, minthogy nevessen mások vallási meggyőződésén. Ezt tette az a párizsi gúnylap is, amelynek aztán 12 szerkesztőjét gyilkolták meg az iszlamisták. A gúnylap szerkesztői elfelejtették, hogy Franciaországban több mint öt és félmillió állampolgár tiszteli, sőt szellemi atyjának tartja Mohammedet. Nem lehet vele gúnyolódni... még Franciaországban sem. Vagy ha igen, következik a vérontás.

És a francia vezetők is elfelejtettek valamit. Azt például, hogy nemrég még Franciaország gyarmatosítóként volt jelen Szíriában ... és Libanonban is. Amiből következik, hogy a francia katona nem kívánatos személy ott. Talán erre figyelmeztettek a mostani párizsi merényletek. De a címzettek nem értik a figyelmeztetést. Folytatódik az erőltetett menet – „a siralom völgyébe, előre!”

Zsehránszky István

Tovább mélyült a háborús iszonyom...

Beszélgetés Cseke Gáborral legújabb e-könyve apropóján

Daczó Katalin (Hargita Népe) úgy találta, hogy az első világháborúról összeállított második szöveggyűjteményem is megér egy kérdezz-felelek játékot. Ma elküldtem válaszaimat kérdéseire. Alább olvasható az eredeti szöveg, amit a lap, terjedelmi korlátok miatt, némileg rövidítve tud csak közölni.

*

Dezső nagyapám búcsúja

Alig több mint egy évvel a Sorscédulák a nagy háborúról című világháborús olvasókönyve elkészülte után újabb – szintén csak digitálisan hozzáférhető – könyvvel rukkolt elő: Hová tűnt a katonatiszt avagy a nagy háború apró csodái című, 234 oldalas kötettel. Számomra ez azt is jelzi, hogy az első olvasókönyv sikeres lett. Sőt, azidoharcokatujraz honlapon az első kötet iránti érdeklődésről is találni adatokat, melyek szerint némely fejezet csaknem elérte a négyszázezres megtekintést. Mit bizonyítanak ezek a számok?

– Elsősorban azt, hogy a honlap, amely ezeket az adatokat méri, rendkívül forgalmas. Sokan látogatják. Valahányszor rálépek, legalább ezren böngészik. Ezek számomra amolyan kísérleti adatok, és nem a saját háborús honlapom keresettségét jelzik. Az ivisz.hu nevezetű irodalmi-művészeti-közösségi portál azzal, hogy vállalkozott a kísérletre s folyamatosan, fejezetenként közreadta az olvasókönyvet, az anyagot pedig huzamosabb időn át elérhetőként tárolja, belement a játékba. Tavaly május óta pörög a honlap számlálója, s amellett, hogy szinte kizárólag a háborús olvasókönyv bizonyos fejezetei – versek, cikkek, regényrészletek, visszaemlékezések vegyesen – vezetik a portál legolvasottabb anyagainak toplistáját, ráadásul valamennyien még meg is haladják a 150 ezer felkeresést! Ez szám szerint 18 írást érint, ennyiből már egy, a témába vágó előadóestet is könnyen össze lehetne dobni. Ezek már amolyan "hétpróbás" szövegek, jó színészek kezén biztos sikert ígérnének... A kérdésre válaszolva: a számok alakulása azt is jelzi, hogy internetes közegben az emberek elsősorban nem kötetnyi egységeket olvasnak előszeretettel, inkább érdekes, képzeletüket, érdeklődésüket foglalkoztató, együltükben végigböngészhető beírásokat kedvelnek. Azokhoz térnek vissza szívesen nap nap után. S ha nem csak bulvárt kínálnak nekik, hanem komoly kérdésekben is megszólítják őket, akkor érzékenyen válaszolnak e gesztusra.

Az előző olvasókönyv melyik fejezete bizonyult a legnépszerűbbnek? Vajon miért?

– Kezdetben magam sem igen értettem, menet közben viszont meggyőződtem róla, hogy az élen végző, legnépszerűbb anyag, Székely Júlia regényrészlete (Nagyapám tévedett) szinte törvényszerűen került a "topra", és végig, az utolsó pillanatig nem hagyta magát letaszítani onnan. Szerzője 1906–1986 között élt, nem tartozik a divatos írók közé, mellesleg zongoraművész, rendező, tanár volt, Kodály és Bartók tanítványa. Zenetörténeti témájú regényei – ő írta meg többek között Bartók Béla életregényét – jelentették számára a népszerűséget. Háborús élményeit két regényben örökítette meg (Nagyapám tévedett ; Valahol háború is van), közülük a második inkább tekinthető fikciós irodalmi műnek és a második világégés idején játszódik. Az első viszont egy bűbájos, gyermeki memoár a száz éves nagy háborúról – még akkor is így van ez, ha a szerző felnőtt fejjel írta. „Előre megfontolt szándékom csupán az emlékezés volt. Csakis olyat írok le, amire emlékszem, semmi mást… Öcsi meg én, a két gyerek csetlik-boltik a történelemben, szót sem értenek belőle. A főszereplő, nagyapánk sem sokat értett, ő csak szívből utálta a háborút…” Ez a hihetetlenül rokonszenves szemlélet végig töretlenül jelen van a könyvben s teszi izgalmassá, egyben hitelessé a gyerekek háborús élményeit. Sikerül az ártatlan, naiv kölykök szemével láttatni az eseményeket és felháborodni azok abszurditásán, kegyetlenségén. E pillanatban, október 26-án reggel, a fejezet számlálója pontban 401164 felkeresést mutat. A második helyen, 358075 felkereséssel Yolland Arthur angol irodalomtörténész emlékezése „végzett”, akit angol léte ellenére, mert Budapesten élt és dolgozott, a háború idején magyar spionnak néztek nemzettársai...

A mostani antológiát gondolom, az különbözteti meg leginkább a korábbitól, hogy kevésbé a szépirodalomra, inkább az emlékező műfajokra helyezte a hangsúlyt. Miért? Hogyan válogatta össze a kötet anyagát?

– A Székely Júlia-féle megközelítési mód kiugró sikere figyelmeztetett arra, hogy az emlékező, a dokumentáris prózát illik komolyan venni. Mert nem csupán illusztrációt tud nyújtani, viszont a történések párlata helyett egy-egy lehetséges megközelítési, értelmezési lehetőség. A gondolat, a tanulság nem új, az irodalom jó ideje merít belőle – témát és szemléletet –, s az utóbbi évtizedekben a történészek is hajlanak arra, hogy beengedjék a levél-, a naplóírókat, a megszállott krónikásokat a História szentélyébe, természetesen megfelelő irányítással és felügyelettel. Ez az oka annak, hogy magam is egyre több emlékező jellegű írást hajtottam föl, majd minden kezembe kerülő forrást ebből a szempontból vizsgáltam. Mondhatni, tudatosan készültem a második szöveggyűjteményre, amelyet eleve naplószerű, mozaikos, lehetőleg idővonalas felépítésűnek képzeltem el. Nagyjából ez is lett belőle... A válogatás alapja a folyamatos turkálás a gyűjtött anyagban. Előre-hátra olvastam, lapozgattam a szövegeket. s valahányszor megérintett egy-egy bekezdés, oldal vagy fejezet, nem egyszer egy-egy személyes történet, azt kiemeltem onnan és rendre egymáshoz illesztettem a részeket. Úgy igyekeztem, hogy a feltüntetett források és a szöveg összevetése nagyjából sugallja mind a történések idejét, mind közegét és a szereplők identitását.

„Van valami, ami miatt a háború naplószerűen megörökített töredezettsége ma olykor többet mond – mert hátsó szándék nélkül mondja – minden tudományos megállapításnál.” – írja a kötet előszavában. Hogyan alakult – módosult egyáltalán? – a háborúhoz való viszonyulása a több éves keresgélés, a számos visszaemlékezés olvasása során? Mi az, ami leginkább megérintette?

– Háborús iszonyom s a háborúkat generálók elleni megvetésem nemcsak hogy nem csillapodott, de még csak tovább mélyült. Jóval tisztábban áll előttem a veszély, amely bármelyik pillanatban lecsapni kész, lángba borítaná az emberi élet valamennyi színterét, elsöpörné azt a stabilitást, amit az emberiség jól-rosszul minduntalan megpróbál biztosítani magának, családjának, környezetének. Az indulatos, erőből politizálás végleges száműzése helyett annak épp az ellenkezője: az állandó rehabilitálása és szorgalmazott eszményítése folyik. A legelső nehéz pillanatban perceken belül előkerülnek a népek közötti, látszólag kibeszélt, nyugvópontra jutott, de megtorlatlanul maradt sérelmek, fájdalmak és félelmek. A jelenlegi migráns-helyzet kapcsán is, tisztán kirajzolódni látszik a Balkán és Közép-Európa körül feléledő belső konfliktushelyzetek sokasága, a nemzetek köldöknézése, amelyben nagyobb súlya van a nemzeti érdeknek, mint az együttműködésnek, az egyeztetésnek és a józan észnek. Legnagyobb döbbenetem e kíváncsiságból felvállalt szellemi kalandban annak szól, hogy az általam megismert anyagokból ismételten és félreérthetetlenül kiderült: minden, ami rossz az életünkben, a magatartásunkban, a reflexeinkben, a világproblémákra adott válaszainkban, az már nem is egyszer, és tragikusan megtörtént, többszörösen megszenvedtük, és ennek dacára újra meg újra a nyakunkba vesszük, elborult tudattal belehajszoljuk magunkat.

Válogatásából úgy tűnik, hogy Ön felülemelkedik a hadszíntéren. Előfordul, hogy az Ön által idézett emlékezők egymással szemben álló hadsereg tagjai? – de esetleg ugyanúgy, vagy hasonlóképpen látják a világégést?

– Háború ellenfél nélkül nincsen. Az csak természetes, hogy sokféle hadseregben harcolók emlékei érdekeltek, ha nem is vittem túlzásba e téren a „politikai korrektséget". De semmi pénzért nem hagytam volna ki például Makszimilian Volosin orosz író naplójegyzetét, aki éppen akkor utazik át Magyarországon, amikor a főváros a hadbalépés delíriumában ujjongva ünnepel. Nem érti a nyelvet, ergo azt sem, hogy mi történik, miért ünnepelnek ennek az ismeretlen nyelvű országnak az emberei. „Tagolva elemeztem az intonációt és a gesztusokat. A mohón szétnyitott esti lapok a gyorsan felgyűlő eseményekről írtak. Keresztülfurakodtam a falnál összeverődött emberek egy csoportján, és azt láttam, hogy széles, fehér plakátokat olvasnak. Egy szót sem értettem a plakátokon. De a papír színe, a hivatalos betűtípus, az állami címerek azt súgták, hogy a szöveg nem forradalmi felhívás, hanem a kormány bejelentése. Kiáltvány… katonák… zászlók… dobszó… – Háború! De kivel? Négy napja, amikor átléptem az ország határát, Európa-szerte javában nyári szélcsend uralkodott. Ám hirtelen érthetővé vált az ország ünnepi ujjongása, a szembejövő vonatok az emberekkel telezsúfolt tehervagonokkal, melyek mind a keleti határ felé tartottak. Hallgattam a kiabálást, és olyan hangokat vettem ki, melyek Oroszország nevéhez hasonlítottak." Amikor pedig minden világossá válik előtte, hogy ellenségként tartózkodik egy ellenséges országban, akkor szeretne láthatatlanná válni és gyorsan felszívódni... De merítettem számos román forrásból, sőt, egy helyen megszólaltatom a korabeli szentpétervári francia nagykövetet is magánnaplójával, továbbá az akkor még gyermek Simone de Beauvoir francia írónő háborús emlékei is árnyalják a képet. Nem találkoztam egyik táborban sem olyan krónikással vagy emlékezővel, aki ne szenvedte volna meg a háborút és ne kívánta volna a mihamarabb megkötendő békét. Megrendítőnek tartom például a franciaországi Fekete Kolostor hadifogoly lakóit naplójában bemutató háborús rokkant pékember, Louis Troussier aggodalmát, aki tudatában van annak: nem elég, hogy a háború miatt szinte lehetetlenné vált a franciák számára a megélhetés, de még a nyakukra hozott foglyokat is táplálniuk kell, méghozzá jó körülmények között! S ehhez még azt is elvárják tőlük, hogy jó képet vágjanak az egészhez...

Akadnak női emlékezők is, de jóval kevesebben… Hogyan látják ők a háborút?

– A női emlékezők aránya azért tűnik szerénynek, mert a harcok teljében mindenek előtt fa érfi résztvevők-szemtanúk azok, akik közvetlen képet nyújthattak a háborúról. Ennek ellenére igyekeztem a hátországban maradt nők életérzésére is odafigyelni, így bő részleteket használtam fel Kaffka Margit naplóiból, aki a háborúba ment orvos férje utáni aggodalmait veti papírra, s egyben a hátországi élet mindennapjait is rögzíti. Több részletet idézek Jászai Mari keserű naplójegyzeteiből, aki a háború egész menetét végigkövetve igyekszik a maga szakmájában – jótékonysági színpadi szereplésével – enyhíteni a sebesült katonák szenvedését. Mária román királyné ugyancsak szerepel naplójával a könyvben, a marosvásárhelyi Sigmond Elízt pedig felmenői háborús emlékei felkutatásával idéztem be. Ez azért különösen érdekes, mert közeli rokona a háromszéki Luka Lászlónak, akit sokan ma is Vasile Lucának ismernek, s aki maga is részt vett az első világháborúban, ráadásul a Székely Hadosztálynak is katonája volt. A nők háború-szemléletére beszédes példának érzem Jászai Mari önkínzó tépelődéseit, melyekből csak egy kis részlet fér ide: „Mindaz, ami máig az életemet kitette, betöltötte, most, íme, mind hazugsággá vált. Az élet felesleges, nélkülözhető cifrasággá lett. Most a gyilkolás az élet rendes folyása. Néhány hatalmas gazember egymással gyilkoltatja a népeket, akik nem haragusznak egymásra. Sőt! Ahol tehetik, összeölelkeznek és erővel kell őket szétválasztani és a lövészárkokba visszakergetni. Milyen őrület! Milyen gazság!" Szerepel a könyvben a Hargita Népéből is ismert Szilágyi Irma kémnő epizódja, az ő történetéről nem saját forrást, hanem kivégzése szemtanúinak jegyzőkönyvi vallomását, illetve az ügyet kivizsgáló Jancsó Benedek tanúságtételét használhattam.

Dezső nagyapám búcsúja (2)

Akadnak még újdonságok, vagy már mindent elolvasott, ami az első világháborúval kapcsolatos?

– Soha sem fogom tudni elolvasni mindazt, amit az első világháborúval kapcsolatosan összeírtak. A második háború jóval bővebb irodalmát még annyira sem. De talán nincs is rá szükség. Amikor nekivágtam a szellemi kalandnak, az a hiányérzet sarkallt, hogy egyik nagyapámról sem tudtam, járt-e a nagy háborúban, egyáltalán hogyan élték meg azokat az időket. Amíg éltek, elmulasztottam megkérdezni tőlük. Írott emlékek nem maradtak utánuk. És mégis, alig pár hónapja, véletlenül rábukkantam egy levelezőlapra, amely Dezső nevű anyai nagyapámat ábrázolja. Egy seregbeli, ismeretlen művészember örökíthette meg, ceruzarajzon 1915 novemberében a nagypapát, aki nagyanyámnak címezve a tábori lapot, annyit írt rá: „Az indulás előtti utolsó órákban millió csókot küld Apukád." A lap hátán kincstári pecsét magyarul és németül: "A hadrakelt seregből." Ezzel aztán meg is tudtam, hogy egyik nagyapám megjárta a háborút, élve hazakerült, de hogy mi mindent élt át és milyen tapasztalatai lehettek, arra továbbra is az általam szerkesztett két könyv alapján kaphattam választ.

A két háború évfordulói ezúttal elégé egybeestek, s így szinte eltörpültek a 100 éves évforduló mellett a második háború jelentős eseményeinek évfordulói. Tervezi, hogy a második világégéssel is olyan aprólékosan foglalkozik, mint azt tette az első esetében?

– A második világháború túlságosan nagy falat lenne a számomra, és már így is jóval többet olvastam róla, mint amennyi további kíváncsiság él bennem iránta. Egyes eseményei foglalkoztatnak ugyan, sőt izgalmas újságírói feladat lenne megtudni, hogy azok az emberek, akik megjárták és túlélték az első háború szörnyűségeit, milyen megfontolásból jelentkeztek harci szolgálatra a második háborúban is. Mert nem voltak éppen kevesen, de sajnos, manapság szinte alig maradt élő tanú közülük. Ha maradt még egyáltalán...

Ha szabad megtudnunk: hová tűnt végül is az a katonatiszt, aki a könyv elején azt a nagy adag tésztát rendelte a kis Marosántól?

– Ez is a nagy háború rejtélye. Nincsen rá válasz. Viszont annyira kedvesnek találtam ezt az epizódot, azt, hogy valakinek ilyen meghatározó emléke éljen a háborúról még idős korában is, hogy elolvasván, mindjárt döntöttem: erre a szálra fogom felfűzni a könyv teljes mozaiksorát. Hasonlóan természetesen adta magát a befejezéshez Lénárd Sándornak az apjáról szóló emlékezése, aki hetedhét országon keresztül, nagy megpróbáltatások árán tér haza gyermekeihez, családjához, "felismerhetetlenül, hosszú szakállal, koffer nélkül, zsebében két ezüst tojástartóval – ez volt a hadizsákmány, ajándék a gyerekeknek". E két emlék között pedig valahol ott bolyong azóta is, meg nem nyugvó lelkiismerettel ama bizonyos katonatiszt is...

Hol érhető el a Hová tűnt a katonatiszt? Továbbra is csak a neten?

– Igen. Nem kívánok belőle kötelező olvasmányt fabrikálni, ami aztán ott marad a polcokon. Akit érdekel, megtalálja. Vagy azidoharcokatujraz II honlapon, ahol teljességében olvashatja, vagy az aranytalicska, illetve az ivisz.hu honlapokon, ahol folytatásokban kerül fel napi-kétnapi rendszerességgel. Címük: http://bakternota.blogspot.ro/, illetve http://ivisz.hu/

Kérdezett: Daczó Katalin

"Bujkáló" recenziók

Valahogy elkerülte a figyelmemet két olyan recenzó is, ami korábban megjelent két kötetemmel kapcsolatosan megjelent: egyik a Látóban (1990-ben), a másik az egykori Utunkban (1982-ben). 
Az utóbbi a Bármely rendelést vállalok című regényemet szedte ízekre (fiatalos eleganciával), s most, hogy többször is átfutottam, rémlik, mintha annak idején is olvastam volna, de valamiért nem tettem félre  a szöveget. Kár, mert a regényt digitalizálva, összegyűjtöttem a róla szóló recenziókat - s ennek is ott lenne a helye. Valamikor, a következő hónapokban, illene pótolni.
A Látó-beli recenzió csak félig szól Álruhában c. 1989-es riportkönyvemről, a másik fele Bodó Barna ugyancsak 1989-ben megjelent riportkötetét is elemzi - egyfajta párhuzamos összevetéssel látja el feladatát Kedves Csaba (néhány recenzió olvasható még ezen a néven, ám igazából nem tudom, kit fed). Ennek szövegét most ideillesztem, a történelmi hűség kedvéért. (A másik, a Keszthelyi András-féle regényelemzésre a későbbiekben még visszatérek).

*

Hétköznapi ünnepek, ünnepi hétköznapok

Divatos, s bár gyökerei mélyre nyúlnak, jellegzetesen XX. századi műfaj a riport, az irodalom és publicisztika határzónájában, egzotikus szellemi kaland, a dokumentum krónikája, a krónika dokumentuma, izgalmas nyomozás az ember, az emberi egyéniség után. Diogenészi műfaj az emberkeresés jegyében.

