Első könyv, utolsó könyv – 1980-ból (1)

(Olvasónapló)

Néhány hét szellemi "vegetálás" után megjött a kedvem újra valamit produkálni a műhelyben, az utóbbi években megszokott műfajban. Úgy látom, ezzel fogom zárni majd pályafutásomat is...
*

A maga idejében – mintegy négy évtizeddel ezelőtt – nagy hullámokat vetett megjelenése. Fehérvérűségben elhunyt, 18 esztendős, reménydús alig-fiatalember összegyűjtött kéziratai jelentek meg egyetlen kötetbe szerkesztve, posztumusz kiadásban, előbb román, majd magyar, lengyel és német nyelvű kiadásban. A mű megjelenését némileg megkönnyítette az a tény, hogy a tragikus sorsú szerző szülei ismert és megbecsült értelmiségiek voltak – apja Andrei Bursaci szerb-magyar, kolozsvári származású színész, anyja Cristina Tacoi olténiai származású színésznő és egyben termékeny költőnő –, a kibontakozása előtt elpusztult tehetség emlékének felkarolója pedig az a nagylelkű, elefánttermetű, jóságos prózaíró, aki évtizedeken át hozzáértően igazgatta a romániai gyermekkiadót (Editura Ion Creangă): Mircea Sântimbreanu.

Cătălin Bursaci élete (figyelem, számmisztikusok!) 1957 és 1975 közé szorult. Kifutópályának, életútnak rövid, egy kamaszlélek ellentmondásos kibontakozásához talán elég. Csakhogy az általa megélt kamaszkor csak látszatra hasonlatos a kortársaiéhoz, és kizárólag csakis arra az időre érvényes, amikor Cătălin még nincsen tudatában annak, hogy milyen fenyegetettség tör az életére. Szárnyaló irodalmi, művészi tervei vannak,s ezeknek megfelelően képezi is magát: kora gyermekkorától kacérkodik az irodalommal, később a filmművészet lehetőségei nyűgözik le. Verset ír, majd tengerészekről szóló regénybe kezd (nyilvánvalóan Radu Tudoran Dagadó vitorlákkal c. regényének hatására, amelyet nagy áhítattal és gőzerővel olvas), s közben éli kora gyermekeinek életét. Gyermekkoráról, gondolatairól, problémáiról, csalódásairól kezdetleges naplófeljegyzéseiben és szüleinek írt leveleiben vall – gyanútlanul, kendőzetlenül, őszinte ragaszkodással. Más-más módon kötődik az apához, aki sokat utazik (turnék, filmezések) és a költői lelkű, nem kevésbé elfoglalt, de a fiát kitartó figyelemmel követő édesanyához. Ugyanígy más-más kapcsolata van a kolozsvári (apai) nagyszülőkkel és rokonokkal, illetve az olténiai Pleniţán élő (anyai) nagymamával, ismerősökkel. Itt is, ott is rövid életének természetességét éli meg, multikulturális környezet hatásai alatt, a szoros, szerető rokoni-emberi kapcsolatok jegyében. Imádja ezeket a szünidőket, amelyek során fizikailag távol kerül ugyan a szüleitől, de lélekben meghatározó módon közelít ahhoz a sajátos mikrovilághoz, amely szüleit valamikor külön-külön meghatározta.
A könyvet olvasva az a benyomásunk, hogy az elején minden úgy indul, ahogy egy napfényes, ígéretes nap reggele szokott indulni…

„1969. IV. 5.
Édesapám 1923. december 21-én született; anyja magyar, apja szerb volt; apu jó és nagyon tehetséges ember volt.
Édesanyám 1933. június 8-án született; anyja is, apja is oltyán volt; anyu jó és nagyon tehetséges asszony volt.
Szüleim színészek; anyu azonban ezenkívül költő is.
1957-ben, április 17-én születtem én; boldog gyermekkoromban pionír szerettem volna lenni és nagyon jól akartam tanulni, és arra gondoltam, hogy festő leszek.
Az iskolában az első négy évben nagyon jól tanultam és pionír vagyok.
Nagyapáim még az én születésem előtt meghaltak.
Az első négy iskolai év vakációit egyformán töltöttem, ezért csak egyet írok le közülük, mégpedig az elsőt.
Az évharmadok közötti két vakációt apu édesanyjánál, Kolozsváron töltöttem. A nagyvakációban ismét Kolozsváron voltam, majd Govorán, egy üdülőtáborban, mert erősen köhögtem, aztán a tengerpartra mentem, végül pedig anyu édesanyjához, Pleniţára.
Négyéves koromban az az ötletem támadt, hogy egy dalt szerezzek magamnak. Otthon dudorásztam és játszadoztam. Anyu leírta és megőrizte a szövegét:

Besettenkedik az éj
A nappal leple alatt. . .
A nappal tovaszáll,
Tovaszáll.. .

Kint felkel a Hold.
Megvirrad,
Felkel a Nap,
Előbújnak a virágok,
A füvek, a levelek . . .
Elszáll az éj,
Beköszönt a nappal. . .

Govora, 1965. VII. 15.
DRÁGA ANYUKÁM!
Itt jól érzem magam. Küldj néhány lejt.
Cătălin

Pleniţa, 1965 augusztus
DRÁGA ANYU ÉS APU!
Amikor megérkeztem, kicsit fájt a hasam, de most már jól vagyok. Itt jól érzem magam. Délben, amikor lefekszünk, Rosana még beszélget, de Traian rászól, hogy aludjon, Rosana pedig a szájával purcog.
Vágyódom utánatok, Csókol benneteket
Cătălin

Kolozsvár, 1965 december
DRÁGA ANYUKÁM!
Hogy vagy? Én nagyon jól érzem itt magam. Kérlek, hogy a levélben, amit küldeni fogsz, írd meg még egyszer a francia tanárnő címét — azt is, hogy mit kell írnom a borítékra és azt is, mit a hátára…” (Vajnovszki Kázmér fordítása)

(Folytatom)