A dió feltörése (6)

Olvasónapló Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

A valamikor Nagykárolyban élő (azóta az anyaországba áttelepült) Murvai György fotóművész e közönségességében is zseniálisan pontos felvétele évtizedek óta kísért.
A nagyváradi Premfotón fedeztem föl magamnak, s az extázist illusztráló jellegzetes, megismételhetetlen mozdulat egész fiatalkorom hangulatát örökítette meg. Az erdélyi rock-nemzedék emblematikus képe ez, annak ellenére, hogy számos felvétel készült a zenei élet számos hasonló megnyilvánulásáról.
Meglepődtem, meg talán nem is, amikor a képet viszontláttam a Garabonciások című kötetben. Aztán megbékéltem: hiszen a kép éppen úgy tartozik hozzám, akár a Garabonciáshoz – elvégre az 1979-es szatmári Ifjúmunkás Matinén, a banda előadásán kapta lencsevégre a jó szemű fotós, megfogalmazva ezzel a zenei élmény lényegét – a pillanatnyi extázist.
A fotó engem évekkel utána versre ihletett, amit igazából ma sem szégyellek, sőt büszke vagyok rá, hogy megértettem a kép rejtett üzenetét… Amit most a könyvből is kiolvasni véltem… Mondanom sem kell, hogy a saját könnyűzenei élményemről, lelkiállapotomról adtam jelzést sorokban… (Persze, akkor még nem láttam át igazán, milyen rejtett üzenetek lehetnek egy pár perces, neki-nekilendülő, veszett dobpergésben...)

dobszóló

nem tudni ki
adta kezembe a dob-
verőket de már
félórája püfölöm
a feszes bőrt tudom
hogy egyes fülek
miként a tátika este hamar be-
csukódnak ennyi dübörgő
indulattól nem is
azért ütöm oly makacsul a vissza
visszatérő ritmust hogy a
karom sajog belé tulajdonképpen
bármikor abbahagyhatnám
egy fergeteges
fináléval beleadva
apait anyait
facsaró víz az ingem
tudom hogy a végletekig
feszítettem a húrt ha
dobolás közben egyáltalán
beszélhetünk húrról most
látom mekkora nonszensz
vagyis zagyvaság
de ha nem vernék rá ki tudja
mi jönne utána a
pillanatokig beálló csendtől félek ez az igazság
hogy csak a hajlongás maradna
meg és a verejték kapkodó
törölgetése innen onnan az illedelmes tapsok
mit sem érnek
akár ketté is törhetném a
még mindig őrülten motollázó
verőket szóljatok rám
hogy elég volt
de áhítattal hallgattok
pedig oly szívesen ülnék
köztetek én is
dobhártyámon
dobszólóval
vakon

*

Mivel óhatatlanul a szubjektív benyomások talajára tévedtünk, itt kell megemlítenem a könyvnek azt a fejezetét – függelékét –, amelyben Csutak István, a Garabonciás vezetője a maga enyhén szarkasztikus, csipkelődő stílusában elmeséli útját a zenei pódiumig és vissza, felidézi a könnyűzenei élet alakítóihoz fűződő meghatározó emlékeit, élményeit. Mindaz, amit szöveges-képes összeállításból nyerünk, jóval túlmutat a magánemlékeken, egyfajta Csutak-féle dobszóló, amit jó lett volna, ha minél több beat-(rock-,folk-stb.) zenészünk még idejekorán papírra vet, hogy a Sarány István által jobbára kikövetkeztetett „regény” történései életre kelhessenek. 
De jó, hogy legalább most, a 25. órában akadt egy vállalkozás, amely kíváncsian visszatekintett a nem túl dicső, de nem is érdemtelenül felsejlő kezdetekre, az olvasó pedig, a mai Garabonciás (Wandering Magicians) ajándék-zenéjét hallgatva ráébredhet arra, hogy a késedelem immár behozhatatlan – a huszonnegyedik óra odalett. 
Ez már egy egészen más nap... 

A dió feltörése (5)

Olvasónapló  Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

A vajdasági Léphaft Pál szellemes karikatúrái
derítik fejezetről fejezetre Sarány
könyvét

Mielőtt tanulmánnyá duzzadna ez az olvasónapló, megígérem, nem térek ki mindenre, ami olvasás közben átfutott rajtam. Azt viszont föltétlenül elmondom, mennyire megérintett a tizennegyedik fejezet, "amely egy sajátos sajtóműfaj, a könnyűzene-kritika szerencsés fejlődéséről számol be, ízelítőt adva a nyolcvanas évek elején dúló esztétikai viták hangulatából."

Amelyben a könyv szerzője elővette azt a vitát, ami Sebestyén Mihály Anyu, fenn vagyok a toppon c. Utunk-beli cikke váltott ki, s amire Csutak István Egy "garabonciás" hozzászólása követett, Bodor Ádám Nézőpontok c. glosszájával megspékelve. A vita itt nem zárult le, csupán átkerült az Ifjúmunkás térfelére, ahol Boros Zoltán tette fel a nagy kérdést: Hogy vagytok, fiúk?, erre a lap szerkesztője, az angyali szelídségű Müller Ferenc válaszolt Így vitatkozunk mi, avagy ki a felületes című terjedelmes cikkével.

A fő problémát az okozza - olvasható ki a szóváltásokból -, hogy aki fogást keres az alakuló erdélyi magyar könnyűzenén, az rendszerint a tévéközvetítések élményére alapoz, aki a mundér becsületét védi, az bizony, veszi magának a fáradságot, és beül a koncertekre is, a pályán tartózkodva fogalmazza meg véleményét, értve érezvén, hogy miről is van szó...

A viták e klasszikus bökkenőjéhez érve elszabadulnak az indulatok, felszabadulnak a válogatott szellemeskedések, poénkodások, keményen zajlik a szellemi csihipuhi, pedig az idő távola majd mindegyik írásból megcsillantja azt, amire nem csak ma, de már akkor jó (lett volna) odafigyelni, ha nem vagyunk annyira türelmetlenek és elfogultak.

Magamon tapasztaltam: valahányszor közvetlen átélője lehettem egy-egy könnyűzenei élménynek - s az Ifjúmunkás Matinék annak idején erre bőséges lehetőséget nyújtottak -, egészen másként rezonáltak bennem a hangfalakból áradó hangzatok, a közönség élő reakciójának megnyilvánulásai, az ember részese lett a produkciónak, maga is hangszerré vált, amelyen nem a muzsikusok, de az általuk létrehozott zene játszott. Aki hangversenyterembe, élő előadásra jár, az érti, hogy miről beszélek. Aki konzerv zenét hallgat, az merevebben igazodik a klasszikus értékekhez, a hagyományos zenei élményekhez, nem befolyásolja annyira a szubjektív átéltség szempontja, mert kívül van az alkotáson, hiányzik az azonosuláshoz szükséges közelsége.

Ma már jobban érthető és meg is bocsátható mindkét véglet indulatos türelmetlensége, a szomorú inkább az, hogy az első látványos sikerek után a szinte teljes zuhanás következett be az "ideológiai forradalom" beszűkítő intézkedéseinek köszönhetően. Abban a helyzetben a legtöbb bíráló szó - még ha jogos is volt - disszonánsan hangzott, s az ember ott is ellenséget vélt látni, ahol pedig némi empátiával barátra és szövetségesre találhatott volna.

(Befejezése következik)

A dió feltörése (4)

Olvasónapló  Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

Tévés forgatócsoport: Boros Zoltán, talán Öllerer József,
az operatőr és Dan Grigore Popa (bajusz), a rendező

A könyv fejezetei úgy követik egymást, mint az összeillő, akkurátusan elrendezett kártyalapok. Mert egy könyv megírása, szerkesztése erősen hasonlatos a kártyajátékhoz: össze kell gyűjteni, majd el kell rendezni a lapokat, hogy a végén mindent hatásosan kitehessünk az asztalra.

Sarány könyvében ellentmondásos dolog volt számomra, hogy a szövegben, nem kevés helyen az ember a saját gondolatait, megállapításait is fölfedezze. Pár éve (2012) írtam egy tanulmányt a Pro Minoritate folyóirat felkérésére a hajdani Ifjúmunkás Matinékról, s mindarról, ami összekapcsolta azt a romániai magyar könnyűzene történetével. A tanulmányt saját emlékeimből és az általam elérhető sajtóanyagok, dokumentumok alapján állítottam össze.

Egyrészt, most örvendek, hogy hivatkozási pontot jelenthetett a Garabonciások megírásában, másfelől szokatlanul, olykor idegenül csengenek a mondatok, a papírra vetett megfigyelések és értékelések: kérdőjelekkel nyúl utánam a múlt, hogy vajon egészen biztos vagyok-e állításaimban? Hiszen lám, ezek most már nem egyszerűen leírt mondatok, ahogy hittem róluk valamikor, nem csupán egy kiterített kártyaalakzat, hanem hivatkozási alap, támpont, amire mások bizalommal építenek, amihez vissza-visszanyúlnak, amit komolyan vesznek.

Ugyanakkor elképzelem a könyv szerzőjének a helyzetét is, aki kénytelen megbízni forrásaiban, hiszen ő nem volt közvetlen tanúja az erdélyi magyar táncdal születésének, azoknak az időknek, amelyek a műfaj megszületésének és gyors fejlődésének a feltételeit megteremtették. Muszáj volt bíznia a gondosan összegyűjtött könyvészeti anyagban, még akkor is, ha azokban nem egyszer ellentmondásokra - olykor éppen parázs vitára, személyeskedésekre - bukkant. Tapasztalhatta, hogy minél jobban felizzanak könyvészete szövegeiben az indulatok, annál biztosabb, hogy jó nyomon jár - a feszültségek, hiúságok, sértődések felbukkanása azt jelzi, hogy van már miről tárgyalni, a folyamat beindult, a termés elkezdett beérni, most már a kritikusoknak és a közönségnek kell felnőniük az új helyzethez, az új műfajhoz, ami nem idegen ugyan a számukra, de szokatlan, hogy magyarul épül be a mindennapi életébe.

Érdekes fejezet számomra az, amely azt taglalja, hogy mit látott-tapasztalt a már akkor is kétszeresen is klasszikusnak számító Méliusz József a fiatalok forradalmi mozgalmaitól pezsgő 68-as Párizsban. Akkor én hozzá képest fiatal voltam, s most azt látom, hogy értette is, meg nem is a történéseket. Mint ahogyan magam sem értettem tökéletesen, milyen korban éltem. Aztán rendre minden letisztult, elrendeződött. 1968 is, a későbbi esztendők úgyszintén. A Garabonciások a maga értelmező módszerével hozzásegít ahhoz, hogy a kritikai látásmódot gyakoroljam saját múltammal kapcsolatban is. Sarány István látszólag elhisz mindent, amit elődei tanúságként föltálaltak és hátrahagytak a jelennek. Nem diszkriminál a vélemények között: inkább csak szembesít. Az értelmezés, a döntés a mi kezünkben marad. 

Csutak István és bandája, amellett, hogy belenőtt, szervesen belesimult a folyamatba, egyben alakított, változtatott is rajta, sajátos jegyekkel gazdagította azt. Alakult, miközben maga is intézménnyé vált, s története ezért hordozhat megkerülhetetlen tanulságokat. És hogy milyen értékek keletkeztek a működése nyomán, arra szerencsére hangzó és látványanyagok is maradtak fenn - ha nem is olyan mennyiségben és minőségben, ahogy az ember szeretné. Sarány munkájához hozzá lehet tenni ugyanis egy jókora mennyiségű tényanyagot - korabeli kép- és hangfelvételt, ami önmagáért beszél. Ilyen értelemben nem csupán a Garabonciás él - mert a könyvben olvashatunk róla, hogy miként sikerült új életre kelnie hosszú évtizedek kényszerpihenője után - , hanem mindazon együttesek, akikről olvastunk-hallottunk ugyan a könyvben, de ma már nincsenek; s mégis jóval többek nosztalgikus emléknél, ma is láthatók és hallgathatók. Olyanok, amilyenek lehettek - erről szól Sarány István a Garabonciások-ban.

(Folytatjuk)

A dió feltörése (3)

Olvasónapló  Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

Hotelek és turnék - örök vándorzenészsors. (Garabonciás,
Metropol, Márkus János - közös hangot követve)

Hogy kerül ide a dió? - kérdeném, ha nem tudnám. De mert tudom, inkább mondom...
A téma, aminek Sarány István merészen nekifeküdt, mostanáig kemény diónak bizonyult. Olyannyira, hogy átfogó elemzés nem született a tárgyban. Részletekre, együttesek történetére, pályafutására futotta az erőből, de az egészet, a folyamatot feltárni, rendkívüli türelemre volt szükség, ez pedig nem terem minden bokorban.

Alulírott is érdekelt némiképp a tárgyban, hiszen életének, munkájának egy nem kis szakaszában kapcsolatban állt a romániai magyar könnyűzene műhelyeivel, tapasztalataimat próbáltam összegyűjteni s az Ifjúmunkás törekvéseinek prizmáján átszűrni, de az egészre, s magára annak lényegére nem volt se felkészültségem, se rálátásom. Hályogkovácsnak érezvén magamat, kivártam, hátha akad majd avatottabb érdeklődő, makacsabb kíváncsi, aki türelmesen végigolvassa mindazt, amit a témáról az évek folyamán összehordtak a sajtóban és a szakirodalomban.

A Garabonciások végén összeállított könyvészet, a tanulmányban felhasznált idézetek, vendégszövegek gazdagságát elnézve elismerésem Saránynak és mindazoknak, akik egyengették az útját, tájékozódását segítették. A Garabonciásokban testet öltött a hiteles korrajz, a kritikák és beszámolók mélyén rejlő részletek, sikerek és buktatók hátterei, viták és nézeteltérések a maguk színpompás stíluselemeibe öltöztetve, kézzelfoghatóvá vált az azonnali fogadtatás, amivel a hetvenes-nyolcvanas évek fiatal közönsége a születőfélben lévő erdélyi magyar könnyűzenét (táncdalt? rockot? folkot? - olyan mindegy ma már...) magáévá tette vagy elutasította; megelevenedtek a ma már botcsináltának tűnő táncdalfesztiválok és -versenyek, előadások, pályázatok, zsűrizések, alkotói törekvések, karrierek és hiúságok... - egyszóval mindaz, ami a könnyűzene világának a meglétét jelenti.

Cseh Tamás I love yo so c. dalának szövegrészlete

Aki ma kézbe veszi Sarány István könyvét, és nincsenek előzetes tapasztalatai a témáról, könnyen érezheti úgy, hogy valami valóságfeletti birodalomba tévedt, amihez neki nincsen kulcsa, megfelelő logikája, hiszen ma már teljesen más szempontok, eszmények és tilalomfák szerint muzsikálnak a szórakozóhelyeken, a pódiumokon, a stadionokban, a csarnokokban, a rádióban és a televízióban - ma már minden telítve érkezik, készen arra, hogy az ember ízlése szerint válogathasson belőle, éljen vele, s nem mellesleg a könnyűzene művelői is megélhessenek. Amit a könyvből megtudunk a gitármuzsika és általában az éppen menő könnyűzene vonzerejéről, az tűnhet ma nevetségesnek, de akkor katalizátorként működött és meghatározó volt - a sikeres, ismert zenésszé levés ambíciója, az anyanyelven való fiatalos érvényesülés ördöge munkált sok tehetséges fiatalban, sodorta őket könnyűzenei kalandba. Ezt a hihetetlen felhajtó erőt fejezte ki a maga módján kiválóan Cseh Tamás egyik Bereményi-szövegre írt nótájában, hogy dalaik magyar gondolatokat, érzelmeket fejeznek ki, mert a könnyű zenének nem csak angolul kell élnie -  az ő dalaiban magyar bánat, magyar sivárság, magyar álmok rejlenek, s a Garabonciásokból is kiderül - fejezetről fejezetre haladva, hogy az erdélyi könnyűzene művelői, ha nem is a kijelentések szintjén, de efelé törekszenek, sodródnak...

Szóval, a Garabonciások megjelenésével sikeresen feltört a már emlegetett "dió". A téma teljessége előtt nyitott a pálya, s jöhetnek a további viták, vallomások. Van mire építeni... Ezt a könyvet, meggyőződésem, csak olyan ember írhatta meg, aki mentes volt a megidézett kor közelségétől, túlfűtött atmoszférájától, érdekhálójától. Aki a leírt, a megőrzött szavak, gondolatok, a rögzített tények összevetésével próbált eligazodni a történtek szövevényében. Aki a legendák mélyén megtalálta azt a magot, amiből a jelen is kinőtt.

(Folytatjuk)

A dió feltörése (2)

Olvasónapló  Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

A "bónusz"-CD

Azt ígértem, hogy ma ténylegesen bemutatom a könyvet. Mert aki rászánja magát, hogy el is olvassa, elejétől a végig, jó ha tudja, mit hol talál a jól megszerkesztett, kemény könyvborítók között (tervezte Miklós Hanna Ingrid)
A hosszúkás könyv, amelynek szerkesztői H. Szabó Gyula és Keresztes Imola, pontosan 306 oldalas (beleértve a tartalomjegyzéket is), s több részből illesztették össze.

Az előszót - amely a könyv végén románul, németül és szerbül is olvasható - Brindusa Armanca temesvári újságíró jegyzi, aki évekig volt a budapesti román kulturális intézet igazgatója. Nem véletlen, hogy őt kérték fel bemutatni a könyv tárgyát: nagyon is jól ismeri azt a közeget, mely a Garabonciás együttes létrejöttének kedvezett. ugyanakkor tanúja volt, amint Temesvár termékeny színhelye lett mindenfajta újító kísérletnek  - igy zenei törekvésnek is.

Következik utána a könyv törzsanyaga: Sarány István szövege, 16 fejezetbe foglalva (11-148. old.); a romániai magyar könnyűzene kialakulásának, illetve a Garabonciás létrejöttének, szerepének taglalása után dr. Albert Ferenc foglalja össze egy utószóban  az 1968-ban indult romániai szellemi erjedés temesvári és ifjúsági vonatkozásait. Írása végén felszólítja mindazokat, akik átélték az eseményeket, hogy emlékezzenek az akkori idők fenyegető jelszavára: "A szó veszélyes fegyver!"
Hogy mennyire  veszélyes, azt olyan művészeti ág története is igazolja, mint az általában lenézett, komolytalannak tartott, szórakozásra való "könnyű" zenéé.

A 149. oldaltól kezdve a könyv terjedelmes Függelék-részt nyit, amelyben helyet kaptak:
- Csutak István, a Garabonciás, illetve az egykori együttes hagyományait folytató Garabonciás - Wandering Magicians vezetője közread egy csokrot az együttes szövegírója, néhai Kinde Annamária dalszövegeiből, illetve a Garabonciás-dalok kottáiból. Lajstromot találhatunk a Függelékben a ma is elérhető Garabonciás-diszkográfiáról (lemezek, klipek, dokumentumfilmek, feldolgozások)

Csutak István, Antal Imre 
szabadtéri próbán a garabonciások a hetvenes években

- Csutak István Személyes fényképalbum személyes fényképekkel (Garabonciás 1974-1981) címmel emlékeit foglalja össze zenésszé válásának állomásairól, képi dokumentumairól. Összefoglalója - szubjektív benyomásainak, emlékeinek összegzése - szerencsésen egészíti ki a könyv elemző, objektivitásra törő szemléletét.
A könyv végén megtalálhatjuk a felhasznált irodalom gazdag jegyzékét (mintegy száz címet, hivatkozást, forrást számláltunk össze), következnek a már említett, más nyelvű szövegek, majd pontos Névmutató egészíti ki a munkát.
Mintegy bónuszként, a hátsó belső borítóra ragasztva található a mai Garabonciás (- Wandering Magicians ) 13 zeneszámot tartalmazó, Biztató című CD-je, ami az elmélettől, a betű világától visszavisz bennünket a zene birodalmába.

Miután sikeresen feltörtük a "diót" - vagyis alkotóelemeire bontottuk a könyvet, következzen egy végkövetkeztetés (amivel természetesen még nincsen vége, hiszen a tulajdonképpeni olvasónaplóval még adósak maradtunk): gazdag, tanulságos olvasmány a Garabonciások - annak mindenképpen, aki átélte a könyvben megidézett kort, de annak is, aki önhibáján kívül kimaradt ebből és csak sejtései, hallomásai, elképzelései lehetnek szülei, nagyszülei letűnt hétköznapjairól.

(Folytatjuk)

A dió feltörése (1)

Olvasónapló – Sarány István Garabonciások c. könyvét lapozgatva

A könyv a romániai magyar könnyűzene történetéről szól, konkrétan viszont egy könnyűzenei banda, a Garabonciás létrejöttéről és hosszú pihenő utáni újjászületéséről nyerünk belőle folyamatábrázolást.

Mert ami az ifjúság zenei életében történik Erdélyben (Romániában), a múlt század hatvanas éveinek a vége felé, az beleillik egy folyamatba, ami rövid időn belül látványos sikereket hoz, de nagyon gyorsan el is apályosodik.

A Garabonciás együttes nem az a fecske, amely a tavasz eljöttét jelzi, de megjelenése bizonyosság rá, hogy a kisebbségi magyar könnyűzene gyökerei jó talajra találtak.

*

Szinte példa nélküli ez a könyv, mely a mai Kriterion kiadásában jelent meg Kolozsvárott, még alig hagyták el példányai a zilahi nyomdát, képzelem, mennyi álmatlan éjszakát szerzett szerzőjének, az 1965-ben született Sarány Istvánnak, aki mindössze három éves volt, amikor az 1968-as politikai erjedés rátelepedett a világra, s ezen belül Európára - olyannyira, hogy az addig szinte mozdulatlannak számító közép- és kelet-európai részeket is cselekvésre, megújulásra hangolta. Elgondolom, hogy Saránynak tulajdonképpen a rendelkezésére álló infortmációk, dokumentumok, híradások, korabeli források stb. segítségével kellett átélnie azt, ami számomra s az én nemzedékem számára a fiatalságot jelentette, s amit a néhány esztendővel fiatalabb Egyed Péter a Sarány könyvében is idézett esszéjében ekként jellemez: 

"Ekkor kezdődtek (hozzávetőleg a hetvenes évek közepéig tartottak) Románia legjobb évei: az osztályharc nagyjából lecsengett, az embereknek volt munkahelye, fizetése és lakása, és valóban milliós tömegek nyaraltak a tengerpartokon és a hegyekben, ideológiában ment a szocialista humanizmus romániai változata." (...) Egyed megvásárolhatja élete első (hőn áhított) gitárját, s "ezzel indul életem megélésének és boldogságának a története (mert akárhány valódi zenész vagy zenerajongó beatnikkel beszéltem erről később – és elég sokkal beszéltem –, mindegyik kivétel,
feltétel és ellentmondás nélkül tudta azt állítani, hogy ez volt az élet, amiért érdemes volt… a napfény az erdei tisztáson, a memória mindent besugárzó világossága, a megélés ténye és típusa más megélések számára."

A későbbi Garabonciás együttest életre hívó Csutak István is a korai szabad zenélés jegyében képzelte el további életét. Igaz, akkor még gyerek volt, Petrozsényben eszmélkedett, s dalocskákat szerzet, amelyeknek hírük ment...
De erről majd később. Egyelőre csak annyit szögeznék le, hogy ezt a könyvet meg kellett írni. Mert a mai nyugdíj felé közeledő évjáratokat leszámítva mindenki másnak a benne foglaltak: történelem, mítosz és távoli legenda.
Ködoszlató könyv ez. A romániai magyar könnyűzene születésének a kor sajtójából kihámozható története.
Legközelebb a 300 oldalas kötet részletes leírására kerítek sort...

(Folytatjuk)

Valakinek fontosak lettek a Fontos versek

Valamikor, úgy 2005-6 táján még csak játék volt részemről, ismeretlen kimenetelű, sosem kóstolt kaland: elkezdtem "feleselni" a jelenkor költőivel - mindenek előtt erdélyiekkel, zömmel kortársakkal, de nem csak, a kör meg csak szélesedett, már átfogta az egész magyar nyelvterületet. Aztán 50 vers-párbajnál megállapodtam.  Nem akartam túlhajtani az ötletet. Majd az összeállt kötetet elküldtem Böszörményi Zoltánnak, az Irodalmi Jelenhez, ők meg kihozták a Lírai tőzsdét, mely a Fontos versek megnevezést is viselte. 

Azóta 12 év telt el. A későbbiekben megírtam a játék folytatását, a Szemelt verseket, s mindkét anyag fölkerült a Magyar Elektronikus Könyvtárba.

Most pedig, Kenéz Feri figyelmeztetett, hogy látta a kötetnyitó verset az Irodalmi Jelen folyóiratban s gratulált hozzá. (Annyi év után!!!)

Azóta figyelem az internetes lapot. Már két páros verset közreadtak, s igérik, hogy az egész sorozatot hétről hétre lehozzák. Valakinek fontos lehetett a költői játék, amit tiszta szívvel műveltem. Kíváncsian figyelem, hogyan alakul majd a közlés, mely időben mindenképpen elnyúlik majd - talán egy év is beletelik, míg az egész kötet újra napvilágra kerül.

A nagyidő táncába lökve

Örökkévalóságot keres szívem

Csak élni kell, s a perc majd ránktalál

Mindig mindenhol ketten vannak

Őt mindig csak ünnepelték

Fontos versek

Rövidprózák Kocsis Francisko új kötetéből

A napokban futott be Kocsis barátom Un roman intr-o gara mica (Regény egy kis állomáson) című, frissen megjelent prózakötete, a szerző kedves dedikációjával. A könyvet e hétvégén, a marosvásárhelyi Bookfest könyvvásáron mutatják be, s tisztelgésképpen lefordítottam belőle két rövid prózát, amit alább (Két nyelven) közzéteszek. A könyvet a Polirom adta ki, Ego.Proza nevű sorozatában.





Elfogyott a teremtő gyufája / Autorul a rămas fără chibrituri

Titokzatos tájakat képzelek el, melyeket csak egyetlen ember, legtöbb kettő ha láthat; szokatlan tájakat, történetek hátteréhez, hogy elleplezzem a mögöttük meghúzódó roppant űrt. Tekintetem észrevesz mindent, ami nem tökéletes: egy hirtelenül megrezdülő levél, faág mögött felsötétlő tér tűnik fel, egy közönséges csóka röpte nyomán sötét csík jelenik meg, amely lassan villámzárként összezárul, elfödve a szédítő vaksötétet. Akárha díszletek közt élnénk. Ami ezután játszódik le a szemünk előtt, méghozzá velünk , statisztákkal együtt, arról fogalmunk sincsen. Miránk nem osztottak ki szerepet, csak céloztak rá, vagy csak a képzeletünk hitette el velünk, hogy a rendezőnek célja volt a mi szerepeltetésünkkel. Csakis ő a mindentudó; ő a sorsunk és a teremtőnk is.
A kellő időben tudatja majd velünk mindazt, amit tudnunk kell.
Én azért úgy vélem, ne akarjuk mindenáron megtudni mindent a végjátékról. Valami azt súgja nekem, hogy a bennünket körülfonó vaksötétségtől megfagy ereinkben a vér. E világ teremtőjének kifogyott a gyufája, az ige pedig már nem kap lángra. Amit még látunk, az már az utolsó gyertyacsonk fényében történik. Talán épp a legvégső jelenetekről van szó. A látszat viszont az, mintha egy örökkévalóság állna előttünk.

Fordította Cseke Gábor

Intuiesc peisaje tainice, ascunse, pe care le poate vedea doar cate un om, cel mult doi, peisaje stranii care au numai rostul de a fi fundal pentru întâmplări, de a ascubde golul imens de dincolo de ele. Ochiul meu descoperă imperfecțiunile: îndărătul unei frunze ori al unei crengi mișcate brusc, apare un spațiu întunecat, în urma banalei stăncuțe în zbor rămâne o dâră de întuneric ce se închide încet de parcă s-ar trage un fermoar care ascunde bezna copleșitoare… Parcă am trăi într-un decor. Ce urmează să se joace în fața noastră și împreună cu noi, figuranții, n-avem de unde ști. Nouă nu ni s-a dat niciun rol, doar ni s-a sugerat, sau mai degrabă ne-am sugerat noi înșine, că regizorul ne-a întrodus în piesă cu un scop. El singur știe totul, el ne este destin și autor.
Ne va învăța în timp util tot ce trebuie să știm.
Dar eu aș fi de părere să nu ne dorim cu prea mare ardoare deslușirea. Ceva îmi spune că întunericul năprasnic dimprejur ne va îngheța sângele în vine. Autorul acestei lumi a rămas fără chibrituri, iar cuvântul nu se mai aprinde. Ceea ce se mai vede se joacă la mucul ultimei lumânări. Poate sunt ultimele scene. Dar se joacă de parcă am avea veșnicia în față.


A szereplő / Personajul

Ő írásom szereplője. Kitűnően ismerem. És ő is engem. Annyira jól, hogy elfog a nyugtalanság: még képes lenne a helyembe lépni. Hogy a tudtom nélkül én leszek belőle, anélkül, hogy egyáltalán észrevenném.
Helyettem menne el a piacra, és pontosan azt vásárolná meg, amit én vásárolnék, ugyanazoknál az asztaloknál, ugyanazoktól a falusi asszonyoktól, szóba elegyedne velük, a gondjaik felől érdeklődne, és azoknak se tűnne fel, hogy valami változás történt.
Az én mozdulataimmal és szavaimmal köszöntené az ismerősöket, hozzánk fűződő történéseket és emlékeket idézne fel, s mikor ideje engedi, meghívná őket egy kávéra, hozzám hasonlóan kerülné a szeszfogyasztást . Hazatértekor otthon sem ébresztene gyanút, mesélne, az asztalhoz ülne, majd pontosan ugyanazt a könyvet olvasná tovább, amit én olvastam, mintha ő hagyta volna abba az olvasást, mielőtt a piacra indult, nem pedig én…
Itt most már megállok, mielőtt beesteledne. Tegyük helyre a dolgokat, mielőtt bediliznénk.

Fordította: Cseke Gábor

El este personajul meu. Îl cunosc foarte bine. Și el la fel. Atât de bine, încât mă încearcă neliniștea că m-ar putea substitui. Că el ar putea deveni eu, chiar fără să știu și fără să pară nefiresc.
Să se ducă în locul meu la piață, să cumpere exact ce aș cumpăra și eu, de la aceleași tarabe, de la aceleași femei de la țară, să stea de vorbă, să le întrebe de necazuri și jnici ele să nu observe că s-ar fi schimbat ceva.
Să-i salute pe cunoscuți cu gesturile și cuvintele mele, să evoce amintgiri și întâmlări care ne leagă, să-i învite, când are timp, la o cafea, să evite alcoolul, ca și mine, să se întoarcă acasă și să nu trezească suspiciuni nici acolo, să povestească, să se așeze la masă și după aceea să continue să citească exact cartea pe care eu o citeam, de parcă el ar fi întrerupt lectura înainte de plecarea la piață, nu eu…

Dar să mă opresc aici, înainte de a se lăsa seara. Să punem lucrurile la punct, până n-o luăm razna.

Gündisch Feri távozására

Minerva-archivum

2018. július 18, délután... Csöng a telefon: volt osztálytársam, Kun Csaba adja tudtomra, hogy közös barátunk, egykori társunk, Gündisch Feri örökre eltávozott. Pénteken temetik a Házsongárdon. Nem tudom, ott leszek-e a ravatala, a sírja mellett a kellő időben, vagy csak távolról hajtok fejet emléke előtt, de itt, e helyen emléket állítok neki, hiszen bensőséges barátom volt, akivel nem osztottunk meg sok gondot, de mindig közel éreztük magunkhoz a másikat. Ugyanabban az évben születtünk, ő is népes család tagjaként nevelkedett, ugyanabban a kolozsvári fertályban. Sok-sok iskolai emlék köt össze bennünket, s ő volt az, aki rendszerint eszembe juttatta kései osztálytalálkozóink időpontjának közeledtét. Szinte minden alkalommal mellém szegődött a közös bankett után és kikísért az állomásra. 2018 tavaszán, amikor közöltem vele, hogy nem tudok ott lenni a soros találkozón, szinte bocsánatkérően rebegte: azt hiszi ő sem lesz ott, mert újra kórházba került. A tüdejével. Ez pünkösd után pár nappal volt. Most meg július közepe van. Álljon itt emlékül az az interjú, amit kereken negyven évvel ezelőtt készítettem Zilahon, egy szállodai szobában A szöveg egy távoli, akkori valóságot őriz. De benne van a hitünk és az életünk...


„Dolgoztam románnal, magyarral, szásszal...”

...Hunyorít, mintha most lépne ki az iskolapadból, mert felelni szólítják történelemből. Busa fejének búbját vakargatva meghordoz a cuppanó sárba süllyedt építőtelepen, a sárguló satnya vetéseken át, meghallgatja a gumicsizmás, védősisakos emberek sóhajtozását a hónapokon át ömlő, egyvégtében csurgó eső miatt, tanácsokat ad, kurta jelentéseket hallgat, kamaszosan mosolyog nemlétező bajusza alatt, munkaideje reggeltől estig tart, késő éjszakába nyúlik beszélgetésünk s közben – akarata ellenére – akkorákat ásít, hogy két tenyérrel alig tudja eltakarni száját.

Gündisch Ferenc 1941-ben született Kolozsvárott. 1957-ben érettségizett a kolozsvár-napocai Brassai Sámuel fiúközépiskolában. 1963-ban építészmérnöki diplomát szerzett szülővárosa műegyetemén. Gyakornoki idejét Balánbányán tölti. Majd: Radnót, Marosnémeti, Braila, Rovinari, Mariselu... Az itt felépült hő- és vízi erőművek egyik főépítésze ikertestvérével, Jenővel együtt. Később a náluk pár évvel fiatalabb testvér, Mihály is csatlakozik a „családi” országépítéshez, jelenleg külön építenek: Ferenc a készülő hőerőmű és a gumiabroncsgyár munkálatainál hasznosítja eddigi szakmai és emberi tapasztalatait. Az Ipari Építkezési Tröszt 3-as munkatelepének vezetője.

– Magyar tannyelvű iskolában érettségiztél. Hogyan jutottál be az egyetemre?

– Úgy, hogy felvételiztem, és a felvételin éltem azzal a jogommal, hogy anyanyelvemen vizsgázhassak. Felvételim pedig sikerült.

– Mennyi volt ebben a szerencse?

– Amennyi bármilyen vizsgán szokott lenni... Nézd, abban az évben öten jutottunk be a Brassaiból s rajtunk kívül még a kollégánk lett öt más magyar nemzetiségű fiatal. Lássuk csak, az évfolyam összlétszáma... Igen, szóval jelentős hányadot mi, magyarok tettünk ki, s bizony, nem is szerepeltünk olyan rosszul.

– Kikkel barátkoztál az évfolyamon?

– Míg az iskolába jártam, örökké a testvéremmel, Jenővel közösködtem. Az egyetemen más volt a helyzet, új barátok után néztünk. Az előadásokon a marosvásárhelyi Pop Ioannal kerültem egy asztal mellé, gyorsan megkedveltük egymást s nem mozdultunk egymás mellől öt éven át. Még voltak barátaim az évfolyamon, jobbára román fiúk, ám Ioannal remekül kijöttem. Fura alak volt... Zenekonzervatóriumba vágyott, de az apja hallani sem akart arról, hogy a fia muzsikus legyen. Így lett építészmérnök, ma a marosvásárhelyi tervezőintézet munkatársa. A kollégák mulattak rajta, hogy amíg mi az unalmas előadások alatt a sportújságot olvastuk, Popica kottákat vett elő a táskájából, azokat olvasgatta. Mikor már kifogyott belőlük, engem nógatott, hozzak neki hazulról, az édesanyám partitúrái közül... Azóta valahányszor Marosvásárhelyen járok, mindig megkeressük egymást, Emlékszem, az elmúlt években nősülni készült, s valahogy úgy alakult, hogy hosszabb ideig nem szabadultam a telepről, ő meg képes volt várni a döntéssel, amíg velem megbeszélheti a dolgot. Végre, találkoztunk, s nekem szegezi a nagy kérdést. Mit mondhattam volna neki én, a nőtlen? Addig-addig, hogy de mondjam csak, mert bennem megbízik, akkor aztán mondtam valami ilyesmit, hogy próbáld meg, mert azután rnár késő lesz. Úgy tudom, azóta is boldogan élnek...

– Ha valaki a munkakönyvedbe lapoz, ámulva tapasztalja, mennyi felé éltél és dolgoztál az országban. Hogyan tudtál minden alkalommal új életet kezdeni?

– Radnóton és Marosnémetin van a válasz kulcsa. Sikerült e két munkatelepen olyan munkaközösséget kialakítani, amelyben öröm volt dolgozni. Ott senki sem leste, ki mit vagy mit nem csinál. Egytől egyig fiatal szakemberek voltunk, nyakig a munkában, korán reggel megjelentünk a telepen és jócskán sötét volt, mire hazavetődtünk. Ekkora rendben nem csoda, hogy a munkálatok rendben mentek. Mindkét erőmű időben elkészült. A beilleszkedés nálunk, épitészeknél nem azt jelenti, mint az átlagembernél. A mi életünk nem egy városban vagy községben, hanem a munkatelepen zajlik Ha ott tökéletes az egyetértés és a munkának látszatja van, akkor az építészmérnök lelke szárnyakat kap.

– Nem válaszoltál a kérdésemre...

– Éppen azt akartam megmagyarázni, hogy ha mi lakhelyet változtatunk, nem egy ismeretlen vidéki társaság közepébe kell hogy beilleszkedjünk, hanem azon vagyunk, hogy minél gyorsabban a magunk képére formáljuk a munkatelepet. Ez történt Rovinari-on is.

– Hogy kerültél oda?

– Miniszteri utasításra... Miután Marosnémetin végeztünk az erőművel, Brailába mentem „szerencsét próbálni". De alig telt el egy fél év, jött a telex-értesítés, hogy azonnal jelentkezzem Rovinari-on. Kocsiba ültem, egész éjszaka robogtam, amikor megérkeztem, már ott volt az egész marosnémeti gárda, a testvérem és a többiek. Ugyancsak a miniszteri leirat értelmében... Gyorsan tudomásul vettük a helyzetet: az erőmű munkatelepe nem halad a kellő ütemben, az addigi igazgató ballépést ballépésre halmoz, az építkezés pedig országos jelentőségű, a nemzetgazdaság nem ér rá helyi szájtátiakkal hadakozni... Világos volt, mint a nap; azt várták tőlünk, hogy kivágjuk a rezet.

– Kik rejlenek a fejedelmi többes mögött?

– Stoica Tit Liviu, Morut Mihai, Bordi Mihály, Cazacu Emilian, Popescu Lucian, Thail Hermann, no meg Jenő, Mihály és jómagam, aztán Csöregi Endre, ami a mérnököket és mestereket illeti. A csoportvezetők közül hirtelen most Bíró Dénes, Bernád András, Comanescu Gheorghe, Csáki János, Barabás Imre neve jut az eszembe. Egyszóval voltunk vagy négyszázan, akik se szó, se beszéd, valósággal megszálltuk Tirgu Jiu környékét.

– Hogyan fogadtak benneteket?

– A helyieknek nem tetszett a gyökeres változás. A környékről toborzott munkásoknak nem volt érdekük az építkezést siettetni. A telep munkalehetőséget jelentett számukra, sokan meg úgy igyekeztek, hogy a munkában lehetőleg ne erőltessék meg magukat, tartogatták erejüket a háztájiban rájuk váró „második műszakra”. A tét nagy volt: idejében biztosítanunk kellett az első 330 megawattos román turbina beszerelését és hibátlan működését. Az elején ott tartottunk, hogy még a megyei pártbizottság egyes aktivistái is görbe szemmel néztek ránk, nehezen tudták megszokni a gondolatot, hogy az addigi telepvezetés hibái után mi, Erdélyből érkezettek képesek leszünk megbirkózni a nehézségekkel. A helyiek érzékenységét nyilvánvalóan sértette a gyökeres átszervezés, ami nem ért véget a mi odaérkezésünkkel. Menet közben is szükség volt leváltásokra, hiszen csak így véltük biztosítottnak a tőlünk várt eredményt. Fél évig tartott ez a sanda feszültség, amikor nyilvánvaló lett, hogy mi elsősorban dolgozni mentünk oda, nem pedig azzal a céllal, hogy mindenáron lejárassuk a Gorj megyeieket. A fordulat látványos volt: munkatelepünk olyan ütemben számolta föl a lemaradásokat, hogy év végére az iparág éllovasa lettünk. Ilyen vállalata addig nem volt még a megyének. Nyomban mi lettünk a kedvencek, s mindenki abban járt, hogy további óhajainkat gáncstalanul és feltétel nélkül, a lehetőségeken belül teljesítse.

– Munka után mivel telt az idő?

–Továbbra is együtt maradtunk. Lakásunk egy helyt volt, s arra használtuk a pihenést, hogy nagyokat kirándultunk. Valóságos turista-paradicsomnak bizonyult a környék. Nem úgy volt, mint Kolozsváron, hogy már korán reggel ki kell rohanni, jó helyet foglalni... Megálltunk egy-egy patak partján, fociztunk, beszélgettünk, falatoztunk ... Ezen kívül olvastunk is. Képzelem, mennyire meglepődhettek néhány hazai magyar lap szerkesztőségében, nálatok is, hogy egyszer csak hét előfizetést is jegyeztek Gorj megyéből. Mi voltunk azok ...

– Hányféle nemzetiségű embert ismertél meg a munkatelepeken?

– Ahány náció csak él Romániában. Dolgoztam románnal, magyarral, szásszal, svábbal, szerbbel, lipovánnal, göröggel, törökkel, cigánnyal...

– Tapasztaltál-e közöttük bizonyos feszültségeket?

– Alapjában véve mindannyian egyetértettek, s főleg azok, akik becsületesen dolgoztak. Feszültség akkor keletkezett, ha a közös munkában lógósok is akadtak, akik a többiek nyakán élősködtek. Megtörtént, hogy egy-egy ilyen esetet egyesek úgy kommentáltak, hogy lám-lám, ez a fajta ilyen és ilyen. Elég volt elbizonytalanodni valaki megítélésében, máris szállt a bumeráng: igen, ennek szabad, mert ez... Az ilyesmi nem nevezhető nemzetiségi konfliktusnak, egyszerű munkaügyi kérdés. De megtanultam, milyen fontos pártatlanul és azonnal igazságot tenni bármely személyes ellentét esetén, mert mindig akadnak olyanok, akik kihasználják a zavaros, a tisztázatlan helyzeteket. Mélységesen igaz az, hogy a munka csak egy nyelvet ismer: a becsülettel elvégzett feladatokét.

– Milyen élményeid vannak ezzel kapcsolatban?

– Marosnémetin például volt egy román telepi őr, aki nagyon szeretett munkaidőben aludni. Ilyenkor egy barakkba húzódott, s felőle történhetett akármi, csöppet se zavartatta magát. De éppúgy lehetett volna magyar, cigány vagy akár szerb is, itt arról volt szó, hogy a munkatelep azért fogad fel őrt, hogy az éberen vigyázza mindannyiunk közös vagyonát. A közöttünk lévő konfliktust csakis úgy kell megítélni... Többször rajtakaptam, s egyik nap azt mondtam néhány munkásnak, történetesen magyarok voltak, hogy tüntessék el nappal a barakkot, hátha akkor észhez tér az atyafi... Az lett belőle, hogy őkelme, mivel sejtette, hogy a munkaügyi viszályban senki sem ad majd neki igazat, övön aluli ütéssel próbálkozott, s beadványt írt, amelyben állította: magyar ácsokat küldtem rá, hogy őt megverjék... Gondolom, az évek során még összegyűlt ellenem pár hasonló panasz, de lám, senki se zaklat, s az eddigi munkám rá a tanúság: gyökerestől kell irtani a hibákat, a mulasztásokat, függetlenül attól, ki követte el őket.

–Te milyen nemzetiségűnek vallod magad?

– ?...

– Neved esetleg kérdéseket ébreszthet egyesekben...

– Erről eszembe jut, hogy népszámláláskor éppen Jenőéknél kérdezte a számláló biztos, mi a gyermekek nemzetisége. Magyar... És az anyanyelvük? Román... Ezt nem értette. Meg kellett magyarázzuk, hogy hát az anya, Jenő felesége román nemzetiségű, akkor a gyermekek anyanyelve is csak román lehet... Bonyolult, s egyben nagyon sajátos, jellemző helyzet ez mifelénk. Mi odahaza magyarnak nevelkedtünk, attól függetlenül, hogy apai nagyapám szász. De a felesége magyar asszony volt. Nagyapám aztán igen fiatalon meghalt, s ezzel megszakadt szorosabb kapcsolatunk a szászsággal... Magyar vagyok tehát, annak érzem magam, de nem az a fajta, aki ököllel döngeti a mellét. Inkább erdélyi tudatnak nevezném ezt az állapotot: népek és nemzetiségek megbékélésének örök igényét hordozom magamban.

– Van-e sajátos életmódjuk a különböző nemzetiségű telepi munkásoknak?

– Az életmód-elkülönülés inkább tájegységekre jellemző. Alig nyílik meg egy munkatelep, az egy-vidékiek, egy-falusiak egyből megtalálják egymást. Még a legtávolabbi helyeken is hajdani katonatársakra, gyerekkori játszópajtásokra bukkannak. Igy inkább bánátiakról, moldvaiakról, szilágysági, mezőségi emberekről, székelyekről, oltyánokról vagy máramarosiakról beszélhetünk. És a kisközösségek összetartását csöppet sem zavarja, hogy tagjaik különböző nemzetiségűek. Megértik egymást, mert a közös hagyományok, a szokások mindennél erősebben kötik őket. Láttam például nem egyszer egymással bakalódó magyarokat, csak azért, mert az egyik Biharból, a másik Székelyföldről jött és éppen nem talált a szó... Az így összeverődő csoportok aztán rendszeresen együtt járnak kirándulni, szórakozni, egy-egy sört legurítani. Vagy ha ünnepekkor hazautaznak, közös autóbuszba ülnek, hát kész népdalfesztivál, ami elhangzik az úton. Van mikor románul, magyarul, németül harsog a nóta, és mindenki énekel!

– Mióta végeztél, országépítésünk élvonalában dolgozol. Szerinted mivel magyarázható nálunk egy magyar nemzetiségű mérnöknek kijáró országos bizalom?

– A munkájával. Ha dolgozik, nem kell félnie attól, hogy „háttérbe szorul". A családban már gyermekkoromban hozzászoktunk, hogy rendszeresen dolgozzunk. Másképpen nem is végezhettük volna el az iskolát és az egyetemet. Apánk tévedés áldozata lett, s bár később rehabilitálták, a négy gyereknek kemény megpróbáltatást jelentettek azok az évek. Hogy az érettségi banketthez szükséges pénzt befizethessem, egyedül ástam ki egy emésztőgödröt, Jenő meg esténként a szomszédos üzletben segédkezett. Télikabátra, könyvekre, kerékpárra csak úgy tellett, ha a szünidőben is dolgoztunk. Főleg építkezéseknél alkalmaztak, később az állami pálinkafőzőnél segédkeztünk, egyetemi jegyzeteink csak úgy bűzlöttek a cujkától. Aztán hidakat festettünk, azzal jól lehetett keresni. Nem panaszkodhatok, kijártam a munka iskoláját. S amikor végeztem, természetesnek tűnt, hogy dolgozni kell. Az első évek, az első munkahelyek légköre különben döntő fontosságúak: vagy megfogom a dolog végét, s akkor viszem valamire, vagy ellinkelem a munkát, hónap végén zsebre teszem a borítékot és áldás, békesség... Én az első perctől kezdve a munka mellett. döntöttem.

– Milyen élményekkel gazdagodtál eddigi munkahelyeiden?

– Balánbányán feleltem életemben az első épületekért. És mi építettük az első kényelmes bányászlakásokat, ami nagy szó volt, addig az emberek barakkokban laktak, hárman egy ágyban. Persze, három váltásban. Radnót az első nagy leckét jelentette a hőerőművek építéséből. No és, mert a csehekkel együtt építettük, a nemzetközi együttműködésből is. Déván az volt az izgalmas, miként alakult át a szemünk előtt ez a nyugdíjas városka fél év alatt mozgalmas munkásközponttá. Emlékszem, mikor megjelentünk, az egész, nyugalmában megzavart város ellenünk volt. Még olyan is előfordult, hogy az iskolában egyes tanárok kisebb jegyet adtak, bosszúból, az építők gyerekeinek! Különben itt ért a '70-es árvíz. Aztán Brailára kerültem, s alig rendezkedtem be, hát megérkezett a dunai árhullám is! Brailán különben titkolt vágyam teljesült: naponta valódi tengeri hajókat láttam ringatózni a vizen. Rovinari-on az oltyán emberek szokásait, életmódját ismertem meg, s a táj szépségeit. Mariselun kipróbáltam, mit jelent két évig egy alagútban dolgozni. Az átadás előtti két hónapon át 16 órát dolgoztunk naponta. El se tudtam képzelni addig, hogy az ember ilyen teljesítményre is képes... S végül Zilah... Hát itt a szilágysági sarat kell első helyen említenem, ami ma is ugyanolyan híres és mindent elnyelő, mint hajdanán.

– Milyen hatással voltak rád más nemzetiségű munkatársaid?

– Mindenkitől igyekeztem valamit tanulni. Vagy egy könyvre hívták fel a figyelmem, amit érdemes megszerezni, vagy egyszerűen emberi tartásuk volt olyan, hogy jól éreztem közöttük magamat. Általuk ismertem meg jobban más nemzetiségek sajátos problémáit, például a németekét... Vagy egy csoport moldvai, különben mindig sok moldvaival dolgoztam, akik Marosnémetin csatlakoztak hozzánk, csodálatosan tudtak meséim szülőföldjükről, a háború utáni nagy szárazságról, az otthoni szokásaikról, hagyományaikról. Megjegyzem, külön élmény az, ha egy telepen két-három moldvai egymásra talál. Valósággal élvezet hallgatni azt az ízes beszédet, a derűs, vidám fordulatokat, mellyel az eseményeket előadják... Általában jó, ha igyekszünk megismerni belülről, gondjai és szokásai felől a más nemzetiségű embert. Hogy ilyen szempontból mindig figyelmes tudtam lenni, annak most az az eredménye, hogy egycsapásra megtalálom bárkivel a közös hangot, rájövök gondolkodásmódjának sajátosságaira. El se tudtam képzelni valaha, milyen nagy dolog az, ha egy építkezésen megérti egyik ember a másikat, és ezt a másik is tudja.

– Az általános feladatokon túl, milyen sajátos kérdések előtt áll egy hazai magyar nemzetiségű műszaki?

– Amikor építünk, s a határidőkkel bajlódunk, akkor főként a szaktudásom a döntő, függetlenül a nemzetiségemtől. Meg a hozzáállásom. Persze, az életben minden bonyolultabb. Mert még a munkában is felvetődik a szakmai továbbképzés gondja. Itt vannak például a kategóriavizsgák. Előreláthatóan még hosszabb ideig szükség lesz rájuk. Találkoztam például olyan idősebb székely vagy Szatmár környéki emberekkel, akiknek a hiányos nyelvtudás miatt a vizsga valóságos kínszenvedés volt. Pedig ismerték, a szakmájukat, s ácsolásban például nehezen lehetett versenyre kelni velük. Nos, itt az olyan műszakiak sajátos szerepe, akik eleve több nyelvet ismernek – hozzásegíteni az arra rászorulókat, hogy könnyebben, anyanyelvű ismeretekkel is elsajátíthassák a szakma elméleti vonatkozásait. Sajnos, sok szaktárs ezt nem ismeri föl, mert szeret kényelmesen, plusz feladatok nélkül élni.

– A munkahelyi szakképzésnek azért az építőiparban is előbb-utóbb leáldozik...

– És a szaklíceumok? Hány és hány osztály, tagozat működik magyar nyelven az országban? Innen is, onnan is hallani a panaszokat: a mérnök-tanár elvtárs nem tudja leadni a szakanyagot anyanyelvén, mert másként tanulta. De abban senki sem gátolja meg, hogy utánapótoljon, szakmai műveltségét legalább kétnyelvűvé szélesítse. Szótárak, szakkönyvek, kiadványok akadnak bőven, csak a hivatástudat kell még hozzá. Úgyhogy az oktatás gyökeres átalakítása, közelítése a mindennapi munka szükségleteihez új feladatok elé állít minket, nemzetiségi szakembereket is. Fel kell ismernünk, hogy nem csak téglával, malterrel, betonnal vagy kotrógéppel bíbelődünk – bár ezek nélkülözhetetlen segítőtársaink –, hanem egyre nagyobb szavunk és felelősségünk van a holnapi szakembergárda nevelésében, anyanyelvű műveltségének megszilárdításában.

– Ha építéstechnológiai órákat kellene tartanod anyanyelveden, mondjuk egyik szaklíceumunk magyar osztályában, el tudnád vállalni?

– Föltétlenül. Igaz, az órákra készülnöm kellene, utána kellene olvasnom a magyar nyelvű szakirodalomban, de ez már a tanárkodás természetes velejárója.

(Megjelent az Ifjúmunkásban, 1978-ban)

Porszem a sifon tetején (Kenéz Ferenc Cérnafű c. könyvéről)

Ha van magyar költő, aki szeret eljátszadozni az optikával, kedvére váltogatni a látószögeket, a lencsemélységet és a látványhoz fűződő távolságot, meg mindent, ami csak ezekkel jár – akkor az Kenéz Ferenc. Vagyis ő – egész bizonyosan.

Legutóbbi kötete (Cérnafű, 2017, Bookart) azt az érzést kelti olvasójában – persze, én csak magamról beszélhetek –, hogy KF mindent lát, minden élethelyzetbe képes lényeglátóan bekukkintani, nem egyszer oly módon, ahogy a filmesek szokták az objektívüket a látványra ráerőszakolni – akár a leglehetetlenebb szögekből és távolságokról.

A számbavétel napszaka ebben a tekintetben iskolapélda lehetne. Nem kell egyebet tennünk, csak látványként elképzelnünk mindazt, amit olvasunk a költőnél:

A látványtárat
estére bezárják, a múzeumőrök
lassú sétát tesznek,
sorra járják a pazar termeket,
plajbásszal, papírral a kézben
leltári számot egyeztetve,
estéről estére számba véve,
hogy megvannak-e mind,
hiánytalanul,
a formalinban úszó
égitestek.

De akad verse, amelyben szívsajdító rálátást kapunk a königsbergi pályaudvarra – a városéra, amelynek nincsenek költői, de van egy anyákkal teli pályaudvara.

A Régi kollégiumok emlékére ugyancsak optikai utazás – akkora csöndben, „mintha a holdból/hullna a hó”. Ám a holdról egyenesen egy beüvegezett kollégiumi veranda ablakaihoz közelítünk, ahonnan az udvarra s az ott várakozó lovas szekerekre látni, meg egy asszonyra, aki kiált valamit, de megkérik, hallgasson, mert „magától nem lehet/hallani, hogy hull a hó!”

És látjuk a szőlőhegyi utakat: „egytől egyig mind behavazva” – de ez csak úgy lehetséges, ha a költő felülről, nagy magasságból filmez, amit ő meg is tesz. A következő pillanatban pedig – huss! – már az iskolaszertár mélyére fókuszál: „egy kisdiák kezében forog-forog lassan/a megkopott százéves földgömb” – egy tanár úr szerint „a lehető legrosszabb/irányba.”

Kedvem volna e módszerrel felfejteni  KF teljes költői optikáját, amelyben a kicsinyítés és a nagyítás mindenek előtt a látótávolságot módosítja. Ezért fordulhat elő, hogy a költő kezében tartott „Isten pálcikája” nem nagyobb annál a fapálcánál, amire a vattacukrot feltekerik s miután a szinte-semmi-nyalánkságot elfogyasztottuk, egyszerűen a kezünkben marad. Az öreg költő, versében (Isten pálcikája) úgy ízlelgeti nevezett pálcikát, mintha elfogyott volna róla a vattacukra.

De láthatunk Kenéz verseskönyvében nagy kofferekkel, föld alatt repülő Jézuskákat a metrón, amint a Nyugati pályaudvar felől érkeznek, s ki tudja, hová tartanak? Talán a pokol cseresznyefáit készülnek fölkeresni? De hát azokkal a költőt is jól átverte az ördög… Vagy az édenkert fűnyírója keltette föl érdeklődésüket? Elválik.

Hanem A puha térkép közepén című vers már eredeti költői kartográfiát teremt: a térképen lévő egyezményes jelek nem találnak a hagyományos térképészeti jelölésekkel, viszont nagyszerűen leírnak egy belső tájat, amelynek méretei úgy változnak bennünk, ahogyan emlékeink megengedik.

Szeretem Kenéz Ferenc gyakran váltogatott optikáját. Az alulról, felülről, oldalról, hátból, közelből, távolból, jobbról, balról, északról, délről közelítő képteremtő fantáziáját. Ahogy például akár égitestként is képes elénk lépni: ”Úgy éreztem, nincsen szívem,/nagy hold van a helyén bennem. Felemeltem hát a fejem,/s világánál mentem, mentem.” (Holdas) Kevéssel odébb képes várost is építeni egy rózsa belsejében („Az utcán rózsagyerekek/eszik a rózsalángost” – Óh, rózsa, rózsa, rózsa), hulló dióban, diófa alatt gázolva pedig „a messzelátóm üvegén/Alaszka feketében.” (Hulló dióban). Rendkívüli optikai bravúrnak tűnik számomra négysoros Ady-portréja („Ady a csucsai dombról/lenéz az állomásra./Egy könnycsepp arcán legördül,/s befut az állomásra” – 1918), akárcsak a Kossuth-nóta indító néhány sora: „A hősök ülnek a fa tetején,/műanyag kukkerrel a kézben,/ s a jövőig látnak./A szántóvetők, itt lenn,/ballagnak lassan az ökrök után…”)

És akkor jöjjön a Porvers. Amely, ha Arany János tollára kerül, talán ballada lenne belőle. Így megmarad keserűen játékos szatírának, mely a versbeli porszem világbolyongásait tekintve befejezhetetlen, amúgy meg az olvasóban írja tovább a tanulságot. Mindenek előtt azt, hogy az életben, világunkban még egy porszemre is illik odafigyelni – annak is épp úgy megvan a jó vagy rossz sorsa, tragédiája és végzete, mint a világ hatalmasainak. Az, hogy a költő képtelen befejezni a meséjét, ergo tanulságot sem tud megfogalmazni, távolról sem jelenti azt, hogy nincsen tanulság. A por – az szállong, mindenek felett, hiszen „isa por és hamu vagyunk” (lásd Halotti beszéd), vagy ahogy a Porvers mondja: „ez a porszem/igen hiú/volt, igen-igen/büszke arra:/becsületén/még nem /esett/soha-soha/folt./Mert, hogy mondjam/(vagy ne mondjam?):/ez a porszem,/sejthetitek,/magyar porszem/volt.”
Kínos dolog elmesélni egy verset, még ha hosszú is, de nincsen mentség: a Porversnek csak úgy van értelme és tanulsága, ha végig követjük a más tájakra igyekvő porszem vándorútját, meghallgatjuk útra kelésének motivációját és beleéljük magunkat abba az állapotba, hogy bármerre telepedjen is meg, bármerre vesse is a sors, a földi létnek egyetlen nagy közös törvénye munkál életünkön: „Akárhol is/szállt le/a napra-vágyó/legény,/ott érezte/magát/”sifonja”/tetején./Itt-ott világos/volt/itt-ott tán/sötétebb,/de a porrongy/helyét/átvették/a gépek./Aki nem vigyázott/eléggé/magára,/azt bizony/bekapta/a porszívó/zsákja…”

És akkor? – kérdezzük a költőtől. – Hát egyáltalán nincs remény? Amire aztán az egyik kötet végi vers kerek perec válaszol – a Fűnek lenni:

Fűnek lenni, fűnek lenni,
fűnek lenni nem akartam.
Torony lenni, torony lenni,
torony lenni, azt akartam.
Ámde lassan elvár a föld,
hogy magamat fűnek adjam.

(Megértettük…)

*

Meglepő változást észleltem, a kötetet olvasva, Kenéz Ferenc én-tudatában. A Cérnafű költője mintha mára elfogadta volna azt az állapotot, hogy előbb-utóbb fölötte is múlik az idő. Korábbi köteteiben Kenéz egy fiatalos – helyenként örök-kamaszos – szemszögből ítélte meg a világot, vagy ha nem is, de valamiféle kortalanságot mutatott; amilyennek álmában látja magát az ember. Olyannak, akinek nincs árnyéka, nincs kortudata, képes elbeszélgetni halott szüleivel, a fűben hemperegni régen felnőtt és napi gondoktól emésztett gyermekeivel, mintha lehetséges volna bármiféle visszalapozás az élő naptárban; az álombeli ember ruganyos, szellemes, de nincsen arca és a hangja is csak akkor erősödik föl, amikor gyötrődve felkiált álmában és riadtan megébred belé… Ezt a kortalan Kenézt már nem találni a Cérnafűben: több helyen is, zokszó nélkül megadja magát a kérlelhetetlen időnek; igaz, előbb azért még csak bundát cserél egy sárga szemű macskával (Macska fut át), s a lelkére köti:

Ha asszonyom a heverőn lesz,
bújj lábaihoz megremegve,
s ha rád néz, sárga szemeiddel
emlékeztesd a szerelemre.

S ha rákérdezne, hol vagyok,
csak ints az őszi kertre:
még látni bundám, amint belevész
a meggypiros szürkületbe.

Később, egy verses medve-játék végén félig-meddig nyíltan is belátja:

Kitelt lám
a medve-élet,
a hoppsza
a mackóké lett.
Aztán ajtót nyit
fenn Péter,
s mér, mér, mér a
hoppsza-méter.
(A hoppsza-mackók ámulatos élete – Nyugdíjazásomra)

A Porvers-et pedig már egy kimondottan bölcs vénember írja, pontosabban dobja sutba – legalább is a történet szerint:

Eddig
jutott
el az író,
az ő 
porszemével,
de nem került
kapcsolatba,
nem került
az éggel.
No hát akkor
vigye ördög
el ezt a
mesét,
s vigye vele
a világnak
összes
porszemét.
Odafönn, a
fénylő égben
ott fenn, 
valahol,
egy porszemtől
meg nem áll a
nagy csillag-
motor.
Ami nekem
értékes volt,
másnak tán
szemét.
Így aztán
az öreg író,
már elunta
a mesét.
A pokolra 
kívánta a
kedvenc
porszemét.
Jött az ördög,
jött is rögtön,
és elvitte
a mesét,
de a port
azt reá hagyta,
a port s
életét.
Porszem-mese,
dajka-mese,
végül mit sem ér,
por borítja el az írót, 
por és
nem babér.


Szerencsére, s nem csak a vers szerint, világunk fölött a végtelen az úr, s így minden kezdődik elölről… Vagy minden folytatódik?

Cseke Gábor

Az irodalom kalandja - Kántor Lajos és Láng Gusztáv értelmezésében

Végre, megjelent a Száz év kaland. Erdély magyar irodalmáról című kompendium (Bookart, 2018), ez a Kántor Lajos és Láng Gusztáv szerzői kettősének laboratóriumában fogant tekintélyes – 800 oldalas! - munka, amely bár bevallottan esszégyűjtemény, jellegben és formában mindjárt odakívánkozik Pomogáts Béla Magyar Irodalom Erdélyben című három kötetes irodalomtörténete mellé. Szomszédságában pedig értelemszerűen elhalványul az 1970-es (és 1973-as, javított kiadású) Kántor-Láng, a Romániai magyar irodalom 1944-1970, benne Réthy Andor tekintélyes, témába vágó könyvészeti adalékával.

Mondhatnánk: ami volt, az elmúlt, s ami benne érték, az megmaradt... 

Hiszen a sokat vitatott első Kántor-Láng amolyan muszájherkulesi teljesítmény: egy átfogó irodalomtörténethez írt erdélyi fejezet könyvvé bővítése és nyilvánosságra hozatala, ahogyan erről Láng Gusztáv a Kántor-Láng című, a mostani esszégyűjtemény élén található előadása (pontosabban: annak írott szövege) lerántja a leplet.

A mostani, a kései Kántor-Láng ettől gyökeresen különbözik: a két szerző nagyjából már befutott életútjának azokat az irodalomtörténeti bizonylatait gyűjti egybe, a kellő rendszerezéssel, amelyeket Kántor Lajos hirtelen halála miatt a szerkesztő Dávid Gyula segítette végleges, összehangolt struktúrához. Valóságosan is virtuóz irodalomtörténészi „kamarazenélés” tanúi lehetünk, miközben e súlyos könyvet forgatjuk, és miután feltérképeztük a szerzők felállította koordináta-rendszert, kitapogattuk az elmélyülésre és részletezésre ítélt csomópontokat, nyugodtan átadhatjuk magunkat a szeszélyes lapozgatásnak – oda nyitva ki a kötetet, ahol az nekünk tetszik –, Erdély magyar irodalmáról hol Kántor Lajos értelmezésében, hol Láng Gusztáv megközelítésében alkothatunk részletekre vonatkozó, hiteles képet. A két szerző mindenek előtt a teljesítménnyel foglalkozik, lehetőleg hátat fordítva mindenfajta illedelmes protokollnak, s mivel könyvüket nem folyamatosan, jelen időben írják, fejezeteit jórészt a kritikusi-irodalomtörténészi életmű legkülönbözőbb szakaszaiból és polcairól válogatják s illesztik össze, olvasóikként mi csak ámulni és örvendezni tudunk afölött, hogy a múlt század hetvenes éveiben történt közös fellépés hálátlan ódiumát vállaló Kántor Lajos és Láng Gusztáv szemmel láthatóan ugyanazt az utat járták, még ha a gyakorlatilag leírt útvonalak sokban olykor el is kanyarodtak egymástól –, amin az 1970-es közös kaland hatására elindultak. Olyan ez az idő fölötti „összehangzás”, mint amikor egy versben összecsendülnek a sorok és egymásra találnak az alliteráló szavak; amikor úgy érezzük, hogy csakis így és nem másként állhatott össze az Erdély sorsába épülő száz évnyi irodalmi vergődés értéktára, művekkel és alkotókkal, erényekkel és tévedésekkel, partnerségekkel és kínzó magánnyal, utánérzésekkel és mellőzésekkel, ideológiai útvesztőkkel. Az összbenyomás mindenképpen biztató: van mit számba venni, van mire hivatkozni és van amit folytatni, illetve meghaladni.

Az új Kántor-Láng immár merészen, minden eszmei óvatoskodás nélkül kimondhatja: Erdély magyar irodalmának nem csak értékei vannak – már régen túljutott a „címek és évek”-en –, hanem irodalmi emlékei, hangulata, miliője, legendáriuma, nyereség- és veszteség listája, vannak kudarcai s vannak vérbeli szerkesztői, akiknek íróasztalán, most láthatjuk: rend van. De ez a jól végzett munka rendje: a nyilván- és számontartás felelőssége. Kántor-Láng ezekhez nagyon értettek. Ezért lehet ma munkájuk valódi kézikönyv. 

Cseke Gábor

(A recenzió a Hargita Népe számára készült)