Akinek '56 csak szabadulást hozott (III - befejező rész)

Börtönélet a népi demokráciában

(Hetedik „levonás”)

Vándor Györgyi "szabadeurópás"
jegyzetei egy kötetben

A megvalósult látogatás, majd egy azt követő láthatás, életre szólóan megpecsételte a rab szerző sorsát. „Azzal, hogy kapcsolatba léptem a világgal, el is vesztettem valamit; nem gondolhattam többé a halálra. Vége a csapongásnak, az akarat és a lélek mámoros, bűnös kirándulásainak Hádesz birodalmába. Vége az önkényes szabadulásnak, hanyatt fekve a szalmazsákon, merev tekintettel a mennyezetre. Ha meg akartam volna halni, eddig kellett volna. Vége a szabadságnak, a halálénak. Még egyszer nem veszíthetnek el a szüleim. Az ítélet most már életre szól.”

* Egy emberséges börtönorvos következetesen érdeklődik sorsuk iránt. Együttérzően írja ki a nőket különböző vizsgálatokra, kezelésekre. Mindez életmentő gesztus sok esetben – nem csak a szakszerű kezelés miatt. „Kovács doktor tudta, mi az, ami fáj. A hatos villamos színe, az otthoni szőnyeg mintája, az ibolya illata és a gyerekek mosolya az utcán. Bő kézzel osztogatta a tablettákat, cseppeket, kenőcsöket, s nem tudom, ő sajnált-e jobban bennünket, vagy én őt, amiért nem tud rajtunk segíteni. A betegeket átvitték a kórházba, a mesebeli fehérségbe, a krőzusi gazdagságba, ahol minden szombaton adtak öt deka vajat, s ez – a csomag fogyta után – irigylésre méltó kincs lett.”

* Általános kivizsgáláson, a kórházban. „Egy reggelen az egész cellát átvitték a kórházba, de nem a kórterembe, hanem a földszinti vizsgálószobába. Mukkanni sem mertünk az áhítattól, a fehér falak, a csillogó műszerek láttán, a tükrös lámpák között. A röntgenszobába vittek, Kovács doktor ült az ernyő mögött és sorban átvilágított bennünket.

– Mi a panasza? – kérdezte. Társaim két lépéssel odébb beszélgettek, az őrök órájuk figyeltek.

– Ideges vagyok – mondtam nagyon halkan.

– Ne legyen – felelte, ő is alig hallhatóan. – Nincs értelme. Nem tart soká.” De azért beutalta a szerzőt. Kivizsgálásra. És a lányra rátört ott a szabadság magányossága.

* „Másnap már nem voltam egyedül. Társamat, Marinát nem ismertem addig. Ő is hazaáruló volt és kém, természetesen, s az élete épp oly regényes és épp oly egyszerű, mint akármelyikünké... A kórház számunkra szanatórium volt. Az őrség nem üvöltözött, nem trágárkodott, nem rendezett hipist, hanem napja nagy részét ultizással töltötte az őrszobán. Annál élénkebb kapcsolatban voltunk a házimunkásokkal, akik – férfiak voltak... Férfiak? Öt éve nem láttunk férfiakat. Mert az ávéhás az ávéhás, nem férfi... Ők persze nem felejtették el, hogy mi nők vagyunk, s nem mulasztották el gyalázni ezen mivoltunkat; de ettől nem váltak férfiakká... Ezek itt, ezek a házimunkások mindenféle fajta – háborús bűnös és szociáldemokrata, nyilas és kommunista, jelenleg pedig takarító, kazánfűtő, vagy segédápoló –, egyben azonban azonosak: elhalmoznak bennünket lovagi szolgálataikkal. Más egyebet persze nem is tehettek – legfeljebb a szolidáris őrség jóvoltából beleskelődtek a fürdőbe, hogy aztán megbeszéljék, amit láttak...”

* Öt év után ekkor hallja először a világ lényeges híreit. Amelyekből megtudja, hogy nem a körülötte szolgálatot teljesítő emberek, nem is a rendszer javult meg időközben – sorsuk egyszerűen azért fordulhatott „jobbra”, mert „Sztálin meghalt. Mikor? Ó, már több mint egy éve... És mi még mindig itt vagyunk? Hát nem megy az olyan gyorsan. A politikai foglyokra vonatkozó amnesztiát ugyan már tavaly júliusban elrendelték, de szabadulásunkra még várnunk kell. Előbb még felülvizsgálják az ügyeket, és majd aztán... Felülvizsgálják? Kik? Akik csinálták? Vagy egy másik garnitúra? Egyelőre ugyanazok vannak itt, akik voltak... Azok mentenek fel bennünket, akik elítéltek? Miért tennék?... Tele voltam megválaszolatlan kérdésekkel, de a tények tények voltak: hóhéraink, legalábbis alsó szinten, akik eddig üvöltöztek, most kedveznek nekünk, amennyire tehették. Valami bizonyára történt. Az életünk elviselhetőbb.”

* ”A szigorúság egyre lazult. Amit házimunkás barátaink meséltek, hogy a politikai helyzet a mi javunkra kezd fordulni, igaz lehetett, mert egyre több alkalmuk volt mesélni nekünk. Néha órákat is eltöltöttek az ajtónkban állva, persze csak egyenként, és úgy, hogy az őr a folyosó végéről leste, nem jön-e az ő felettese.”

*Akadt szerzőnek egy önzetlen pártolója: Józsi rendőr, aki belészeretett és mindent hajlandó volt megtenni érte. „Rásütöttek valami iszonyú bűnt, szocdem párttagságot, vagy mit, és bezárták. Kedves, széles arcú, tenyeres-talpas legény, akinek a szabad életben biztosan nem jut eszébe, hogy rám vesse a szemét. Itt azonban, bár egy emelettel feljebb takarított, naponta többször, helyesírási hibáktól hemzsegőleveleket csúsztatott a kezembe, amelyekben múlt századi regények stílusában könyörgött egyetlen csókért... Csókot, azt nem adtam neki, de olyan feladatokat igen, amelyeknek megoldásához még most is merészség kellett. Például, szerzett – egy tükröt... Milyen voltam öt év után? Ismerős. Csak a szemem lett tompább, s a szám mellett két ránc. Különben – én voltam.”

* Nyáridőben egy ismerős alak tűnik fel a fogház sétálóudvarán: „Többször meg kellett néznünk, hogy higgyünk a szemünknek. Pedig ő volt. Az altábornagy. Az ávéhá legfőbb főnöke. És nem is egyedül. Vele együtt sétált a gorillafejű orvos, aki Júlia elájultára csak legyintett, és volt velük egy harmadik is, a vezérkarból. Csíkos nadrágban sétáltak, de meztelen felsőtesttel – ebben a melegben! – s közben kedélyesen társalogtak az őrökkel. Őrájuk nem ordítottak, hogy tegyék hátra a kezüket. Most aztán végképp nem értettünk semmit. Ha a hóhérok és áldozataik egyazon börtönudvaron sétálnak, akkor már csak a jóisten ismeri ki magát. Vagy még ő sem...”

Börtönélet a népi demokráciában

(Nyolcadik „levonás”)

* Közel lenne a szabadulás? Minden jel arra mutatott, hogy beindul a korábbi ítéletek felülvizsgálata. Csoportosan vitték az elítélteket a Fő utcába. Lifttel mentek fel az utolsó emeletre. Rendes ajtón nyitottak be. Terített asztalnál ebédeltek („igaz, csajkából, de késsel és villával...”). És várakoztak. Másnap kihallgatás. „Az íróasztal előtt rokonszenves arcú férfi ült. Megkérdezte a nevemet, aztán megmondta az ő nevét. Kicsit megbiccentettem a fejemet. Engem már semmi nem lep meg. Nem nézett rám, csak lapozgatott az előtte fekvő iratcsomóban, aztán így kezdte:

– Hát kérem. Ugye tudja, miről van szó?

– Nem tudom.

– Az ön ügyét a hatóság most felülvizsgálja. Önnel azonban – folytatta, s megint a papírokba pillantott – nincs mit csinálni. Mert ön kémkedett, ugye?

– Nem kérem. Nem kémkedtem.

– Nem kémkedett? – kérdezte, teljesen megváltozott arccal, felszabadult mosollyal s felém nyújtotta a cigarettatárcáját.

– Hanem?...

Ha idegeim csak egy kicsit erősebbek, biztos, hogy a szemébe nevetek, oly primitív volt, s oly szánni valóan gyerekes. De nem volt kedvem nevetni, az én arcom nem simult ki; csak foghegyről mondtam, hogy mondjam, amit vár tőlem.

– Rám fogták.

De tévedtem, ha azt hittem, hogy ezzel megelégszik. Négy teljes héten keresztül – ezúttal nappal, de reggeltől estig hallgattak ki, arról, hogy nem kémkedtem, nem árultam hazát, nem esküdtem össze. Mindazt, amit annak idején a jegyzőkönyvekben felvettek, most elismételték, újból lerögzítették, a legteljesebb részletességgel. A különbség annyi volt, hogy minden mondat így kezdődött: Nem igaz az, hogy...”

* Az ártatlanul elítélteket az aprólékos procedúra alatt meggyőzni próbálják: ami velük történt, az tévedés volt, egyesek félrevezették a pártot és a vezetőket, személyesen Rákosi elvtársat is, de lelepleződtek, s a Szovjetunió is megerősödött, a béketáborral együtt... A szerző unja már a sok magyarázkodást, s egyezséget javasol kihallgatójának: „Magának most az a feladata, hogy bebizonyítsa ártatlanságomat. Én öt évvel ezelőtt is aláírtam végül, amit elém tettek. Adja ide az egészet, aláírom, és hagyjon engem békén olvasni.”

* „Most egy a kérdés, mikor játsszák el a rehabilitációs tárgyalást, miután felülvizsgálata lezajlott... Erre nem tudott választ adni gyóntatóm, de már úgy bántak velem, mint aki csak véletlenül van a fogházban. A fogház orvosa minden reggel hívás nélkül megjelent, megkérdezte, nincs-e szükségem valamire, és megkért, szíveskedjem vitaminokat szedni. A foglárok úgy viselkedtek, mint az udvarias pincérek, örültek, ha szót váltottam velük. Egy kivételével. Egyszer, séta közben az ott szolgálatot teljesítő őr rám ordított, hogy tegyem hátra a kezem és hajtsam le a fejem. Mondtam, nem, mert én szabadulás előtt állok. Tovább üvöltött, hogy engedelmeskedjem. Többé nem mentem sétálni, hiába kért sűrűn bocsánatot kihallgatom az őr tájékozatlansága miatt...”

* A bürokratikus felülvizsgálati procedúrának vége. A foglyot visszaviszik a Gyűjtőfogházba. Pedig arról volt szó, hogy tárgyalás lesz és szabadul... Megnyugtatnák: „De igen, természetesen. Csakhogy nem én vagyok az egyetlen, akit felül kell vizsgálni. Sok társam ügyét kell még elrendezni, s a tárgyalások menetét összeegyeztetni. Türelem, rövid néhány hétről van szó...” Vigasztalásul a kihallgató a szerzőt kocsiba ülteti, és végigvezeti a városon, hadd lássa, mennyit szépült az elmúlt öt esztendő alatt... „Hátul ültem, másik oldalamon egy másik ávéhás, mert mit lehet tudni, hátha leütöm az egyiket és kiugrom a robogó autóból. Kigördültünk a budai Fő utcára. Üzletsorok előtt mentünk el, üzletek lehúzott, rozsdás redőnyei előtt. Akik a magánkereskedelem államosítását folyamatában élték végig, azoknak nem tűnt fel, hány üzlet zárt be és maradt is zárva. Nekem most olyan volt ez az utca, mint ostrom után. És csöndes is volt, kihalt is. Ráfutottunk a Lánchídra. Igen, majdnem öt éve már, hogy újból áll... Dobogott a szívem, de az arcom nem rezdült. A rakpartot néztem, magasan állt rajta a víz.

– Árvíz van? – kérdeztem kísérőimtől, mintha nem láttam volna a saját szememmel, de most megölni szerettem volna a mellettem ülő két pribéket. Azért, mert a Várossal, a drágával, az én városommal történt valami személyes dolog, kiöntött a Duna, s ezt így tudom meg, véletlenül, az ő szívességükből.

Már az Andrássy úton mentünk. Itt is, akár a Fő utcán, négy-öt üzlet zárva van, egy-egy nyitva. A járókelők között most láttam először nőket, katonaruhában. S az a kevés ember, aki az utcán járt – nyári délután – egykedvűen baktatott. Hát nem boldogok, akik szabadon élnek? Mi odabent azt hittük, aki cellán kívül él, az lélegzethez sem jut a boldog kacagástól... Fellélegeztem, amikor 'hazavittek', a Gyűjtőbe, és rám zárták a cella /magánzárka/ ajtaját.”

