Újabb Dumbrava-kötet a láthatáron

A kötet hátsó fedőlapja

Miután összeállítottam válogatott verseinek kétnyelvű (bilingv) kötetét (Fehér őrház címmel), amely felkerült a MEK-re, majd a szerző gondoskodott egy nyomtatott változat kiadásáról is, újabb verseskönyveiből "köteles" példánnyal lep meg. Mint most is, húsvét táján. Új kötetének címe: Mereu rămâne ceva de spus [Mindig marad valami kimondatlan]. Ed. Ardealul, 2019.

Szokás szerint, hogy meg ne szakadjon a hagyomány, ilyenkor mutatványként fordítok néhány verset, inkább magamnak, hogy lássam, találok-e a kötetben tolmácsolni érdemeset. Ma érkezett meg a könyv, ezt a hármat azon melegében le is fordítottam. Folyt. köv...

Kölcsönsorok: Ion Dumbravă

időkörönd. távolodások / timp în jur. depărtări

váratlan fordulat. a tavasz
egy kisiklott vonat. a meleg
tájak felé utazás abba maradt.

veszteglések buckái
két állomás, két
évszak között.

köröttünk idő. Üres
órák akár a távol
láthatáron a füst.

párás ablak
a délelőtt. télies
lepkék élők s holtak fölött.

răsturnare de situaţie, primăvara 
un tren deraiat, călătoria 
spre zările calde întreruptă.

troiene de aşteptări 
între două gări. între 
două anotimpuri.

timp în jur. ore 
albe ca depărtarea 
ca fumul pe zări.

fereastră aburită
amiaza, fluturi
iernatici peste morţi şi vii.


megbánás nélkül / fără regrete

oly kevés az idő
elférne a zsebedben.
a dél lenyelte
az árnyékát. a néma
dombon esik.
a hegyen havazott.

lélegzel, hallgatsz. megbánás 
nélkül, mintha távoznál
vissza se nézve.
almák hullanak
érett csillag-
pottyanással miközben 
a vers napsütötte
véget áhít.

timp atît de puţin încît 
ţi-ar încăpea-n buzunare, 
amiaza şi-a înghiţit 
umbra, pe dealul 
mut plouă, 
la munte a nins.

respiri şi taci. fără 
regrete ca mersul 
fără a privi înapoi, 
merele cad 
cu pocnet de stele 
coapte în vreme 
ce poemul tînjeşte 
după un final însorit.

A tücskök is / până şi greierii

Kertedben nem alszik már
egyetlen madár sem. Mind
fürtökben csüngnek a szomszéd
kert ágain.

egyetlen ritka madár sincs
a kertedben.
sehol egy moccanó csillag.

kertedben még 
a tücskök is hallgatnak. a szél
baljósan süvít
mintha eltévsztetted volna
a kertet vagy  gyömölcsfákat
vagy zárva felejtetted
éjszakára.


în grădina ta nu mai doarme 
nici o pasăre, toate 
stau ciorchine pe crengi 
în grădina vecină.

nici o pasăre rară
în grădina ta.
nici o stea tresărind.

în grădina ta pînă şi 
greierii tac. vîntul 
fluieră a pagubă 
ca şi cum ai greşit 
grădina sau pomii 
sau ai uitat 
încuiată noaptea.

Fordította/traducere: Cseke Gábor

Roskadó karosszék (14)

A témának szól-e az érdeklődés, vagy az írónő varázsának? Máig szóló rejtély, hogy mi az írói kvalitás Szvetlana Alekszijevics fehérorosz (másként belorusz) Nobel-díjas írónő műveiben? Elég egyet is elolvasni, s már le is képezhetjük a módszert: válassz egy közérdekű témát, keress hozzá beszédes partnereket, akiknek van róla mondanivalójuk, beszéltesd őket, jegyezz fel mindent, majd szerkeszd könyvvé - de ne siess, elpiszmoghatsz akár évekig is - nem hajt a tatár!

Csernobili "imakönyvére" csekély két évtizedet áldozott  Szvetlana Alekszijevics. A mű annyira eszköztelen, és olyannyira mozaikok alkotják, hogy  az ember nem is hiszi, mihez kellett ide ennyi idő? Hiszen húsz év alatt akár kézzel is le lehetne másolni, méghozzá több példányban.

El kell olvasni a könyvet ahhoz, hogy megértsük azt a vívódást, amivel az írónő szembesült, miközben anyagát tette-vette, fúrta-faragta. Mert az százas, hogy nem monológok nyers szövegévek traktálja olvasóit. Bár helyenként úgy tűnik, mintha a szerkesztő háttérbe vonulna, s hagyja beszélni alanyait. Akik néha összefüggéstelenül beszélnek. Miként az életben szoktak. De a sok monológ ijesztő képét adja ki az összeroskadt szovjet rendszernek. Azt hiszem adott ponton, hogy elég volt, nem olvasom tovább, már mindent tudok, le van leplezve az a világ. És mégis, tovább olvasok, ameddig a könyv tart, hátha még rejteget új igazságokat a számomra. És rejteget... De hiába mondom magamban, hogy mindez a Szovjetunióról szól, s ott is csak inkább Fehéroroszországról, mert a történések ismerősek, mintha csak a szomszédban estek volna meg, ugyanannak a logikának megfelelően, kísérteties hasonlósággal.

Rokonszenves az írói szándék is: "Ez a könyv nem Csernobilről, hanem Csernobil világáról szól. Magáról az eseményről már több ezer oldalt írtak, több százezer méter filmszalagon örökítették meg. Engem viszont az foglalkoztat, amit elhallgatott történetnek, földi és időbeli létünk nyomtalan nyomainak nevezhetnék. Írok, és gyűjtögetem az érzések, gondolatok, szavak hétköznapiságát. Próbálom megragadni a lélek hétköznapi életét. Átlagemberek átlagos napját. Itt pedig minden rendkívüli: az esemény is, az emberek is, akik belakták az új teret. Csernobil számukra nem metafora, nem szimbólum, hanem a házuk. Hányszor próbálta el a művészet az apokalipszist, a világvége különböző technológiai változatait ajánlva, de most már nincsenek kétségeink afelől, hogy az élet sokkal fantasztikusabb. Egy évvel a katasztrófa után valaki megkérdezte tőlem: „Mindenki ír. Maga meg itt él, és nem ír. Miért nem?" Én pedig nem tudtam, hogyan írjak erről, milyen eszközöket használjak, és honnan közelítsem meg. Amikor a korábbi könyveimet írtam, mások szenvedéseit figyeltem, most viszont az én életem is az esemény része lett. Eggyé váltunk, nem tudunk távolságot tartani egymástól. Minden nyelven megszólalt Európában elveszett kis országom neve, amelyről korábban szinte semmit sem hallott a világ; átváltozott ördögi csernobili laboratóriummá, mi, fehéroroszok pedig csernobili nemzetté váltunk. Akárhol jelentem meg, mindenki érdeklődve nézett rám: „A, maga oda való? Mi van ott?" Persze lehetett volna gyorsan írni egy könyvet, amilyenek aztán egymás után jelentek meg - mi történt azon az éjszakán az erőműben, ki a bűnös, kik titkolták a világ és a saját népük elől a balesetet, hány tonna homok és beton kellett ahhoz, hogy fölépítsék a szarkofágot a halált lehelő reaktor fölé -, de valami visszatartott ettől, A kezemet fogva. Micsoda? Az az érzés, hogy itt valami titok van. Pillanatok alatt kialakult bennünk ez az érzés, és ez töltött be akkor mindent: a beszélgetéseinket, a tevékenységeinket, a félelmeinket, és elválaszthatatlan volt az eseménytől. Attól a szörnyűségtől. Kimondva vagy kimondatlanul mindannyian átéreztük azt, hogy beleütköztünk az ismeretlenbe. Csernobil rejtély, amelyet még meg kell fejtenünk. Kiolvasatlan jel. Lehet, hogy a XXI. századnak kell feltárnia ezt a titkot..."

Sikerül-e ez a szerzőnek? Olvasója válogatja. Van, akinek hiába sorakoztatja megdöbbentő tényeit, mert az illető nem lát át a szitán. Leragad a jelenben, a múltban. Süket az előre mutató gondolatokra. Pedig a Csernobili ima nem csak az "akkori" eseményhez jelent kulcsot, hanem mindenhez, ami a hazugság és a félelem tartományába tartozik. Breviárium ez a könyv, többszöri olvasatra szól, nem szabad eldugni a könyvtár mélyére. Kézügyben tartom, egyelőre...

Néhány jellemző monológot a Periszkóp portálon itt olvashatunk.

Roskadó karosszék (13)

Ha eljutottunk a tizenharmadik részig, akkor gondolom, már nem hátrálunk meg és befejezzük a "házat", aminek meggondolatlanul nekikezdtünk.
Hogy mi értelme van egy ilyen leltárnak, az is ma reggel világosodott meg bennem, az eredendően lusta ember szemszögéből. E szerint "a legjobb dolgokat mindig mások írják", és ez csak annyiban eredeti meglátás, hogy nem emlékszem arra, olvastam-e valahol, ami nem jelent semmit, mert már annyi dologra nem emlékszem az életemből...

