Erdélyi és csángó költészet / Serestély Béla

Bánsági tollforgatók emlékfala Temesváron
Élén Serestély Béla neve

Sz. Malomvíz, 1883. aug. 3. – mh. Arad, 1968. febr. 13.): költő, író. A gimn.-ot elvégezve vasúti tisztviselő lett. Már diákéveitől munkatársa volt több mo.-i és erdélyi szépirodalmi folyóiratnak (Előre, Május). Verseket, elbeszéléseket és színdarabokat írt. Tagja volt az Erdélyi Irodalmi Társaságnak. A piski vasútállomás irodafőnökeként ment nyugdíjba. – F. m. Új hitem (versek, Bp., 1907); Örök rejtély (versek, Déva, 1922); Zeniten (versek, Déva, 1924); Életé a diadal (1917–1956) (válogatott versek, Marosvásárhely, 1957). Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)




Leszállt a búbánat


„. . . Csengőnek nincs nyelve, 
Harangok leverve." 
(Szép Ernő egyik verséből.)


Csengőnek nincs nyelve, 
Hogy messze  rikoltson, 
A szívnek nincs hangja, 
Hogy nagyot sikoltson, 
Könnyező  szemeknek 
Nincs messzenézésük, 
Várva-várt csókoknak 
Nincsen érkezésük.


Síró hegedűknek 
Nincsen  zokogásuk, 
Remegő  kezeknek 
Nincs találkozásuk, 
Éneklő   madárnak 
Nincs  nótázó  ajka, 
Kékvizű tengeren 
Nincs suhanó sajka, 
Sápadt hold ezüstje 
Elapadt az  égen, 
Égszin búzavirág 
Elfogyott a réten, 
Kelő  nap  az  arcát 
Többé nem mutatja, 
Szerelmes szíveknek 
Nincsen indulatja.


Szeretők ajakán 
Nincs méze a csóknak. 
Nincsen muzsikájuk 
A szerelmes  szóknak, 
Szőlőknek szüretjük 
Nincsen, nincsen, nincsen 
Rozsda ül  a sok-sok 
Elárvult  kilincsen.


... De a nagy Búbánat 
Leszállott a földre, 
Vigyorog, vigyorog 
Csúf   nyelvét   kiöltve. 
Piros cseresznyéje 
Nem terem a Nyárnak; 
Hétköznap az élet, 
Nincs többé  vasárnap.


Ki tette, ki tette, 
Hogy így kelljen lenni? 
Hogy  lehajtott fővel 
Kell ezután menni? 
Hogy a „jó napot"-ra 
Már nem  is  felelnek! 
Erre  a  kérdésre 
Vajjon   ki  felel   meg?


Vajjon ki felel meg? 
így lenni mért kellett? 
Mért megyünk el sírva 
Egy rózsaszál mellett? 
Mért mutat lefelé 
Most  a  Göncöl rúdja? 
Én Uram Istenem! 
Ki tudja? Ki tudja?


Álom a szememre 
Mért nem tud leszállni?
Miért kell egy sarkon
Órákhosszat állni?
Mért tudok én már csak
Bús  verseket  írni?
S mért kell a lelkemnek
Sírni, sírni, sírni? ...




Ó mondd! Ki vagy Te nékem!


Amikor lelkem ajtaja kinyílik, 
s rajta besurran a fátyolos Bánat, 
halkan,  mint kriptamélybe gyászoló hölgy 
vonagló sirás remegteti a számat 
s düledezik erőmnek ósdi vára: 
megvigasztalsz s a Hitnek lobogóját 
feltűzöd lelkem karcsú árbocára 
s két hókarod hizelkedően átfon, 
szemed biztató mosolyából látom: 
Te vagy a barátom!


Mikor aztán kicsiny szobánkban ülve 
szürcsölgetjük a csókok szűz borát, 
s felbúg a lelked s a lelkem zenélve, 
mint nyári éjben messzi orgonák, 
egymás karjába olvadunk enyelgön, 
s fürdünk a mézes, édes csóközönben, 
s szivünk remeg, mint nárcisz, ha a szellő 
dédelgeti ringatva, csendesen: 
Te vagy a kedvesem!


S ha jönnek szürke hétköznapi órák,
mikor a Mámor köntösét levetjük, 
s egymás helyett az Életet, e zsémbes, 
mogorva, vén bácsikát dédelgetjük, 
ki sokszor üt leikünkön mély sebet:
 te segitsz akkor vinni a keresztet, 
lelkem sebeit te kötözgeted,
és megosztjuk ketten a jót, a rosszat, 
mint Philemon  s Baucis a mesében: 
Te vagy a feleségem!


S ha lelkemre, miként himes virágra 
a méhek, reászállanak az álmok 
s a mesék szines szárnyain repülve, 
Helikon rózsaberkeibe szállók 
s megzendűl lelkem ezerszavú húrja, 
és száll a dal ajkamról föl az égig 
s magát a felhők bársonyába fúrja, 
s új lendület száll csüggedő szivembe, 
mely kifáradott az  élettusán: 
Te vagy a Múzsám!


El sem tudom mondani, hogy ki vagy Te?
A barátom-e, ki búban vigasztal,
a kedvesem vagy-e, kik pásztorórán
csókkal, ölelő karokkal marasztal,
a feleségem, aki gondoz, ápol,
vagy Múzsám-e, ki lantom ihleted?.
kinek lelke mint égi fény világol,
s lelkem dalok hintáján lengeted?
Te vagy a Nap, a Fény. az Égi Jóság.
Te vagy az Álom, Te vagy a Valóság,
Te vagy az Áldás, Te vagy az Öröm,
koráisziget lelkemnek tengerében,
Te vagy a Mindenségem!




Mikor a kislányunk kacag


Mikor a kislányunk kacag: 
csupa ragyogás a szobánk, 
az ég kéken rnosolyg le ránk:


Mikor a kislányunk kacag: 
égi titkok kapuja tárul 
s mesél Ezeregyéjszakárúl.