* A szerző ráébred: azért szigetelik el egymástól a fogvatartottakat, hogy ne készíthessék fel egymást a felülvizsgálat menetére. Pedig milyen jó lenne eszmét és tapasztalatot cserélni a közeli szabadulás reményéről! Megpróbálkoznak a titkos levelezéssel, és őreikben váratlanul lelkes segítőkre lelnek. „Hiszen egymás közt másról sem beszéltek, mint arról, hogy más szelek fújdogálnak mostanában... Akik eddig minden alkalmat felhasználtak arra, hogy hatalmukat gyakorolják rajtunk, most engedelmes cselédeinkké lettek, arcukon rajta volt az 'ugye emlékeznek rá, hogy én mindig jól bántam magukkal' mosoly; akár a nyilas párttagokén az ostrom után. Egy volt köztük, egy fiatal, nagydarab egészségügyi őrmester, Pufinak becéztük, aki más volt. Azelőtt sem hangos, most meg egyenesen búskomor. Kérdeztem, mi baja.

– Mit tudom én, mi lesz itt még – panaszkodott. – Legközelebb én leszek a cellaszomszédja...

– Ostobaság — feleltem erélyesen – csinált maga valami disznóságot?

– Miért, maga talán csinált?... Egyszer mindenkire sor kerül. Sorrend kérdése az egész, de csak mert egyszerre nem lehet mindenkit becsukni, különben kinél maradna a kulcs.”

* „A börtön parancsnoka... kíséretével, naponta megjelent cellámban, de ahelyett hogy üvöltött volna, hogy 'az anyja kurva úristenit, álljon vigyázzba vagy bevágom a sötétbe', szalutált, és megkérdezte, hogy van a kedves egészségem, és van-e valami kívánságom. Volt. Azt szerettem volna tudni, hogy ha egyszer tisztáztuk a köztünk lévő ellentéteket, a hatóság is meg én is tisztában vagyunk vele, hogy nem kémkedtem, akkor miért vagyok még itt? Másik kívánságom az volt, hogy tudassam a szüleimmel a felülvizsgálatot, ezt pedig nem tehettem meg a néhány soros levelezőlapokon, sem a látogatásokon, amely ugyancsak az eddigi formák között zajlik majd. Egyik kérésemet sem teljesíthette a börtönparancsnok, mert ő sem tudott semmivel sem többet nálam, és nagyobb hatalma sem volt. Ő is örült minden napnak, amelyet szabadlábon töltött...”

* Fogászati kezelés ürügyével viszik át olykor a kórházba a szerzőt. Ott találkozik egy orvossal, aki az álomképeiben elképzelt szerelmes „doktor bácsi” tökéletes másolata. Nagyon szeretné, ha a ragaszkodó kapcsolat kölcsönös lenne. Az álombéli Máriusz személyazonossága ezzel átszáll Viktorra. Viharosan belé szeret. Ráadásul reméli, hogy sikerül kicsempésztetnie egy levelet a szüleinek, amelyben megírja az újabb fejleményeket – de lebukik. Szigorúan megbüntetik, éhségsztrájkba kezd, mire elállnak a büntetéstől... ”Három hónapja már, hogy jegyzőkönyvbe vétetett, miszerint nem követtem el semmit a magyar állam ellen. Az eltelt három hónap egyetlen eredménye az volt, hogy eljött a következő látogatás ideje. Most már nem a rácson át beszélgettem szüleimmel, hanem az irodában, egyedül, mindössze egyetlen foglár jelenlétében. Anélkül, hogy megkapták volna illegális levelemet, tudtak a történtekről. Közölték az újságok, hogy rendbe hozzák a jogtalanul elítéltek szénáját. Jobbkedvűek voltak, bizakodóak. Ők intettek engem türelemre. Türelem? Ó, de nehéz...”

* Október, november. Sehol semmi. De azért mintha mégis: az őrök kezdenek „visszaszemtelenedni”. Hiába, ők is türelmetlenek. A szerző és Viktor úgy tűnik, egymásra találnak. Kölcsönösen elmesélik egymásnak életük menetét. A nappalok hirtelen értelmet nyernek. „Ahogyan az álomból valóság lett, az ébrenlétet szerettem, nem az alvást, úgy lett ez a karácsony egészen más, mint az eddigiek. Az otthoniakról tudtam, s ez kielégített. Viktor után viszont esztelenebbül vágyódtam mint valaha. De tehettem is érte valamit. Eddig is vittünk ajándékot a 'fiúknak'. Mi jó kosztot kaptunk, nem is tudtuk elfogyasztani. Amikor átmentünk a kórházba, teletömtük a zsebünket kolbásszal, szalonnával, mindenféle jóval. A rendelőben felakasztottuk a kabátunkat az ablak kilincsére, s amikor az őrség nem látta, ők kirámolták zsebeinket.”

* Szerző úgy intézi, hogy hosszabb időre a kórházba kerüljön – Viktor közelében kíván élni. A szimulálás sikerül, Viktor azonban hátat fordít neki. A csalódott lány félreteszi a kórházban kapott nyugtatókat, hogy majd bevegye az egészet, és ezzel megszűnik minden baja. Teljes mélypontra süllyedve, így elmélkedik: „Gondolkodom, igaza volt a piros arcú őrmesternek, 'az a bajom, hogy mindig gondolkodom'. Most már csak a végső kérdések vannak hátra. Azt kellene megérteni, hogyan tartja tízmillió ember között, néhány ezer ávéhás, terror alatt a néhány ezer foglyot. Fegyverrel? Nem, hiszen puskalövés nélkül fogtak minket el. A tízmillió magyar nem rossz, csak közömbös és gyáva. A terrorhoz nemcsak fegyver kell, hanem gyávaság is. S a fegyver birtoklása mellett tisztában lenni a tömeg kényelemszeretetével. Azzal, hogy szívesen odaadja pénzét, ökrét, szamarát, házát, idejét, szabadságát, a másik vagyonát, szabadságát, csak őt hagyják békében. Ha bólogatni kell, bólogat, tapsol is, csak neki ne essék bántódása, csak az ő kalácsa legyen nagyobb. Amíg a másikra csapnak le, nem csodálkozik, s nem hiszi el, hogy ő is sorra kerül. S csak az akasztófa alatt érti meg – ha megérti –, hogy a fegyvert, amelyet ráfognak, ő is segített gyártani...”

* Kis hezitálás után beveszi a nyugtatókat. „Öt hétig feküdtem a kórházban. Semmi táplálék nem maradt bennem, és a sírást sem tudtam abbahagyni. Máig sem tudom, tudták-e, hogy szevenállal mérgeztem meg magam – ha tudták, nem vehették volna tudomásul, tőlük származott – vagy egyszerűen csak idegösszeomlást konstatáltak, ami így is, úgy is igaz volt... Feküdtem, csontig fogyva, és sokat aludtam. Persze már nem a szevenáltól, hanem az alvókúrától... Ha ébren voltam, vagy félálomban, Viktort vártam, aki orvosként bejárt hozzám – és most már mindegy volt, szeret vagy nem szeret. Már nem volt erőm az önérzethez, már nem gondoltam semmire, csak Viktor fehér köpenyének lebbenését és szemüvegének villanását vártam, és azzal aludtam tovább.”

* Makacs lábadozás után hirtelen jelentkezik a gyógyulás: „Délután egy civilruhás tiszt jött az ágyamhoz. Kezembe adta a rehabilitációs perem anyagát. Tíz nap múlva tárgyalás a Fő utcán, addig meg kell gyógyulnom. Minden holmimat vigyem magammal, onnan hazamegyek... Később, szabadulásom után lett valamennyire világos, mi történt: Nagy Imre szorgalmazta, Rákosi foggal-körömmel ellenezte szabadulásunkat. Voltak, akiket csak a forradalom szabadított ki.

Tíz nap múlva. Elképzelhető? Épp oly kevéssé, mint annak idején a tízéves ítélet. Csak éppen azóta megszoktam, hogy ne csodálkozzam semmin.”

* Az újratárgyalás egy hosszú napon át tartott. Utána (végre!) hazaszállítják gépkocsival. A napló utolsó oldalai magyarázatot próbálnak adni mindenre, ami eddig történt: „Ezerkilencszázötvenhat. Az ávéhá vezetői, az altábornagy és társai, enyhítésért fellebbeztek. Fellebbviteli tárgyalásaikra bennünket hívtak tanúknak, élve maradt áldozataikat. Pontosan olyan mindegy volt, mit mondunk, mint azelőtt a saját tárgyalásainkon. Az altábornagy a szemembe mondta, hogy hazudok, nem látott engem soha életében. A többi hóhér is letagadta a csillagot az égről. ítéleteiket természetesen csökkentették, mindegyik kevesebbet volt bezárva, mint áldozataik... Azután megértem még a forradalmat, s ezért nem tudok elég hálás lenni sorsomnak. Megértem, hogy tízmillió magyar nem közömbös és nem gyáva, és fegyvert fog, saját magáért is, meg értem is... Percig sem volt kétséges számomra, hogy az orosz imperializmus eltapossa forradalmunkat, de boldog voltam, hogy akik felkeltek ellenük, hittek a győzelmükben, az igazukban...”

Létezett-e egy „eltűnt” napló is?

1989 márciusában Vándor Györgyi jónak látta állásfoglalást közzétenni a Mozgó Világ című folyóiratban. Írása határozottan cáfolja Farkas Vladimir, az ÁVH egykori alezredese korábbi, ugyanannak a lapnak a hasábjain megjelent állítását, mely szerint a Rajk-perben bűnjelnek számított V. Gy. naplója, ami nem az állambiztonság hamisitványa, mert akkor neki személyesen is „tudnia kellene róla”, hiszen a hamisításokat az ő ügyosztálya végezte. Az irónő szerint ilyen napló egyáltalán nem létezik, mint ahogy azok a „részletek” sem tőle származnak, melyeket a hírhedt Kék Könyvben (Rajk László és társai a Népbíróság előtt. Budapest, 1949.) szerepelnek. „Van ezzel szemben egy reálisan létező naplóm, kamaszkori háborús feljegyzéseim, amelyeket szabadulásom után a hatóságok visszaszolgáltattak” – hangsúlyozza Vándor Györgyi.

Aki nem mellesleg elutasítja Faludy György róla szóló állításait is: „Pokolbeli víg napjaim" című, a magyarországi szamizdatnál megjelent írásában oldalakat szentel személyemnek és az állítólagos naplónak. Az engem női mivoltomban és méltóságomban sértő megjegyzéseit, úgy gondolom, saját lelkiismeretével kell elintéznie, ha van ilyen. Nem hagyhatom szó nélkül azonban, hogy Farkas alezredessel tökéletesen egybehangzóan ő is tényként kezeli a napló létezését, noha azt állítja, hogy azt 'nem ismerte, sose látta'. Ezzel szemben könyve német nyelvű kiadásában (1964) egész passzusokat idéz belőle, mégpedig egyértelműen a 'Kék Könyv' stílusában fogant mondatokat. Kérdés, mikor és miképpen juthatott az idézeteihez.”

A kérdés akkor kezd izgalmas lenni, amikor elolvassuk Faludy György említett emlékiratát is, mindenek előtt azt a részt, melyben a szerző, aki maga is a Népszavánál dolgozott a Rajk-per idején, elmeséli, miként látta ő Justus Pál lebukását. Nem túl hízelgő jelzők és állítások kíséretében szól arról, hogy Vándor Györgyiről elterjedt a hír: naplót vezet, amibe válogatás nélkül beleír mindent, amit másoktól hall. A Népszava egyik vezetője figyelmezteti Faludyt: „ez a liba évek óta naplót vezet, és oda minden beszélgetést, pletykát, viccet, ami fülébe jut, feljegyez, az illetők nevével és lakcímével. Nem beszélném-e rá az őrült tyúkot, hogy égesse el a naplóját, mielőtt az ÁVO megszerzi, és az emberek százait tartóztatja le?” Faludy kellően meg is ijed, átvonul rajta, hogy mi mindent hordtak már össze – ő is, mások is a szerkesztőségből – a hölgy jelenlétében, s ha annak mind nyoma van valahol... Vállalja, hogy megpróbálja rávenni Györgyit: égesse el a dokumentumot. Többször hazakíséri, s az egyik alkalommal „összeszedtem hát minden rábeszélőképességemet, és naplójára tereltem a szót. Nem ismertem a naplót, sose láttam, de Györgyi elbeszéléséből tudtam, hogy a legbizalmasabb magánbeszélgetésektől kezdve a rendszerellenes viccekig mindent belejegyzett, abban a reményben, hogy a mű szerzi meg néki az örök hírnevet, a halhatatlanságot. Hosszú szócsatát vívtunk. Próbáltam elmagyarázni: nincs joga az átkozott naplóval, amely az ÁVO kezébe fog kerülni, hiszen az egész város tud róla, emberek tucatjait hóhérkézre juttatni. Elvégre – tegye kezét a szívére – nemcsak tényeket jegyzett fel, hanem felelőtlen pletykákat is. És mi szükség volt a rendszerellenes vicceknél odaírni, ki mondta néki? Miért ránt másokat magával? Mi joga van ehhez? Felháborodva felelte: honnét tudod mindezt? Mindenki tudja, sziszegtem. No és? Egyszer meg kell halnia mindenkinek... Másnap nem jött a szerkesztőségbe. Néhány órával később Almássitól, a szerkesztőségi spiclitől megtudtam, hogy letartóztatták... Mikor bezörgettek hozzá, Györgyi előkereste naplóját a rejtekhelyről, ahol tartotta – én még azt is tudtam, honnan –, és kidobta az utcára. Csak aztán nyitott ajtót az ávósoknak. A ház előtt is ávós állt, aki röptében kapta el a naplót. – Egyébként ezért meg a napló tartalmáért szegény Györgyit alaposan megruházták – fejezte be Almássi, és jelentőségteljes pillantást vetett felém. Igyekeztem magamat tartani, bár a célzás félreérthetetlen volt: Almássi már tudta, hogy a nevezetes naplóban rólam is szó esik.”

Életre itélve

Nem tűnik valószínűnek, hogy a jövőben ez az ellentmondás valamiképpen feloldódjon. Ami a Vándor Györgyi szerepét és felelősségét illeti Justus Pál elítélésében, úgy vélem, hogy a könyv maga világosan és félreérthetetlenül beszél. Éppen úgy, ahogyan a szociáldemokrata értelmiségi vezető áldozata lett a népi demokratikus hatalmi önkénynek, ugyanúgy lett áldozata mindenki, akiket ebbe a messzire ágazó társadalmi szinjátékba akaratuk és szándékuk ellenére bevontak.

Sajnálatos, hogy minden törvényes alapot nélkülöző elzáratásuk, szenvedéseik csak az 1956-os olvadás és érlelődő népharag körülményei között érhetett véget, miközben valamennyien olyan sebeket szereztek és okoztak egymásnak, amelyek begyógyulásához nem volt elég hátralévő életük.

Az 1956-os memoárirodalmat és tényfeltáró dokumentáris kutatás eredményeit, következtetéseit tanulmányozva mindvégig kusza, beláthatatlan kép rajzolódik ki a hatvan évvel ezelőtt lezajló eseményfolyamról. Mindazt, ami akkor lezajlott, egy megállíthatatlan, zavaros, mindent elsöprő áradathoz hasonlíthatnám, amely magával sodort boldog-boldogtalant, arra érdemes és oda nem illő sorsokat, személyeket, jellemeket, csoportokat; legtöbbször olyan helyzetekbe kényszerítették az alapjában ártatlan és jó szándékú embereket, amelyeknek amúgy sose kívántak részesei lenni. Ezt a kaotikus hömpölygést és feltartóztathatatlan sodrást érezni végig, amíg A rémület éjszakái-ban bemutatott börtönbe vetettek kényszerpályáit és -reflexeit végigkövetjük. Ebben rejlik a roppant érzékletes és szótakarékos börtönvallomás irodalmi ábrázoló ereje.

Vándor Györgyi és társai, akiket 1956 szelleme és történései szabadítottak ki a börtönfalak közül, igazságuk győzedelmeskedésének dacára sem lettek soha igazán szabadok: a derékba tört életek emlékei és negatív reflexei végigkísérték életüket, emberi kapcsolataikat, mindennapi tevékenységüket. A könyv szerzője 1990-ban Földes Annának adott interjújában elmondja: „Szabadulásom után egyszerűen képtelen lettem arra, hogy elfogadjam emberi, írói, újságírói szabadságom korlátozását. Ezért mentem el, egyetlen kofferral... zátonyra futott a házasságom, és újabb tartós kapcsolatot tudatosan nem kötöttem. Senkit sem akartam elhagyni. Könyvem kiadása is egyre reménytelenebbnek látszott. Biztattak, hitegettek, de minden 'igen' sarkában ott volt a 'de', meg a 'csak', hogy a könyv kitűnő, fontos, de kicsit még meg kell húzni, és csak ezt a passzust, meg azt a mondatot kell átírni...”

A tág karú szabadságra lelni végül is Bécsben, előbb tanárnőként, majd a Szabad Európa rádiónál kísérelte meg, de ott sem sikerült. „A húsz és harminc között elszenvedett bezártság – különösen egy nő számára –, eldönti az egész életét. Túléltem a börtönt, dolgozom, szép otthonom van, utazom – kívánom, hogy egyetlen hazai nyugdíjas se éljen rosszabbul, mint én –, de soha nem lettem anya... Amióta divatba jött a téma /1956/, többen is megkerestek, hogy nyilatkozzam, meséljek, csináljunk a börtönévek történetéből filmet, tévéjátékot. Nem szerénységből vagy makacsságból tiltakoztam, hanem védekezésül. Nem akarok még egyszer pokolra menni. Néha szinte pótlólagos büntetésnek érzem, hogy mint hajdani legfiatalabbra, rám hárul, a ma már szinte utolsó emlékezni képes túlélő kötelezettsége...” – zárul Az életre szóló ítélet című beszélgetés.

Vándor Györgyi 1956-ban szabadult, több mint hat évi jogtalan szabadságvesztés után. A kor és a rendszer kegyetlenségére jellemző, hogy igazi szabadságát csak 2000-ben, halála napján nyerhette el.

2016. október 16.

Akinek '56 csak szabadulást hozott (II)

Börtönélet a népi demokráciában

(Második „levonás”)

Vándor Györgyi

*Az első, börtönben – s egy ideje magánzárkában – töltött hónapon túl: „Emlékezetemmel a gyermekkorban, fülemmel a fogház folyosóján éltem. Hallgattam a cellaajtók csapódását, lakóinak kopogásait, a foglárok zsörtölődését; mert a csövesekkel szabad volt szóba állniuk, csak velünk voltak némák. Legalábbis velem nem állt szóba egyetlen őr sem, soha. Talán mert meg sem kíséreltem. Egészen magamba zárkóztam. Egy napon arra figyeltem fel, hogy az egyik foglár azt mondja a folyosón a másiknak:

– Zörög a tízesed, nem hallod? Nézd már meg, mi baja!

– Hadd zörögjön – felelte a másik – ráér.

Sétáltam éppen. Ezekre a szavakra, hogy 'zörög a tízesed', megálltam és hangosan elnevettem magam. Mulatságosnak és boldogítónak találtam, hogy az őr a tízes számú cella lakójára egyszerűen csak azt mondja, hogy 'a tízes'. Elnevettem magam, aztán észrevettem, hogy min nevetek és nagyon megijedtem. Itt az elmebaj.” Fogvatartói elmagyarázzák: a saját érdekében tartják fogva, így védve van a kinti népharagtól. S hogy megnyugtassák, ismét összezárják Rajk Júliával.

* Az álomvilágába bódult, képzelt szerelmével fantáziáját lefoglaló szerzőt felvillanyozza Rajkné aktivitása. „Júlia, tapasztalt börtönlakó lévén, tudta, hogy mindent szabad, csak elhagynunk magunkat nem. Álló napon át tevékenyek voltunk. Ébresztő után mindjárt tornázni kezdtünk. A gyakorlatokat ő diktálta, s volt benne valami félelmetes. Amint hosszú keze, lába, a szűk falak között ide-oda lendült, azt az érzést kellette bennem, hogy hiába számítja ki a centimétereket, egyszer csak rám csap, és megsemmisülök. A torna után a takarítás következett. Júlia nem elégedett meg a söprűvel, többféle rongyot kért az őröktől, és addig szekírozta őket, amíg egy csajkában homokot is hoztak neki az udvarról. Minden étkezés után ragyogóra sikálta a csajkákat...” Napjuk így rövid lett, gyorsan eltelt. De a pörgő élet is sablonossá válhat – az egyedüli hiteles élményt Rajkné vidám éneklései jelentették.

* Furcsa álmok szállják meg hősünket rabságról és szabadságról: „Ritkán álmodtam, hogy szabad vagyok. A legtöbb álmomban tudtam, hogy rab vagyok, de a börtön fogalma elkeveredett bennem a bentlakásos pártiskola fogalmával – ettől a létesítménytől féltem, szerettem volna elkerülni, mielőtt elfogtak... Azt álmodtam, hogy a Markó fogház lakója vagyok, de szombaton és vasárnap kimenőm van, mint a pártiskolán. Kiszököm, hogy hazamenjek, de soha, soha nem érek el hazáig. Csak futok, üldöznek, s közben le is telik az idő, vissza kell fordulnom, vissza kell lopódznom, de úgy, hogy észre ne vegyék a távollétemet. Szerencsére a fogház kapuja tárva van, az őrök mással vannak elfoglalva, nem látnak meg. Szaladok fel a lépcsőn, besurranok a cellámba, s épp csak a pokróc alá tudok bújni, mikor éppen – ébresztőre csengetnek.” Mind többször próbál álmában elmenekülni és képzeletében nem létező szerelménél köt ki. Vele tölti az időt hajnali ébredésig.

* A két nő a tárgyalásra vár, amely tisztázná státuszukat. Mostanig ugyanis csak fogva tartottak voltak- a börtönlakók jogai nélkül. „Tavasz lett, amikor Júliát kihallgatásra vitték, s közölték vele, hogy készüljön a tárgyalására. Kezébe nyomták a vádiratot, amely ugyan 'nem egészen felel meg a valóságnak', de persze a bíróságnak nem szabad megtudnia, hogy mi, becsületes baloldali emberek, csupán szolgálatot teszünk a pártnak, a Rajk-pernek és kapcsolt részeinek lefolytatásával. Ha a magasabb összefüggéseket még nem is értjük egészen, később meg fogjuk érteni. A mi perünk tárgyalását is végig kell játszanunk, utána pedig természetesen mindent megkapunk, ami jár egy politikai fogolynak – sőt, annál többet, hiszen az ávéhá tudja, mivel tartozik nekünk... Tanulmányozzuk csak át jól a vádiratot, hogy felelni tudjunk a bíróság kérdéseire. Az ítélet? Nagyon rövid időre szól majd, formális lesz csupán, s a felét amúgy is elengedik, amint a per hullámai elcsitulnak.

– Majd bolondok leszünk etetni magukat – idézte Júlia, amit az ávéhán hallott.”

* Hamarosan kiderült, mindez további színjáték. Júliát elvitték kihallgatásra – és nem hozták vissza. Júlia spanyolországi orvos ismerőse, aki szintén fogoly volt s távoli füttyszavával hozott vidámságot a börtönéletbe, egy idő után szintén elhallgatott. A szerzőre rázuhant a magány, apátiába esett. Majd őt is elvitték kihallgatásra: „Az ávéhán fiatal tiszt fogadott, s mindjárt a tárgyra tért. Amiért napokon át Andrással /Rajkné orvos ismerősével/ társalogtam, választhatok a büntetések közül. Megvernek, vagy tizennégy nap sötétzárka... Késő éjszakáig vitatkoztunk; kihallgatóm, amint a legvégén elmondta, éjszakai ügyeletet tartott, s – úgy látszik – nem talált jobb szórakozást kínzásomnál. Éjféltájt elvezettetett, s már az ajtóban álltam, amikor félmondattal közölte, hogy néhány nap múlva meglesz az a per is, amelyben én vádlottként szerepelek majd. Vádiratomból értesültem róla, hogy egyike vagyok azoknak a hazaáruló összeesküvőknek, akik a háború alatt Franciaországba emigráltak, s ott 'épültek be' az amerikaiak kémszervezetébe. Kihallgatómmal, aki kezembe adta a paksamétát, közöltem, hogy még életemben nem léptem át az ország határát, arról nem is szólva, hogy az említett években gimnazista voltam. Még személyi adataim sem igazak, például, apám cipész, nem pedig kereskedő.

– Ne törődjön vele – legyintett. Jobban hangzik a bíróság előtt, hogy kereskedő lánya, nem pedig cipészé. És a többi tény sem számít. Valamit csak el kell mondania a bíróság előtt, amiért elítéljék...”

* Eljött a tárgyalás napja. Ekkor „összetalálkoztunk tizenketten, kémek és hazaárulók. A legtöbben akkor láttuk egymást először, nem tudom, akadt-e közöttünk két olyan 'összeesküvő', aki véletlenül ismerte egymást... Cinkosan nevettünk egymásra, át a közöttünk ülő ávéhások fején, s amikor kimondták az ítéleteket – röpködtek az életfogytiglanok, én például, a tizedrendű vádlott, tíz évet kaptam –, akkor is csak az volt a gondunk, hogy szót váltsunk egymással, mint az iskolás gyerekek. A tárgyalás után a férfiakat a váci fegyházba szállították, amely az államvédelmi hatóság foglyait őrizte. Magánzárkára tették, s naponta végigverték őket. A nőknek, akik kevesen voltak, nem volt érdemes fogházat berendezni. Visszavittek bennünket a Markóba, de már nem a vizsgálati foglyok közé, hanem a negyedik emeletre, ahol már csak részben ügyeltek ránk az ávéhá nyomozói. Kijátszott kártyák lettünk, csak éppen életben hagytak.”

Börtönélet a népi demokráciában

(Harmadik „levonás”)

Az ítélet kimondása után kezdődött a szerző fogságának harmadik korszaka – teljes magányban. Egy egész esztendőn át. Mialatt úgy érezte: szinte mindentől meg tud szabadulni az ember és milyen kellemes az így nyert szabadság! „Mi minden nélkül meg lehet lenni. Könyvek nélkül, papír és ceruza nélkül – de telefon nélkül is, a rádió hírei nélkül is, hajsza, és görcsös, kényszerű munka nélkül is. Mindez nem most jut először eszembe, hanem már ott, a balatoni villában rádöbbentem, hogy így is lehetne élni, a felhők, a fák és a víz között; élni is lehetne, nemcsak menekülni a napi értelmetlen rohanásból a másnapiba. Talán vigaszomul jutott az eszembe, már ott, akkor, letartóztatásom előtt néhány nappal. Hogy most egy kis megkönnyebbülést is érezzek. Nincs Balaton, vitorlák és rózsaszínű ég. De szabad is vagyok. Kikerültem a szerkesztőség – az egész kinti világ – propagandagépezetéből.” Nincs kötelezettség, csak létezés van. Olyan, amilyen – de létezés!

* Mit sem számít már az ítélet hossza: tíz év vagy öt év – úgy sem látszik a vége! Viszont: „A rendszeres kihallgatásokon túl vagyok, nem gyötörnek sem ifjú, látszólag lelkes ávéhás tisztek, nem igyekeznek lelkemet megmenteni az örök kárhozattól, sem idősebbek, akik mozgalmi múltjuk emlékére, és saját maguk megnyugtatásáért igyekeztek önmagukat és áldozataikat meggyőzni, hogy ami itt folyik, az helyes, és ha nem is igaz, legalább célszerű. Mindezekből már egyet sem láttunk. Rábíztak bennünket a női foglárok kulcsaira.”

* A rabtartók – furcsa, külön kategória. A szerző kíváncsian tanulmányozza őket. „Volt egy közöttük, aki még az ávéhát sem igen respektálta, s igencsak kieresztette erélyes hangját, mit-sem törődve vele, hogy kikap érte. Nem hiszem, hogy valaki is mert volna szólni neki. Jókarban lévő, katonás modorú, piros arcú vénkisasszony volt, elmehetett volna egy lányintézetbe igazgatónak. Szervezett, parancsolt, tekintélyt szerzett. Beosztottai is rettegtek tőle, nemcsak a csövesek. Kiabálva szaladgált naphosszat a folyosón, a mi celláink előtt csöndesebb lett, de volt egy meleg pillantása, ha kinyitotta cellánk ajtaját, hogy bevegyük a vödör vizet. Egyszer, egy késő éjszakán, éppen az én cellám előtt álldogált, és halkan mesélte egy fiatal foglárnőnek, hogy férjhez készül... A vőlegény ugyancsak foglár, de szeretne máshol elhelyezkedni, jó lenne valamivel több kereset, mert csókolódzásból nem lehet megélni... És vihogott, mint egy iskoláslány. A nevét most tudtam meg. Ilonának hívták.”

* Ilona már csak azért is „jó” foglár volt, mert Vándor Györgyit hagyta regényt irni. Persze, nem a jó szíve miatt, hanem mert nem vette észre rajta az amúgy tilos foglalatosságot. Mert a szerző nem tollal-ceruzával irt papírra, sem a vérével a cella falára, mint dicső elődei – Silvio Pellico vagy Kazinczy Ferenc; papírról, írószerről csak álmodni lehet. „Rákosi Mátyás, börtönemlékeiben arról panaszkodik, hogy késve kapta kézhez újságjait, s nem tudta a legfrissebb hírekről tájékoztatni cellaszomszédait, akikhez szemináriumot tartani járt... Látogatóit nem vasárnap engedték hozzá, hanem csak hétköznap, Horthy hatóságai így törtek borsot a hozzátartozók orra alá...” Hősünk azonban fejben ír – színdarabot, regényt. És addig sulykolja az agyába, amig beleivódik, s majd leírja, ha kiszabadul.

* A második ősz a szinte teljes elfásulás légkörében köszönt a szerzőre. „Már csak a jó reggelt vártam, amikor erőm és kedvem van a teremtő fantáziához. Rég elfelejtettem, hogy máson is lehet élni, mint kukacos karfiolon, babon, borsón, és homokos kenyéren. Egy délután nyílott a kisablak, s Ilona szó nélkül benyújtott egy csajkát. Hideg sárgarépa-főzelék volt benne, rajta egy darab hús. Igen, nem húscafat, hanem olyan darab, hogy tányéron is megállta volna a helyét. Nem volt sem ebéd, sem vacsora ideje, s ez az étel nem a mi kosztunknak készült. Hogyan került hozzám? Fél percnél tovább nem töprengtem a csodán... Még amikor megismétlődött, akkor sem csodálkoztam, pedig nap mint nap beadtak egy-egy csajka rendes ételt, s az őrök csodálkoztak azon, hogy nem kérdezősködöm.

Néhány nap múlva kihallgatásra vittek, le a második emeletre, ahol az ávéhá tanyázott, s tárgyalásra váró foglyait őrizte. Az irodának berendezett zárka asztala előtt ismeretlen, civilruhás férfi ült. Az első pillanatra senki nem nézte volna ávéhásnak. Később mindig bebizonyosodott, mennyire – nem az. Kis pocakjával, kopasz fejével, apró bajuszával kedélyes tanító bácsinak látszott. Szemében apás féltés és jóindulat. Most, legelőször, röviden, hivatalosan beszélt. Közölte velem, hogy eleget voltam egyedül, társat kapok. Olyasvalakit, akit már ismerek. Júliát. ...ismét három hónapig voltunk kettesben.”

* Benti „jóakarójukat”, aki atyásan bánt velük, elismerőleg papának hívták egymás közt; az illető, maga is ávéhás, egész egyszerűen megváltoztatta az életüket. Hamarosan olyan cellába kerültek, ahol egész „tömeg” tartózkodott – valamennyien politikaiak. Itt már hamisítatlan közösségi életet élhettek. „Mézesheteinket éltük, igyekeztünk magunkból a legjobbat adni a másiknak. Tíz ember, végtelen börtönévekkel a nyakában, barátságos volt egymáshoz... Két napra rá tizenegyen lettünk. Kató jött, fiatalon és kedvesen; nem mondta, honnan, a szomszéd cellából-e, vagy egy másik fogházból. De nem is firtattuk. Össze kellett rázódnunk, s ez nem kis teljesítmény volt. Ezúttal is, mint mindig ha többen vannak, hamarosan kiderült, ki a vezér. Júlia felvillanyozódott, elemében volt. Végre megint társadalmi életet a szónak eredeti értelmében. Szervezhette, irányíthatta, elgondolhatta és befolyásolhatta a körülötte élők dolgát, akik – mint minden tömeg – hálás volt, legalábbis kezdetben, hogy van valaki, aki helyette gondolkodik. De sem az irányítónak, sem az irányítottnak nem volt könnyű. Tizenegy ember, az tizenegy csajka, tizenegy kanál – de két ágy, és négy szalmazsák...”

* A tömeglétnek megvolt a szine és a visszája is. „Aki a börtönt nem ismeri, de a bombázás idején lakott a bunkerben, tudja, hogy gyakran minden veszedelemnél rosszabb a tömeg. Annyiszorozódik a félelem, ahányan vannak. Bár itt a cellában néha éppen az ellenkezője igaz. Ha zörög a kulcs a zárban, kevésbé szorong az ember. Talán nem értem jönnek, hiszen van itt még másik tíz... Talán nem engem visznek kihallgatni, sorstársakról vallatni, vagy másik, ismeretlen fogházba, vagy a magányba... De a szűk hely teljes összevisszasága vékonyítja is az idegszálakat, ingerlékennyé is tesz. Sorban kell mosakodni, néhány maréknyi vízben, s mosogatni is alig van mivel, a töménytelen csajka mindig kézben van. Naponta fel kell mosni a padlót, húsz lábat kérni, hogy emelkedjék fel róla. Harcolni a piszok ellen takarítóeszközök nélkül, de annál nagyobb hévvel, hiszen mind a tizenegy háziasszony, s mindegyik ügyesebb a másiknál.”

* A leginkább az étkezés polarizálta a kis társaságot. „Tömegben” inkább lehetett válogatni - mindig akadt valaki, aki a nemszeretem falatokat eltüntesse. A fő időtöltést az egyéni és csoportos nyelvtanulás jelentette. Francia, orosz, angol, olasz nyelvet tanítottak egymásnak, kifüggesztett órarend szerint. Első karácsonyukat is szándékoztak megünnepelni, méghozzá karácsonyfával, egymásnak fusizott, házi ajándékokkal. Ünnepek múltán letargia szállta meg a társaságot. A „papa” próbált közbelépni, de maga is csavar volt csupán a gépezetben, nem sokat tehetett. „Csak biztatott, hogy ne csüggedjünk – s valami homályos dolgot emlegetett. Nem azt, hogy szabadulunk, hanem hogy elvisznek majd bennünket innen, a Markóból, egy másik fegyházba, ahol az 'igazi' büntetés kezdődik, s ahol majd dolgozhatunk, és levelet írhatunk. Ez a biztatás még jobban levert bennünket. Mit jelent, hogy ezután kezdődik az igazi büntetés? Hát eddig nem volt az? Kinek nem? És mikor kezdődik? Csak egy év múlva kezdődött. Papa azt hitte, előbb fog. De neki is hazudtak, éppúgy, mint nekünk, s ő is azt hitte el, amit a leginkább akart. Új esztendő volt, tavaszelő...”

* Rendre megismerik egymás életének tragédiáit és apró örömeit. A közös sors és az irigylésre méltó emberi tartás ragályos. Szerző ennek hatására egyre jobban meggyűlöli fogvatartóit – mindazokat, akik ellopták az életét. Amely olyan volt, amilyen – de az övé volt! A tavasz elhozta a színek ígéretét. Előbb csak illatokat, aztán a séta során a különböző ablakokból elcsent ruhadarabok színét. Egy irodából tintát emeltek el. „Fönt a cellában a csoda izgalma járt át mindannyiunkat. Majd két éve már, hogy csak szürkét látunk. Szürke a csajka, a kanál, a pokróc, a fal. De a tinta kék, csodálatosan kék, igazi tintakék. Igen, de mit csinálunk vele?... Őrizzük? Hova rejtsük, hiszen mindent megtalálnak, időnként kikutatják a cellát, ősi börtönszokás szerint. Ha megtalálják, mit mondunk, honnan szereztük?... Nem, a tintából csak baj lehet. Vissza kell lopni. Marieclaire vállalkozott rá. Másnap a sétánál visszatette az íróasztalra, utána hősnek kijáró tisztelettel ünnepeltük. De akkor már elnémultunk, amikor kivett a zsebéből – egy bélyegzőpárnát. Ott volt az íróasztalon, ahová a tintát tette. Csak nem hagyja ott?... – Nem, ezt már nem lopjuk vissza. Kiemeltük a párnát a dobozból, a dobozt apró darabokra szedtük és lehúztuk a vécén. A bélyegzőpárnát beletettük egy lavór vízbe, s a színes lébe belenyomtuk minden fehérneműnket. Másnap, szerte a cellában, tucatnyi diszkrét alsónemű száradt, sötétlilán, mint a temetőkoszorúk szalagjai. A feltűnés elkerülése végett.”

* Minden évszaknak megvan a maga börtönbeli jellegzetessége. A tavasz után a nyár: „a menekülés kényszeréé. A meleg megrekken a cellában, a magasan álló, méternyi ablak szellőzőnyílása alig cseréli a levegőt. Az ablakot nyitni nem lehet – rács van rajta. A levegőtlen forróság tikkaszt, bágyaszt, előbb ingerültté, majd apatikussá tesz. Duzzadt arccal, semmitmondó szemmel kóvályogtunk a szűk falak között, mezítláb, mert a padló valamennyire hűvös volt. Három vödör vízből éltünk tizenegyen, reggel, amikor beadták, szomjasán estünk neki. Tíz perc múlva már ihatatlan volt. Krisztina, az arisztokrata találta ki a pezsgőivást. Pezsgőnek nevezte el a vizet, amelyet a vécéből ittunk. Egyszerű volt, mint minden találmány, miután már kitalálták. Ha a sors itt a Markó fogházban angol vécével áldott meg bennünket, isten ellen való vétek lenne szomjúságtól szenvedni a kánikulában. Minden reggel hosszan sikáltuk a kagylót, s az a pont, ahonnan az áldott friss víz jön, amúgy is érintetlen. Csak oda kell tartani a csajkát, meg kell húzni a fogantyút, és annyi friss vizet iszunk, amennyit csak akarunk. Hát nem egyszerű?”

* Egyik nap, fürdéskor, félrenézett a női őr, s a vetkőző padon a cella lakói kis csomagot találtak. Benne kevés szalonna, cukor, sütemény. A börtönbeli köztörvényesek névtelen ajándéka, akik csomagot kaphattak, látogatót fogadhattak. „Könnyűszerrel nélkülözték azt, amit most nekünk 'felejtettek' a fürdőben, az amit mi nem láttunk időtlen idők óta... Szólni sem tudtunk a megindultságtól. Lám, a tolvajok, az utcalányok gondoskodtak rólunk, az ávéhá foglyai-ról... Mert hiába volt a konspiráció, egy idő múltán mégis a fülükbe jutott, hogyan élünk. Néha már az is megtörtént, hogy egy óvatlan pillanatban kinyílt a kisablak és bekukkantott egy-egy házimunkás. Néztek bennünket, mint valami csodát. Mi vagyunk azok, akik levél, csomag, látogató, könyv és minden egyéb 'kedvezmény' nélkül élünk éveken át, s hallgatjuk, amint ők, a boldog csövesek, tárgyalásuk után, ahol néhány hónapra, egy-két évre ítélik őket, a folyosón egetverő jajveszékelést csapnak. Nem értették, hogyan bírjuk. Mi sem.”

Börtönélet a népi demokráciában

(Negyedik „levonás”)

A börtönhangulat: tömény várakozás. Arra, hogy teljen az idő. A vacsorára. A lefekvésre. A felkelésre. A napok váltakozására. Hogy egyszer majd eljön a fogvatartottak ideje is. A cellában, esti étkezés után, váratlanul elmosolyodik valaki: „– Mit nevetsz? – kérdi rá Mariclaire, magyarul, furcsa rövid magánhangzóival.

– Semmit, csak mosolygok. Eszembe jutott valami.

– Mi jutott eszedbe, Teréz? – kérdi Krisztina, érdeklődve, gyengéden.

– Semmi... Csak arra gondoltam, hogyan fognak ezek tőlem bocsánatot kérni...

– Ezek? – kiált rá Jolán. – Ezek? Tőled? Nem érjük azt meg... Előbb fogunk meggebedni...

– Nem – rázza fejét Teréz erélyesen – nem, abból nem esznek. Juszt sem gebedek meg. Megérem, hogy könyörögni fognak, hallgassam meg őket. De akkor aztán megnézhetik magukat...” Reménykedve térnek nyugovóra. Ám az éjszakai csönd közepén egy üvöltés hallatszik. Félelmetes. Mindenki megdermed. Valaki közülük való! „Iszonyatos pillanatokig tart, amíg magunkhoz térünk, s meglátjuk Esztert. Száját széttárja, fogsorát az ég felé mereszti, úgy üvölt, torka eltorzult hullaarccal, eszmélet nélkül, észbontóan, velőtrázóan... Hát ez az. Ezért könyörögtek neki szüntelenül, hogy egyék... Hogy erősödjön meg.

– ...nem könyörögni kell neki, hanem megverni... Nem most, hanem akkor kellett volna, amikor először üvöltött. Többet nem üvöltene. Igen, hisztériás. A hisztéria betegség... De ő akar is beteg lenni. Azt akarja, hogy sajnálják... Hogy dédelgessék... Én gyűlölöm, ha sajnálnak...” Odakint vihar kóvályog. Nehezen akar kitörni. Mikor elalszanak, kitör. Nyomasztó álmok után reggeli megkönnyebbülés. De a kis közösségre ettől kezdve rátelepszik a félelem.

* „Esténként nem mertünk elaludni. Már nem az ég felé forogtunk, hanem Esztert lestük. Megszerveztük az ügyeletet, kétóránként más marad ébren, s nem ereszti szem elől. Ebből aztán az lett, hogy Krisztina soha nem költötte fel a sorost, ő maradt ébren; ő feküdt a szalmazsákhalmaz szélén, Eszter lábánál. Eszter úgy kezdett ideges lenni, hogy mozgatni kezdte a lábát. Krisztina lefogta a mozgó lábfejet, ebből az öregasszony megtudta, hogy felügyelet alatt van, és nem mert sikítozni. Krisztina arca viszont megnyúlt, szeme karikás lett az állandó virrasztástól. És a feszültség nem engedett.” A helyzetet egy orvos megjelenése igyekszik enyhíteni. Vándor Györgyi jellemzése: ő volt fehérek között az európai. „Ezen az estén nagy orvosságos üveget nyújtott be papa a kisablakon, Eszter minden este bevett belőle egy evőkanállal. Aludt, mint a tej, nem volt többé ideges. De mi is aludtunk, teljes kimerültségben. Nem kellett altató.”

* Egy „hipis” (zárkamotozás) után a felforgatott holmik között feltűnt egy levélboríték: egyikük kapta, otthonról. A börtönlakók rögtön tudták: aki olyan kegyben részesül, hogy levelet kaphat, az a hatalom füle. Most akaratán kívül lelepleződött. Pedig „nem hangoztatta, hogy lelkes híve a rendszernek, nem óvakodott tőle senki. Azt sem értettük, milyen módon adott rólunk jelentéseket; bizonyára 'kihallgatásokon'... Nem kértünk most rajta számon semmit, csak néztük a levélborítékot, megrendültén, s magunkba mélyedve, szomorúan tértünk nyugovóra.”

* A leleplezés után költözniük kell: az állambiztonságiak által ellenőrzött gyűjtőfogházba. Nagyobb cellát kaptak, az informátort kiemelték közülük, de kaptak két új társnőt. Meg ütött-kopott darócruhákat. „Az ávéhá saját fogházában természetesen nemcsak mi, 'trockisták' ültünk, hanem a háborús bűnösöktől kezdve az arisztokráciáig mindenféle 'osztályidegen'... Nézegettük egymást a darócjelmezben, s nem állhattuk meg nevetés nélkül. De titokban mind azt reméltük, hogy csak a másik groteszk benne, mi azért talán nem vagyunk ennyire nevetségesek...”

* „A Gyűjtőfogház a legnagyobb budapesti temető, a rákoskeresztúri temető tőszomszédságában áll. A munkaidő kezdetétől a befejezésig, reggel nyolctól délután ötig szinte szakadatlanul temettek, szakadatlanul szólt a lélekharang. Azt hiszem, a koporsómban is fel fogok ugrani, ha meghallom.”

* A fogház szomszédságában, a temetőn kívül, egy gombüzem is működött. A kis női csapat hamarosan üzemi bedolgozóvá válik, egymással versengenek, hogy ki közülük az ügyesebb. „A rabok munkája a legolcsóbb munka, kivált az olyanoké, akik évek henyélése után korbács nélkül is dolgoznak, saját magukat hajtják, hogy ne érezzék annyira haszontalannak elfolyó életüket. A hajsza nőttön nőtt, de az üzem termelése, s ennek folytán a mi munkánk is egyenetlen volt. Volt úgy, hogy egy álló napig egyetlen gombot sem varrtunk fel, de ha volt mit, kora hajnaltól késő éjszakáig dolgoztunk, három-négy órát aludtunk, hátunk, szemünk fájt a kimerültségtől. Egyszer hangosan fakadtam sírva.

– Az én apám húsz évvel ezelőtt tüntetni ment a nyolcórás munkaidőért! Ezért tette?!...

– Hallgass! – csitított Jolán. – Nem tudod, mit beszélsz.”

* Egy nap, a kartonra felvarrandó gombokkal együtt, valaki egy Arany János kötetet is beadott. Megindult a felolvasás. Aztán néhány forint értékben honorálták az üzemi munkát. „Kaphattunk, választásunk szerint valamelyes élelmiszert, kockacukrot, cigarettát, szappant, vécépapírt, és – ceruzát. Az egyéb célt szolgáló papírból persze értékes kéziratpapír lett, sőt, cigarettát is sodortunk belőle, meg az elszívott cigaretták maradékaiból, mert azt eldobni olyan bűn, hogy aki azt teszi, megérdemelné, hogy bezárják... Pöfékeltünk, vidáman és méltóságteljesen, mint a keletiek.”

* Szerzőt börtönvétségen csípik: beleskelődik, sétára menve, a szomszéd cellába. Sötétzárkát kap. „Ez a sötétség nem elképzelhető. Nem hasonlít a gyermekkor lámpaoltás utáni, félelmes éjszakáihoz, sem a háborús évek elsötétített utcáihoz. Mert ha ezekre azt mondjuk, sötét, akkor viszonyítjuk valamihez; egy utcai lámpához, a hold fényéhez. Ide azonban nem szűrődött be semmi, és még csak ijesztő sem volt, csak szokatlan. Léptem egyet előre, majd még egyet. Áhá, ez a priccs. Tapogatóztam tovább. Jobbra a priccstől a kübli. Nagyszerű! Kell-e még valami az élethez?... Lefeküdtem. Szerencsére magammal hoztam a pokrócomat, különben nagyon fáztam volna. Pedig március volt. Egy ideig forgolódtam a priccsen, de csakhamar abbahagytam, mert éreztem, hogy nagyon szédülök. Nyugodtan kell feküdnöm a hátamon. Milyen jó így! A szememet sem kell behunynom, úgyis sötét van – és milyen csend! Csend, végre csend... Nem kell tizenegy ember unalomig ismert történeteit végighallgatni, kedvük szerint mozogni, szólni vagy nem szólni. Végre egyedül... Igen ám, de meddig élvezem a csendet? Az őrmester azzal hozott ide, negyvennyolc óra. Mit csinálok holnap estig?... Így indultam el akkor, a sötétség első perceiben az istenhez. Nem a kétségbeesés vezetett el hozzá, hiszen abban már három éve benne voltam; hanem a sötétség, a mélység, a mozdulatlanság. Ott kötöttem vele békét, de profundis clamavi... Mert ha jólesett is a csend és a nyugalom, mégis csak a mélység és a sötétség foglya voltam, ha nem is gondoltam a sírra. Kibékültem vele, ami azt jelentette, hogy feladtam a harcot, vagyis elismertem, jobb nekem, ha ő van.”

Börtönélet a népi demokráciában

(Ötödik „levonás”)

*A magánzárkában nem célravezető a lázadozás. Hiszen épp az a célja: lecsillapítani az ellenállást. Szerző esetében meg is lett a jó magaviselet jutalma: „Az őrmester még a negyvennyolc óra letelte előtt kinyitotta a sötétzárka ajtaját, és – sokkal keményebb hangon, mint amikor lehozott, hiszen most már nem kell attól tartania, hogy kárt teszek magamban – így szólt: – Indulás! A pokrócot is hozza! Vagy talán én vigyem?!”

* „A harmadik évet tapostuk, aztán meg már a negyediket. De lassan a számok is elvesztették realitásukat. Számolni is csak úgy lehet, ha más is számol. Rajtunk kívül pedig ezen a kerek földön senkit nem érdekel, hogy az évek repülnek a fejünk felett, könyörtelenül, ránk sem pillantva.”

* „Alig beszélünk. Régen elmondott mindenki mindent, s amit eddig nem mondtunk el, azt ezután sem fogjuk... Ismerjük már egymás családtagjait is, akár a magunkéit, még a ruhatárát is, s minden epizódot, amely az ő életükben említésre méltó. Mindegyikünk kedvesei annyi példányban léteznek, ahányan itt elképzelhetjük; s ők mind, mind csak árnyak. Annak is, aki mesél róluk, annak is, aki hallgatja... Levegő nem jött be a cellába, csak a gombüzemből az állati csontok bűze. Főttünk, fuldokoltunk, s már gondolataink sem voltak. Gyűlöltük egymást, mert éppen mi voltunk egymás keze ügyében. Parázs veszekedés tört ki egyetlen szóra, amely nem tetszett, egyetlen mozdulatra, amelyet halálosan untunk. Szenvedtem attól, hogy gyűlöltem a társaimat. Imádkoztam ahhoz, akit a sötétzárkában megtaláltam...”

* Mikor már-már teljesen összekuszálódtak a cellán belüli emberi kapcsolatok, ismét összekavarták a társaságot. Megszabadultak a felismert besúgótól. (De vajon ki lesz a következő?) Egy fiatal svájci asszony jött a cellába, aki magyar férjét követte Budapestre. Férje most szintén bezárva. Az asszonyok meg kíváncsian hallgatják a zürichi mindennapokról szóló történeteket... A szerző egyre bonyolultabb álomvilágba temetkezik, nem is egy, hanem két szerelme is váltja egymást képzeletében. Továbbá verseket ír. És imádkozik. Lelkiismereti vizsgálatot tartva gyötrődik gyermekkorán, egész múltján. Verses drámát ír, „Tamino fuvolája" címmel s nagy sikerrel felmondja cellatársainak. „Nemcsak a szerző és a színésztársulat voltam egy személyben, hanem a zenekar és a díszlet is. Az utóbbit elmondtam, aztán elfütyültem meg énekeltem Mozartot, végigolvastam a három felvonást, s csak a legvégén pillantottam fel, hogy belenézzek a közönség arcába. Megdermedtem. Mindaddig azt hittem, a „Tamino fuvolája" kedves, derűs tündérjáték, a játékos, könnyed rímek csak örömet okozhatnak... Végképp megfeledkeztem róla, hogy két börtönbe zárt emberről szól, s a történet végén így búcsúzik egyik a másiktól:

...lidércnyomásos éjszakán

fogódz belém,

az édes álom fonalán

lopódz felém,

s ha már azt hiszed, nincs helyed

sehol a világon,

mindig vár rád, el ne feledd,

a fél szalmazsákon.

Megdicsőült arccal tettem le a papírcsomót. A tíz asszony rám meredt, magukba roskadva, könnyes szemmel, némán.” De még aznap este kikövetelték a második előadást. És aztán minden vasárnap műsorra került a darab.

Börtönélet a népi demokráciában

(Hatodik „levonás”)

* „És eljött, bizony eljött az ötödik nyár. Tulajdonképpen végig sem lehetett gondolni ezt a számot, még visszafelé sem. Ez a szám már túl van azon, hogy 'egyszer vége lesz', azon is, hogy 'meglátjátok, egyszer csak nyílik az ajtó'... Ha öt évig itt tartottak, örökké is lehet.' Hiába váltotta fel Rákosit Nagy Imre a kormány élén, a rabok életében, sorsában semmi változás. Úgy látszik, a történelmi igazságosság az esetükben nem érvényesül. Meghal Sztálin is, de odabent erről mit sem tudnak. Késő ősszel kiderült, hogy a börtönnek kórháza is van. Az asszonyokat vizsgálatra viszik. Az orvos kérdésére, milyen panaszuk van, kifakadnak: – Levelet akarunk irni! – Ezen sajnos nem tudok segítem – mondta, karját széttárva a fehérköpenyes, és kiment. 'Sajnos' – mondta. Ezt a szót még nem hallottuk ávéhástól. Érzelem van a szóban, ha nem is az, ami a tartalma, hogy tudniillik valóban sajnálja, de udvariasság van benne, a másiknak egy másodpercnyi tisztelete. Ezzel még nem ajándékozott meg bennünket a hatóság.”

* Új arc jelenik meg a nők között: Éva. Jellegzetessége, hogy egy évvel később vesztette el szabadságát mint a többiek. „Egy évvel tovább élt, mint mi. Tudja, mi történt a világban, akkor, amikor mi már túl voltunk az életen, de a halálon még innen; olyannyira, hogy még most, négy év múltán is, lélegzetelállító izgalommal faggattuk, mi történt Budapesten 1949 után, egészen 1950-ig, amíg ő szabad volt? Nem történt semmi különös, ahogyan Éva szavaiból kiderült. Az emberek nyugodtan éltek, dolgoztak, pihentek, szórakoztak, ahogyan lennie kell. Hogy a mi perünknek milyen hatása volt? Bocsássunk meg Évának, ő nem mozgott olyan körökben, ahol ez beszédtéma lett volna... Az újságok bennünk, amelyeket szomjasán fogtunk fel, a most történő élmény legigazibb hatását keltették...” Aztán kiderült: Éva nem Éva, és különben is, apáca (volt).

* Újabb költözés: vissza a Kisfogházba. De előbb jól megváratják őket. Szerző keserűen megjegyzi: ahogy az acélt edzik. „Égetik és hideg vízbe dugják, belénk rúgnak és simogatnak. Ébren kell tartaniuk bennünk a kiszolgáltatottság érzését, mindig valami újdonsággal. Mit tehetünk ez ellen? Azt, hogy nem ugrunk be semminek... 'Ha mostanáig kibírtam, bolond lennék meghalni' – mondogatták társaim, életünk valamelyes javulása láttán. Én pedig úgy éreztem, most fogytam ki minden tartalékomból. Belefáradtam az álmodozásba, és az elutazásba is. Kijózanodni több kínba kerül, mint amennyi erőt a képzelgés ad. S amit alvás közben álmodom, az egyre tűrhetetlenebb... Ha nem történik valami, akkor meghalok.”

* Szerző ki is tűzte a kritikus napot: november 19-ére. Akkor, bármi történik, hátat fordít az életnek. Csakhogy... „Egy délelőttön szokatlanul sok ismeretlen egyenruhás jött be a kórterembe. Csizmás lábukat szétterpesztve álltak meg a kockaköveken. Először nem szóltak, csak sorban megnéztek mindannyiunkat. Aztán a vezérük azt mondta, hogy a hatóság figyelembe vette kérésünket, s engedélyezte, hogy levelet írjunk a családunknak. Rózsaszínű és zöld tábori levelezőlapokat osztott szét, ezekre ráírhatjuk, hogy szolgál az egészségünk, s kérhetünk ötkilós élelmiszercsomagot. Tizenkét sort írhatunk. Aki bármi mást ír, annak a lapját eldobják...

Soha életemben ekkora félelmet még nem éreztem, mint ezekben a percekben. Mert most nem a gumibottól féltem, a trágárságuktól, de még a háborútól, a bombáktól, az elhurcolástól sem... Most az időtől féltem. Már régóta nem vágyódva, hanem félve gondoltam arra a lehetőségre, hogy érintkezésbe kerülök a külvilággal. Mi vár ott rám? Ki vár? Mi igaz a rémálmokból? Ki él és ki halt meg? Most jön el a pillanat, amikor vége lesz a bizonytalanságnak, s ki tudja, talán a bizonytalanság is édesnek tűnik majd, ha múlttá lesz, mert a bizonyosság jelenné vált... Itt van a kezemben a levelezőlap. Nincs tovább halogatás. Kinek címezzem? És hová? Ott laknak-e még, ahol hagytam őket?... Kit szólítsak meg?... Kit szólítsak meg?!... Felsoroltam mindenkit, szüleimet, Erzsit is. És az isten legyen velem ezután.” A szerző pillanatnyilag „megkegyelmez” magának.

* A beindult levelezésnek meglett az eredménye. Mindenki kapott választ – a szerző is, amiben halálhír szerepelt. „Anyám ezt írta a lapon: '...Erzsiék már nincsenek az élők között. Erzsi 1951-ben halt meg agyvérzésben, a férje egy év múlva...' így írta, 'nincsenek az élők között'; mintha úgy kevésbé fájna, mintha azt írta volna, meghaltak. Bezzeg most nem voltam hős. Zokogva borultam a szalmazsákra...” Erzsi náluk szolgáló parasztlány volt, aki a vészkorszakban megmentette a zsidó származású, még gyermek Györgyi életét. Rokonként ragaszkodtak egymáshoz. „Amikor zokogva feküdtem az ágyon, szívemben ugyanakkor az öröm is ujjongott: anyám, apám él!... Miért ne férhetne meg egyszerre két nagy érzés is az emberben? Ujjongás és sírás – ez volt napjaim tartalma ebben az adventi időszakban.”

* Az újév is elmúlt, s hirtelen engedélyezik a látogatásokat. Egyik percről a másikra. A szerző izgatottan várja: vajon ki jön el őhozzá? De akkor már menni kell a beszélőre. „A földszinten egy folyosót ráccsal kettéosztottak, a rács túloldalán, mint a ketrecben, vártak bennünket a látogatók. Sírtam volna, ha anyámat pillantottam volna meg. De nem ő volt, hanem egy árnyék, aki távolról emlékeztetett nagyanyámra a halálos ágyán, de sokkal csúnyább volt, csontvázszerűbb, és teljesen idegen. Arra kellett ügyelnem, hogy a csodálkozásomnak ne adjak kifejezést. Nyugodtan, majdnem izgalom nélkül beszélgettünk. Miről? Hát a legfontosabbról. Hogy jól vagyok, és ők is jól vannak. Másról aztán nem is lehetett. Egyrészt mert egyszerre beszélt vagy száz ember, másrészt meg minden ávéhás, aki csak a fogházban tartózkodott, ott sétált a látogatók mögött, velünk szemben, és azt leste, mit mondunk. Megálltak anyám mögött, az arcomba néztek, mereven, ám ugyanakkor bátorító, atyai mosollyal, hogy csak beszéljek, mondjak amit merek...”

* Anyja tudni szerette volna az ítélet nagyságát. Lánya válasza: nem tudom, még nincs végleges ítélet. „Szabadulásom után tisztáztuk, ő is tudta az ítéletemet. De egyikünk sem mondta ki a másiknak: tíz év... Aznap délután sétálni vittek bennünket a téli napsütésben, kék ég alatt. Ezekben a percekben érkezett el a tudatomig – beszéltem az anyámmal. A séta alatt most azt a súlytalan boldogságot éreztem, ami a boldog szerelem ritka pillanatainak adománya. Azt, hogy nem vagyok egyedül.”

(Befejezése következik)

Akinek ’56 csak szabadulást hozott (1)

Cseke Gábor olvasónaplója

Létezik az 1956-tal kapcsolatos irodalomnak egy olyan darabja, mely formailag nem a forradalom eseményeivel foglalkozik ugyan, mégsem választható le róla. Éppen úgy nem, ahogyan a hírhedt Rajk-perről se beszélhetünk anélkül, hogy ne jusson azonnal eszünkbe 1956 is...

Vándor Györgyi A rémület éjszakái című börtönnaplója – amúgy bátran nevezhető regénynek is – 1961-ben készült el, s arról nyújt lélektanilag is hiteles képet, hogy egy megrendezett, kirakat-per (amilyen a Rajk-per volt) egyik fiatal vádlottja, a könyv főhőse – a szerző maga – miként vészelte át az elítélésétől szabadulásáig tartó, végtelen hosszúságúaknak tűnő éveket a szeretet és a szerelem illúziójához menekülve.

Maga a könyv sorsa is sok mindent elárul az irodalom visszahatásáról. A rémület éjszakái-t első körben lelkesedve, örömmel fogadták a Magvetőnél: nem lehet letenni... ilyen szép... olyan nagyszerű... Egy évtizedig hitegették ilyesmivel a szerzőt, apróbb módosítások, kozmetikázások megtételét kérve. Amelyek, persze, nem történtek meg.

Vándor Györgyi a hetvenes évek elején disszidált. A kiadónál maradt könyv egy példányát regényes úton sikerült kijuttatni, így jelent meg 1974-ben az egyik legrangosabb nyugati magyar kiadónál, a müncheni Auróránál és igen gyorsan olvasókra is talált. 1984-ben esedékes lett újra kiadása, majd végre, 1990-ben a könyv megjelenhetett Magyarországon is, a budapesti Dovin kiadónál.

Valójában ekkortól számítják a könyv valódi életét. Vándor Györgyi írói munkássága, akit addig inkább csak a Szabad Európa Rádióban jelentkező Bécsi levelek szerzőjeként ismertek, ekkor vonul be igazából a magyarországi köztudatba, Földes Anna alapos életinterjút készít vele az 1990-es ünnepi könyvhét alkalmával (Életre szóló ítélet – Budapesti találkozás Vándor Györgyivel)

Ha párhuzamot vonunk a szerző, illetve könyve sorsa között, akkor azt tapasztaljuk, hogy a történelmi méltánytalanság mindkét esetben ugyanazt a dehonesztáló munkát végezte el, melynek nyomai máig sem tűntek el.

A könyv geneziséről

A Rajk-per ma már olyan „sláger”, aminek felidézéséhez nincs szükség különösebb részletezésre. A koncepciós perekre jellemző kulcsfordulat – a vádlott elhiszi, hogy kicsikart, előregyártott „vallomásának” beismerésével az Ügyet szolgálja, ezért maga is megértően képes aláírni saját halálos ítéletét - bénítólag hatott mindazokra, akik akarva-akaratlanul, okkal vagy ok nélkül a Rajk László „hatókörébe” kerültek. A körültekintően felépített igazságügyi színjáték rendezőinek gondja volt arra, hogy a magát veszélyeztetve érzett hatalmi csoport valós vagy vélt valamennyi ellenzéke képviselve legyen a mostre per vádlottjai közt; nem hiányozhatott hát a Rajk-féle „összeesküvés” cselszövői közül a szociáldemokrácia sem. Így került vádlottak padjára egyik napról a másikra Justus Pál költő, újságíró, műfordító, szociáldemokrata ideológus, egykori Tito-partizán. Valamivel később, éppen Justus miatt került képbe Vándor Gyöngyi, aki a férfinak közeli munkatársa volt. Hogy milyen módszerekkel született meg akkor egy terhelő vallomás, azt a regényből idézzük: „Miután buta képet vágtam az ismertetett vádak hallatára, következett a meggyőzés. Éjszakáról éjszakára magyarázták – hol szép szóval, hol úgy, hogy a fal felé fordítottak, amíg össze nem estem, azután cigarettával kínáltak és újból vertek –, hogy naiv voltam és rövidlátó. Marxista tanítóm, Justus, aljas hazaáruló, az imperialisták beépített embere, összeesküvő és kém, aki eladta a munkásosztályt. Az egyetlen, amit a becsületem érdekében tehetek, hogy segítek az ő elítéltetésében. Hiszen még engem is becsapott, a hazaárulók sorába juttatott. Eszköznek használt fel anélkül, hogy sejtelmem lett volna róla. Nem hiszem? Itt van aláírása a vallomása alatt, tessék. Még mindig kételkedem? Micsoda? Hogy Pál a háború alatt Tito partizánja volt, s ott majd agyonverték? így furakodott be a baloldal soraiba. S már akkor a 'láncos kutya', Tito embere volt... És így tovább.

Hogyan hittük el mindezt? Ó, de könnyű feltenni a kérdést, fűtött szobában, jóllakottan, ép idegrendszerrel. Nekem, a pincében, ahol a falról csurgott a víz, s az emeleten is vacogtam a kánikulai nappalon, az éhezésben, a mosdatlanságban, hetek alatt fogyott el az erőm. Elkövetkezett az az állapot, amikor már nem volt akaratom és önálló gondolatom. Utolsó eszmélésemre még emlékszem. Egy vallatásban végetérni nem akaró éjszakán, amikor a vallatók váltották egymást, olyasvalaki ült le az íróasztal mellé, akit eladdig még nem láttam, s aki szemmel láthatóan nem is érdeklődött irántam, jobban szeretett volna hazamenni. Gondoltam, megkockáztatom a kérdést, veszteni valóm már régóta nincs.

– Megmondaná nekem, miért éppen engem tartóztattak le Pál környezetéből? Nem én voltam az egyetlen tanítványa...

Nem mozdult, sokáig, másodpercekig nem felelt. Azután nagyon csöndesen mondta.

– ...mert amikor azt mondtuk neki, hogy hiába oktatta az ifjúságot, nincs egyetlen ember sem, aki hinne neki, azt felelte, hogy de igen, maga... maga biztosan hisz benne... A maga nevét említette.”

A fiatal lány megadta magát: elfogadta a kihallgatói érvelést. Hogy miért?

„A kihallgató tisztek mellett ott állt Pál. Egyikünknek sem volt ereje jól megnézni a másikat. Pál azután elmondta a fülem hallatára, folyékonyán, megállás nélkül, hogy minden igaz, amit róla nekem mondtak és az előttem fekvő jegyzőkönyv az igazságot tartalmazza. Tollat adtak a kezembe, hogy írjam alá. A vezetéknevemre még jól emlékeztem, de a keresztnevem első magánhangzója fölé, ahol a két pontot vízszintes vonallal szoktam jelölni, függőleges vonást tettem. Tudtam, hogy így helytelen, de nem tudtam másképp csinálni. Erre, isten tudja miért, tisztán emlékeztem...”

Tény: Rajk Lászlót ártatlanul kivégezték, az ügyben bebörtönzötteket tulajdonképpen csak 1956-ban rehabilitálták – hat évvel az igazságtalan ítélet után.

Vándor Györgyi könyve a hat évi raboskodás lelki-szellemi krónikája.

A múlt század ötvenes éveiből/éveiről ma már jelentékeny számú börtönirodalmi mű maradt fenn. Szerzőik többsége saját tapasztalatait örökítette meg többé-kevésbé irodalmi formában, dokumentáris hűséggel.

A leghatásosabbak minden bizonnyal az írói igénnyel készült beszámolók – a fegyintézetek lakói között abban az időben nem volt hiány íróemberből –, elég ha példaként most csak Faludy Györgyre (Pokolbéli víg napjaim, PIM), Déry Tibor feleségével való börtönlevelezésére (in: Leveles könyv; egy korszak töredékei 1956-1988, Liget Műhely Alapítvány, 2012) vagy Páll Lajosra (Az Andromaché-uszályon, Pallas-Akadémia, 2006) utalunk, hogy mindenek előtt a minőséget jelezzük; világirodalmi szempontból akár mércének is tekinthető e műfajban Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas alkotása, az Ivan Gyenyiszovics egy napja.

Ha alaposan és elfogulatlanul olvassuk Vándor Györgyi kisregényét, akkor el kell ismernünk, hogy a maga nemében egyedülálló mélységben képes érzékeltetni a jogtalanul meghurcoltak életérzésén túl a hatalom képviselői és a fogvatartottak közötti láthatatlan játszmákat, az elnyomás nemtelen eszközévé tett igazságszolgáltatás perfid mechanizmusát, a jóvátételinek hirdetett folyamat farizeusi bürokráciáját – egyszóval mindazt, ami a felszín alatt, a mélyben sikeresen konzerválta a hatalmon lévők túlélését.

A rémület éjszakáinak szövegéből akár ki is gyűjthetők azok a találó megállapítások és finom megfigyelések, melyek a népi demokratikus börtönrendszer sajátosságait hivatottak leleplezni.

A továbbiakban ezekből mutatjuk föl, nyolc „levonásba” tagolva (á la Fazekas Mihály) az egymással összefüggő, jellemző mintákat.

Börtönélet a népi demokráciában

(Első „levonás”)

* A könyörtelenül rajtoló börtönlét finoman távolítja el a tudatot a valóságtól. Először csak az idő ürül ki a jelentéses emlékektől. A fogva tartott tudat próbál ezzel szembeszállni: „Hiába mosódott össze nappal és éjszaka, görcsösen számoltam. Már két napja... már három... már harminc... Egyszer egy őr, fiatal sorkatona, jelenlétemben elővett a zsebéből egy újságot. A lap első oldalát gyászszegély keretezte.

– Dimitrov? – kérdeztem.

– Nem szabad megmondani – mondta és gyorsan eldugta az újságot.

Igen, Dimitrov; tudtam, hogy Moszkvába ment, 'gyógyíttatni magát'... Ez volt az utolsó újság, amelyet hat és fél év alatt láttam. Azt sem tudtam, hogy véget ért a koreai háború, azt sem, hogy Tito 'láncos kutya' lett, majd Sztálin halála után megint elvtárs. Sztálin halálát sem tudtam. Megállt az idő, s én mégis éltem, bár a dolog éppen fordítva volt érthetetlen: én be vagyok zárva, s az idő mégsem állt meg? Teltek a napok, s ez még érthetetlenebb volt, mint az, hogy kémkedésért el fognak ítélni.”

* A börtön valóságához képest az ártatlan előélet számtalan mozzanata nevetségessé, fölösleges előjátékká vált: „A pincében... azzal mardostam magam, hogy ha férjhez mentem volna, lenne egy gyerekem, nem zártak volna be. Azt hittem, egy kisgyermektől nem veszik el az anyját. Később összekerültem anyákkal, akiknek a kezéből kivették csecsemőjüket, s hallgattam éveken át a sírásukat. Ekkor hálát adtam a sorsnak. Miért nem mentem férjhez? Mert 'amíg még éltem', mindig vártam valakit. A holnapot... Most értettem meg, mekkora dőreség volt a holnapra várni. Amit csak előjátéknak éreztem, az volt az élet; azzá vált, abban a percben, amikor végét vetették.”

* E felismerése felébreszti benne a képzelgés, az ábrándozás vágyát. Előbb a család tagjainak elképzelt életét pörgeti le gondolatban. Apja korábbi elvesztését felidézve döbben rá arra, hogy a gyászban rátelepedett fájdalom hiába tompul el az idővel, mert „a szabadságot visszakaptam, apámat nem fogom. Ebből az tűnik ki, hogy a halál a rosszabb, s nem a fogság, mint ahogyan a foglyok állítják, akik a halált kívánják a fogság helyett. A halál a rosszabb; de nem a saját halálunk, hanem azoké, akiket szeretünk.”

* A kintiekre összpontosító gondolatait veszélyeseknek érzi elmeállapotára; tébolyodását megelőzendő, sürgősen váltania kell: „Mással kell foglalkoznom, olyasmivel, ami elmúlt, ami nem fáj. Kiválasztottam hát egyetemista koromból azt a szakaszt, amikor a bölcsészettel párhuzamosan dramaturgiát tanulni jártam egy színházba. Reggelenként elindultam az egyetemre, leszálltam a villamosról a Múzeum körút sarkán, de nem bal felé mentem, az egyetem felé, hanem jobbra, a színházba... Most elővettem a darabok címét és minden napra beosztottam egyet. Felidéztem a szereposztást, a cselekményt, a rendezői utasításokat.” És megidézi a színészt, akibe akkor fülig szerelmes volt, s aki nem viszonozta érzéseit. Érzelmét makacsul őrizte a vészkorszakban, s később a budapesti ostrom veszélyei közt is. „Az ostrom után találkoztam a színésszel, s ekkor váratlan dolog történt. Csak néztem, és nem értettem, mit szerettem rajta? Egy csapásra a valóságra ébredtem. De most, itt, ebben a pincében megint fütyültem a valóságra. Felidéztem őt, a színészt, könnyű szerrel, egy csapásra, mintha sohasem váltunk volna el. Beszélgettem vele, de most nem úgy, mint akkor. Most már őt is hagytam szóhoz jutni. Büszke voltam és tartózkodó, öntudatos és megközelíthetetlen. Hiába mondott szépeket, udvarolhatott Shakespeare nyelvén, elhárítottam. így vettem elégtételt a viszonzatlan szerelmen —- s az időn.”

* A rab szerző gondolatban egyfajta dramaturgként életének be nem teljesedett vágyait, gondolatait, érzéseit próbálja tovább építeni, víziószerű képzelgésekben. Megszűnt a kinti valóság – szükségét érzi, hogy újra felépítse magában. „Anyámat hívtam gondolatban, hogy segítsen, mint még gyermekkoromban sem, soha. Csak most hívtam, amikor nem jöhetett. Talán éppen ott ült az Adrássy út 60 előtt, a járda szélén, kis motyóban takaróval és fogkefével, mert hosszú ideig az volt a rögeszméje, hogy valahogyan bejut, és mindennap odament, amíg el nem kergették. Anyám nem jött, de nyílt az ajtón a kémlelőlyuk és benézett a kékszemű. Ha ő van szolgálatban, nincs semmi baj. Ő nem hagy sokadszor kopogni, az első jelre kinyitja az ajtót és kikísér az árnyékszékre. Ő is odaáll a nyitott ajtóba, természetesen, mert az parancs, de félrefordítja a fejét. Ha ő motoz meg, amikor visszakísérnek a kihallgatásból, nem tapogat hosszú percekig. Szólni persze ő sem mer, de volt már úgy, hogy titokban, egy ujjával, a karomon megsimogatott. Ha ő néz be, és látja, hogy alszom, nem csapja úgy vissza az ajtót, hogy felriadjak. Pedig ez is parancs...”

