 |
| Népszava-fotó |
Második
énemtől búcsúzom: csak így, egyszerűen.
Annyi
mindent kaptam, tanultam tőle életemnek egy fordulatos, kritikus
szakaszában – valamikor az elmúlt évezred utolsó évtizedében
–, amennyi még egy életre elég lenne.
Egy napon
születtünk, s bár én volnék az idősebb, kettőnk közül ő a
bölcsebb. A tapasztaltabb. S lám, most még a sietősebb is...
Én
Kolozsváron születtem, ő gyermekkorának jó néhány nyarát
töltötte Kolozsváron, közeli rokonainál. Ottani kisvilágunk is
gyakorlatilag közös fertályra – a Rákóczi útra és környékére
– szűkült. Meg a Szamos és gátja szomszédságára.
Kapcsolatunk
több szakaszt élt meg.
Az első
egy virtuális időszak volt, amikor is évekig dolgoztunk egymás
keze alá az internet segítségével anélkül, hogy személyesen
találkoztunk vagy szót válthattunk volna. Később következtek a
ritka, de tartalmas találkozások, beszélgetések, egyeztetések.
Ezzel párhuzamosan az alkotó együttműködés alkalmai és
céltevékenységei fokozatosan megritkultak. Mindegyikünk ment
tovább a maga útján. De sose feledtük s tagadtuk meg a szorosan
együtt futott éveket.
Először
rávett, hogy virtuális erdélyi magyar költészeti antológiát
szerkesszünk. Én szállítottam a nyersanyagot, ő adta hozzá az
interneten való jártasságát és szakértelmét. Meg a munkamániás
teherbírását. Majd következett a kortárs román líra magyarra
fordított alkotóinak és műveinek a bemutatása, egy újabb
antológiában. Közben Iván szabadúszó lett és mintegy
kalandvágyból, néhány hónapon át gyakorlatilag elvállalta az
RMSZ budapesti beszámolókkal való tudósítását. Ő szoktatott
hozzá mindennapi munkájának ütemével a friss, internetes
újságíráshoz, amikor jóformán meg sem születik az anyag és
percek alatt máris a több száz vagy akár több ezer kilométer
távolságra található szerkesztőség asztalára juthat a friss
tudósítás. Tőle tanultam meg a számítógépes
könyvszerkesztést, az elektronikus könyvek előállításának
technikáját és esztétikáját, ő vezetett be a Magyar
Elektronikus Könyvtár világába, s közben internetes naplója
felületén helyet adott Milos könyve című, 2002 pünkösdjétől
2003 pünkösdjéig tartó blogomnak. Kapcsolatunk ekkor vált igazán
meghitté és mindennapossá, én megírtam az általában napi
rendszerességgel elkészülő "penzumomat", Iván pedig
reggelre azt értően blogba is szerkesztette. Nem egyszer még
kommentárt, alkotó megjegyzést is fűzött az olvasottakhoz,
tanácsai, véleménye nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy később,
a közöltek alapján, megszülethessen Jelentések - magamról című,
öngyógyító visszaemlékezésem.
Hetente
gondozta és nyilvánosságra segítette a Romániai Magyar Szó
útirajz mellékletéből kinőtt internetes rovatot, a Kalandozót,
egészen a lap s a melléklet megszűntéig.
Aztán egy
ideig én tudósítottam az ő budapesti lapját, a Népszavát,
amely mellett élete végéig kitartott.
Mindig
volt valami elfoglaltsága, aminek a végén tetteket, értékeket
mutathatott föl.
Számítógépeink
több szállal összekötve, másodpercnyi pontossággal tudósítottak
a másik állapotáról. Ha hónapokig nem írunk egymásnak egyetlen
szót sem, nagyjából biztosan tudjuk – egymás indernetes
oldalait fölkeresve –, kit milyen kérdések foglalkoztatnak,
hogyan, merre kanyarodik az élete. és amikor hirtelen úgy tűnik,
hogy a másik segítsége nélkülözhetetlen, akkor a forró dróton
maradéktalanul elértük egymást; ott és úgy folytattuk, ahol és
ahogy abbahagytuk.
2005 őszén
interjút készítettem vele. Akkor az addigi újság- és prózaíró
így vallott irodalmi ambícióiról: „Soha
életemben semmiért nem tettem semmit. Hagyom, hogy a dolgok
menjenek maguktól, ahová akarnak. Aztán vagy rossz lesz, vagy jó
– s meg kell mondanom, ennek a magatartásnak többnyire jó a
vége, bár sok gyötrelemmel is jár. Írogatok, éppen mostanában
például Avram Cyrill verseit, amik persze legalább annyira az
enyémek, mint az ő művei... én mindig totális életet szerettem
élni, és egyáltalán nem érdekelt, hogy miben milyen gátak
vannak. És alapjában véve rossz előadónak találom magam, de
közben azt is tudom, hogy van abban valami jó, ha az író mesél.
Egy kicsit visszatérünk oda, ahogy az irodalom keletkezett: az
emberek ücsörögtek a tűz körül, aztán az egyik elkezdett
beszélni. Jó történeteket mondott, és a többiek akkor se
zavarták el, ha tudták, hogy egy szó sem igaz belőle. Ezekből
lettek később az írók. Jó dolog írónak lenni. Még olyannak
is, mint amilyen én vagyok: én „kis” író szeretnék lenni, és
az az életcélom, hogy írjak három jó novellát. Ötven éves
korom után azzal leptem meg magamat, hogy elkezdtem verseket is
létrehozni: a már csak bennem élő Avram Cyrill költeményeit."
Egyidőben
tartott születésnapjainkon rendszeresen új munkáinkkal leptük
meg egymást. 2009-ben például azzal állt elő, hogy kereken 111
haikut ír majd, amelyek születésének folyamatát bárki
végigkísérheti majd az interneten. A hírre egy gúnyverssel
válaszoltam, de amikor láttam, hogy szándéka komoly s a terv a
megvalósulás felé halad, újabb interjút kértem tőle: miért
éppen haiku? - volt a kérdés.
"
Azt szeretem a haikuban, hogy elképesztően fegyelmezett forma. Nem
véletlen, hogy a kötött műfajok kialakultak és élnek is a
költészetben. A forma fegyelme arra kényszeríti a költőt, hogy
tudomásul vegye a nyelv anyagi természetét, és megküzdjön annak
ellenállásával. Ez valamiért jót tesz a gondolatoknak.
Nyilvánvaló, hogy ugyanazt, amit egy haikuban mondok el, el tudnám
mesélni tizenhét helyett száz vagy ötszáz szótagban is. De
valamiért a haiku rendje varázslatossá teszi a munkát is meg a
befogadást is. Nyilván ezért lett olyan népszerű a Japánon
kívüli világban is.”
2013
nyarán aztán a soros születésnap már a kórházban érte
Andrassew Ivánt: agy-, tüdő- és vesetumort állapítottak meg
nála. Sokk volt ez nekünk, akik ragaszkodtunk hozzá és becsültük,
de még nagyobb sokk az ő számára, aki a nem az ő léptékére
berendezett világból rendszeres látleleteket küldött – nem
saját magáról, inkább a Szenvedés Házáról. Nem tudom, mit
reméltem tőle, de én ekkor görcsösen az ő 111 haikujához
menekültem. A fejembe vettem: amíg ezzel foglalkozom, amíg élnek
bennem a sorai, nem érheti baj a barátomat. Különösen az
alábbiakra figyeltem föl:
Baljós
napok
Ma
elmehetsz még.
Mintha
csak úgy mászkálós
kedvedben
lennél.
Lassú
forgás
Most
már ráérünk,
mint
az erdők, az esők,
a
kövek, a Nap.
Ennyi
Üres
szívünket
megtöltöttük
semmivel.
Ez
volt az élet.
Egy év
múlva, némileg az ő hatására, magam kezdtem tűnődő
jegyzetsorozatba, Ivánnak dedikálva. Tartós felépülését
remélve. Az összegyűjtött anyagot legutolsó születésnapjára
postáztam. Restelkedve ígért valamit cserébe. Még megírta,
mennyire örvend, hogy az Élet és Irodalom nemrég hozta egyik
karcolatát. Egy ideje nem bővülő távoli internetes naplójában
ez az írás az egyik utolsó bejegyzés.
És...
ennyi volt?
Remélem,
nem. De te azért csak menj, békével – eleresztelek.
Publicisztikai
plebejus harcainkat tovább írják/vívják mások. (Reméljük...)
Minden többi: Idő Úr belátására van bízva.
Cseke
Gábor
(az írást a maszol.ro felkérésére írtam)