Csalog Zsolt Cigányon nem fog az átok c. könyvére viszont (Maecenas, 1988) kétszeresen igaz ez. A szerző ugyanis végig beszéltet egy idős cigányasszonyt, név szerint Károlyi Juliannát (Juliskát a javából), aki tálcán kínálja nem csak a rendkívüli életanyagot, de az eredeti világlátást is. Szóval, a szerző kész könyvet kapott - nyersben, amiből össze kellett állítania ezt a nem túl terjedelmes, mozaikszerkezetű könyvet (oral history). Nyelvi és gondolati hűség köti Csalog Zsoltot a cigány asszony észjárásához és fogalmi világához. Szerencsére, ez az asszony a maga módján annyira nyitott a világra, hogy nem nehéz követni és - elfogadni.

A szerző (?) érdeme (bár gyanítom, inkább a mesélőé), hogy egy fejlődésében, alakulásában megnyilvánuló főhős beszél hozzánk: ifjúkori történeteit, emlékezéseit egyfajta fiatalos rugalmasság, nyitottság lengi át, míg élete idős kori szakaszát egy megkeseredett, bosszút forraló, korlátolt öregasszony szemén át nézhetjük - megértően és némileg szomorúan.

Juliska számára a pártállami világ, a "fényes szelek" ígérete és hangulata volt a legeszményibb, amikor a legszegényebbek - s köztük a cigányok - valóban emelkedni érezték magukat, a sorsukat, amikor mindenkinek jutott valamicske a megígért javakból.

"Én aszondom: ilyen jó világ soha nem vót! Meg nem is lessz ílyen még másik!
De viszont ílyen hazug világ sem volt még soha.
Mer ma annyit tud a níp hazunni, amennyi csak belefér - Jaj istenem! - -"

Nem kíméli a saját fajtáját sem, bár némileg különbnek tartja őt a nagy és változatos cigánytársadalomban. De ennek sajátos folklórja van, amiről szintén az ő átiratában vehetünk tudomást:

Minden féle cigányok vannak! Mer cigánba is van sokféle!
Ott vót a Ferenc, például. Am meg lusta vót! Ajaj!
Bátyám vót a Ferenc, nem idegenyem vót - már hogy rokon; mer nállunk ha rokon, akkor már úgy mondjuk rá hogy „bátyám".
Egy CSEPP kis ember! De dógozni egy CSEPPET se szeretett. Elállt egyszer aratásba marikverőnek - hát rávitte az ésíg! Vitte magával a Terust is, a felesígit. Első nap reggel kivitte űket a gazda a tanyára:
-  Na Ferenc fiam! - aszondja a gazda. - Reggelizzünk, oszt utánna csináljuk!
Megreggeliztek akkor. De szegínyek vótak a Ferencík borzasztó, ki vót íhezve a Ferenc!
-  Gazduram - aszondja a reggeli vígin -, együk má meg a dílt is!
-  Együk Ferenc! Egyed ha éhes vagy fiam!
Megette akkor az ebídet is Ferenc.
-  Na Ferenc, mehetünk?
-  Gazduram! - aszondja Ferenc.  - Együk meg a vacsorát is!
-  Hát íllyen íhes vagy fiam? - aszondja a gazda. - Jó van, hát ott az ítel, egyél amennyi beléd fér!
Jól bevacsorált Ferenc! Amikor oszt má nem fírt belé semmi, nem bírt többet enni má egy falattal se, mondja neki megin a gazda:
-  Na Ferenc! Gyerünk!
-  Na hallod, ez a magyar! - aszondja a Ferenc a felesíginek, a Terusnak. - Még alig süt a nap, aszt csak hajrá, hajrá!
Megkereste a templomtornyot a fák közt, oszt indult hazafele! A Terus meg utánna!

*

De azír a Jízus is szerette a cigánt!
Mer azír hogy a cigány ellopta a szeget.
Mikor a Jízust elfogták a zsidók, oszt vittík hogy kifeszittik, úgy terveztík hogy nígyfele feszítettík vóna a kereszten. Oszt a cigán nagyon megsajnálta a Jízust, hogy most nígyfele feszittik. Oszt ellopta a nígy közzül az eggyik szeget, eldugta a gatyakorcába. De majdnem elkapták írte! Keresik a szeget - nincs! Szíjjelníznek - meglássák ám a cigánt!
-  Cigán! Megállj! Te loptad el a szeget!
Megíjjedt a cigány! Aszondta rá nagy hirtelen:
-  Idesanyámat bassam síjjel, ha hozzsá-nyútam!
A Jízus meg erre felnízett az ígre, aszt aszondta:
-  Uram isten, atyám! Engedd hogy ne fogja a cigánt az átok!
Így azután csak három szegre bírták feszitteni a Jízust. Mer a negyedik szeg ott vót a cigánnak a gatyakorcába. Az átok meg mindörökre el lett türülve. Mer a Jízus eltürültette. Azuta nem is fog cigányon az átok!

Csak azír ezt nem lehet biztosra tunni, hogy nem fog. Nem biztos ez se egísszen! Úgyhogy azír cigány a gyerekire sose mond átkot. Én is: fíltem vóna aszondani rájok, hogy ,,a rák egyik meg", mer háthogyha mégis valóra válik! SOHA SEMMI átkot én a gyerekemre nem mertem mondani! Inkább baszattam apjával, tesvírivel - hát azt úgyis tudtam hogy lehetetlen, az úgyse lesz meg! De átkozni sose mertem. Mer eltürülte a Jizus, eltürülte - de isten tudja azír —

A cigányságot megismerni, megérteni vágyó ember egyik alapolvasmánya lehet ez a könyv - kár, hogy bölcsességével kisebbségben marad és csak az olvasó lelkében hagy maradandó emléket, jelet!

Roskadó karosszék (12)

Szabad-e komoly embernek, hát ha még felkent lovagja is a szépirodalomnak, magas művészeteknek (mint pl. alulírott) sikerkönyveket olvasni? Olyanokat, amilyeneket példának okáért Vaszary Gábor is írt?
A Monptit például?
Nem tudom a választ a kérdésre, de azért én elolvastam. Soron kívül. Elvtelenül megelőzve más könyveket, amelyek jó ideje vártak már sorukra, s úgy tűnik, hiába, mert kénytelen vagyok őket elodázni. Most Vaszary kedvéért. De aztán ott a Csalog Zsolt könyve is (Cigányon nem fog az átok), meg a Szvetlana Alekszijevics könyve (Csernobili ima), amelyek úgy vonzanak, mint lepkét a frissen felgyújtott lámpa fénye.
De miért is problémázok annyit? Miért lenne bűn az, ha egy író olvasható, szellemes könyvet tesz az asztalra? Mert a Monpti ilyen. Nem csak az én ítéletem ez, hanem sok-sok kiadóé, amelyek angol, bolgár, francia, holland, német, olasz, spanyol, svéd és török nyelven is képesek voltak kiadni? Nem beszélve a számos megfilmesítésről, amelyek élén az a német változat áll, melyben a mű női főszereplőjét Rommy Schneider játssza a maga csodálatos csacska szőkeségével? Ahogyan azt a Vaszary könyv trgaikus sorsú főhősnője megkívánja.
Párizsban tengődő (értsd: nyomorgó) magyar fiú szeretne mindenáron tartozni valakihez,s a páros élet utáni vágyában egy francia lány mellé csapódik, akivel nehezen találnak egymásra, de ismeretségük mégis nagy-nagy szerelem lesz. Megismerjük közben - a főhőssel együtt - az emigráns sors, a munkanélküliség kiszolgáltatottságát, a máról holnapra élők cifra nyomorúságát, akasztófahumorát. A Párizsban laptudósítóként nyomorgó Vaszary a Rejtő-féle stílusban közelít az emberi problémákhoz, de hellyel-közzel Karácsony Benő fanyar szatirikus humorára is emlékeztet. Remek helyzetrajzokat, hangulatfestést kapunk, az élet dolgait képekbe szerkesztő művész szemlélete rányomja a bélyegét a szövegre, hiszen a cselekmény a lehető legbanálisabb, a miliő viszont színpompás, hangulatos, hatásos, érzelmes, természetes.
A könyv szinte-szinte csupa móka, akár az élet is, még ha teli is van nehézséggel, ellentmondással, nélkülözéssel, hazugságokkal. Aki teheti, szerezze meg, olvassa el. V agy nézze meg a filmet. Monpti felejthetetlen figurája a huszadik századi magyar prózának. Akár csak Fülig Jimmy vagy Kakukk Marci. Vagy Szindbád...

Vaszary Gábor: Monpti. Az író 26 illusztrációjával. Téka Könyvkiadó, Budapest, 1988.

Roskadó karosszék (11)

Most egy olyan (vékonyka) könyv került a kezembe, amit akár egy este alatt is el lehet olvasni. De nem a karcsúsága miatt. Hanem mert olyan érdekes. Legalább is számomra.  1997-ben jelent meg Szatmárnémetiben és miként  fellapozgatéskor kiderült, én szerkesztettem. Szerzője néhai barátom és munkatársam, Sike Lajos, aki rendszerváltást túlélt egykori tárcái legjavát gyűjtötte benne össze. Az Előrénél, majd a Romániai Magyar Szónál voltunk kenyeres társak, egymás tisztelői és kölcsönös ösztönzői. Nem egyszer látott vendégül, rendszeresen megajándékozott általa főzött "tigristejjel" (méregerős kősuzegremetei szilvapálinkával), de nem ezért becsültem nagyra. Erkölcsi tartását, tisztaságát csodáltam - ezért is vállaltam el a könyv keresztapaságát, s írtam hozzá előszót. (Tiszta szégyen, hogy mára már megfeledkeztem erről a "gyermekemről", úgy forgattam az előkerült kötetecskét, mintha először látnám.
Íme az előszó:

Baráti sorok Sike Lajos életképei elé

Csak aki nyitott szemmel élte meg és szenvedte át azokat az évtizedeket, melyek az emberiség kollektív megalázását és feláldozását tűzték ki végső célul - a földi boldogulás és megdicsőülés ígéretével;
csak aki türelmesen és mélyről jövő üzenetnek szóló, beavatott cinkossággal böngészte át a '89 előtti újságokat, s nem átallt minden helyén ülő szónak, gondolatnak, rejtett felszólításnak örülni;
csak aki gyermekeiben kívánta, minden nehézség dacára, megtestesíteni azt a vágyat, amit a társadalom mindenáron megpróbált benne elfojtani, és nem csupán magának, de másoknak is megpróbált egy jobb világot, egy valódi ébredést remélni,
csak az tudja valóságosan is befogadni és élvezettel ízlelni a Sike Lajos írásait.
A kötetben szereplő életképek egy része még 1989 előtti keltezésű, mások az elmúlt években íródtak. Legtöbbjük az egykori A Hét, az Előre, illetve a Romániai Magyar Szó, a Szatmári Friss Újság, az ÉS (Élet és irodalom) hasábjain látott napvilágot.
A családi hagyományok, a vérségi ragaszkodás, az egészséges munka- és életerkölcs, a megaláztatásban is felsejlő derű szeretete vezetik Sike tollát, s anélkül, hogy meg nem érdemelt írói babérokra törne, saját műfajt teremt az írásbeliségben: a nyersen megmunkált, de jelentéses, emberi-kisebbségi gondjainkban határozott véleményt mondó tárca, kroki áll leginkább közel hozzá. Nem csak annak élvezetes olvasmány ez az emlék- és gondolatfüzér, aki saját ifjúságát, kacskaringós életútját fedezi föl benne, hanem annak is, aki úgy csodálkozik rá a hét évvel ezelőtt - reméljük, örökre - letűnt közelmúltra, mint borjú az új kapura.

Bukarest, 1997. március 23-án

CSEKE GÁBOR

Mivel ma éppen a magyar költészet napja van, álljon itt egy témába vágó jegyzet a Történelem mosóporral című kötetből, amely 1997-ben jelent meg. Műszaki szerkesztő, fedőlap: (néhai) Debreczeni Éva.

Sike Lajos: HÁT NORMÁLIS VAGYOK?

Egyik új költeményéről beszélgettünk éppen, s azt kérdi tőlem Gál Éva Emese kolléganő: én soha nem írtam verset?
- Várj csak... Úgy emlékszem, soha!
- Gyermekkorodban sem?
- Akkor sem. Ha csak az olyan rigmusokat nem tekintem annak, amilyeneket Zoli bátyámmal, Sándor és Dezső öcsémmel szereztem közösen, amikor az egyik nyáron sok tökkáposztát kellett ennünk. Ez így szól: "Sose fogy el a töklaska / Pergelice s krumpli elfogyott régen, / Ezért maradunk mi éhen!"... Vagy ott voltak a csúfolódók! Ki emlékszik már rá, mit vettünk át másoktól és mit költöttünk mi magunk? Bennünket, Sikéket úgy csúfoltak, hogy "Sike-bike, fuss a bikre, / Hozz egy darab fát a tűzre!" A Dohiknak mi meg így válaszoltunk: "Dohi-bohi dögöt harap, / Ha megeszi, másat harap!" A Hentereknek pedig: "Henter-benter, kint a pendely, / Majd felköti a vénember!"... De olyan verset, mint amilyenre te gondolsz, Éva, nem írtam.
- Hát akkor te nem vagy normális, mert gyermekkorában minden normális ember ír verset - így a kolléganő.
Erre nehezen tudtam replikázni, de némi kivárás után olyan választ adtam, amin Éva ugyancsak elgondolkozott. Nevesen azt, hogy én a verset többnyire a magányos emberek műfajának, kommunikációs eszközének tekintem, márpedig én soha nem voltam magányos, legkevésbé gyermekkoromban. Abban a hatgyermekes, hagyományőrző parasztcsaládban, amelyben Kőszegremetén felnőttem, igencsak pezsgett az élet, nyoma se volt az unalomnak. A népdal, a népmese, a népi játék éppen úgy életelemünk, mindennapi kenyerünk volt, mint a kemény munka. Működött a fantáziánk, működtette a környezet, amelyben éltünk. Mindent magunk csináltunk, beleértve játékeszközeinket. Ahogy szüleink és a nagyobbak tanítottak, magunk faragtuk a fűzfasípot, a kisszekeret, a kelepelőt, a csutka-hegedűt, kötöttük-gyúrtuk a szőrlabdát, a seprűs boszorkányt, nyestük a bürök-juhokat, kecskéket, a tökszár-tülköt... Este hallgattuk a meséket, olyanokat is, amilyeneknek ma már nyomuk sincs, mint például a minden akadályon áthatoló, máguserejű libanyak.
Visszatérve a versre, talán azért se írtam, mert elég korán kiismerhettem másokjó verseit. Négy-öt évesen szakaszokat tudtam a János vitézből, a Családi körből, a Szondi két apródjából, de még a Walesi bárdokból is. Nem mintha csodagyerek lettem volna. Hideg téli estéken hamar a dunna alá dugott Édes. Ám sokáig nem aludtam el, füleltem, mi zajlik körülöttem, s hallgattam Sárika nővéremet, aki a sok napi munka után, a szobában fel-alá járva, ilyenkor tanulta a leckét, rendszerint hangosan. Emlékszem, milyen meglepetést okoztam a családban, mikor egyszer a reggelinél szavalni kezdtem: "Tüzesen süt le a nyári nap sugára /
az ég tetejéről, a juhászbojtárra..." Hát még, amikor: "Eduárd király, angol király /Léptet fakó lován..." Ezek voltak az első irodalmi élményeim, s talán döntőek abban, hogy megszerettem az irodalmat és - apám 48-as és kuructörténeteivel segítve - a történelmet, hogy később az újságírás felé sodródjam. Mennyit évődtem a dunna alatt, mert nem értettem, mi például a bakacsin ("az eget, a földet bakacsinba vonta..."), vagy a bülbül („bülbül szavú rózsám"). Már csak Szatmárnémetiben, a középiskolában, Bezdek István tanár úrtól ismertem meg tulajdonképpeni jelentésüket.
Nagy kincs volt számunkra, hogy szüleink rengeteg népdalt ismertek, sokat és szívesen daloltak. Nem ritkán éppen velünk, bennünket tanítva. Apánk talán a környéken mindenkinél több kuruc-, Petőfi- és Kossuth-nótát tudott. Olyanokat is, amit senkitől se hallottam azóta. Mint:
„Tavasz elmúlt, a rózsának lehullott a szép virága, / Nyugodj békén, Kossuth Lajos, lesz hazádnak szabadsága..." Kedves nótája volt a Fa leszek, ha fának vagy virága, amit később Dezső fia első helyre tett saját nótatárában. Büszkén lépkedett köztünk az Öreg, ha egyszerre négy fiával mehetett a Nagyhegyre egy kis présházi mulatságra. De bármilyen jó hangulat volt a kandallónál, mikor eljött a délutáni jószágetetés ideje, szedte magát és futott haza, mert a tehén, a ló, a juh - és mindaz, amiből élt a  család - mindennél előbbre való volt számára. Ezt a felelősséget nehéz megtanulni, bele kell születni, benne kell élni. A nagyobb jogán, rendszerint Zoli bátyámra bízta ilyenkor a pincekulcsot. Oly sokat bízta, hogy Zoli Csávossy-tanítvány lett a csombordi szőlészeti iskolában. A legtöbb nótát azonban Sándor öcsém tanult meg apánktól.
Édes alföldi származású volt, a gombási tanyavilágban nőtt fel, onnét hozta magával a romantikus betyártörténeteket és a melankolikus juhásznótákat. Ő ritkábban, de érzéssel, átéléssel énekelt. Emlékére ma is elő-elővesszük a kandallónál: "Leégett a csiribiri határ, /Odaégett kilenc juhászbojtár...'' Vagy: "Lent a pusztán, az alföldi rónán / Ül két juhász leterített subán..."
Más tájak népdalait az enyedi tanítóképzőben végzett kántor-tanító, Kottra Gyula hozta el hozzánk. Akkor (1945-49-ben) kötelező tantárgy volt a népdal, az éneklés, a nemzet második anyanyelve. S Kottra Gyula ezt nagyon komolyan vette. Neki köszönhetem első "dalos sikeremet" is, a tőle tanult "A szennai lipisen-loposon"-t énekeltem Kovácsné Perecz Ilona tiszteletes asszonynak, s úgy tetszett neki, hogy sapkányi májusi cseresznyével jutalmazott.
Mennyit segített a népdal a nehéz munkában! Már nyolc-tízéves korunkban szántani jártunk Zoli bátyámmal. Mi a lovakkal, apánk az ökrökkel más irányba ment. Este holtfáradtan indultunk haza s farkaséhesen. Mindkettőn enyhített az éneklés. Egészen az első házakig fújtuk, az elcsigázott lovakat biztatva: "A rárói halastó, halastó...", "Vadkörtefa fehéret virágzik...". Az ének megszépítette, emberivé tette az érdes paraszti életet, egy picit a rögös, poros föld fölé emelt bennünket. Már gimnazista voltam, mikor apám kölcsönadott az egyik rokonnak a búzahordásban segíteni. Kint a mezőn én dobáltam fel a szekerekre a keresztbe rakott búzakévéket. Távoli mezők voltak, nem mehettem haza enni, mint a térülő-forduló szekeresek. Estére már majd elhúzott a kéve, alig álltam a lábamon, meg-megszédültem a kimerültségtől és az éhségtől. Restelltem szólni, hogy nem bírom tovább, inkább a szám szélét haraptam. Aztán eszembe jutott, hogy daloljak. S daloltam, ami csak sorba jött. Mintha szárnyam nőtt volna, elkezdtem lebegni, már-már túlrepültem a szekéren a feldobott kévével. Nem éreztem a súlyomat, egy érintéssel elváltam a földtől.
A népdal, virágénekeink képisége, kifejező ereje egész gondolkodásomat befolyásolta. Például, amióta a Béborula, mert elmúla a nap fényes világa, Béres Ferenc által eljutott hozzám, azóta szerelmes regényt vagy novellát alig olvastam. Egyszerűen azért, mert a szép szerelmet és annak beteljesülését talán sehol máshol nem fogalmazták meg olyan tömören és kifejezően, mint ebben a virágénekben. Azt mondja: "Addig a házamból ki nem mégy, / Míg három szál gyertyám el nem ég!"
Akinek ennél több kell, annak nincs képzelőereje, az soha nem szerelmeskedett vagy szép-szerelmeskedett. Két sorban egy egész univerzum!
Nem tudom, hány népdalt, magyar nótát tudok (hej, ne finnyáskodjunk, mert Krúdy és Ady is igen szerették ám!), de van egy többé-kevésbé hiteles mércém. A diktatúra idejében már tüntetés gyanánt is sokat, néha maratonit nótáztunk. Egyszer Sándor öcsémék disznót vágtak Szinérváralján, a vacsorán ott volt Zoli bátyám, Éva húgom, Jóska sógor, Ábrám Sámuel református lelkész s néhány barát. Szombat este lévén, volt időnk jól megereszteni a nótákat. Senki sem akart hazamenni.
Éjféltájban azt mondja Ábrám nagytiszteletű: marad, ameddig bírjuk új nótával!... Reggel hétkor azért ment el, mert még nem készült fel a vasárnap délelőtti istentiszteletre...
Szokásommá vált, ha hosszabb útra indulok kocsival, már énekelni
kezdek, mihelyt beülök. Anyósomékhoz, a bihari Mezőtelegdre mentem a családdal, s Nagykárolyban leintett egy fekete ruhás falusi bácsi. Felvettem. Mikor beszállt, tovább daloltam. Egyszer megkérdem, nem ismeri ezt a nótát? Hallgat. Hát ezt? Megint hallgat, majd szomorúan azt mondja: nincs neki kedve nótázni, hisz két hete temette el a feleségét! Isten nyugtassa, mondom -, én meg három hónapja temettem el az apámat, az ő nótáit dalolom, mert szerintem az ő nótáival a gyászban is illő rá emlékezni! Hát lehet, szól az öreg megenyhülve, majd egy harmadik nótánál jelzi, hogy ezt a felesége is nagyon szerette. Az ötödik dalt már velem dúdolta... Mikor Érkörtvélyesen kiszállt a kocsiból, előre jött és a nyitott ablakon át megölelt, s fényes szemmel mondta:
- Köszönöm, hogy így megvigasztalt!

Roskadó karosszék (10)

A francia impresszionisták közül mindig is Renoir volt a kedvencem. Úgy véltem: derűs, kedves, emberszerető. Ez volt, képei után, a benyomásom róla. Ez adta kezembe Jean Renoir. Apám, Renoir c. könyvét (Gondolat, Budapest, 1968) is. Érdeklődésemet még csak fokozta, hogy a neves filmrendező saját apjáról írt könyvet - egy nagy művész egy ugyancsak nagy művészről -, munkájával azonban nem csak az író szakmának, hanem az olvasónak is feladta a leckét.
Heteken át hevert a könyv a fotelben. De csak addig, ameddig belevágtam. Utána már nem hagyta magát letenni.
Kísértetiesen rendkívüli az a mód, ahogy apa és fia közel kerülnek egymáshoz. Az első világháborúnak kellett kitörnie ahhoz, hogy Jean megsebesüljön a harctéren és gyógyulni térjen haza, ahol viszont özvegyen maradt, már-már mozgásképtelen apjával egy helyiségbe zárva napokat, heteket, hónapokat töltenek egymás társaságában és kényszerűségből átbeszélik egész maradék életüket.
Jean Renoir erről így vallott:
"1915 áprilisában egy derék bajor lövész golyót küldött a lábam szárába. Hálával gondolok rá. Sebesülésemnek köszönhettem, hogy végül egy párizsi kórházban helyeztek el. Apám is Párizsba vitette magát, és így közelebb lehettünk egymáshoz. Anyám halála egészen összetörte, testi állapota rosszabb volt, mint valaha. Az utazás Nizzától Párizsig annyira kimerítette, hogy nem is merte megkockáztatni a kórházi látogatást. Nekem megengedték, hogy otthon lakjam, és csak kötözésre járjak be a kórházba. (...)
Apám a kerekes székében várt. Akkor már évek óta nem tudott járni. Nagyon összeesett, mióta én kimentem a frontra, de arckifejezése annál elevenebb volt. Hallotta mankóim kopogását a lépcsőn, és örömmel, de gonoszkodva villantotta rám a szemét, mintha azt mondaná: „Veled aztán alaposan elbántak!" Miközben palettáját könnyedén odanyújtotta a nagy Lujzának, figyelmeztetett: „Vigyázz, meg ne csússz! A házmesterné beviaszolta a padlót a tiszteletedre. Életveszélyes!" (...)
Megöleltem, és éreztem, hogy a szakálla nedves. Cigarettát kért. Adtam neki egyet, meg is gyújtottam. Beszélgetni nem tudtunk miről. Én anyám rózsaszínű kis bársony karosszékében ültem. (...)
Pár nap alatt kialakult az életünk rendje. Renoir festett, és én néztem. Ha abbahagyta a munkát, beszélgettünk, többnyire a háború ostobaságáról. Étkezések idején átgurítottuk az ebédlőbe. Étvágya nem volt, de tisztelte a szertartásokat. (...)
Mihelyt bealkonyodott, Renoir abbahagyta a festést, mert a villanyfényben nem bízott. Áttoltuk a lakásba, és ilyenkor, vacsora előtt és után, órákat töltöttünk kettesben. A háború nagyot változtatott a párizsiak szokásain. Vendéget ritkán láttunk. Először voltam úgy apámmal, hogy felnőttnek éreztem magam, nem gyereknek. Rossz lábam még fokozta az egyenrangúság érzését. Mankó nélkül én se tudtam elmozdulni a helyemről. Többé-kevésbé székünkhöz kötött nyomorékok voltunk mind a ketten."
A kényszerű helyzet közel hozta a két, erősen távolságtartó embert. Jean mindvégig csak így emlegeti apját: Renoir. Csöppet sem érzelgős típus. Úgy "rajzolja" meg nekünk a nagy festő alakját, mint egy semleges valaki, aki tiszteli a tehetséget, a munkát és a teljesítményt. Mint aki szigorú lencsén keresztül figyeli a tárgyát. Nincs oda az apjától, de művészi nagyságát természetes méreteiben felmutatja. Se hamis lelkesedés, se mesterkélt dehonesztálás nem kenyere.
A könyv csupa történet, emlék, vélemények felidézése. 
A festő Renoir szerencsére, furcsa ember. Van mit mesélni róla. Ezt a furcsaságot kell a szerzőnek elfogadtatnia a világgal. Ezt pedig úgy viszi véghez, hogy körüljárja a család életét, emlékeit, a baráti kört, a szakmai társaságot, amely Auguste Renoirt formálta és az impresszionizmus táborába vonzotta. Átéljük a szerzővel együtt a lakóitól elidegenedő, szeretett Párizs átalakulását polgári nagyvárossá, amelyben megnőnek a távolságok, kivesznek az egykori szokások, a természetes szépségek. Felidézi apja forradalmi emlékeit, a párizsi kommün furcsaságait, az impresszionisták élet-halál küzdelmét az elfogadtatásukért, meg nem értésük komikus fordulatait. Szívesen idézi az apa Renoir egy-egy jellemző mondását, véleményét az élet dolgairól. ismerteti parafadugó-elméletét, melynek értelmében az ember jobban teszi, ha dugóként sodródik az árral és ott próbál szerencsét, ahová a sors szeszélye vezérli. Ez a különcnek ható, gyávaságra emlékeztető felfogás mentette ki sok kritikus helyzetből. A francia-porosz háború idején behívták katonának, s a lovassághoz kérte magát, bár nem tudott lovagolni. Parancsnokának mindent bevallott, aki megszerette becsületességéért és rövid idő alatt nyeregbe segítette. Ritka jó lovász vált belőle, mert hagyta az állatokat a maguk mentére, azok meg ennek fejében teljesítették az akaratát. Ritka szerencsés természete miatt mindenki kedvelte, a nők odavoltak érte, szívesen ültek neki modellt. Nagyra becsülte a gyengébb nemet, féltette őket az egyenjogúságtól, amelynek következtében elveszíthetik páratlan jó tulajdonságaikat.
Végső soron a könyvben bemutatott Renoir is csak olyan, amilyennek a fia látja. Egy lenyomat. Jean Renoir szerint ugyanilyen szubjektív a történetírás is. Azt mutatja meg, amit az ember látni vél a múltban.
Nagyon szeretnék hasonló szemléletű könyvet írni, csak hát... ugye, a parafadugó...kit hová vet az élet... Jean Renoirnak szerencséje volt. Olyan alma volt, aki nem esett messze a fájától.