A MEK-be került Nyolckampó-ról

Újabb Krebsz-könyv tölthető le a Magyar Elektronikus Könyvtárból. Először a Káfé főnix honlapon jelent meg, majd Jánossal közösen digitalizáltuk, s most a megjelenés kapcsán kérdés-felelünk. Az interjú a Káfé főnix számára készült. Én kérdezek, Krebsz János válaszol.

Fedőlap, Gergely Tamás fotójával

1. Mostani regényed - az Igazi Péhowardtól eltérően - direktebbül építkezik az átélt és a dokumentálható valóságból. Melyek belőle azok az építőkövek, amik a Te személyes élményeid-tapasztalataid is egyben?


Úgy döntöttem, most komolyan veszem a kérdezőt, és kimerítő válaszokat adok. Természetesen a saját élet az alapanyag - bizonyos önigazoló távolból. És még nekem is kell valamennyi idő, majdnem tíz éve megírtam ezt a regényt, próbáltam egy-két helyen elsütni, nem túl rámenősen, aztán itt nyílt lehetőség.
 A katonaság mint férfiélmény, s lassan a világból kikopó szolgálat, nekem nagyon tragikusan indult, illetve, ahogy olvasható, hatalmas sikersztoriként beindult, aztán - kis botlás, nagy hasra esés - végzetesbe fordult. Minden személyes, és minden megmagyaráztatik… A megírás - értelmezés elsősorban magamnak, de nem a tanulságért . Inkább hozzájárulás, adalék a világ egyfajta magyarázatához.


2. Miből táplálkozik Nálad az a kemény, de egészséges, szarkasztikus kritikai szellem, amivel negatív élményeidből is pozitív energiákat éleszt?


Azt hiszem: negatív módon nem lehet élni. Számomra is meglepő, hogy pozitív az egésznek a kicsengése, életem mélypontjának megírása. Az a bizonyos egészséges, szarkasztikus szellem kritikussá tesz mindennel és mindenkivel szemben (ez azt hiszem, az értelmiségi lét egyik lába, a másik az általános, széleskörű érdeklődés ) - de ez csak akkor tisztességes, vallom, ha önmagunkkal szemben is alkalmazzuk. 


3. Hogyan fogalmaznád meg a Nyolckampóban elmesélt történet(ek) "eszmei mondanivalóját", "tanulságait" - természetesen a gyengébbek kedvéért?


Nem a gyengébbek, hanem a kialakult többség kedvéért. Hosszú tanulmányt érdemelne, talán valaki már dolgozik rajta, az elmúlt diktatúra értelmezése. Fölnőtt és többségbe került néhány generáció, amely történelemként tekint a szocializmus időszakára, s számonkéri azokon, akik akkor is éltek, hogyan lehetett kiszolgálni egy olyan embertelen (abszurd, elnyomó, igazságtalan stb.) rendszert? Ezen a tájon mindig abszurd a helyzet, és mindig igazságtalanságok tombolnak a  hatalom szintjén (a viceházmestertől a polgármesterig és az igazoltató rendőrtől a miniszterelnökig). És van egy rejtett, bujkáló, alkalmazkodó „normális” réteg a társadalomban, amely tompítja a hétköznapi élet szintjén a fölülről nyomatott hülyeséget, szolidáris az éppen vesztesekkel, a túlélésben szövetséges. És akkor hívhatják fasizmusnak vagy szocializmusnak az aktuális berendezkedést, mert mindig helyzet van, csak annyi változik, hogy éppen fiatalon és rugalmasan kapjuk az ütést, vagy tapasztalattal megvastagított bőrrel páncélozzuk az érzékenységünk… Nem tudom, ez direktben kijön-e a Nyolckampóból.


4. Van-e könyvedben olyan történet, amit most, utólag legszívesebben kihagytál volna? Mennyire vagy tudatos alkotó, illetve mennyire ösztönös Nálad a meseszövés?


Ki nem hagynék, maximum átfogalmaznék, magyarázattal látnék el passzusokat. Illetve, valahogy meg kellene írni azokat a megtörtént sztorikat, amelyeket a tudatos-tudatlan mérlegelés írás közben kimaradásra ítélt. De, önmagukban csak katonasztorik, bővíthetnék a mű belvilágát, ha pedig a hozzáfűzött értelmezésekkel akarnám megírni, az már nem a Nyolckampó világa lenne, öregebb lettem, nem bölcsebb, csak másképp írnám az egészet. 
Az ösztönös és a tudatos aránya - kemény kérdés. Történeteket mesélünk, tudatosan akarunk ezekkel valamit a hallgató tudatába átvinni, és ösztönösen „kihegyezzük” optimistára a történetet, vagy hagyjuk, hogy az éppen aktuális világlátásunk hangszerelje vidámra vagy szomúságossá. Büszkén és tudatosan vagyok ösztönös.


5. Munkáid nyilvánosságra kerülése, a tudat, hogy nem csak tucatnyian olvasnak, mennyire ösztönöz/visszafog az írói munkában?


Nem érdekel, hogy mennyien olvasnak. Hazudok, amikor ezt mondom, de nagyon rosszul viselem azokat az olvasókat (újságíróként elsősorban), akik feltételeznek valami hátsó indítékot, rejtetten aljas befolyásolási szándékot, vagy csak félreértik a legtisztább őszinteséget, és - az internet által felkínált névtelenségből - lehülyéznek, lekomcsiznak meg ilyenek.
 Mostanában nincs írói munkám. A Káfé számára előszedem a polcról néhány megporosodott írásom, és köszönöm a nyilvánossághoz segítő ügybuzgalmat, amit ebben a kávéházban - még mindig kicsit idegenként üldögélve - megkapok. Kösz, jó itt, veletek.