Mikor a kislányunk  kacag: 
kis angyal hófehér karinggel, 
kis ezüst csengettyűn  csilingel.


Mikor a kislányunk kacag: 
lelkeink minden bút levetnek 
s még a bútorok is nevetnek.


Mikor a kislányunk kacag:
hegyeken  örömtüzek gyúlnak
s  minden  betegek  meggyógyulnak.


Mikor a kislányunk kacag: 
pusztákon források  fakadnak 
gyülöletszálak elszakadnak.


Mikor a kislányunk kacag: 
aranyhegedűn hegedűlnek, 
tigrisek nyúllá szelídülnek.


Mikor a kislányunk kacag: 
gyémánttüzű kis szempárja villog, 
mint szentjánosbogárka.


Mikor a kislányunk kacag: 
mélyebb zengése van a húrnak, 
kékebb-kékje a kék azúrnak.


Mikor a kislányunk kacag: 
szellőcsókolta aranyhajjal, 
ablakunkon benéz a Hajnal.


Mikor a kislányunk kacag: 
szelídebb fénye lesz a Holdnak,
 a fákon madarak dalolnak.


Mikor a kislányunk kacag:
az ablakunkon mind egy  szálig,
a jégvirág rózsává válik.


Mikor a kislányunk kacag: 
a mennyei gyönyörűségtől 
az Isten is lenéz az égből,


mikor   a  kislányunk   kacag...




Marosmenti alkony


Alkonyi csönd... Az égen bárányfelhők 
lomha,  beszédes  mozdulatlanságban, 
a viz tükrét szellő nem fodrozgatja 
s a lehunyó nap biborsugarában 
lassan, csöndesen hömpölyg a Maros 
sötétzöld, széles árja, 
oly tétován, mint a szerelmes ifjú.
 aki az édes lánykát az első 
találkozóra várja.


A túlsó partról mint suhanó árnyék,
indul egy csolnak ... Halkan... Nesztelen...
Oly lágyan siklik a nagy vizén át,
miként a leiken néma sejtelem.
A nagy csöndben csak egy-egy loccsanása
hallik az evezőnek
s e nagy, lélekringató némaságban
minden illatja felém röpül
a virágos mezőnek.

„A titkot az elején nem tudtam...”

A nemrég a Magyar Elektronikus Könyvtárba feltöltött könyvéről nyilatkozik a szerző: Kenéz Ferenc

1. Milyen konkrét szándékkal vágtál bele a nyolcvanas évek elején gyermekinterjúidnak? Miért voltál kíváncsi akkor a 9-10 éves gyermekek jövőképére? Miként sikerült "vevőt" találni a sorozatra?

Hogy mi vitt bele? Hát röviden szólva: a kényszerűség és a kíváncsiság. A beszélgetés-sorozatot 1981-ben készítettem, természetesen, nem annyit, amennyi végül is kötetembe bekerült, hiszen, a kezdeti lelkesedés után, amelyet az ötlet keltett bennem, sorozatos kudarcok értek. Ez ugye, az az időszak, amikor már a kiskapuk is bezárultak a problémásabb cikkek, riportok publikálása előtt, mindannak, ami izgalmassá tette a romániai magyar újságírás hetvenes éveit (lényegében éppen az általad irányított lapnak, az Ifjúmunkásnak és a Megyei Tükörnek köszönhetően), nyoma szakadt. A propaganda és a sematizmus olyannyira rátelepedett mindennapi életünkre, hogy a valóságfeltárás megszokott útvonalain továbbmenni nem lehetett. Akkor már nagyon nem egyezett az a kép, amit a valóságról az embereknek el kellett volna mondania, és az, amit abból a riporter megírhatott volna. Nem maradt más, mint olyan terület felé tájékozódni, ami fehér folt, sem a politika, sem a zsurnalisztika nem vette még birtokába. Hát így - s bizonyára, mert gyermekeim akkortájt voltak 12-14 évesek - jött az ötlet (bár inkább felismerésnek nevezném), hogy ennek a társadalompolitikai televénynek a „szűzföldje”, a gyermekek világa felé tájékozódjam. Kíváncsi voltam, milyen ennek a megírhatatlan világnak a gyermekeink lelkébe beíródott képe. Kíváncsi voltam, milyen ez a világ az ő szemükkel nézve. Tudtam, hogy ez hiteles kép lesz. No persze, a titkot az elején nem tudtam... Csak kíváncsi voltam, mint egy újságíró, és nem mentem vele semmire. Egyre-másra készültek az interjúk s éreztem: ez nem az, amit akarok. Mígnem rájöttem: nem újságírónak kell lennem velük, hanem gyereknek, annak a másik gyereknek, akivel el tudja játszani az „orvosost”, a „cukrászdást”, a „pilótást”. „Játsszuk azt, hogy felnőtt lettél!” - mondtam nekik attól kezdve, s odakuporodtam melléjük a „homokba”... Nem foglalkoztatott, hogy mi lesz az írások sorsa, kell-e valakinek, vagy sem. Nekem kellett... Aztán később az Utunk oldalas összeállításban hozta az interjúkat, de még saját lapomban, a Munkáséletben is közöltem belőlük...

2. Ismerted-e akkortájt Kosztolányi Dezső Bölcsőtől a koporsóig (Alakok) c. interjú sorozatát, mely 1959-ben jelent meg könyv alakban először (Szépirodalmi), s amely hasonló módszerre épül - szembesíti az egyént a szakmájával, életpályájával? Ha igen, mennyiben hatott Rád a Kosztolányi teljesítménye?

Mindmáig nem tudtam róla, illetve a könyvcím élt bennem, de nem emlékszem rá, hogy valamikor is a kezemben járt volna. Most, persze, utána néztem, már amennyire lehetett az interneten, mindjárt elsőre Nagy Lajos kritikája bukkantam a könyvről, talán 1939-ből, ahol többek között olyasféle megállapítás is olvasható Kosztolányi egyik „vonatban” készített interjújáról, hogy a beszélgetés remek, de nyilvánvalóan költött, mert hogy a recenzens lemérte a cikkben szereplő két állomás közötti utat, s azt a bizonyos beszélgetést ennyi idő alatt nem lehetett „megejteni”. No most ez a megjegyzés a kis-realista Nagy Lajos hozzállásáról többet árul el, mint Kosztolányiról – magyarán e megjegyzésből nem Kosztolányit, hanem Nagy Lajost „kapjuk rajta”. Az én interjúimnak az első kérdésre elmondottakon kívül nincs előélete, utóélete lehetett volna, még talán Kosztolányira utaló visszahajlással is, hiszen később, úgy húsz év múlva, a pályaszembesítésre én magam is gondoltam, valamikor évezredünk elején. Két-három emberkéről tudtam, mennyire más utat futott be a velem eljátszotthoz képest, és néhányszor foglalkoztam a gondolattal, hogy most ismét sorra felkeresem őket. Nagy kérdés, mi lehetett volna ennek a beszélgetéssorozatnak a címe. „Játsszuk azt, hogy gyermek voltál”? Ennél korábban, talán nem sokkal áttelepedésünk után pedig megkerestem az UNICEF magyarországi képviselőjét (csak úgy, az utcáról be!), s megpróbáltam rábeszélni, írjanak ki erre a témára egy „projektet”, az interjúim mintájára a világ harminc-negyven országában végeztessék el ezeket az interjúkat, merthogy, gondoltam, micsoda szenzációs könyv lehetne ebből. Hát... nem lett.

3. A Te interjúid megjelenésétől a belőlük lepárolt versek megszületéséig két évtized telt el. Miként "támadtak fel" Benned az egykori beszélgető alanyok? Külső vagy belső biztatásra szántad el magad a riporteri helyzet átalakítására költői helyzetté?

Furcsa dolog, és nagy öröm, hogy éppen a nagyon is konkrét időről szóló írásokban fedezzen fel az ember később valami időtlenséget, illetve időtállóságot, mint az jelen esetben ezzel az anyaggal történt. Csak arra emlékszem, hogy egyszer hirtelen lekaptam az interjúkönyvet a polcról, s rendre kezdtem aláhúzogatni a sorokat a beszélgetésekben. S elámultam, hogy minden interjú mélyén, pontosabban szólva minden gyermek-szöveg mélyén, tulajdonképpen egy-egy vers húzódik meg. E felismerés után már csak a kiemelés, átrendezés és tisztogás maradt, valamint az a feladat, hogy a most már imigyen lepárolt költői anyagnak miként adhatnám vissza a „szociográfiai árnyalatát”? Hát így jött az ötlet, hogy – versnél furcsállható módon – a „múzsáim” életrajzi adatait is eláruljam. Azaz: hogy hívják a múzsát, hányadik osztályos, milyen iskolába jár... Így, ezzel a csavarral alakítottam át a költői helyzetet ismét riporteri sugallatú helyzetté is... S így lettek ezek a kisgyermekek az én „alsó tagozatos múzsáim” ...

4. Hűvösen, kellő distanciával nézve a kettős műre, hol helyeznéd el írói pályádon?

Abban a pakkban, ahol a biztosan további folytatás nélkül maradó dolgaimat tartom. A nagyon kezdetek-kezdetén megírt, huszonöt-harminc nagyon hagyományosan gyermekversem, az ugyancsak jó huszonöt éve megírt és mindeddig kiadatlan, verses Félfülű Pukkancs-történeteim, s az éppen csak megkezdett és szinte rögtön abbahagyott meseregényem, „A porszemek királya” mellett... Ez a rész már be van dobozolva. Hogy ez a pakk mennyit nyom a latban, azt nem súgják meg a múzsák...

Kérdezett: Cseke Gábor

Kölcsönsorok: I.L. Caragiale

A nagy szatirikus, drámaíró halálának idén centenáriuma van. Le a kalappal előtte: amit az ő neve fémjelez, az kultúra javából a román szellemiségben (és nem csak...). Színkép-ék kértek valamit tőlem a centenáriumra, legjobb tudásom szerint inkább fordítással áldoznék Caragiale emléke előtt. Régóta szerettem volna belévágni a fejszémet, bár tudom, hogy az én nyelvi találékonyságom az ő eszköztárához szegényes. Megkapott a ploiesti-i Köztársaságról szóló krokija, azt küldtem el végül a lapnak. Nem tudom, fordította-e le már valaki (nem csodálnám, ha igen), nem is érdekel, nincs idom utánanézni... A szöveg alant olvasható...

Ion Luca Caragiale

A Respublika és a népek

(Boborul)

Caragiale balkáni öltözékben (1900)

Született századunkban, majd össze is omlott egy olyan különös állam, amit egyetlen lelkiismeretes történésznek sem szabad figyelmen kívül hagynia. Ploieşti Köztársaságról szeretnék szólni, mely államként bár alig tizenöt órán át fungált, kétségtelenül a jelenkori történelem egy ragyogó lapját jelenti. Az ifjonti respublikát, mely a népből, a nép által és őérette vétetett 1870. augusztus 8-án reggeli kettőkor, még aznap délután négy óra felé megfojtották. Annyi baj legyen! Az országok nagyságát és fontosságát nem kiterjedésük és tartósságuk dönti el, hanem az a többé-kevésbé példás szerep, amit az egyetemes összefüggésekben játszanak.

