A dió feltörése (6)

Olvasónapló Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

A valamikor Nagykárolyban élő (azóta az anyaországba áttelepült) Murvai György fotóművész e közönségességében is zseniálisan pontos felvétele évtizedek óta kísért.
A nagyváradi Premfotón fedeztem föl magamnak, s az extázist illusztráló jellegzetes, megismételhetetlen mozdulat egész fiatalkorom hangulatát örökítette meg. Az erdélyi rock-nemzedék emblematikus képe ez, annak ellenére, hogy számos felvétel készült a zenei élet számos hasonló megnyilvánulásáról.
Meglepődtem, meg talán nem is, amikor a képet viszontláttam a Garabonciások című kötetben. Aztán megbékéltem: hiszen a kép éppen úgy tartozik hozzám, akár a Garabonciáshoz – elvégre az 1979-es szatmári Ifjúmunkás Matinén, a banda előadásán kapta lencsevégre a jó szemű fotós, megfogalmazva ezzel a zenei élmény lényegét – a pillanatnyi extázist.
A fotó engem évekkel utána versre ihletett, amit igazából ma sem szégyellek, sőt büszke vagyok rá, hogy megértettem a kép rejtett üzenetét… Amit most a könyvből is kiolvasni véltem… Mondanom sem kell, hogy a saját könnyűzenei élményemről, lelkiállapotomról adtam jelzést sorokban… (Persze, akkor még nem láttam át igazán, milyen rejtett üzenetek lehetnek egy pár perces, neki-nekilendülő, veszett dobpergésben...)

dobszóló

nem tudni ki
adta kezembe a dob-
verőket de már
félórája püfölöm
a feszes bőrt tudom
hogy egyes fülek
miként a tátika este hamar be-
csukódnak ennyi dübörgő
indulattól nem is
azért ütöm oly makacsul a vissza
visszatérő ritmust hogy a
karom sajog belé tulajdonképpen
bármikor abbahagyhatnám
egy fergeteges
fináléval beleadva
apait anyait
facsaró víz az ingem
tudom hogy a végletekig
feszítettem a húrt ha
dobolás közben egyáltalán
beszélhetünk húrról most
látom mekkora nonszensz
vagyis zagyvaság
de ha nem vernék rá ki tudja
mi jönne utána a
pillanatokig beálló csendtől félek ez az igazság
hogy csak a hajlongás maradna
meg és a verejték kapkodó
törölgetése innen onnan az illedelmes tapsok
mit sem érnek
akár ketté is törhetném a
még mindig őrülten motollázó
verőket szóljatok rám
hogy elég volt
de áhítattal hallgattok
pedig oly szívesen ülnék
köztetek én is
dobhártyámon
dobszólóval
vakon

*

Mivel óhatatlanul a szubjektív benyomások talajára tévedtünk, itt kell megemlítenem a könyvnek azt a fejezetét – függelékét –, amelyben Csutak István, a Garabonciás vezetője a maga enyhén szarkasztikus, csipkelődő stílusában elmeséli útját a zenei pódiumig és vissza, felidézi a könnyűzenei élet alakítóihoz fűződő meghatározó emlékeit, élményeit. Mindaz, amit szöveges-képes összeállításból nyerünk, jóval túlmutat a magánemlékeken, egyfajta Csutak-féle dobszóló, amit jó lett volna, ha minél több beat-(rock-,folk-stb.) zenészünk még idejekorán papírra vet, hogy a Sarány István által jobbára kikövetkeztetett „regény” történései életre kelhessenek. 
De jó, hogy legalább most, a 25. órában akadt egy vállalkozás, amely kíváncsian visszatekintett a nem túl dicső, de nem is érdemtelenül felsejlő kezdetekre, az olvasó pedig, a mai Garabonciás (Wandering Magicians) ajándék-zenéjét hallgatva ráébredhet arra, hogy a késedelem immár behozhatatlan – a huszonnegyedik óra odalett. 
Ez már egy egészen más nap...