Érthető módon fölötte népszerű a kalandos útirajzok között az ún. túlélő irodalom vonulata, amiről legtöbbünknek azonnal Robinson és rendkívüli megmenekülés története jut az eszébe. Az élet azóta is pazar bőséggel teremti újra az izgalmasabbnál izgalmasabb, regényes helyzeteket, legtöbbjükről éppen a túlélők hiteles megfogalmazásában szerezhetünk tudomást. Ahány személyes kaland, ugyanannyi hajmeresztő történet... Amikor emberéletek többszörösen is végveszélyben forognak, de amelyek végén valahogyan - s nem is mindig deus ex machína módjára! - mégis csak kisüt a nap...
Ilyen könyv a huszadik századi Dougal Robertsonék kálváriája a Csendes Óceánon (Hajótörött család a vad tengeren. Világjárók 97. Gondolat, 1975). A skóciai farmercsalád - az apa, akiben a mesélőt tisztelhetjük, korábban hivatásos tengerész volt - vitorlását támadó kedvű kardszárnyú delfinek rongálják meg a Galapágos-szigetek környékén, kevéssel a Panama csatornán való átkelésük után.
A kár végzetesnek bizonyul: Robertsonék sónere elsüllyed. Utasai - apa, anya, két legényfiú és egy kiskorú ikerpár - egy ajándék fejében rájuk tukmált, korszerűtlen, ám stabil mentőtutajra szorulnak; ugyanakkor megmarad számukra az elsüllyedt jármű kisméretű mentőcsónakja ("dingi"), s némi, a tutajon tárolt túlélő-tartalék...
Ivóvíz, hajózási eszközök, térképek, minimális életfeltételek híján vágnak neki, inkább csak "érzésből", a további útnak, hogy megközelítsék a térség legközelebbi hivatalos hajóútvonalát, annak reményében, hogy felveszi őket egy arra haladó tengeri jármű.
A szerző sokat megélt tengeri medveként tudja, milyen veszélyeknek van kitéve a családja, de egyúttal azt is, hogy csupán várakozva, cselekvés nélkül, biztosan elvesznek.
Néhány napi óceáni hányódás után az egyik őrséget álló kamasz hajót jelez a láthatáron. Az apa segélykérő rakétát lő ki, néhány meggyújtott jelzőfáklya kíséretében, de a hajóőrség volt felületes, vagy a látási viszonyokkal volt baj - tény, hogy a hajó teljes gőzzel eltűnik a távolban. Hiába számították ki előzőleg, "hogy ha a francia és az új-zélandi hajóforgalomnak a 25 %-a a Galápagostól északra levő állandó irányultságú útvonalon bonyolódik le, akkor másodnaponként egy hajónak kell keresztülhaladnia ezen a térségen", a csalódás élménye annyira letöri a társaságot, hogy már csak egyetlen megoldás segíthet: lemondanak a külső segítség illúziójáról, és mindent megtesznek a sikeres túlélés érdekében.
A múló napok rendjében előadott történet amilyen drámai, annyira egyszerű: a hajótörötteket hol a szerencse, hol meg a balszerencse kíséri. Hol sok az esőkből nyert ivóvizük , hol meg kevés. Hol koplalnak, hol meg rájuk romlik a teknőchús. . Végül a régimódi tutaj is felmondja a szolgálatot, az egész társaság elszorul szívvel átköltözik a "dingi"-be. Amelyből állandóan merni kell a vizet.
A család természetesen, megmenekül, hihetetlen kalandjuk tulajdonképpen sikertörténet, s annak köszönhetik az életet, hogy még időben változtattak a jelszón: nem várták ölbetett kézzel a segítséget, hanem kiadták maguknak az ilyenkor egyetlen helyes jelszót: "Túlélni!"
Dougal Robertson könyve azzal végződik, hogy tömören pontokba foglalja nyaktörően merész vállalkozásuknak minden tanulságát, különös tekintettel a hibákra és tévedésekre. Könyve azóta is jótékony kalauza világ körüli szenvedélyes "őrültek" vállalkozásainak. Olvasmánynak sem utolsó - bár nélkülöz mindenfajta formai cicomát.
A gyorsabb haladás végett (is), ezúttal három könyve(cské)t markolok föl, merthogy ugyanabban a pászmában vágnak rendet, s nagyjából ugyanabban az időszakban: 1988 tájékán. A közép-kelet-európai rendszerváltások előtt. Az akkori lazító, finomvegyes hangulatban.
Amikor az erdélyi magyarok (de nem csak) menekülni kezdtek Romániából, méghozzá tömegesen, s a kezdeti arányokhoz képest aggasztóan növekedő számban. Olyannyira, hogy ezt a témát már a vérbeli újságírók, publicisták se hagyhatták ki.
Nem beszélve a magyarországi társadalomról, melynek, tekintélye megóvása végett valamiképpen lépnie kellett a jelenség kezelésében.
Itt van mindjárt három, 1988-ban megjelent fűzött könyv, nagyjából azonos terjedelműek (kb. 150 lap). Szerzőik: dr. Kende Péter (Erdélyből jöttek. Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó),
illetve Forró Tamás-Havas Henrik: Ki tudja, merre... Háttér-könyvkiadó).
Ez utóbbi szerzőpáros (a kor sztárriportereinek számítottak) jegyezte a harmadik említett könyvet is (Láger. Háttér könyvkiadó), mely ha szigorúan nem is, de nagy vonalakban ugyanazt a vonulatot képviseli, mint az első kettő - éppen csak a Magyarországról szökve emigráló, osztrák menekülttáborokban sorsukra váró magyar állampolgárok életérzését és motivációs hátterét gombolyítja fel.
Szöktek tehát az emberek, innen is, onnan is. Hogy miért? Az nagyjából kiderül a könyvekből. Persze, hogy az 1988-ban megrajzolt kép mennyire reális, az akkor elérhető információk mennyiben állják meg ma a helyüket, erősen vitatható, amiként az is, hogy az addig vállalhatatlannak tűnő témák miért váltak máról holnapra "időszerűkké", olyannyira, hogy hirtelen szóba kerüljön az olvasók tájékoztatásának szempontja is...
Úgy tűnik, az említett riportkönyvek azt jelzik, hogy a téma túlcsordult a "néma nyilvánosság" peremén. Olyan realitássá vált, amiről "mindenki beszélt", de csak nagyon kevesek bírtak hiteles információkkal. Ugyanakkor a problémákat valamiképpen kezelni kellett, hogy ne feszítsék szét a meglévő kereteket.
A Debrecen c. lap például 1988 márciusában kéretlenül is partizánszerepet vállalt a tájékoztatásból - tudjuk meg Havas Henrikék Ki tudja, merre... c. könyvéből -, ami minden vonalon borzolta a kedélyeket. A lapszámot kétségbeesetten visszavonták, bezúzták.
"A március 4-ei szám címlapján egy ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolás képe volt látható, melette nagy betűkkel két kérdés: ÓHAZÁBAN? ÚJ HAZÁBAN? Mellette pedig apró betűkkel: „Gyorsan átért a hír, hogy a romániai magyarokat nem küldik vissza, azóta számtalan útlevelet és kishatárátlépőt cseréltek a rendőrségek ideiglenes tartózkodási engedélyre..." A lap második és harmadik oldalán fényképes riport tudósított a Magyarországon maradás lehetőségeiről. A riport helyszíne a katolikus plébánia volt. Talán ezzel is magyarázható, hogy a megjelenés napjának délelőttjén a megyei pártbizottság titkára telefonált a lapkiadó vállalat igazgatónőjének, ő pedig a lap főszerkesztőjének, hogy azonnal szedjék össze az utcai standokon lévő példányokat. Csakhogy ekkorra már a mintegy ötezer példányban megjelenő újság eljutott minden előfizetőhöz, az éppen Debrecenben tartózkodó romániai magyarok pedig tízesével-húszasával vásárolták a pavilonoknál. Így az utcára kerülés után alig két órával már csak néhány száz példányt sikerült összeszedni. Az esetleges utánnyomás megakadályozására megsemmisítették a még ki nem szállított példányokat, továbbá a betördelt szedést és a nyomdai lemezeket is. Ez a bizonytalanságból és politikai tisztázatlanságból fakadó akció eredménytelennek bizonyult, hiszen a romániai magyarok ennek ellenére oyan hivatalos állami kiadványhoz jutottak, amely pontosan, tényszerűen tudósított a Magyarországra áttelepedés lehetőségéiről."
Ez lett volna a csap, amely megindította az áradatnak tűnő kivándorlást? A mai megszokott mobilitási értékekhez képest az akkori számok nevetségesen alacsonyak (az Erdélyből jöttek szerint: 1986-ban még csak 3284 erdélyi magyar kérvényezte letelepedését az anyaországban, egy évre rá számuk a duplájára nőtt. Úgy tűnik, az akkori magyar társadalom tűrőképessége akkor meglehetősen alacsony volt - nehezen volt képes a meglevő törvényes rendelkezések alapján kellő megoldást találni. A hatóságok belső rendelkezésekkel próbálták kezelni a helyzetet, óvakodtak mindenfajta nyilvánosságtól. Így kerülhetett sor olyan abszurd helyzetekre is, amilyenről Kende Péter számol be idézett könyvében. A vöröskeresztnél tett látogatása idején, az Erdélyből jötteket eligazító irodában tartózkodik, amikor...
"Apró, felénk fiatal lány ül az asztalhoz:
- Nekem az a problémám, hogy van egy négyéves fiam, azt elvitte a férjem és eltűnt vele. Most született meg a kislányom, de még bent van a kórházban, nem tudtam kihozni onnan, mert nincs hova vinnem. - A vöröskeresztes még nem érti:
-Mikor jött át?
- Honnan?
- Hát Romániából.
- Romániából? Én életemben nem jártam ott.
- Akkor miért idejött?
- Azt hallottam, itt tudnak segíteni lakásügyben, azért jöttem ide, mert nekem nincs lakásom, pedig a kislányomat szeretném kihozni a kórházból.
- De kérem szépen, itt az Erdélyből érkezettek dolgaival foglalkozunk!
- Hát igen, hallottam, hogy az erdélyieknek tetszenek az ügyeit intézni, de azt is mondták, hogy ők kapnak lakást, és én azt gondoltam, talán kaphatok én is, még ha nem is Erdélyből jöttem. A férjem úgy elszökött a fiammal, az is lehet, éppen Erdélybe mentek, bár nem tudom, mit keresnének ottan.
- Hát ez nem így van, mi az erdélyieknek sem tudunk lakást adni, ők is általában munkásszállókra, meg ehhez hasonló helyekre mennek. A maga gondja nem ide tartozik, jöjjön, felviszem ahhoz a kolléganőmhöz, aki ilyesmikkel foglalkozik."
Az anyaországiak és az átszökött erdélyiek közötti feszültség (ami később nőttön nőtt) itt még csak vígjátéki formában, de meglehetősen reálisan jelentkezik - az említett könyvek ezzel is foglalkoznak, de inkább azt igazolják ismételten, hogy a magyar társadalom vezetői foglalkoznak a kérdéssel, amennyire tudnak s a törvényadta kompetenciájuk engedi.
Mindaz viszont, amit a romániai, erdélyi valóságról begyűjtenek a menekültek tájékoztatása alapján, erősen kétes értékű, felszínes, pletykaszintű. Mindezek dacára a három könyv jól jelzi, hogy az elvándorlás, a bevándorlás, az emigráció - egyszóval a migráció - nem csupán a más népek életében jelenthet "megoldást", de a magyarok is könnyen rászorulhatnak. És mint ilyen, természetesen, nem lehet ördögtől való... (Többek között erről szól A láger is...)
Azt reméltem, e sorozattal majd valahogy fogyatkozik a gyülemlő könyvcsomag (s vele az olvasási restancia), de tévedtem. Új, véletlenszerűen felbukkanó könyvek tolakodnak előtérbe s nyomják el a korábban már kiszemelteket.
Így történt ez Karinthy Ferenc Budapesti ősz c. regényével, mely azzal keltette fel az érdeklődésemet, hogy szerzőjének létezik egy Budapesti tavasz c. korábbi regénye is, mely a háborútól meggyötört Budapest szovjet csapatok általi felszabadítása idején játszódik, s amelyért Karinthy Ferenc Kossuth-díjat is kapott (sőt, sokat játszott film is készült belőle).
Nem kellett nagy fantázia rájönni, hogy az említett tavaszi regényre "rímelő" őszt idéző alkotás nem is akármilyen őszt, hanem 1956 októberét s annak következményeit idézi. A hősök mások, csupán a közeg és a szerző azonos és talán az írói munkamódszer is azonos; a két könyv nem csupán jól megmunkált, de egyúttal csinált is, bevált recepteket követve.
Már a Budapesti tavasz esetében is felfigyelt rá a könyvet a jugoszláviai Hídban 1955-ben recenzáló Herceg János, hogy szerzője "olyan kínos merevséggel vigyáz a „vonalra", hogy ábrázoló művészete, életet teremtő egyénisége nagyon
szürkén, nagyon kevés hittel és meggyőző erővel nyilatkozik meg. — Több életet a szürke sablonok helyett, valószínűbb és elevenebb emberábrázolást és több írói egyéniséget! - kiáltanánk át Karinthy Ferencnek, ha egy csepp reményünk lenne, hogy meghallja a hangunkat.
De hát reménytelen figyelmeztetés volna. A hivatalos irodalom mindig az átlag eredményeit jelentette, az alkalmazkodó középszerűség kifejezője volt. Miért lenne ebben Karinthy kivétel?"
Persze, a délvidéki prózaíró-recenzens megengedhette magának ezt a hangot - a különutas Jugoszláviában. Őt nem feszélyezte semmiféle (ön)cenzúrázó beidegződés, kimondhatta, hogy a Budapestet "felszabadító" szovjet aktus nem avatható tartósan előremutató szimbólummá. S olvasóként azt várná az ember Karinthy Ferenctől, hogy ha már a Budapesti tavaszban nem írhatta meg az igazi tanulságot, legalább a budapesti őszt fesse némileg reális színekben.
De igaza volt Hercegnek: az ő szavai nem rengették meg a világot, az 1982-ben megjelent Budapesti ősz ugyanúgy művészi fiaskó a szerző pályáján, mint 1951-53 között írt "előzménye", a Budapesti tavasz - annyi különbséggel, hogy az előbbi fele akkora terjedelmű az utóbbinál. Azt hihetnénk, hogy ezáltal a szerző az olvasó malmára hajtja a vizet, de sajnos, nem ez történik: a Budapesti ősz cselekményének jó része, bár az 1956-os események mozzanatait kívánja regényesítve ábrázolni, az írói felidézés nem jut tovább a különböző emlékezésekben, sajtóközlésekben, történelmi visszapillantásokban olvasható részleteknél és fordulatoknál. Ami a könyvben 1956 -, az szinte teljességgel "déja lu" (már olvastuk), ami pedig írói invenció, az egy nagyon vérszegény és érdektelen szerelmi háromszög, egy erőltetett apagyilkossággal fűszerezve.
Csakhogy...
Az ilyen könyveket is el kell olvasni ahhoz, hogy az ember érdemben szólhasson róluk.