Az alkalom nem engedi meg, hogy keretébe foglaljam a szőlőhegyi vidám respublika teljes történetét. Szeretném viszont saját hozzájárulásomat papírra vetni egy majdan megírandó történelemhez; amihez kellő illetékességgel bírok - e respublikának ugyanis polgára lehettem. Szemtanúja voltam felemelkedésének és elbukásának, mégpedig nem holmi szájtátiként, hanem hivatalos minőségben. Mikor a népek lerohanták a rendőrséget, én ott termettem és lefegyvereztem egy szolgálatos segédrendőrt, elhappolván a fogasról a kardját. Amit rögvest a derekamra kötöttem, s szerencsémre éppen akkor haladt el mellettem a Köztársaság Elnöke. Tizenhét éves voltam; elszánt külsőm felkeltette az Elnök érdeklődését - ki is nevezett segédrendőrnek ama fogdmeg helyett, akit lefegyvereztem volt.

Ma, amikor szeretném remélni, elévültek már a monarchiával szembeni vétkeim, büszkén bátorkodok szólni minderről. Igenis, Ploieşti Köztársaság rendjének egyik legelszántabb híve voltam. Ó, dicső órák, hogy is feledhetnélek benneteket? Főnököm a rokonszenves és derék policáj, Stan Popescu volt, Giuseppe Garibaldi 1000 fiának egyike - itáliai önkénytes, továbbá az egyik lengyel forradalom önkénytese, esküdt ellensége a tirannusoknak, valamint a nép hűséges testvére. Ilyen főnökkel szíves-örömest tűzbe mész egy nagy eszme érdekében.

Jelenet Radu Igazság Boborul c. kisfilmjéből (2003)

Előtte való estén, augusztus 7-én néhány összeesküvő, köztük Stan Popescu is, a hírekre várakozva (hogy honnan? a történelem még nem ismeri rá a feleletet), a Moldova szálló szalonjában kilométeresdit játszott. Hogy mi fán terem a kilométeresdi? Ártalmatlan, távolról sem bonyolult játék - elmesélem. A játékosok, mindegy, hogy hányan, körbeülnek egy asztalt a szalon valamelyik szögletében. Mindenkinek kihoznak egy-egy messzely bort. Nekiállnak inni. Mihelyt valaki bedöntötte a porcióját, az üres nyakas üveget elhelyezi a szalon hosszában, a fal mellett. A másik üvegcsét aljával az előbbi szájára állítja, s teszik ezt addig, amíg az üvegek sora a túlsó falig nem ér - a kilométerig. Aki elsőnek ér a kilométerhez, megnyeri a játszmát - fogyasztását a többiek állják egyenes arányban ama üvegcsék számával, amelyekkel ki-ki elmaradt a kilométertől. Mondanom se kell, belevaló játékosokkal előfordul, hogy revánsot is játszanak, a játszma pedig gyakran döntetlennel végződik. Azon az estén Stan nagy előnnyel nyerte az első partit.

Éjfél után egy is elmúlt, és éppen új játszmát kezdtek volna, amikor három kimért kopogtatás hangzott fel az ablak felől. Ártatlan időtöltésükről megfeledkezve, a játékosok egytől-egyig komoran felálltak. Ütött a vészharang! A nép szent ügye a tisztesség mezejére szólít. Eljött a cselekvés ideje... Egy emberként nekiindulnak, hallgatagon és elszántan. A szálloda gangjára tódulnak és a marhavásár felé tartanak. Minden irányból özönlenek; tömegbe csődülnek: minél tovább jut ez a derék népség, annyival nő a száma.

Reggel felé, fél 3-kor a távíró a republikánusok kezén; a huzalok leszakítva, ezen felül az épület elfoglalva.

4-kor, a Sorompó utcai tömlöc ajtajai megnyílnak az elővigyázatosságból korábban lesittelt néhány republikánus előtt.

5-kor, a Szt. Miklós kaszárnyában lévő zászlóalj megadja magát az Elnöknek.

Fél 6-kor megszerveződik a köztársasági rendőrség, a népséget mint a Respublika polgárőrségét a tűzoltóktól és a gyalogrendőröktől elkobzott kardokkal, vadászpuskákkal, pisztolyokkal és botokkal fegyverezik föl.

6-kor, a benépesített Egyesülés téren - pontosan azon a helyen, ahol ma a Szabadság büszke szobra tör az égnek (Ploieşti polgárainak, a hálás Nemzet!) - az Elnök, egy kolbászkészítő konyhaszéken állva, felolvassa a Respublika kikiáltásának ünnepélyes okiratát.

7-kor minden keresztútnál, a 48-as hősi induló dallamára, csapra verik a hordókat.

8-kor, a népség egy része, a rendőrrel és egy cigányzenekarral, a Lipănescu-kertbe vonulunk.

Gion Caragiale-illusztrációja

Itt, a füvön a legősibb köztársaságok krónikáiban sem szereplő majális veszi kezdetét. Sercegnek a levegőt zsíros, forró illatokkal elárasztó flekkenrostélyok, mint valami antik oltárok, amelyeken egy kiválasztott istenhez szóló áldozatok sülnek. Az egyszer megnyitott csatornákat már nem lehet elzárni. A kiürült hordók nagyokat szökkenve gurulnak tova, mint holmi berozsdázott szerkezetek, amelyeket meghaladtak a modern igények, s a helyükre újabb, teli hordókat taszigálnak: olyanok, mint valami, az idő haladó szelleme és a társadalom életbevágó érdekei megkövetelte reformok. Minő derű! Micsoda lendület! Mily lelkesedés!...Ah! mely felemelőek azok a pillanatok, melyekben egy vértanú nép leszaggatja a zsarnokság igáját és béklyóit, és jobbjával messzire hajítja azokat, gyűlölködés nélkül, felejtvén az átkos múltat, sűrűn, ám őszintén fohászkodva a szent Szabadsághoz - és csókot lehel rád. Óh!

Jó pár órát töltöttünk a Lipănescu-kertben. A lelkesedés orkánja mindegyre fokozódott, ami egy váratlan fordulat folytán az egekig hágott. Az Elnök - méghozzá személyesen! -, nyomában egy segédjével, beállított, hogy megszemlélje a mi népi mulatságunkat és serlegét ürítse az ő népére. A kiváló férfiú néhány szót intézett hozzánk. El volt ragadtatva az ő dicsőséges honpolgáraitól, akik mindig is készek voltak áldozatot hozni a szabadságért. Micsoda fanatizmus tombolt ott; micsoda harci düh! A kupák mind egy szálig a földhöz verődtek, a kucsmák a levegőbe repültek, s szállt a "Hurrá!", az "Éljen a Respublika!" Az Elnök távoztában magával vitte Stan Popescut, a policájt... Lassan-lassan, az utolsó szál kolbásszal, az utolsó fekkennel és az utolsó kupával elszállingózott a vértanú-népség is... Úgy tűnik, a futó össznépi falatozás számláját a Köztársaság majdani költségvetéséhez csapják.

Erdélyi és csángó költészet / Finta Gerő

Sz. Tordatúr, 1889. dec. 31. – mh. 1981. júl. 5., Budapest – költő, műfordító. A Bethlen-kollégiumban érettségizett, a budapesti egyetemen jogi és bölcsészeti tanulmányokat folytatott, majd Kolozsvárt tanári oklevelet szerzett. 1915-től a székelyudvarhelyi, 1928-tól a kolozsvári ref. kollégium tanára, 1941-től a nagyváradi ref. leánygimnázium igazgatója. 1945 -től Magyarországon élt haláláig. Fia, Finta József neves építészmérnök. Tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak és az Erdélyi Irodalmi Társaságnak. Költeményei, műfordításai, kritikai írásai a Cimbora, Erdélyi Szemle, Vasárnapi Újság hasábjain jelentek meg, a Pásztortűz állandó munkatársa. Kötetei: A fák. Székelyudvarhely 1923; Pacsirtaszó. Kv. 1927. Több verse lengyel fordításban is megjelent. Eminescu költészetének jeles tolmácsolója. Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)




Petőfivel szólok
— A Petőfi-cenienáriumra —

„Miért tanultam? mért nem maradék 

Földmívelő, a minek szánt az ég.?"

(Petőfi: Szomorú éj. Pest, 1847.)

Jó volna most az apám gondja,
A földmivesé: az ősi gond!
Miért tanultam annyi évig? —
Miért gyötörtem magam én, bolond? —


Dalos-víg kedvvel ugart törni
S szántani, magot szórni volna jó
S aratni, ősszel tágas kertben
Gyümölcsöt szedni, ha érett már az alma és dió!


Derűs menyecském szemepárja 
Kék csillagát elnézni hosszan; 
Reáhajolni remegő keblére 
S maradni rajt' áldott nyugodtan! —


Reményguzsajról fonni aranyszálát 
Szépen képzelt jövőmnek 
S várni, várni türelmes szívvel 
Gyermekeim hogy nagyra nőnek!


És tűzhelyem felszálló füstjét
Égig kisérni: ott az Isten,
Onnan fentebbre nem gondolni
S hinni, addig van s tovább nincsen!...


... Jó volna most az apám gondja, 
A földmivesé: az ősi gond! —
Miért tanultam annyi évig. 
Hogy a hitet veszítsem én, bolond? ...




Kínek kell?...


Kinek kell ma e fájó líra:
Ez árva dallam, mely zokog
Vigasztalan
És hasztalan? — —
Óh, boldogok,
Akik hittel szólnak, ha szólnak
S kiknek rongyolt ruhára
Friss folt a holnap!
De én, de én,
Kinek bánatkút forr a lelkem fenekén
S ez kiapadhatatlan,
Az örömöt kiáltók
Közibe én mi jogon álljak?
„Hurráh, az élet szép!"
Emigyen én hogyan is kiabáljak?— —
Már maradok,
Aki vagyok:
Magamban síró hegedű
S tán nem maradok egyedül!
Lesz egy-kettő, ki ráfigyel
Lelkem elárvult dallamára:
E fájó líra el-elcsukló szavára!




Sátor alatt


Ülök magányom bíboros pamlagán. 
Az elhagyottság sátora béfedez. 
Távol tülekvő emberektől 
Szürcsölöm drága borát a létnek.


Parányi nyílás sátramon s rajta át 
A fenn örvénylő kék eget bámulom 
S a mérhetetlen távolokból R
ámmosolyog szelíden az Isten!




Ősz felé


Idő postáján rózsaszín levélre 
Hiába várok csapzott, vén legény. 
Május sok lázfütötte éjszakája 
Nekem: emlék, legfönnebb: költemény.


Viharok zúgtak, fönnen elvonultak. 
Villámot láttam, hallottam dörejt 
S most áldott őszök jönnek szüretekkel. 
Édes must csordul s az ember — felejt!




Szeptemberi fény


Szeptemberi fény. Törterejű Nyár 
Törtet lankán, völgyön nagy igyekvéssel. 
Ugyancsak dolga akadt a menéssel. 
Öregült lába alig bírja már.


Szelet küld ellene a nagyhavas, 
Ki a dombélen lesből útját állja 
S menekvő ellenét úgy megcibálja 
Az ősz hírnöke, szemtelen kamasz.


Kertek kebléből édes illat árad. 
Kéken kacsint a besztercei szilva. 
Bús holló ül a tetején a fának.


S belékárog sértőn az esti pírba. 
Az erdőaljban pásztortüzek gyúlnak 
S a szívre őszi fájások borulnak.

Erdélyi és csángó költészet / Biró Ferenc

1960. április 9-én született Kolozsvárott. A Brassai Sámuel Líceumban érettségizett 1979-ben. 1978 óta közöl romániai lapokban több-kevesebb rendszerességgel verset, kritikát, esszét. Szerepelt a Kimaradt Szó című antológiában. Volt esztergályos és villanyszámla-kézbesítő, szakképzetlen munkás. Kötete: Suttogások. Kriterion, 1983, Forrás-sorozat. Válogatásunk ennek alapján készült.




TALAPZAT


fölötte szürkés merev a kéz
  vigyáz
  ahol csak ünnep
  színhelyünk 
földként csupasz


fölötte hogy csak árny a völgy
  keze libben halovány
  matat még száradó
  levelekre tipor a nyugati szél
  elhalkuló hidegben
  amíg csak füstölög 
állhat nagy micisapkában kertben
  kuszán
  a kányafőn
  míg szemében
  a micélium a fényes partra tör
  száraz fehéres domb 
és lenn örök árny a völgy




DÉLRŐL ÉSZAKRA - ÉSZAKRÓL DÉLRE


bölcs nem vágy idegenbe lao-ce 
tovatűnt a messzi hágón 
avagy nem ö csak utolsó 
levedlő burka tudod hiszen


én itt vagyok
tudod — hogy ősszel B-ben jártam
s szerethettem mint még soha
a városból meg alig láttam valamit


most csak a régi fák vedlő rongya 
s e szürke ég födi be arcom 
és elföd egyként embert és falat 
csak úgy — ülök egy bodzaág alatt 
míg valahol valamin fönnakad 
a fény — akár egy pitypang-bóbitán 
avagy levélen s végképp elmarad 
mi befejezés lehet — ne nézz


pupillám szűkül egyre élesebb a kép 
s ,,a jobb kéz szinte eltöri a balt"




LENYOMAT


  Nem is volt tavasz. Tél után 
nyár jött, meleg és csönddel terhes. 
Nem volt tavasz, csak voltunk — 
együtt s külön-külön. Jóllakottan 
és hallgatag.
  És fényes délben összejárva 
mindazt a helyszínt, hol történt valami 
valamely este —, 
mint aki nem a földet lakja — 
az út fölött lebegve (és egyre távolabbról 
látva): tisztán és oly közel: 
a repeszdarabot a szem. Előtte még.
  Az arcot.
Mi fölszívódik — de az arc mögötti! — 
vérerek       csont       ideg 
közel — elnéztem mint érinthetetlent 
(s már nem is voltam ott!) 
csak gyűrött bőr s karikás, lezárt szemek, 
és már túl mindenen, zihálás. S ,,csak ezt feledni!"


  Tudom, nem tavasz; 
de később, ha múlt a déli óra 
semmi nem épül, csak hideg ragyogás van 
s egy emlékezet képei,
  távoli s oktalan napokba 
fölivódva.




A VÉGSŐ CSELEKMÉNY


még van esélyünk és semmi más — hogy
  egyedül maradva 
nincs semmi élet mi megóvna
  e gyanúsítástól — csak az esély 
hogy semmi más esély ne legyen


beszédünk senki sem értheti már
túl a feloszlás s égés utolsó állomásán
  túl azon
amit elhallgatunk        amivel elhallgatnak 
még van esélyünk de semmi más




KÖZEL


közel vagyunk
idegen -------------
kérdezz
miért találna még 
szavunk
az észnek téli álmot 
hoz minden reggel 
nedves homokban 
hajunk 
éles kövekbe 
sárga kéregbe födve
közel vagyunk


idegen
nem szól a szó
süvöltve eltalál
nem tér vissza alakja
nehezül
mint kéz
fekete vérben


nem éri ajkunk 
üresen vagyunk


semmi se nehezebb 
mint az álom 
kövek árnya 
lenyomva 
arcunk helyén
kereshet
az kihez visszatérnénk
nem hallható
mit elgondoltál magadnak


ki
mondja
hogy mindenünk elhalt
a szél felébred
szólni kezd
bennünk
és csak
a szél


kezünkben 
megtörik a vér 
nem volt-e szinte 
név 
alakja


ami mint kútszem 
rádszegezve


kit megtalálsz majd 
nem tud erről itt 
ki szólít


a hang tompa benne
ezer irányba
ütközik
kit érintsz
csak a visszhang —
aki még volna
túl rég benned dobban
hosszú utakban
szerteszét
---------------------------
közel vagyunk
ó idegen
a szó iránya tán
még fogható
alakja egy
és pora mintha ép
név helyett
porban égő
vér
s üszök


közel vagyunk 
hozzád -----------------
nem szabadulsz




A RÉGI KERT


hogy éje csak végtelen árny 
e nap ne menjen le haraggal 
fénye még éltet de túlról 
késő válaszok árnya födi át 
és eltűnik az út a vágy — 
akár egy büntetés után 
ketten ülve az alkonyatban 
most igyen épp ily alakban 
zárványként fülledt fű között 
az estben — és mi megeshet 
számos e más — feledtet mát 
és holnapot — beérsz e kertbe 
s karod már örökre kinyújtva




UTÁN


mi jöhet még e tett után? 
vakondokok talán 
szemükben fekete fénnyel 
átnézve rajtad — 
csak köztes
jövevény
ítélnek hangtalan — 
te majszolsz valamit 
vársz szótalan 
moccannod nem szabad 
vakondok jár szívedben 
kinéz és bólogat 
őszül az éj 
készül valami fölötted

Szerkesztette: Cseke Gábor

Erdélyi és csángó költészet / Nagy Emma

Asszonynevén:  Solt Jenőné (Túrkeve, 1895. márc. 13. – 1957. márc. 8. Budapest) – költő. Tanári diplomáját a budapesti Erzsébet Női Főiskolán szerezte. Marosvásárhelyen a református leányközépiskola tanára. Fiatalon lépett irodalmi pályára. A KZST tagjául választotta (1920), a Zord Idő hasábjain jelentek meg költeményei. Osvát Kálmán értékelése szerint, "a kevés tiszta hangok egyike a háború utáni első évek erdélyi irodalmában". Irodalmi estéken maga is előadott verseiből. A verseim c. kötete Marosvásárhelyt jelent meg (1920). Magyarországra távoztával következő versesköteteit (Megkötözve; Az árva nő balladája; Asszonynak lenni) már Túrkevén és Gödöllőn adták ki (1924, 1936). Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)




A vers
Erdélyi költőtársaim szeretetére bízom ezt a verset.


