78 éves születésnapomra, P&G Pusztai posztere alá
megnyugodhat mától a világ
immár végképp nem lesz belőlem
botcsinálta
lóidomító se alpinista se búvár
és a tengerészetről is lemondtam végérvényesen
a jövő nemzedék javára
beleuntam a hosszú gyermekes vágyakozásba
kikezdte idegeimet a süket sóvárgás
csak telt marhára az idő
s a sült galamb nem jött
istennek sem repült erre
más útvonalat választott magának
úgyhogy mától
ágyő színészet pódium
ágyő mozdonyvezetés
ágyő minden amiről néha már csak
rémálmodok
2019. július 29.
Benedek István – Marcell fia, Elek apó egyik unokája, tapasztalt elmeorvos – egyik kedves szerzőm. Művei pedig kedvenc olvasmányaim közé tartoznak. Szeretem sokoldalúságát, széles körű irodalmi érdeklődését és érzékenységét. Mindenre odafigyel az életben, és amit fontosnak tart belőle, arra határozottan, tanulságosan és értelmesen reagál. Úgy tűnik, mindenhez ért. Pedig inkább csak elvei vannak, amelyek szűrőjén át szemléli a világot.
Irodalmi tanulmányai, kritikái, esszéi külön kötetbe kívánkoztak a Magvető indította életmű-sorozatban, s 1978-ban jelentek meg, Az író lelke átfogó cím alatt. Ebben nem átallja bevallani, hogy bárkiről írjon is, az egyúttal róla szól. „Büszkén vállalom – írja –, az »író lelke« mindig két íróé, a másik én magam vagyok.”
Képzett lélekismerőként nem csak a beteg lelkek ismerője és gyógyítója, de az alkotó, a művész-lelkek sajátosságainak is a felismerője. Ha felsorolnánk alább néhány kedvencét, rájönnénk, hogy az emberi lelkeket levetkőztető, különös személyiségű szerzők vonzzák elsősorban. Mint amilyen például Dosztojevszkij. Nagy figyelmet szentel a nagy orosz klasszikusnak. De csodálja Thomas Mannt is, egyik nagy kedvence Antoine de Saint-Éxupéry, izgatja a Karinthy család alkotóinak a sorsa, egymáshoz való viszonyuk, egymás művészetére gyakorolt hatásuk, kedveli Bálint György publicisztikából emelt irodalmi életművét, érdeklődve boncolgatja a neurotikus irodalmi jelenségeket, melyeket a társadalmi bomlás jeleiként könyvel el, érdekes fejtegetést tesz közzé az irodalmi szemérmesség és pornográfia tárgykörében – de ezzel csak azt jeleztem mostanig, hogy a sokoldalúság Benedek István mindennapi kenyere. Pótolhatatlanok személyes és hiteles adalékai az általános Benedek Elek-portréhoz, s bár szubjektív, de fontos megállapításokat tesz Bartók Béla zenei zsenijéről, alkotói környezetéről.
Ő az, aki éveken át vendégül látja „Aranyketrecében” Karinthy Frigyes nagyobbik fiát, Gábort, az igen tehetséges, ma már kevéssé ismert lírai költőt, akit József Attila és Radnóti Miklós között és nagyjából ezek magasságában helyez el értéklétráján.
Megrendítő esszét olvashatunk a Karinthy család magyarországi és párizsi ágának egymásra találásáról is, mint ahogy olvasásra és figyelemre érdemes minden, amihez a szerző csak hozzányúl. A Találkozás a Kis herceggel nem csak Saint-Exupérynek állít emléket, hanem magáról is elárul valamit: a végtelen magányosságot, amelyből művei által próbál kitörni. Jeles francia kedvencéről írja, de Benedek Istvánra is érvényes az alábbi megállapítás: „Egyedülálló jelenség. Az »egyedülálló« szónak kettős az értelme: Saint-Ex lényének, életfilozófiájának, irodalmi működésének egyaránt legfőbb jellemzője a magányosság. Nem »elidegenedés«, hanem végzetes egyedüllét, amivel soha sem tudott sem megbékülni, sem megbirkózni.”
Nem véletlenül nevezik polihisztornak is Benedek Istvánt. Egy teljes embert láthatunk magunk előtt, műveit olvasva – olyat, amilyen mi talán csak álmainkban lehetünk.
Terjedelmes riportkönyv a Jesús Torbado-Manuel Leguineche írta, titokzatos című munkája, A rejtekhely. 1977-ben jelent meg Barcelonában, négy évre rá hozta az Európa, Xantus Judit fordításában. Személy szerint a címe vonzott leginkább, meg maga a téma: a spanyol polgárháború bujkáló exponáltjainak sorsáról, túlélési stratégiáiról szólnak a benne elmesélt (sokszor egyes szám első személyben) élmények.
A szerzők, érdekes módon, nem pártoskodnak. Elismerik - a tények alapján -, hogy a spanyol polgárháború totális káosz volt önmagában is, s még nagyobb zűrzavart hagyott maga után, nem beszélve a győztesek bosszúálló terrorjáról, ugyanakkor itt-ott felvillanó személyi emberségéről. Az üldözöttek pedig, akik meg voltak győződve róla, hogy ha a hatalom kezébe kerülnek, halál vár reájuk, a legrosszabb esetben átálltak a túlsó oldalra, s aki valamikor a köztársaságiak oldalán harcolt, abból Franco katonája vagy rendőre lett - mindegy, csak életben maradjon.
A rejtekhely viszont a menekülőkről, a bujdosókról szól. Akik képesek voltak akár két-három évtizedig is egy padlássarokban, bedeszkázva, örök félelemben, szinte mozdulatlanul tengetni életüket, legtöbbször az otthonuk közelében, vagy éppen menyasszonyuk gazdaságában. Volt, aki egy trágyadomb mellett vájt gödröt magának s oda feküdt, ha forró volt a levegő, márpedig az élménybeszámolók szerint a rendőrség becsülettel végezte a feladatát: következetesen vegzálta a körözöttek ismeretségi körét, szűkebb rokonságát. A vallomások alapján azt is mondhatjuk: tudták, hol kell keresni a "bűnösöket", de lehet, hogy nem mindig akarták pontosan tudni s olykor szemet hunytak a valóság fölött. Hiszen ugyanannak a népnek a fiai voltak... Az üldözötteknek pedig legtöbbször az volt a bűnük, hogy választott faluvezetők voltak a köztársaság idején, netán tüntetéseket szerveztek, agitáltak a munkások között, vagy egyszerűen befújták őket, mint "vörösöket". Olyan esettel is találkozunk, hogy az egyik rejtőzködőt éppen saját leánya árulja el, akit férje bujtat örökség része megszerzésére. Legtöbb bujkáló nem bízik az időközben kiadott amnesztia rendeletekben, mert a hírek arról szólnak, hogy a legtöbbjük, aki jóhiszeműen feladta magát s jelentkezett a hatóságoknál, ráfázott hiszékenységére és a mártírok sorsában volt kénytelen osztozni.
A szerzők szándékairól frappáns előszó számol be, s ebből az is kiderül, miért nyúltak annyi évvel az események után a témához, s miért tartották fontosnak tényirodalmi formába önteni. Érdemes idézni belőle:
"ELŐSZÓ-BEVEZETŐ NEGYVEN ÉVNÉL FIATALABB SPANYOLOK SZÁMÁRA
(Franco-terror, menekülők, bujkálók, mérhetetlen bosszúvágy)
1936. július 18-án kezdték el a spanyolok kaszabolni egymást. A történetírók államcsínyről beszéltek és beszélnek, katonai lázadásról, felkelésről, keresztes hadjáratról, polgárháborúról, a világháború főpróbájáról, a demokratikus kormány ellen irányuló jobboldali támadásról... Ennek a könyvnek a szereplői - saját felelősségükre - elsősorban rémtettekről beszélnek.
Minekünk a legjobb esetben tudományos fogalmaink lehettek a háborúról (mint minden olyan spanyolnak, aki a francóista győzelem után született); külföldi történészek műveit olvastuk, steril, bizonyos szempontból romantikus elképzeléseink voltak: valahogy olyasfélének láttuk ezt a háborút, mint a Napóleon seregei ellen viselt háborút...
Spanyolországban végül is megvalósult a demokrácia, és annak is van lehetősége, hogy megszilárduljon; a spanyolok hetven százalékának ugyanilyen a háborúról vallott felfogása, a háború következményei egyáltalán nem érintenek bennünket, még ha apáink aktívan vettek is részt a háborúban... Több száz órát beszélgettünk a háború leglátványosabb él legkülönösebb szereplőivel, lejegyeztük a beszélgetéseinket, és hirtelen új színben láttuk a háborút: rettenetesnek. Tekintsünk el egy pillanatra a történtek társadalmi és politikai vetületétől, és nézzük meg, hogy mi történt az egyes emberekkel, hogy mi minden történt egy-egy emberrel és a közvetlen környezetével. És akkor eltűnnek a hősök, szertefoszlik a tábornokok stratégiája, a politikusok magasztos gondolatai, eltűnik még a hazafias érzés, a vallási, a közgazdasági indíték is... és csak bűzös vértócsa marad, melyben férfiak, nők és gyermekek gázolnak; ámokfutók kergetik őket; ritkán látott ilyet az emberiség."
Szerzők nem túloznak: már-már hihetetlen történeteket kapunk tőlük, első kézből, az átéltség hitelével, anélkül, hogy a példatárat menet közben elapróznák. Gyakorlatilag 18 rejtőző élettörténete sorakozik fel, a hozzájuk kötődő emberek viszonyulásával együtt. Vannak jókora regényre való sztorik is a könyvben, illetve nem mellőzik a rövid lefutású, "szimpla" történeteket sem. Ami ezekben tanulságos ésijesztő, az az, hogy a jelek szerint többen haltak meg s pusztultak el a politikai megtorlás révén, mint a kimondott harci műveletekben. A háború ez esetben tehát eufemisztikus szó: igazából vérengzésről kellene beszéljünk, az öldöklés kényszeréről és mámoráról, amely a spanyol események idején mindkét oldalt képes volt végzetesen megfertőzni.
Válogatási szempontjaikat a szerzők - maguk is aktív újságírók - ekként fogalmazták meg: "Ez az antológia persze több kötetből is állhatna, a vakondok életéből egész kis enciklopédia kerekedhetne ki. Szinte nincs olyan spanyol város, városka, falu vagy falucska, melynek egy-egy lakója ne bujkált volna legalább néhány hétig. Bujdostak a jobboldaliak és a baloldaliak, a fasiszták és a vörösök... Ami a választásunk szempontjait illeti, és azt, hogy mennyi helyet adtunk egy-egy szereplőnek, az általános érdekesség és a változatosság szempontjait követtük; és természetesen nem hagytunk ki egyetlen nagy bujkálót sem, akik mindössze tízen több mint háromszáz évig éltek elrejtőzve. ...Harmadik személy által elmesélt történeteket várható érdekességük ellenére sem használtunk fel. így aztán nem írjuk le annak a tucatnyi vakondnak a történetét sem, akikről pedig pontos adataink vannak... Nem szerepelhetnek mindnyájan ebben a könyvben, ennek a drámai küzdelemnek már a bajnokai is rengeteg helyet foglalnak el. Ami a vakond megjelölést illeti, nagyon régen született meg, az egyiküknek, don Saturnino de Lucasnak az elbeszéléséből; ő maga hasonlította a létét ennek az állatnak az életéhez. Később többen is ugyanazt a képet használták. Nem pejoratív kifejezés tehát. Egyébként sem akartuk értelmezni, megítélni vagy elferdíteni az életüket. Az elbeszéléseket úgy közöljük, ahogy ők maguk mesélték - sokszor csak több hónapos rábeszélés után -, ahogy a több órás beszélgetésekből kialakult. Ha van valami értelme a sok rettenetes szörnyűség felfedésének, talán az, amit maguk a hőseink említettek több ízben is: az, hogy meggyőzzük az olvasókat, hogy egy nép nem adja meg magát az olyasfajta látványos őrületnek, mint amilyen 1936. július 18-án tört ki Spanyolországban, hat, illetve hét évvel azelőtt, hogy ennek a könyvnek a szerzői megszülettek."
Az ember képtelen együltében olvasni egy ilyen könyvet; ám ha nagyon elaprózza, akkor elveszíti a fonalat és nem látja át az egészet. Márpedig minden, ami egy-egy polgárháborúban történik, bárhol a világon, az emberiség megrendült józanságát vádolja.