Cseke Gábor és Bodó Barna legújabban megjelent riportkönyvei* ugyanezt az utat. követik, az ember ünnepi-hétköznapi vívódásait próbálják fölvázolni, két különböző, de lényegében azonos pontra ható irányból. Míg Cseke Gábor az ünnepek hétköznapjait tárja elénk, a különlegest, az egzotikumot keresi, a bátorságról, a megismerés kalandjairól szól, Bodó Barna a hétköznapok ünnepeinek feltárására, megmutatására vállalkozik, az egyén és közösség viszonyának megvilágításával. E tartalmi tényezők határozzák meg a műfajt is, Cseke Gábor líraibb, irodalmibb, cselekményes riportot ír, Bodó Barna írásai az ember és társadalom, ember és. környezete objektív törvényei közti ellentmondásokon nyugszanak, szükségképpen a publicisztika felől közelednek az irodalomhoz, attól a makacs igazságvágytól hajtva, amely a mindenkori dokumentum jellegű, társadalomrajzot készítő riport sajátossága. S noha ritkán történik meg, hogy a riporter felteszi a miért kérdését a társadalomnak, az okra, okokra mégis következtetni lehet.

A Holnap is köszönnek hősei (külsőleg) egyszerű emberek, van közöttük mérnök és munkás, orvos és pincér, mégis egyéni sorsuk, pályájuk alakulása a riportíró tolla, kérdései nyomán izgalmas, bár nagyon is hétköznapi „kalandregénnyé" alakul, így lehet épp olyan érdekes a fémet véső, körzőt feltaláló mesterember története, mint az Álruhában kötet hőseinek tengeri kalandjai, ezért tud kötetbe fűzve is úgy hatni ez a miesnapi/mívesnapi krónika, mint Cseke Gábor valóban kötet formát követelő „különleges riportjai". Mert egymáshoz kapcsolódnak ezek a történetek, s nem csalt a független könyveken belül, összevetve-összeolvasva a két szerző riportgyűjteményét, rengeteg közös vonást találunk, a két könyv kölcsönösen kiegészíti egymást.

Érdekes, értékes kísérlet a kötetek bevezetője. Mindkét könyv – bár más-más témát vet fel – egy-egy önriporttal, írói ars poeticával kezdődik. A riportírás legizgalmasabb műhelytitkait tárják fel a szerzők.

Cseke Gábor az írói álruháról a kérdező-rögzítő színfalak mögöttiségérő1 vall: „Izgalmas alkotói kaland volt a más bőrébe, koponyája mögé képzelnem magam. [...] S miközben mások bőrébe-sorsába öltözötten éltem, egyúttal óhatatlanul bevittem az írásba a magam tapasztalatát, világlátását és gondolatteremtő nyelvi fordulatait." Bodó Barna ezzel szemben a riportalany kiválasztásáról, az egyedi, a sajátos megtalálásáról, a kérdezés nehézségeiről vall: „A mindennapok sokkal izgalmasabbak, mint gondolnánk, csak észre kell venni az egyedit, az igazán jellemzőt."

Ilyen szempontból is kiegészíti a két kötet egymást. Minthogy kiegészíti egymást minden jó riportkönyv, hiszen a téma, a módszer, az alany, az eszme azonos: az emberkeresés, a külső és belső emberi arc minél élethűbb megrajzolása. S – szemben más irodalmi műfajokkal – itt nincs helye fiktív személyeknek, sorsoknak, történeteknek. Az igazságot kell keresni a hétköznapi ünnepek, az ünnepi hétköznapok díszletei közt. A Bodó Barna Van szavunk című öninterjúja alá írt Pilinszky-idézet mottója lehetne minden riportkönyvnek: „Aki a szavakban csal, nem az életet sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét...”

A vox humana hamdsíthatatlan, hamisítatlan zászlaját emeli fel mindkét szerző, olyan körülmények között, mikor a hatalomnak ellensége volt az ember, a gondolkodó, érző szellem, az erkölcs őrtüzeit vigyázó egyéniség.

KEDVES CSABA

* Cseke Gábor: Álruhában (Mai kalandok). Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1989. Bodó Barna: Holnap is köszönnek. Riportok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1989.

Forrás: Látó, 1990 / 4. szám, 477–478. oldal