Az életemet vele élem.
A vers a pirosabbik vérem,
s rokonaim ilyen vér szerint vannak.


Én versekkel lelkendezek magamnak
örömökön és tragődia csúcsán.
Különös életem külön jussán
a vers a sorsom ajándéka.
Az. Az!... Halálos nagy játéka
szivemnek és testemnek és szavamnak!...
Verseken át belém szeretnek —
versek miatt csúfosan megtagadnak —
a vers az én kitágult életem!
A versek úgy valahogyan — karok:
Megölelem azt, akit akarok!
S híd is a vers profán fejek felett:
Átjön rajta hozzám, aki szeret! ...
A vers az én kitágult életem —
óh mindennél több a vers nekem!
Több az örömnél, több a csóknál,
több minden, minden földi jóknál!...
A vers melegít, a vers lángol —
A vers, a vers — a vers a mámor!
Úgy mondom hogy: Az életem bora.
Kínálja csengő lelkek pohara —
s kiiszom csengő lelkek poharából
fenékig és szomjúhozom rogyásig — 
iszom: az utolsó Áldomásig, 
mikor a magam poharát elejtem ...


De addig vers! ...
Hogyha aszú, ha rámpás:
csak adjátok, mert mámorokba-rántás —
s aki adta: soha el nem felejtem! ...




A Nap


Kora reggeltől alkonyokig lángolt — 
akkor is ilyen szédületes nyár volt.


El úgy mentem, hogy vérig fájtam, sírtam, 
s a lelkemet a kis falura bíztam.


Mozdulatlan úgy feküdtem a napon — 
és harmadnap — gázoltam a patakon! ...


És láttam, hogy a hegyek csuda kékek — 
férfi-szemek nincsenek olyan szépek!...


És hogy a víz a Nap-aranytól sűrű, 
és fényesebb, mint a karikagyűrű!...


És hogy az erdő suttogása tiszta: 
amit kimond, azt nem hazudja vissza.


És hogy eddig úgy ténferegtem: vakon — 
És a szivem nőni kezdett a napon ...




Nyári strófa


Plein-air képek tündökölő sora!... 


Szépség! így még nem láttalak soha!...


Nem is tudom, hogy merre nézzek: 
a földre, — vagy az égre?!


Most nem tudom, hogy melyik szín szebb:
a zöld-e, — vagy a kék-e?...
És nem tudom, melyik a vonzóbb:
a felhő   — vagy a hegy? ...
Nem is tudom, hogy szálló lelkem
melyik irányba megy! ...
És nem tudom, melyik a drágább:
az illat, vagy a fény?
S ki álmodja az Isten álmát:
a természet? — vagy én?!...




Augusztus
A görgényszentimrei parkban írtam


Lobogó-piros kis ruhámban
tánclépésben, szökellve jöttem.
Ujrázó kedvvel csókot dobtak
a fák mögöttem —
s fent ragyogott, úgy ragyogott az ég! ...


Feszülő testem követelte: Még! 
Még, még! Előre! 
Lihegve-lengve! 
Beljebb, beljebb!...


S dobogó lábam feldobogta 
az elhagyott királyi kertet.


Nem bántott semmi. Emlék nem sírt,
gondolat nem fájt, nem kérdezett —
lelkem a fényes napkoronggal 
versenyt fényezett!


Óh milyen szép volt! ... Ember és Föld
gyönyörűséges összetartozása.
Vagy tán — valamék jászkún ősöm
hirtelen lelkembe vágtatása! ...
De nagyon szép volt! Nem tudtam megállni —
felcsörtettem a hajlaton a hegyre!
S gyerekesen rontott ki rajtam
gyönyörűségem kedve:
fellihegtem —
és a tetőn a csendbe csengtem:
Halliha! — Hihó! —
S levágtattam, mint egy féktelen
fiatal csikó.




Én


Igen. Igen. — És mindent ráhagyok.
Tudják is ezek. hogy ki vagyok. 
Azt hiszik, az vagyok, akinek hisznek: 
tapsolnak, lámpák elé visznek — 
s ujjonganak, hogy helyettük merek.


Óh, mégis-jó, szűkszemű emberek! 
— nem vakít engem lámpái fény ... 
El se hinnétek, ki vagyok én.


Én csak a legárvább leány vagyok. 
Fejemen hírkorona ragyog; 
le-ledobom és gondolom magamba': 
Beh szép volna egy virág a hajamba... 
Koronául: valaki két keze — 
új lámpául: gázlángos kék szeme — 
és közelről a szíve dobogása! ...


Nő vagyok. Csak... Akinek nincsen társa.




Utód


Én nem merném a nemlevésből
létre idézni.
Nem mernék a szemébe nézni,
hogy ide hoztam,
az élet-arénába dobtam,
mikor tudom, hogy mire megy a játék.


S félnék, hogy a napon napszúrást kap, 
árnyékban — eléri  az Árnyék ... 
Kezét elengedni nem merném, 
a kutakat is betörnetném, 
a fúvó szelet is megverném!


És nőne —
és akkor a lelke kulcsát nem-lelném! ...


És ennen álma után menne — 
csapdába zuhanna be kedve,
az élet törné,
egy rossz-valaki hiten ölné — 
s a szivében vágy sem maradna!


És éppen  akkor haljak  meg, 
hagyjam itt — 
én, az anyja! ...


(Bús leányzók, ha szívetek gyermekért dobban: 
gondolkozzatok magányos szobáitokban — 
s elszánt  árvaságomban  higyjetek! ...)

Erdélyi és csángó költészet / Finta Zoltán

Sz. Nagyajta, 1896. ápr. 7. – mh. 1947. okt. 6., Budapest;  újságíró, költő. Erzsébetvároson végezte a középiskolát, katonai szolgálata miatt félbemaradt kolozsvári orvosi tanulmányai után 1921-től újságíró kolozsvári, temesvári és brassói lapoknál (Ellenzék, Keleti Újság, Népújság, Temesvári Hírlap, Brassói Lapok). Költőként a Napkeletben (1920-22), majd a – Tizenegyek antológiájában jelentkezett 1923-ban. Az Erdélyi Helikon munkatársa, a KZST tagja. Két önálló verskötete jelent meg: Bort, búzát, békességet (Tv. 1926) és Valaki, ismeretlen (Kv. 1942). Verseit sajátos zeneiség hatja át, de nem mentesek a szenvelgéstől. Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)




Kis virágének


Mikor a föld vérétől pezsdült 
erdő  a kontyát mind lebontja, 
lengetve  piros  pántlikákat 
igy zeng a tavasz friss heroldja;


„Május van!... S szemzett rózsarügyként 
foganj rneg már egy  szívbe  oltva 
s bús bogáncsként tengő életed 
legyen az öröm csipkebokra."


De gonosz csőszök a régi búk, 
most is mögöttem sántikálnak 
s szűz várakozással megdobbant 
szívektől visszaráncigálnak.


Lásd — ispilángi rózsaágra 
tilalmas nékem itt hajolnom. 
Istennek szánt rügyeimet hát 
magamban  mind,  mind  visszaoltom.




Északi-fény


Pokolból fújt szirokkó-szelek 
berzengetik az álmodó vért. 
Károgjátok elszálló órák, 
hogy kár, még kár a tiszta hóért.


Kénkőszaggal fojtó viharok 
tombolnak messze óceánokon —
és a pólus jégmagányán is 
engesztelő mosoly átoson.


Boldog, aki szeretőjének 
ibolya-csokrocskát kinál itt. 
Csak én — emlékek Alpesekjeként 
álljam  a  tél  nagy  lavináit.


Boldog,  aki a fénynek  örvend 
és kedvét s virágot váltogat. 
Csak én őrizzem szívembe fagyva 
arcodat s a jégvirágokat.


Fusson az, akit az új tavasz 
viperafogával ért szívén. 
Csak én csodálhassalak, Te szép,
hideg, mágneses északi-fény.


Mosson forró hullámveréssel 
a vér dagálya mindenki mást — 
csak én: konok, tagadhassak meg 
profán tréfákat és szent sírást.


Csak álljak, álljak az új tavasz 
virágos  pástján  fényben   égve. 
Május se hozzon enyhülést 
a bennem megdermedett télre.


Pillékként cseresznye-szirmokat 
jött-ment szelek ha elsepernek — 
két   szemben   égő  északi-fény, 
Te Messzeség — téged szeretlek!




Farsangos legények rigmusa


Aki víg legényéletnek örvend,
piros virágot tűzet süvegjére 
s kacagva síró, keserű kedvébe 
csókizű óbort nevetve hörpent.


Mikor már kedve kövérre hízott, 
bolond bánkódni életen, halálon — 
„sose halunk meg!" — így rikkant a bálon, 
akit a táncba bő vére hívott.


Húshagyókeddi hangos dáridón 
bolond mámorban tombol s hörögve 
gondolja: „ez a lány enyém örökre" — 
ha felgyűlt párja ráhull ámitón.


Zálogba adott szivét cserébe 
száz csalfa csókkal váltja szíve hölgye — 
s csak késő hamvazószerdák böjtje 
hint szürke hamut vitéz fejére.




Levél
— Anyámnak szeretettel. — 


Anyámnak küldöm ezt a levelet... 
S mély szomorúság-sebbel  szívemen 
e kusza sorokban izenem: 
anyám, nem jut fiadnak szeretet.


Anyám, én nem mondok neveket: 
mindenki bánt s minden oly gonosz — 
sárral dobálnak, szégyen ostoroz: 
a kín sem kínozott eleget.


Én eltékozoltam mindenem, 
árván keringek, mint a téli hold. 
Lelkemre, mely tiszta s égi volt, 
bűnbánón kell hamut hintenem.


Mi mindent kell siratnom, Istenem,
sápadtabban éjféli holdnál.
És elmélázva régi bornál,
érzem:  korán  kell búcsút intenem...


Anyám, fiad most parázna 
vágyak kohójában rossz salak lett.
És nem tudom, hogy kik rontanak meg: 
testem, lelkem a rossz alázza.


Sóhajtozva vágyom most a házra, 
honnan a muszáj eltoloncolt, 
a kútra, melyen kőkolonc volt 
s szélben lengő zsenge rozskalászra.


Én visszahoznám most a zengő 
aranycsengőt rázó  régi kedvünk ... 
Anyám, ha a múltra nézni kezdünk, 
gyászold fiad: városba ment ő.


Bólogass csak: nagyvárosba ment ő, 
babért aratni, hírt szerezni — 
örökös kínban kínt szeretni... 
Bólogass: már tőle posta sem jő.


Anyám,  én megbántam  vétkemet 
s mély szomorúság-sebbel szívemen 
e kusza levelemmel izenem: 
szeresd fiad, ki jó volt s vétkezett...




A halálraítélt Ember áldomása


Nagy szárazság volt, kietlen, 
kiaszott mező, gabona — 
dudva nőtt csak a szívekben 
s gyűlölet,  átok,  babona.


Források  vize  kipállott, 
nem lesz itt áldás és élet: 
Ó mennyi, mennyi nagy álmot 
kiperzselt és semmivé tett.