* A képzelgéseket mindegyre megszakítja a börtön valósága: „Nem géppisztolyos őr jött értem, hanem ismeretlen civil ruhások. Igaz, ketten....Felvittek az udvarra, át egy másik udvarra. Ott fel egy díszes lépcsőn. Sejtettem, az altábornagyhoz visznek, a politikai rendőrség vezetőjéhez... Néhány nap múlva még egyszer színe elé kerültem. Ő mondta el nekem részletesen..., hogy szeptemberben lesz a főbűnösök tárgyalása, amelyen az ország és a munkásmozgalom árulói a világ színe előtt bevallják amit elkövettek, s ezért az ítélet során elnyerik méltó büntetésüket. Ezen a tárgyaláson én csak tanú leszek, s nem kell mást elmondanom, csak amit a vallomásomban már aláírtam. Jó, jó, tudják, hogy nem igaz, de értsem már meg végre, hogy a munkásosztálynak teszek ezzel szolgálatot. Engem, az egyik főbűnös, gyanútlanságomat kihasználva, eszköznek tekintett. Nekem segítenem kell az ő leleplezésében és elítélésében. Az ávéhá nem hagyja majd viszonzatlanul, amit teszek. Elmondom a tárgyaláson a tanúvallomásomat, a bíróság épülete előtt vár majd egy autó, s az hazavisz. Miért hittem el?”

* A mézesmadzag alkalmazása bele volt kódolva az eljárásba. Utólagos visszapillantással minden világossá válik: a hirtelen feljavult ellátás és bánásmód a közelgő tárgyalás előkészítésének szól – a problémamentes együttműködést a hatalommal. „Hóhéraink a konspiráció megszállottai voltak. Ebben hittek, ettől reméltek sikert, s ha talán be sem vallották önmaguknak, esetleges sorsfordulatban ettől reméltek megváltást. A szó, konspiráció, eredeti értelme helyett náluk nem összeesküvést jelentett, hanem titoktartást. Minden áron, az egymás lebuktatása árán is eltitkolni mindazt, ami az Andrássy út 60-ban történik, abból a gyerekes struccpolitikából, hogy amiről nem beszélünk, az nincs; és persze abból a – már valamivel okosabb – meggondolásból, hogy amit az ember, ez esetben az áldozat, nem tud, az mindig sokkal jobban bántja, mint a legrosszabb, de világos valóság. Az elkonspirálás azzal kezdődött – s ha Sztálin nem hal meg és Rákosit nem menesztik, azzal is végződött volna –, hogy akit letartóztattak, az megszűnt létezni. Attól a pillanattól kezdve, hogy elhurcoltak, 1953 végéig megszakadt minden kapcsolat a családunkkal. Éveken át egyetlen üzenet, egyetlen sor írás nem került kívül a politikai rendőrség, később a börtönök falain, ugyanabból a városból, ahol hozzátartozóink laktak. Mindannyian megkíséreltünk könyörögni egy-egy óvatlan pillanatban egy-egy emberformájú őrnek, nyomozónak. Volt, aki nem is felelt, volt, aki megmondta, nem kockáztathatja, hogy a szomszéd cellába zárják, már akkor is, ha csak kérésünkről tudomást szerez egy másik őr. Mert egymástól is féltek, egymásra is gyanakodtak, a sorkatonától az altábornagyig mindenki figyelt mindenkit.”

* A börtönbeli elszigetelés megdolgoztatta a zárkában élők fantáziáját. A szerző benti életének egyik meghatározó látványa tűnik föl: „A mesebeli időtlenség nem tudom hányadik napján megjelent a cella falán a cilinderes ember. Ócska, szürke cilinder volt a fején, kétkerekű szemetes kocsit tolt keskeny utcán a külváros felé. Volt úgy, hogy konfliskocsisnak néztem, de hamarosan rájöttem, tévedek. Szemetes ember ő, szürke cilinderrel. Rajta kívül volt egy pókom is. Különösen viselkedett. Szőtte a hálóját, s amit reggel szőtt, este lebontotta. És másnap reggel újra kezdte. De soha egyetlen elégedetlen szava nem volt. Nem panaszkodott az élet hiábavalóságáról. Annál többet panaszkodtam én neki.”

* A tárgyalás valósága súlyos összeroppanás és további életvitel-meghatározás Vándor Györgyi számára: „Bevezettek, elmondtam a mikrofonba a betanult szöveget, kivezettek. Mentséget halálomig nem találok, magyarázatot igen. Gyenge voltam. Akárcsak a többiek, a vádlottak, államférfiak, politikusok, frontokat, börtönöket megjárt katonák, akik félórákon át egyfolytában vádolták saját magukat, s a magyar nép színe előtt, a bizonyítékok súlya alatt irgalmas ítéletet kértek. Ők voltak a 'főbűnösök', nekik nem mesélhették azt, amit nekem, hogy valaki visszaélt a gyanútlanságukkal. De őket is rávették, hogy valljanak csak be mindent, elítélik majd őket, persze csak a látszat kedvéért, utána pedig hamarosan szabadon engedik. Bevallottak mindent, elítélték őket és nagy részüket fel is akasztották.

A per lezajlott. Akit nem végeztek ki, tömlöcbe zárták. Aki öngyilkos lett, arra haragudtak, mert ők döntöttek élet és halál felett. Aki élve maradt, azzal öt év múltán közölték, hogy bocsánat, tévedtek... Az ezt követő két éven belül szabadon engedtek bennünket. Volt, aki mankóval szabadult, volt aki hordágyon. Volt aki a saját lábán. A forradalom idején, 1956-ban megnyíltak a határok. Volt, aki elmenekült. Volt, aki itthon maradt. Van, aki emlegeti a fogságot, van, aki nem.”

* A tárgyalás után kiderült, hogy a korábbi börtönígéretek fabatkát sem érnek. A szerzőt ugyanis nem engedik szabadon: még bizonyos formaságok úgymond hátravannak. Addig is, a pincéből az emeletbe és egy másik fogházba költöztetik, köztörvényesek közé. De továbbra is vakon hisz az újabb ígéreteknek: „Aznap éjszaka nemcsak azért nem aludtam, mert vártam az autót, hanem mert a sok új élmény a börtön fogalmát tudatosította bennem, s ez kissé levert. Még jó, hogy csak néhány órára hoztak ide. Hónapok múltán már nem voltam ilyen érzékeny. Szívből irigyeltem a csövesek arany életét, s a lelkem üdvösségét is odaadtam volna, ha kasszafúrásért, gyilkosságért, vagy titkos kéjelgésért ültem volna a Markóban. Az autó ugyanis nem jött aznap este, de még másnap sem. Néhány hét múlva vittek le a kapuhoz és tuszkoltak be a rabomobilba. Andrássy út 60. Pince. A jól ismert zajok, s amikor leveszik szememről a kötést meg a fekete szemüveget, az ismerős nyomozók. Ajtók nyílnak, csukódnak. Belöknek egy cellába. A cella nem üres. Magas asszony fogad – soha nem láttam – megmondja a nevét. Júlia volt, a fővádlott felesége.”

* Találkozása Rajk Júliával újabb elemi megrázkódtatás a fiatal lány számára: kiderül, hogy a feleség mit sem tud férje elítéléséről és a kivégzéséről. De úgyis kitalál mindent: „Nem lehet az ítélet más, mint halál... Nem mondták meg neki, mi történt a férjével? Dehogy mondták. Hiába könyörgött az altábornagynak. Az altábornagynak, akivel 1944-ben a fasiszták börtönében együtt volt fogoly, a férje is, ő is. Az altábornagynak, aki személyesen ment letartóztatni volt bajtársát, az utolsó vacsorán.”

* Mielőtt összeismerkedhetnének, a lányt kihallgatásra vezetik. Az addig nem látott rendőrtisztnek mindjárt a szemére hányja: miért is nem engedték haza a tárgyalás után – ahogy az ígéret szólt. „Igen udvariasan felelte, hogy fogalma sincs róla, de majd utána néz... Azért hoztak most ide, hogy Júlia ne legyen egyedül, amikor megtudja, hogy a férjét kivégezték. Próbáljam vigasztalni... Milyen jóságosak – gondoltam, mikor visszavittek a pincébe. – Milyen emberségesek...

A cella üres volt. De csak kis idő telt el, zörgött újból a zár. Júlia betámolygott. Nem nézett rám, nem kérdeztem tőle semmit. Leült a priccsre, láttam, hogy reszket. Lefektettem. A reszketés hamarosan rángatózássá vált, majd kiáltozni kezdett, artikulátlanul. Én meg dörömbölni az ajtón. Vertem, ököllel. – Orvost! – kiabáltam — gyorsan, orvost!

Néhány perc múlva kisebb tömeg tódult be a cellánkba, nyomozók és egyenruhás tisztek, élükön az altábornagy vezérkarához tartozó orvossal. Megállt a görcsökben fetrengő, vonító Júlia mellett, és legyintve mondta: hisztériázik, nem kell törődni vele...”

* A szerző három napon át vigasztalja Rajknét, aki szerinte azért viselte nehezen a sorsát, mert őt csak hinni tanították meg az ügyben, mig a szerzőt a gondolatai vitték el a szocialista eszmékig. "Férjét, a kommunistát, elhurcolták és kivégezték a kommunisták, Négy hónapig magyarázták neki, hogy a férje haza- és osztályáruló. A párt nem hazudik. A férje hazudott, neki és a pártnak. A férje nem hazudott? Hát akkor miért vallott be mindent a tárgyaláson?... Egyetlen egyszer sem engedték, hogy találkozzék vele. Es most mindennek vége. Soha nem fogja megtudni, mivel vették rá, hogy önmagát vádolja. Öt, aki megjárta a spanyol frontot, az internáló tábort, a franciák fogságát. Minden kínzást ismert. Nem vehették volna rá, ha nem volna igaz. De hogy az egész élete, minden, amiért elszenvedte kommunista voltának üldöztetéseit, hazugság lett volna, az is teljességgel lehetetlen... Most tanult meg kételkedni, s nem tudta, miben kételkedjék. Férjében, vagy a pártban? Melyik fáj jobban?"

* Újabb utazás – vissza a Markó utcába. A szerző ott magánzárkába kerül, Júlia egy szomszédos cellába. „Három hónapja vagyok fogoly s úgy érzem, túl mindenen. Túl azon, hogy higgyek az ávéhának, mert még véletlenül sem mondanak igazat, s túl azon, hogy ne higgyek neki, mert ha nem hinnék semmi jóban, akkor fel sem kelnék reggel, meg sem enném a fekete lötty mellé a komiszkenyeret. Pedig felkelek, és megeszem, és mindennap eltelik az idő, estig. Legfőbb időtöltésem a séta. Reggel sok a tennivaló. Beadnak egy lavór vizet, és egy fésűt, ugyanazt sorban, minden cellába. Kitisztítom a söprű cirokszálával, megfésülködöm, visszaadom. Azután rendbehozom a cellát, vagyis kisimítom a szalmazsákon a pokrócot. Ezután sétálok. Négy lépés a cella hossza, ha kicsiket lépek, öt. Járok, és mesélek magamnak.” Alaposan átgondolja lebukásának (valószínű) történetét. A lehetséges személyeket, akik befújhatták. Végigveszi férfikapcsolatait is. Gondolatai visszanyúlnak a gyermekkorig, amikor szerelmes lesz az őt meggyógyító doktorbácsiba. Felépít magában belőle egy elképzelt személyt, külsejét az arany szemüvegkeretes doktor bácsiról mintázva és vele éli le álombeli börtönéjszakáit.

* Megrázó mozzanatai ezek a regénynek. „Csak egy szemüveget kerestem, kilencéves korom óta, egy magas, törékeny alakot, egy lágy arcot, amelyet most csak nagyon halványan tudok felidézni... Magamba roskadva ültem a szalmazsákon. Megvan, a doktor bácsi. Megvan? Hol van? Most kell nyílnia a vasajtónak, hogy kirohanjak, el a Szabó József utcába, be a lakásba, a nyakába boruljak, és ottmaradjak, örökre... Most értettem meg, hogy be vagyok zárva. És ha nem volnék?... Hová rohannék? Másfél évtizedet vissza? Át a háborún, vissza a gyerekkorba?... Nem, ha szabad volnék, akkor sem lehetnék többé, egyetlen napra sem gimnazista, hogy egyszer legalább bemenjek a házba, ahol lakott. Most értettem meg, hogy az idő múlása a fogságnál is kérlelhetetlenebb. Ekkoriban kezdtem álmodni, hogy szabad vagyok, lapozom a telefonkönyvet, nem találom a nevét, s hirtelen eszembe jut, hogy hiszen én börtönben vagyok, és a telefonkönyv is csak álom...”

(Folytatjuk)