 |
| Pusztai Péter: Hány az óra? |
*
Nem stimmel…
Mottó: Az élet néha túlontúl tökéletes. Néha meg nem. Olyankor úgy érezzük: valami nem stimmel.
* „Pataki mamája behívta őket, hogy kapjanak be egy-két képviselőfánkot, amit éppen akkor vett ki a sütőből.”A mondatot bizonyos Tibor Fischer írta le A béka segge alatt (ford. Barth István, Magyar Könyvklub, 2005) című regénye 32. oldalán. A szerző 1959-ben Stockportban született, miután kézilabdázó szülei 1956-ban disszidáltak és Angliában telepedtek le. Tibor Fischer Londonban nevelkedett, Cambridge-ben tanult, 1988-1990 között Budapestről tudósította a The Daily Telegraph-ot. Amúgy sikeres regényíró (Man Booker-díjat is kapott), idézett regényét édesapja élettörténete ihlette, s 1993-ban a Granta irodalmi folyóirat a húsz legjobb fiatal angol író közé választotta. Fenti mondata azt sejteti, hogy szerzője nem túl otthonos a konyhaművészetben. A képviselőfánknak ugyanis csak a burkolatot jelentő tésztája készül sütőben, amit előbb jól lehűtenek, felvágnak, majd hidegen töltik meg vaníliakrémmel és tejszínhabbal. És csak utána kapják be – de akkor nagyon.
* „Elérkeznek a Fő utcán lévő trafikhoz… Attila bemegy az üzletbe. Jolán nem, de az ablakon keresztül látja (könyvének 451. oldalán írja), hogy öccse sokáig válogat, azt hiszi, szivarosdobozban matat, mert időnként szívesen gyújt szivarra. Most figyeljünk: ‘Másnap mondotta a trafikos, hogy zsilettpengét vásárolt. Pedig nem volt borotváló készüléke; eldugtuk.’ Miért kellett másnap eldugni a zsilettpengét, amikor már aznap este halott volt?!” Részletet olvashattunk dr. Garamvölgyi László Hogyan halt meg József Attila (Pallas Antikvárium Kft, 2001) című munkájának 133-134. oldaláról. Az Országos Rendőr-főkapitányság egykori újságíró-szóvivője végig azt bizonygatja könyvében, hogy József Attila egyszerű közlekedési baleset áldozata lett, az öngyilkosságot a halála utáni ködösítések és félremagyarázások állították be. Minden apróbb-nagyobb ellentmondást felleltároz tétele igazolásához, ám az idézett esetben buzgóságának áldozata lesz; öccséről szóló közismert könyvében József Jolán ugyanis csupán azt állítja: nem volt borotváló készüléke, mert eldugták. Nyilván, nem a zsilettpengét, hiszen arról nem tudtak a halála előtt. Csak a készüléket… (Persze, mint a “végeredményen” látjuk, hiába…)
* A napi postát veszem ki tömbházunk bejáratánál, a postaládából. Egyik szomszédom, kifelé haladtában, bizalmasan hozzám hajol: – Most halt meg az apósom. Fél órája, hogy kiszenvedett... Úgy hangzik az egész, mint egy hétpecsétes titok, amiről nekem nem is volna szabad tudnom, de ő azért mégis elárulja nekem. A meglepetéstől lemerevedek, majd hogy gépiesen azt nem mondom: „Szívből gratulálok!” – de szerencsére már nincs kinek; a szomszéd azóta messze jár…
Családi dolgok
Mottó. A költőknek, íróknak is van családjuk. És ők is szeretnek, mint mindenütt az emberek. Csak talán egy kicsit másként… Vagy mégsem?
* Nyáry Krisztián kommunikációs szakembert, kiadót és irodalomtörténészt ma már az egész magyar nyelvterület ismeri. Így szerettek ők cimű, a Facebookon indult, majd könyvvé terebélyesedett, két kötetes képeskönyvében az irodalomtörténetnek nem a komoly, inkább a “családi” oldalát mutatja – az írói-költői szerelmeket, érzelmi kapcsolatokat, szikár kis történetekbe csomagolva. Nem olyan régen Erdély több helységét is fölkereste, ahol rajongó olvasói várták és itták szavait. Sűrűn szabadkozva igyekezett elhárítani a felé áradó elismerést: tudja, hogy ez nem az ő személyének, hanem a közönségnek kedves intimpistáskodásnak szól. Szeretünk belenézni az ismerőseink, kedvenceink magánéletébe, még akkor is, ha az úgymond nem ránk tartozik.
Én a csíkszeredai találkozóra jutottam el, a vendég itt sem úszta meg kérdések nélkül. Előadása után mindjárt nekiszegezték: mit tud Móricz Imréről? S a vendég, alaposan képzett mindentudóként már mondta is: az csak az irodalomtörténet megszépített változata, hogy Csibe – hivatalosan Littkey Erzsébet – egyszerűen a Móricz Zsigmond fogadott lánya lett volna. Igazából az író naplójából derül ki, hogy jóval több volt köztük az apa-lánya viszonynál.
Megismerkedésükről is többféle történet kering. A “hivatalos”: az író öngyilkosságtól rántja vissza a lányt a budapesti Ferenc József hídon. A mendemonda: Csibe nézte ki magának a gyakran arrafelé sétáló férfit. Találkozásuk után egy órával szállodába mentek, ahol reggelig együtt maradtak.
Az írónál 37 évvel fiatalabb Csibének Imre nevű fia is született, akit Móricz a maga nevére íratott. Másfél évig éltek együtt, hármasban – anya, apa és fiuk -, majd az író halála után, Imre nevelőszülőkhöz került…
2013-ban így emlékezett vissza ezekre az időkre Móricz Imre: “Anyám később magához vett, ám mikor a nevelőapámat ‘Apunak’ szólítottam, félrehívott, és azt mondta: ne hívd őt így, mert a te apád Móricz Zsigmond.” Nyáry Krisztián szerint a nem teljesen tisztázott titkokat mindig úgy kell hagyni, ahogy vannak. Tény, hogy Móricz Imre, aki gépészmérnök lett, nagyon hasonlít az íróra, csak a két jellegzetes Móricz-bajusz hiányzik róla…
* Ma is úgy tudjuk: Ady Endrének nem volt egy szál utóda sem. Se Csinszkától, se mástól… Pedig a két világháború közötti újságirás neki is tulajdonított egy Csucsán született törvénytelen gyereket. Erről a jeles genetikus, Czeiczel Endre is ír a Kortárs 2000/7. számában (Ady Endre családfájának és sorsának értékelése). “ A csucsai legenda szerint 1917-ben született egy fia a falubeli mosónőjüktől, aki Benamy Sándor szerint: ‘Gyönyörű teremtés volt, csupa női titok, hamisság!’ A fiú a Csucsai Péter nevet kapta, és Ady barátja, a költő Octavian Goga (a későbbi miniszter) nevelt fiaként nőtt fel. Goga volt ugyanis a csucsai vár későbbi tulajdonosa… Állítólag maga Ady is beszélt e fiáról barátainak. A fiatalember költészettel nem foglalkozott, a nőkkel annál inkább… A II. világháború után traktorosként, majd később kétkezi munkásként tartotta el magát. Mindezek azonban – szemben Léda magzatával – nem bizonyítják Ady Endre apaságát. Sőt, jogos feltételezni termékenységi zavarát, amit fiatal korában szerzett és későn kezelt kankójára visszavezethető mellékhere-gyulladása okozhatott.”
A legendát hivatalosan Benamy Sándor újságiró vitte a köztudatba, aki emlékírásában (A XX. században éltem, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1966) elmeséli találkozását a titokzatos csucsai fiúcskával (“A kastély kertjében éppen lemászott az egyik fáról egy gyerek, s amikor a földre ért, és ránézte m, mintha Adyt láttam volna a gyermekarcban…”) s töredelmesen bevallja: “A legnyomósabb, élő érvet meg is leltem: magát a fiúcska anyját, Brudasca Anikót, aki szobalányként szolgált a fiatal Ady-házaspárnál… Olyan nyílt célzásokat szegeztem neki, amelyeke4t meg kellett hogy értsen. Egyenes választ azonban nem kaptam tőle. Csak – mosolygott… Bevettem magam a csucsai kis vasúti indóházzal szemközt az emeletes szállodácskába, ott rögtön megirtam s világgá röpitettem különös találkozásom hirét.” A felfedezést többször is felkapta, majd cáfolta a magyar sajtó, míg Benamy Sándor gyakran ki-kiutazott Csucsára, “hogy ellenőrizzem ‘gyermekemet’, aki – ma már félek – talán csakugyan inkább az én szüleményem volt, mint az Adyé.”
Ezek után érthető, hogy az irodalomtörténet azon is morfondirozik, s különféle írott dokumentumok értelmezése után kutat, hogy az Ady-féle házasságban Csinszkából egyáltalán asszony lett-e, avagy szűzen élte túl ama különös házasságot…
Mi folyik a csapból?
Mottó: A legjobb, ha friss, tiszta, egészséges ivóviz. De sajnos, ez sokszor nincsen igy. előfordul, hogy kampányok zubognak elő a csapból, s olykor döbbenten vesszük észre, hogy mi magunk…
1956 hat évtizedes emléke úgy vetült ennek az esztendőnek az elejére, mint szikrázó hóra a téli fasor árnyéka. Mégis az történt, hogy sokan csak akkor vették ezt észre, amikor már a hat évtizedes esemény évfordulója az ablakon kopogtat. Ezért aztán most úgy tűnik: minden vízcsapból ’56 csorog.
Ma éppen október 23-át írunk. s a marosvásárhelyi Somostetőre a környezetvédők hulladékgyűjtő akciót időzítettek. Mikor ezt a marosvásárhelyi rádió annak rendje s módja szerint beharangozta, felháborodott betelefonáló tiltakozott: micsoda dolog, a magyar forradalom emléknapján ilyen prózai foglalatossággal múlatni az időt! Szégyen-gyalázat…
Ilyesmit hallván, úgy érzem: megáll az ész. Vagy mégsem?
1956 pedig tovább csordogál a csapból, méghozzá teljes joggal.
Október 20-án, a vásárhelyi rádió Naprakész adásában egykori ötvenhatos elitélteket – személy szerint Dávid Gyula irodalomtörténészt, szerkesztőt, illetve Varga László nyugalmazott református lelkészt, mindketten jócskán túl a nyolcvanon – szólaltatott meg. Mit is tehet mást egy emlékműsor? Kérdezi a még életben maradottakat. Akikről rendre kiderül, hogy mind jobban fogyatkoznak. Dávid Gyula mondta: a közvetlen tanúk közül az utóbbi időben nagyon sokan elmentek. Megkérték, hogy a Kolozsváron született, vagy ott élő 56-osok 30-40 nevet tartalmazó listájáról nevezze meg a még élőket. Az eredmény: 4 személy, közülük is egy kiköltözött Sztánára, s a fennmaradt három közül – “én vagyok az, akit ilyen flottul elő lehet rángatni, amikor emlékezni kell”.
Erről van szó: megtalálni a még élő emlékezőket. Akik régen is csak azt mondták, ami a meggyőződésük, és ma sincs szándékukban változtatni a vallomásukon. Nehéz, már-már gyötrő teher lehet, ha az ember slágernek érzi magát, mert kedvenc lemez módjára mindig ugyanarra a pódiumra invitálják. Nem csoda, ha Dávid Gyula igy búcsúzott a riportertől: “Örvendek, ha emlékezésemmel segíthetnek azoknak, akiknek szükségük van 56 emlékére. És egy kicsit szorongok is, amikor minden vízcsapból én folyok ki.”
Ötvenhat – mint sorsunk fölött virrasztó gondolat – sokféle alakban tűnik fel. Egy régi fotón, egy szobron, egy siremléken, egy olvasmányon.
Schifferné Szakasits Klára Holtvágányon cimű emlékezését olvasom (Könyvértékesítő Vállalat, Budapest, 1987). Az asszonyét, akit apja – a demokratikus Magyarország második elnöke – és férje koholt vádak alapján történt letartóztatása után, öt kicsi gyermekkel Debrecenbe deportálva ténylegesen is számkivetnek, és aki 1956-ig kegyetlenül vívódik az eszme és valóság kiáltó ellentmondásait átélve, a mindennapi élet rámért nehézségeivel. Ezt írja, hiteles tanúként, az ötvenhatos “olvadásról”:
“Ötvenhat nyarán sokszor gondoltam arra, hogy mennyiféle érzés lakozik az emberekben. Hogyan tudják változtatni jó és rossz arcukat, hogyan tud megférni egy emberben többféle énje. Az egykori hideg, elutasitó arcok mosolyra derültek, és a korábban néma ajkak csodálkozva nyíltak ki, és sürgetve kérdezték: hogy is volt? Hol is voltatok?… Majd az eddig zárt ajkak elkezdtek mesélni, igazolni önmagukat. Beszéltek a szorongásról, az elszenvedett sérelmekről. Beszéltek, meséltek, mi csendesen hallgattuk őket. Sokszor úgy éreztük, hogy tőlünk várják el, hogy sajnáljuk őket.”
1956-ban nagyon sokan felébredtek. Hogy aztán újabb és újabb álmokba merüljenek…
Csak írni, csak írni…
Mottó: A tényekkel soha nem volt bajom. Legfeljebb csak a móddal, ahogyan szembesítettek velük.
Cselényi Béla élete, évtizedek óta, benne lüktet kitartó szorgalommal születő verseiben. Naponta olykor két-három verssel is honorálja azt a figyelmet, amit néhány tucat “előfizetőjétől” (villanypostán juttatja el hozzájuk a napi termést) elvár és nagyjából meg is kap. Rossz, nyugtalanító az a napom, amikor Bélától nem érkezik legalább egy haiku, vagy éppen egy szánom-bánom szolgálati közlemény, amelyben olykor bocsánatot kér, amiért versírás közben elaludt a fotelben és az idő illetéktelenül magával csalta az ihletet, lenyomozhatatlan bolyongásában…
Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy a Cselényi-féle költészetben sorsdöntő cezúra állt be: egyik napról a másikra – sőt, talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy egyik pillanatról a másikra – leépítették. megköszönték (vagy meg se) eddigi fáradozásait és megmutatták neki az ajtót. (Mintha nem tudta volna jól, hol kell kimenni onnan, ahol fölösleges tehernek érzik az embert…)
Az azóta küldött költeményei nem pusztán rezignáltak: egyenesen kijózanítóak. Olyanok, mint egy-egy hideg zuhany, amely visszatereli az embert a való világba. Abba, amelyet költeményeket írva, nagy szorgalommal szublimál. Alant olvasható “bordal a nyugtatóhoz” című verse fordulópont a Cselényi-féle költészetben. A keserű kényszerhelyzetből egycsapásra, a szemünk előtt felismert előnyt kovácsol: az írás és az irodalom kitáguló horizontját, lehetőségeit veszi észre ott, ahol a sértettség csupán mellőzést, kisemmizést, embertelenséget, bunkóságot lát. Cselényi Bélával nagy igazságtalanság történt, ezt nem szabad elfelejtenünk, de milyen jó, hogy ezt ő most nem igy interpretálja, hanem felismeri az általa nyert szabadságát, amely a kényszerből egyszerűen ihletet kovácsol.
Csak írni, csak írni, akkor is, ha elnyomja az embert az álom. Az írás belső kényszere olyan, mint a lélegzés kényszere: rá vagyunk kapcsolva az élet tüdejére, és mindent túlélünk, a következő szippantásig…
Ingyen pecsenye
Mottó: “Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni…”
A Trump-féle győzelemből nehéz felébredni.
Nem olyan, mint egy rossz álom, amiből valahogy mégis csak létezik ocsúdás.
Ebből ugyanis nincsen.
Nem a győzelem maga az, ami kétségbeejtő, hanem amit a világon széltében-hosszában generál.
Az amerikai elnökválasztás eredményei érthetően, nagyon nem tetszenek egyeseknek.
Mások meg nagyon ujjonganak nekik.
Kívánom, hogy ez utóbbiak legyenek majd az első áldozatai annak a zűrzavarnak, amit szellemi barátaik majd a fejünkre zúdítanak.
Most kezdem érezni, milyen régimódi ember is vagyok, mennyire megálltam egyfajta társadalmi küszöbön, és hogy az 1989-es “változásokat” pontosan ugyanúgy nem értem, mint annak idején a népi demokrácia hajnalát. Vagyis, amiről azt hiszem, hogy értem, arról rendre kiderül, hogy félreértés.
Vannak, akik a Trump szerencséjének tüzénél ingyen sütögetnék a saját pecsenyéjüket. Még csak pénzükbe se került, s kaptak egy sereg ingyen ötletet és biztatást egy világméretű banditától.
Aki fütyül mindenre, ami rend és rendszer, szabály és erkölcs, viselkedés és jómodor.
Aki akkor és oda lő, amikor és ahová kedve tartja.
Tud viselkedni is, ha akar, könnyen meghazudtolja önmagát, de hinni ne higgy benne, mert csak a szeszélyeire hallgat.
És a győztes arroganciája van a homlokára írva.
Ez az, amit most világszerte szívesen kölcsönlopnának tőle azok, akik ezzel oly nagyon szeretnének élni. És most már nincsenek egyedül.
Van, akinek ez az alak a megtestesült demokrácia. Akinek a demokrácia maga az a tény, hogy egy ilyen alakot a föld megtűr a hátán. Kezd az a gyanú ébredni bennem, hogy senki sem akar igazából jót az emberiségnek, csak saját magának, és ezt most már lassan még csak leplezni se fogják!
A mocskos szájú, illemtől mentes beszédmód nem lesz többé akadály az életünkben – lelkesült be egy közeli erőpolitikus. Azt mondunk, ami a szívünkön. Meg a szennyes gondolatainkban. Ezt jelenti az, hogy sutba a PC-beszéddel!
Lehet ezután niggerezni, cigányozni, oláhozni, bozgorozni, anyázni, tahózni, digózni, gennyládát kiáltani valakire, köcsögözni – a nagy demokratikus őszinteség nevében.
Hát már megint csak az elnevezések “oldanak meg” mindent?!
Ha elhallgatunk valamit, valamikor attól reméltünk megváltást, ha meg kimondjuk, akkor most attól várunk eredményt. Nem vesszük észre, hogy szavaink így is, úgy is ráfeküsznek a valóságra, elfedik azt, mint a száraz levél a földet, őszi lombhullás után.
És utána?
Olvasok egy kommentárt a sok közül:
“Az amerikaiak 2020-ban megszabadulhatnak Trumptól, nyolc év múlva pedig biztosan lelép. Jogaikra, szabadságukra stabil és ütésálló nyilvánosság, olajozott ellensúlyok, és civilek milliói vigyáznak. Az Egyesült Államokat nem lehet szétverni négy év alatt. A világot valamivel könnyebb.”
Az idő és az óra
Mottó: Ha nem tetszik a természet rendje, hozz ellene törvényt!
Bajban a magyar idő… Konzerválni akarják… Egyelőre örökre…
Hogy az órát soha többé ne kelljen előre-hátra állítgatni. Se tavasszal, se ősszel.
Még egy utolsó nekirugaszkodás, aztán a mánusok ott maradnának, ahova legutoljára vittük őket. Március végén.
Ez most egy friss magyar parlamenti kezdeményezés veleje.
A sajtó természetesen nem hagyja szó nélkül. Ha a parlamentben a javaslat nem váltott ki parázs vitát, sőt, bámulatos gyorsasággal halad a maga útján, majd elrágódnak rajta a tollnokok. Elvégre, ez a dolguk. S még jó is, hogy nem mennek el közömbösen a javaslat mellett.
Mert úgy tűnik, hogy a javaslat maga át sincs gondolva.
Az még hagyján, ha vissza szeretnénk térni az eredeti időszámításra. Amikor a 8 óra valóban 8 óra volt, a maga sajátos, évszakfüggő fény-árnyviszonyaival egyetemben.
Csakhogy…
Lássuk be: a valódi időszámítás nem a mostani nyári órajárás. Mert eredetileg a mostani őszi az, amit valamikor elhagytunk, méghozzá összeurópai szinten, valamennyi energiatakarékosság reményében. A takarékosság megvolt, váljék egészségünkre, most meg a javaslattevő azt szeretné, ha ezt a rendkívüli állapotot állandósítaná a magyar törvény. Mert, ugye, az az előnyösebb, a takarékosabb. És közben alkalmunk volt megtapasztalni, hogy a korai, illetve a kései nyári világosság nem tart örökké, s a dús vacsorának ősszel mindig böjtje van.
Az ide-oda átállás egyúttal mindenféle lelki zűrrel járt. Sőt, a menetrendek előre-hátra igazítása is csupa-csupa kellemetlenség. Pedig az idő digitális mérése folytán, már-már megoldottnak látszott az órák önműködő átállása, legalább is a számítógépes rendszerekben.
Az se mellékes, hogy a most javasolt magyar intézkedés folytán Európa közepén létrejönne egy mesterséges idősziget, amely makacsul dacolna az őt körülvevő, ide-oda hullámzó európai időtengerrel, maga se tudván, hogy miért, annak ellenére, hogy az Európai Unióhoz csatlakozva Magyarország aláírásával szentesítette, hogy beilleszkedik az európai időszámítási rendszerbe.
Közben elhangzanak mindenféle ötletek. Van, aki azt javasolja: csatlakozzon Magyarország inkább az egy órával későbbi, bukaresti időzónához, miáltal jobban orvosolhatná a tapasztalt időzavarokat…
Úgy látszik, a világforradalom eszméjének megbukása dacára nem került le a napirendről a természet forradalmi átalakítása. És az sem világos még, hogy az idő kinek dolgozik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése