Börtönélet
a népi demokráciában
(Hetedik
„levonás”)
 |
| Vándor Györgyi "szabadeurópás" jegyzetei egy kötetben |
A
megvalósult látogatás, majd egy azt követő láthatás, életre
szólóan megpecsételte a rab szerző sorsát. „Azzal,
hogy kapcsolatba léptem a világgal, el is vesztettem valamit; nem
gondolhattam többé a halálra. Vége a csapongásnak, az akarat és
a lélek mámoros, bűnös kirándulásainak Hádesz birodalmába.
Vége az önkényes szabadulásnak, hanyatt fekve a szalmazsákon,
merev tekintettel a mennyezetre. Ha meg akartam volna halni, eddig
kellett volna. Vége a szabadságnak, a halálénak. Még egyszer nem
veszíthetnek el a szüleim. Az ítélet most már életre szól.”
*
Egy emberséges börtönorvos következetesen érdeklődik sorsuk
iránt. Együttérzően írja ki a nőket különböző
vizsgálatokra, kezelésekre. Mindez életmentő gesztus sok esetben
– nem csak a szakszerű kezelés miatt.
„Kovács doktor tudta, mi az, ami fáj. A hatos villamos színe, az
otthoni szőnyeg mintája, az ibolya illata és a gyerekek mosolya az
utcán. Bő kézzel osztogatta a tablettákat, cseppeket, kenőcsöket,
s nem tudom, ő sajnált-e jobban bennünket, vagy én őt, amiért
nem tud rajtunk segíteni. A betegeket átvitték a kórházba, a
mesebeli fehérségbe, a krőzusi gazdagságba, ahol minden szombaton
adtak öt deka vajat, s ez – a csomag fogyta után – irigylésre
méltó kincs lett.”
*
Általános kivizsgáláson, a kórházban.
„Egy reggelen az egész cellát átvitték a kórházba, de nem a
kórterembe, hanem a földszinti vizsgálószobába. Mukkanni sem
mertünk
az áhítattól, a fehér falak, a csillogó műszerek láttán, a
tükrös lámpák között. A röntgenszobába vittek, Kovács doktor
ült az ernyő mögött és sorban átvilágított bennünket.
– Mi
a panasza? – kérdezte. Társaim két lépéssel odébb
beszélgettek, az őrök órájuk figyeltek.
–
Ideges vagyok –
mondtam nagyon halkan.
– Ne
legyen – felelte, ő is alig hallhatóan. – Nincs értelme. Nem
tart soká.”
De azért beutalta a szerzőt. Kivizsgálásra. És a lányra rátört
ott a szabadság magányossága.
*
„Másnap már nem voltam egyedül. Társamat, Marinát nem ismertem
addig. Ő is hazaáruló volt és kém, természetesen, s az élete
épp oly regényes és épp oly egyszerű, mint akármelyikünké...
A kórház számunkra szanatórium volt. Az őrség nem üvöltözött,
nem trágárkodott, nem rendezett hipist, hanem napja nagy részét
ultizással töltötte az őrszobán. Annál élénkebb kapcsolatban
voltunk a házimunkásokkal, akik – férfiak voltak... Férfiak? Öt
éve nem láttunk férfiakat. Mert az ávéhás az ávéhás, nem
férfi... Ők persze nem felejtették el, hogy mi nők vagyunk, s nem
mulasztották el gyalázni ezen mivoltunkat; de ettől nem váltak
férfiakká... Ezek itt, ezek a házimunkások mindenféle fajta –
háborús bűnös és szociáldemokrata, nyilas és kommunista,
jelenleg pedig takarító, kazánfűtő, vagy segédápoló –,
egyben azonban azonosak: elhalmoznak bennünket lovagi
szolgálataikkal. Más egyebet persze nem is tehettek – legfeljebb
a szolidáris őrség jóvoltából beleskelődtek a fürdőbe, hogy
aztán megbeszéljék, amit láttak...”
*
Öt év után ekkor hallja először a világ lényeges híreit.
Amelyekből megtudja, hogy nem a körülötte szolgálatot teljesítő
emberek, nem is a rendszer javult meg időközben – sorsuk
egyszerűen azért fordulhatott „jobbra”, mert „Sztálin
meghalt. Mikor? Ó, már több mint egy éve... És mi még mindig
itt vagyunk? Hát nem megy az olyan gyorsan. A politikai foglyokra
vonatkozó amnesztiát ugyan már tavaly júliusban elrendelték, de
szabadulásunkra még várnunk kell. Előbb még felülvizsgálják
az ügyeket, és majd aztán... Felülvizsgálják? Kik? Akik
csinálták? Vagy egy másik garnitúra? Egyelőre ugyanazok vannak
itt, akik voltak... Azok mentenek fel bennünket, akik elítéltek?
Miért tennék?... Tele voltam megválaszolatlan kérdésekkel, de a
tények tények voltak: hóhéraink, legalábbis alsó szinten, akik
eddig üvöltöztek, most kedveznek nekünk, amennyire tehették.
Valami bizonyára történt. Az életünk elviselhetőbb.”
*
”A
szigorúság egyre lazult. Amit házimunkás barátaink meséltek,
hogy a politikai helyzet a mi javunkra kezd fordulni, igaz lehetett,
mert egyre több alkalmuk volt mesélni nekünk. Néha órákat is
eltöltöttek az ajtónkban állva, persze csak egyenként, és úgy,
hogy az őr a folyosó végéről leste, nem jön-e az ő felettese.”
*Akadt
szerzőnek egy önzetlen pártolója: Józsi rendőr, aki
belészeretett és mindent hajlandó volt megtenni érte. „Rásütöttek
valami iszonyú bűnt, szocdem párttagságot, vagy mit, és
bezárták. Kedves, széles arcú, tenyeres-talpas legény, akinek a
szabad életben biztosan nem jut eszébe, hogy rám vesse a szemét.
Itt azonban, bár egy
emelettel
feljebb takarított, naponta többször, helyesírási hibáktól
hemzsegőleveleket csúsztatott a kezembe, amelyekben múlt századi
regények stílusában könyörgött egyetlen csókért... Csókot,
azt nem adtam neki, de olyan feladatokat igen, amelyeknek
megoldásához még most is merészség kellett. Például, szerzett
– egy tükröt... Milyen voltam öt év után? Ismerős. Csak a
szemem lett tompább, s a szám mellett két ránc. Különben – én
voltam.”
*
Nyáridőben egy ismerős alak tűnik fel a fogház sétálóudvarán:
„Többször
meg kellett néznünk, hogy higgyünk a szemünknek. Pedig ő volt.
Az altábornagy. Az ávéhá legfőbb főnöke. És nem is egyedül.
Vele együtt sétált a gorillafejű orvos, aki Júlia elájultára
csak legyintett, és volt velük egy harmadik is, a vezérkarból.
Csíkos nadrágban sétáltak, de meztelen felsőtesttel – ebben a
melegben! – s közben kedélyesen társalogtak az őrökkel. Őrájuk
nem ordítottak, hogy tegyék hátra a kezüket. Most aztán végképp
nem értettünk semmit. Ha a hóhérok és áldozataik egyazon
börtönudvaron sétálnak, akkor már csak a jóisten ismeri ki
magát. Vagy még ő sem...”
Börtönélet
a népi demokráciában
(Nyolcadik
„levonás”)
*
Közel lenne a szabadulás? Minden jel arra mutatott, hogy beindul a
korábbi ítéletek felülvizsgálata. Csoportosan vitték az
elítélteket a Fő utcába. Lifttel mentek fel az utolsó emeletre.
Rendes ajtón nyitottak be. Terített asztalnál ebédeltek („igaz,
csajkából, de késsel és villával...”). És várakoztak. Másnap
kihallgatás. „Az
íróasztal előtt rokonszenves arcú férfi ült. Megkérdezte a
nevemet, aztán megmondta az ő nevét. Kicsit megbiccentettem a
fejemet. Engem már semmi nem lep meg. Nem nézett rám, csak
lapozgatott az előtte fekvő iratcsomóban, aztán így kezdte:
– Hát
kérem. Ugye tudja, miről van szó?
– Nem
tudom.
– Az
ön ügyét a hatóság most felülvizsgálja. Önnel azonban –
folytatta, s megint a
papírokba
pillantott – nincs mit csinálni. Mert ön kémkedett, ugye?
– Nem
kérem. Nem kémkedtem.
– Nem
kémkedett? – kérdezte, teljesen megváltozott arccal,
felszabadult mosollyal s felém nyújtotta a cigarettatárcáját.
–
Hanem?...
Ha idegeim csak egy kicsit erősebbek, biztos, hogy a
szemébe nevetek, oly primitív volt, s oly szánni valóan gyerekes.
De nem volt kedvem nevetni, az én arcom nem simult ki; csak
foghegyről mondtam, hogy mondjam, amit vár tőlem.
– Rám
fogták.
De tévedtem, ha azt hittem, hogy ezzel megelégszik.
Négy teljes héten keresztül – ezúttal nappal, de reggeltől
estig hallgattak ki, arról, hogy nem kémkedtem, nem árultam hazát,
nem esküdtem össze. Mindazt, amit annak idején a jegyzőkönyvekben
felvettek, most elismételték, újból lerögzítették, a
legteljesebb részletességgel. A különbség annyi volt, hogy
minden mondat így kezdődött: Nem igaz az, hogy...”
*
Az ártatlanul elítélteket az aprólékos procedúra alatt
meggyőzni próbálják: ami velük történt, az tévedés volt,
egyesek félrevezették a pártot és a vezetőket, személyesen
Rákosi elvtársat is, de lelepleződtek, s a Szovjetunió is
megerősödött, a béketáborral együtt... A szerző unja már a
sok magyarázkodást, s egyezséget javasol kihallgatójának:
„Magának most az a feladata, hogy bebizonyítsa ártatlanságomat.
Én öt évvel ezelőtt is aláírtam végül, amit elém tettek.
Adja ide az egészet, aláírom, és hagyjon engem békén olvasni.”
*
„Most egy a kérdés, mikor játsszák el a rehabilitációs
tárgyalást, miután felülvizsgálata lezajlott... Erre nem tudott
választ adni gyóntatóm, de már úgy bántak velem, mint aki csak
véletlenül van a fogházban. A fogház orvosa minden reggel hívás
nélkül megjelent, megkérdezte, nincs-e szükségem valamire, és
megkért, szíveskedjem vitaminokat szedni. A foglárok úgy
viselkedtek, mint az udvarias pincérek, örültek, ha szót
váltottam velük. Egy kivételével. Egyszer, séta közben az ott
szolgálatot teljesítő őr rám ordított, hogy tegyem hátra a
kezem és hajtsam le a fejem. Mondtam, nem, mert én szabadulás
előtt állok. Tovább üvöltött, hogy engedelmeskedjem. Többé
nem mentem sétálni, hiába kért sűrűn bocsánatot kihallgatom az
őr tájékozatlansága miatt...”
*
A bürokratikus felülvizsgálati procedúrának vége. A foglyot
visszaviszik a Gyűjtőfogházba. Pedig arról volt szó, hogy
tárgyalás lesz és szabadul... Megnyugtatnák: „De
igen, természetesen. Csakhogy nem én vagyok az egyetlen, akit felül
kell vizsgálni. Sok társam ügyét kell még elrendezni, s a
tárgyalások menetét összeegyeztetni. Türelem, rövid néhány
hétről van szó...” Vigasztalásul
a kihallgató a szerzőt kocsiba ülteti, és végigvezeti a városon,
hadd lássa, mennyit szépült az elmúlt öt esztendő alatt...
„Hátul
ültem, másik oldalamon egy másik ávéhás, mert mit lehet tudni,
hátha leütöm az egyiket és kiugrom a robogó autóból.
Kigördültünk a budai Fő utcára. Üzletsorok előtt mentünk el,
üzletek lehúzott, rozsdás redőnyei előtt. Akik a
magánkereskedelem államosítását folyamatában élték végig,
azoknak nem tűnt fel, hány üzlet zárt be és maradt is zárva.
Nekem most olyan volt ez az utca, mint ostrom
után.
És csöndes is volt, kihalt is. Ráfutottunk a Lánchídra. Igen,
majdnem öt éve már, hogy újból áll... Dobogott a szívem, de az
arcom nem rezdült. A rakpartot néztem, magasan állt rajta a víz.
– Árvíz
van? – kérdeztem kísérőimtől, mintha nem láttam volna a saját
szememmel, de most megölni szerettem volna a mellettem ülő két
pribéket. Azért, mert a Várossal, a drágával, az én városommal
történt valami személyes dolog, kiöntött a Duna, s ezt így
tudom meg, véletlenül, az ő szívességükből.
Már az Andrássy úton mentünk. Itt is, akár a Fő
utcán, négy-öt üzlet zárva van, egy-egy nyitva. A járókelők
között most láttam először nőket, katonaruhában. S az a kevés
ember, aki az utcán járt – nyári délután – egykedvűen
baktatott. Hát nem boldogok, akik szabadon élnek? Mi odabent azt
hittük, aki cellán kívül él, az lélegzethez sem jut a boldog
kacagástól... Fellélegeztem, amikor 'hazavittek', a Gyűjtőbe, és
rám zárták a cella /magánzárka/ ajtaját.”
*
A szerző ráébred: azért szigetelik el egymástól a
fogvatartottakat, hogy ne készíthessék fel egymást a
felülvizsgálat menetére. Pedig milyen jó lenne eszmét és
tapasztalatot cserélni a közeli szabadulás reményéről!
Megpróbálkoznak a titkos levelezéssel, és őreikben váratlanul
lelkes segítőkre lelnek. „Hiszen
egymás közt másról sem beszéltek, mint arról, hogy más szelek
fújdogálnak mostanában... Akik eddig minden alkalmat felhasználtak
arra, hogy hatalmukat gyakorolják rajtunk, most engedelmes
cselédeinkké lettek, arcukon rajta volt az 'ugye emlékeznek rá,
hogy én mindig jól bántam magukkal' mosoly; akár a nyilas
párttagokén az ostrom után. Egy volt köztük, egy fiatal,
nagydarab egészségügyi őrmester, Pufinak becéztük, aki más
volt. Azelőtt sem hangos, most meg egyenesen búskomor. Kérdeztem,
mi baja.
– Mit
tudom én, mi lesz itt még – panaszkodott. – Legközelebb én
leszek a cellaszomszédja...
–
Ostobaság —
feleltem erélyesen – csinált maga valami disznóságot?
–
Miért, maga talán
csinált?... Egyszer mindenkire sor kerül. Sorrend kérdése az
egész, de csak mert egyszerre nem lehet mindenkit becsukni, különben
kinél maradna a kulcs.”
*
„A börtön parancsnoka... kíséretével, naponta megjelent
cellámban, de ahelyett hogy üvöltött volna, hogy 'az anyja kurva
úristenit, álljon vigyázzba vagy bevágom a sötétbe', szalutált,
és megkérdezte, hogy van a kedves egészségem, és van-e valami
kívánságom. Volt. Azt szerettem volna tudni, hogy ha egyszer
tisztáztuk a köztünk lévő ellentéteket, a hatóság is meg én
is tisztában vagyunk vele, hogy nem kémkedtem, akkor miért vagyok
még itt? Másik kívánságom az volt, hogy tudassam a szüleimmel a
felülvizsgálatot, ezt pedig nem tehettem meg a néhány soros
levelezőlapokon, sem a látogatásokon, amely ugyancsak az eddigi
formák között zajlik majd. Egyik kérésemet sem teljesíthette a
börtönparancsnok, mert ő sem tudott semmivel sem többet nálam,
és nagyobb hatalma sem volt. Ő is örült minden napnak, amelyet
szabadlábon töltött...”
*
Fogászati kezelés ürügyével viszik át olykor a kórházba a
szerzőt. Ott találkozik egy orvossal, aki az álomképeiben
elképzelt szerelmes „doktor bácsi” tökéletes másolata.
Nagyon szeretné, ha a ragaszkodó kapcsolat kölcsönös lenne. Az
álombéli Máriusz személyazonossága ezzel átszáll Viktorra.
Viharosan belé szeret. Ráadásul reméli, hogy sikerül
kicsempésztetnie egy levelet a szüleinek, amelyben megírja az
újabb fejleményeket – de lebukik. Szigorúan megbüntetik,
éhségsztrájkba kezd, mire elállnak a büntetéstől... ”Három
hónapja már, hogy jegyzőkönyvbe vétetett, miszerint nem követtem
el semmit a magyar állam ellen. Az eltelt három hónap egyetlen
eredménye az volt, hogy eljött a következő látogatás ideje.
Most már nem a rácson át beszélgettem szüleimmel, hanem az
irodában, egyedül, mindössze egyetlen foglár jelenlétében.
Anélkül, hogy megkapták volna illegális levelemet, tudtak a
történtekről. Közölték az újságok, hogy rendbe hozzák a
jogtalanul elítéltek szénáját. Jobbkedvűek voltak, bizakodóak.
Ők intettek engem türelemre. Türelem? Ó, de nehéz...”
*
Október, november. Sehol semmi. De azért mintha mégis: az őrök
kezdenek „visszaszemtelenedni”. Hiába, ők is türelmetlenek. A
szerző és Viktor úgy tűnik, egymásra találnak. Kölcsönösen
elmesélik egymásnak életük menetét. A nappalok hirtelen értelmet
nyernek.
„Ahogyan az álomból valóság lett, az ébrenlétet szerettem,
nem az alvást, úgy lett ez a karácsony egészen más, mint az
eddigiek. Az otthoniakról tudtam, s ez kielégített. Viktor után
viszont esztelenebbül vágyódtam mint valaha. De tehettem is érte
valamit. Eddig is vittünk ajándékot a 'fiúknak'. Mi jó kosztot
kaptunk, nem is tudtuk elfogyasztani. Amikor átmentünk a kórházba,
teletömtük a zsebünket kolbásszal, szalonnával, mindenféle
jóval. A rendelőben felakasztottuk a kabátunkat az ablak
kilincsére, s amikor az őrség nem látta, ők kirámolták
zsebeinket.”
*
Szerző úgy intézi, hogy hosszabb időre a kórházba kerüljön –
Viktor közelében kíván élni. A szimulálás sikerül, Viktor
azonban hátat fordít neki. A csalódott lány félreteszi a
kórházban kapott nyugtatókat, hogy majd bevegye az egészet, és
ezzel megszűnik minden baja. Teljes mélypontra süllyedve, így
elmélkedik: „Gondolkodom,
igaza volt a piros arcú őrmesternek, 'az a bajom, hogy mindig
gondolkodom'. Most már csak a végső kérdések vannak hátra. Azt
kellene megérteni, hogyan tartja tízmillió ember között, néhány
ezer ávéhás, terror alatt a néhány ezer foglyot. Fegyverrel?
Nem, hiszen puskalövés nélkül fogtak minket el. A tízmillió
magyar nem rossz, csak közömbös és gyáva. A terrorhoz nemcsak
fegyver kell, hanem gyávaság is. S a fegyver birtoklása mellett
tisztában lenni a tömeg kényelemszeretetével. Azzal, hogy
szívesen odaadja pénzét, ökrét, szamarát, házát, idejét,
szabadságát, a másik vagyonát, szabadságát, csak őt hagyják
békében. Ha bólogatni kell, bólogat, tapsol is, csak neki ne
essék bántódása, csak az ő kalácsa legyen nagyobb. Amíg a
másikra csapnak le, nem csodálkozik, s nem hiszi el, hogy ő is
sorra kerül. S csak az akasztófa alatt érti meg – ha megérti –,
hogy a fegyvert, amelyet ráfognak, ő is segített gyártani...”
*
Kis hezitálás után beveszi a nyugtatókat. „Öt
hétig feküdtem a kórházban. Semmi táplálék nem maradt bennem,
és a sírást sem tudtam abbahagyni. Máig sem tudom, tudták-e,
hogy szevenállal mérgeztem meg magam – ha tudták, nem vehették
volna tudomásul, tőlük származott – vagy egyszerűen csak
idegösszeomlást konstatáltak, ami így is, úgy is igaz volt...
Feküdtem, csontig fogyva, és sokat aludtam. Persze már nem a
szevenáltól, hanem az alvókúrától... Ha ébren voltam, vagy
félálomban, Viktort vártam, aki orvosként bejárt hozzám – és
most már mindegy volt, szeret vagy nem szeret. Már nem volt erőm
az önérzethez, már nem gondoltam semmire, csak Viktor fehér
köpenyének lebbenését és szemüvegének villanását vártam, és
azzal aludtam tovább.”
*
Makacs lábadozás után hirtelen jelentkezik a gyógyulás: „Délután
egy civilruhás tiszt jött az ágyamhoz. Kezembe adta a
rehabilitációs perem anyagát. Tíz nap múlva tárgyalás a Fő
utcán, addig meg kell gyógyulnom. Minden holmimat vigyem magammal,
onnan hazamegyek... Később, szabadulásom után lett valamennyire
világos, mi történt: Nagy Imre szorgalmazta, Rákosi
foggal-körömmel ellenezte szabadulásunkat. Voltak, akiket csak a
forradalom szabadított ki.
Tíz nap múlva. Elképzelhető? Épp oly kevéssé,
mint annak idején a tízéves ítélet. Csak éppen azóta
megszoktam, hogy ne csodálkozzam semmin.”
*
Az újratárgyalás egy hosszú napon át tartott. Utána (végre!)
hazaszállítják gépkocsival. A napló utolsó oldalai magyarázatot
próbálnak adni mindenre, ami eddig történt:
„Ezerkilencszázötvenhat.
Az ávéhá vezetői, az altábornagy és társai, enyhítésért
fellebbeztek. Fellebbviteli tárgyalásaikra bennünket hívtak
tanúknak, élve maradt áldozataikat. Pontosan olyan mindegy volt,
mit mondunk, mint azelőtt a saját tárgyalásainkon. Az altábornagy
a szemembe mondta, hogy hazudok, nem látott engem soha életében. A
többi hóhér is letagadta a csillagot az égről. ítéleteiket
természetesen csökkentették, mindegyik kevesebbet volt bezárva,
mint áldozataik... Azután megértem még a forradalmat, s ezért
nem tudok elég hálás lenni sorsomnak. Megértem, hogy tízmillió
magyar nem közömbös és nem gyáva, és fegyvert fog, saját
magáért is, meg értem is... Percig sem volt kétséges számomra,
hogy az orosz imperializmus eltapossa forradalmunkat, de boldog
voltam, hogy akik felkeltek ellenük, hittek a győzelmükben, az
igazukban...”
Létezett-e
egy „eltűnt” napló is?
1989 márciusában Vándor Györgyi jónak látta
állásfoglalást közzétenni a Mozgó Világ című folyóiratban.
Írása határozottan cáfolja Farkas Vladimir, az ÁVH egykori
alezredese korábbi, ugyanannak a lapnak a hasábjain megjelent
állítását, mely szerint a Rajk-perben bűnjelnek számított V.
Gy. naplója, ami nem az állambiztonság hamisitványa, mert akkor
neki személyesen is „tudnia kellene róla”, hiszen a
hamisításokat az ő ügyosztálya végezte. Az irónő szerint
ilyen napló egyáltalán nem létezik, mint ahogy azok a „részletek”
sem tőle származnak, melyeket a hírhedt Kék Könyvben (Rajk
László és társai a Népbíróság előtt. Budapest, 1949.)
szerepelnek. „Van ezzel szemben egy reálisan létező naplóm,
kamaszkori háborús feljegyzéseim, amelyeket szabadulásom után a
hatóságok visszaszolgáltattak” – hangsúlyozza Vándor
Györgyi.
Aki
nem mellesleg elutasítja Faludy György róla szóló állításait
is: „Pokolbeli
víg napjaim" című, a magyarországi szamizdatnál megjelent
írásában oldalakat szentel személyemnek és az állítólagos
naplónak. Az engem női mivoltomban és méltóságomban sértő
megjegyzéseit, úgy gondolom, saját lelkiismeretével kell
elintéznie, ha van ilyen. Nem hagyhatom szó nélkül azonban, hogy
Farkas alezredessel tökéletesen egybehangzóan ő is tényként
kezeli a napló létezését, noha azt állítja, hogy azt 'nem
ismerte, sose látta'. Ezzel szemben könyve német nyelvű
kiadásában (1964) egész passzusokat idéz belőle, mégpedig
egyértelműen a 'Kék Könyv' stílusában fogant mondatokat.
Kérdés, mikor és miképpen juthatott az idézeteihez.”
A
kérdés akkor kezd izgalmas lenni, amikor elolvassuk Faludy György
említett emlékiratát is, mindenek előtt azt a részt, melyben a
szerző, aki maga is a Népszavánál dolgozott a Rajk-per idején,
elmeséli, miként látta ő Justus Pál lebukását. Nem túl
hízelgő jelzők és állítások kíséretében szól arról, hogy
Vándor Györgyiről elterjedt a hír: naplót vezet, amibe válogatás
nélkül beleír mindent, amit másoktól hall. A Népszava egyik
vezetője figyelmezteti Faludyt:
„ez a liba évek óta naplót vezet, és oda minden beszélgetést,
pletykát, viccet, ami fülébe jut, feljegyez, az illetők nevével
és lakcímével. Nem beszélném-e rá az őrült tyúkot, hogy
égesse el a naplóját, mielőtt az ÁVO megszerzi, és az emberek
százait tartóztatja le?”
Faludy kellően meg is ijed, átvonul rajta, hogy mi mindent hordtak
már össze – ő is, mások is a szerkesztőségből – a hölgy
jelenlétében, s ha annak mind nyoma van valahol... Vállalja, hogy
megpróbálja rávenni Györgyit: égesse el a dokumentumot. Többször
hazakíséri, s az egyik alkalommal
„összeszedtem hát minden rábeszélőképességemet, és
naplójára tereltem a szót. Nem ismertem a naplót, sose láttam,
de Györgyi elbeszéléséből tudtam, hogy a legbizalmasabb
magánbeszélgetésektől kezdve a rendszerellenes viccekig mindent
belejegyzett, abban a reményben, hogy a mű szerzi meg néki az örök
hírnevet, a halhatatlanságot. Hosszú szócsatát vívtunk.
Próbáltam elmagyarázni: nincs joga az átkozott naplóval, amely
az ÁVO kezébe fog kerülni, hiszen az egész város tud róla,
emberek tucatjait hóhérkézre juttatni. Elvégre – tegye kezét a
szívére – nemcsak tényeket jegyzett fel, hanem felelőtlen
pletykákat is. És mi szükség volt a rendszerellenes vicceknél
odaírni, ki mondta néki? Miért ránt másokat magával? Mi joga
van ehhez? Felháborodva felelte: honnét tudod mindezt? Mindenki
tudja, sziszegtem. No és? Egyszer meg kell halnia mindenkinek...
Másnap nem jött a szerkesztőségbe. Néhány órával később
Almássitól, a szerkesztőségi spiclitől megtudtam, hogy
letartóztatták... Mikor bezörgettek hozzá, Györgyi előkereste
naplóját a rejtekhelyről, ahol tartotta – én még azt is
tudtam, honnan –, és kidobta az utcára. Csak aztán nyitott ajtót
az ávósoknak. A ház előtt is ávós állt, aki röptében kapta
el a naplót. – Egyébként ezért meg a napló tartalmáért
szegény Györgyit alaposan megruházták – fejezte be Almássi, és
jelentőségteljes pillantást vetett felém. Igyekeztem magamat
tartani, bár a célzás félreérthetetlen volt: Almássi már
tudta, hogy a nevezetes naplóban rólam is szó esik.”
Életre itélve
Nem tűnik valószínűnek, hogy a jövőben ez az
ellentmondás valamiképpen feloldódjon. Ami a Vándor Györgyi
szerepét és felelősségét illeti Justus Pál elítélésében,
úgy vélem, hogy a könyv maga világosan és félreérthetetlenül
beszél. Éppen úgy, ahogyan a szociáldemokrata értelmiségi
vezető áldozata lett a népi demokratikus hatalmi önkénynek,
ugyanúgy lett áldozata mindenki, akiket ebbe a messzire ágazó
társadalmi szinjátékba akaratuk és szándékuk ellenére
bevontak.
Sajnálatos, hogy minden törvényes alapot nélkülöző
elzáratásuk, szenvedéseik csak az 1956-os olvadás és érlelődő
népharag körülményei között érhetett véget, miközben
valamennyien olyan sebeket szereztek és okoztak egymásnak, amelyek
begyógyulásához nem volt elég hátralévő életük.
Az 1956-os memoárirodalmat és tényfeltáró
dokumentáris kutatás eredményeit, következtetéseit tanulmányozva
mindvégig kusza, beláthatatlan kép rajzolódik ki a hatvan évvel
ezelőtt lezajló eseményfolyamról. Mindazt, ami akkor lezajlott,
egy megállíthatatlan, zavaros, mindent elsöprő áradathoz
hasonlíthatnám, amely magával sodort boldog-boldogtalant, arra
érdemes és oda nem illő sorsokat, személyeket, jellemeket,
csoportokat; legtöbbször olyan helyzetekbe kényszerítették az
alapjában ártatlan és jó szándékú embereket, amelyeknek amúgy
sose kívántak részesei lenni. Ezt a kaotikus hömpölygést és
feltartóztathatatlan sodrást érezni végig, amíg A rémület
éjszakái-ban bemutatott börtönbe vetettek kényszerpályáit és
-reflexeit végigkövetjük. Ebben rejlik a roppant érzékletes és
szótakarékos börtönvallomás irodalmi ábrázoló ereje.
Vándor
Györgyi és társai, akiket 1956 szelleme és történései
szabadítottak ki a börtönfalak közül, igazságuk
győzedelmeskedésének dacára sem lettek soha igazán szabadok: a
derékba tört életek emlékei és negatív reflexei végigkísérték
életüket, emberi kapcsolataikat, mindennapi tevékenységüket. A
könyv szerzője 1990-ban Földes Annának adott interjújában
elmondja: „Szabadulásom
után egyszerűen képtelen lettem arra, hogy elfogadjam emberi,
írói, újságírói szabadságom korlátozását. Ezért mentem el,
egyetlen kofferral... zátonyra futott a házasságom, és újabb
tartós kapcsolatot tudatosan nem kötöttem. Senkit sem akartam
elhagyni. Könyvem kiadása is egyre reménytelenebbnek látszott.
Biztattak, hitegettek, de minden 'igen' sarkában ott volt a 'de',
meg a 'csak', hogy a könyv kitűnő, fontos, de kicsit még meg kell
húzni, és csak ezt a passzust, meg azt a mondatot kell átírni...”
A
tág karú szabadságra lelni végül is Bécsben, előbb
tanárnőként, majd a Szabad Európa rádiónál kísérelte meg, de
ott sem sikerült. „A húsz és harminc között elszenvedett
bezártság – különösen egy nő számára –, eldönti az egész
életét. Túléltem a börtönt, dolgozom, szép otthonom van,
utazom – kívánom, hogy egyetlen hazai nyugdíjas se éljen
rosszabbul, mint én –, de soha nem lettem anya... Amióta divatba
jött a téma /1956/, többen is megkerestek, hogy nyilatkozzam,
meséljek, csináljunk a börtönévek történetéből filmet,
tévéjátékot. Nem szerénységből vagy makacsságból
tiltakoztam, hanem védekezésül. Nem akarok még egyszer pokolra
menni.
Néha szinte pótlólagos büntetésnek érzem, hogy mint hajdani
legfiatalabbra, rám hárul, a ma már szinte utolsó emlékezni
képes túlélő kötelezettsége...” –
zárul Az
életre szóló ítélet
című beszélgetés.
Vándor Györgyi 1956-ban szabadult, több mint hat évi
jogtalan szabadságvesztés után. A kor és a rendszer
kegyetlenségére jellemző, hogy igazi szabadságát csak 2000-ben,
halála napján nyerhette el.
2016. október 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése