A szerzők, érdekes módon, nem pártoskodnak. Elismerik - a tények alapján -, hogy a spanyol polgárháború totális káosz volt önmagában is, s még nagyobb zűrzavart hagyott maga után, nem beszélve a győztesek bosszúálló terrorjáról, ugyanakkor itt-ott felvillanó személyi emberségéről. Az üldözöttek pedig, akik meg voltak győződve róla, hogy ha a hatalom kezébe kerülnek, halál vár reájuk, a legrosszabb esetben átálltak a túlsó oldalra, s aki valamikor a köztársaságiak oldalán harcolt, abból Franco katonája vagy rendőre lett - mindegy, csak életben maradjon.
A rejtekhely viszont a menekülőkről, a bujdosókról szól. Akik képesek voltak akár két-három évtizedig is egy padlássarokban, bedeszkázva, örök félelemben, szinte mozdulatlanul tengetni életüket, legtöbbször az otthonuk közelében, vagy éppen menyasszonyuk gazdaságában. Volt, aki egy trágyadomb mellett vájt gödröt magának s oda feküdt, ha forró volt a levegő, márpedig az élménybeszámolók szerint a rendőrség becsülettel végezte a feladatát: következetesen vegzálta a körözöttek ismeretségi körét, szűkebb rokonságát. A vallomások alapján azt is mondhatjuk: tudták, hol kell keresni a "bűnösöket", de lehet, hogy nem mindig akarták pontosan tudni s olykor szemet hunytak a valóság fölött. Hiszen ugyanannak a népnek a fiai voltak... Az üldözötteknek pedig legtöbbször az volt a bűnük, hogy választott faluvezetők voltak a köztársaság idején, netán tüntetéseket szerveztek, agitáltak a munkások között, vagy egyszerűen befújták őket, mint "vörösöket". Olyan esettel is találkozunk, hogy az egyik rejtőzködőt éppen saját leánya árulja el, akit férje bujtat örökség része megszerzésére. Legtöbb bujkáló nem bízik az időközben kiadott amnesztia rendeletekben, mert a hírek arról szólnak, hogy a legtöbbjük, aki jóhiszeműen feladta magát s jelentkezett a hatóságoknál, ráfázott hiszékenységére és a mártírok sorsában volt kénytelen osztozni.
A szerzők szándékairól frappáns előszó számol be, s ebből az is kiderül, miért nyúltak annyi évvel az események után a témához, s miért tartották fontosnak tényirodalmi formába önteni. Érdemes idézni belőle:
"ELŐSZÓ-BEVEZETŐ NEGYVEN ÉVNÉL FIATALABB SPANYOLOK SZÁMÁRA
(Franco-terror, menekülők, bujkálók, mérhetetlen bosszúvágy)
1936. július 18-án kezdték el a spanyolok kaszabolni egymást. A történetírók államcsínyről beszéltek és beszélnek, katonai lázadásról, felkelésről, keresztes hadjáratról, polgárháborúról, a világháború főpróbájáról, a demokratikus kormány ellen irányuló jobboldali támadásról... Ennek a könyvnek a szereplői - saját felelősségükre - elsősorban rémtettekről beszélnek.
Minekünk a legjobb esetben tudományos fogalmaink lehettek a háborúról (mint minden olyan spanyolnak, aki a francóista győzelem után született); külföldi történészek műveit olvastuk, steril, bizonyos szempontból romantikus elképzeléseink voltak: valahogy olyasfélének láttuk ezt a háborút, mint a Napóleon seregei ellen viselt háborút...
Spanyolországban végül is megvalósult a demokrácia, és annak is van lehetősége, hogy megszilárduljon; a spanyolok hetven százalékának ugyanilyen a háborúról vallott felfogása, a háború következményei egyáltalán nem érintenek bennünket, még ha apáink aktívan vettek is részt a háborúban... Több száz órát beszélgettünk a háború leglátványosabb él legkülönösebb szereplőivel, lejegyeztük a beszélgetéseinket, és hirtelen új színben láttuk a háborút: rettenetesnek. Tekintsünk el egy pillanatra a történtek társadalmi és politikai vetületétől, és nézzük meg, hogy mi történt az egyes emberekkel, hogy mi minden történt egy-egy emberrel és a közvetlen környezetével. És akkor eltűnnek a hősök, szertefoszlik a tábornokok stratégiája, a politikusok magasztos gondolatai, eltűnik még a hazafias érzés, a vallási, a közgazdasági indíték is... és csak bűzös vértócsa marad, melyben férfiak, nők és gyermekek gázolnak; ámokfutók kergetik őket; ritkán látott ilyet az emberiség."
Szerzők nem túloznak: már-már hihetetlen történeteket kapunk tőlük, első kézből, az átéltség hitelével, anélkül, hogy a példatárat menet közben elapróznák. Gyakorlatilag 18 rejtőző élettörténete sorakozik fel, a hozzájuk kötődő emberek viszonyulásával együtt. Vannak jókora regényre való sztorik is a könyvben, illetve nem mellőzik a rövid lefutású, "szimpla" történeteket sem. Ami ezekben tanulságos ésijesztő, az az, hogy a jelek szerint többen haltak meg s pusztultak el a politikai megtorlás révén, mint a kimondott harci műveletekben. A háború ez esetben tehát eufemisztikus szó: igazából vérengzésről kellene beszéljünk, az öldöklés kényszeréről és mámoráról, amely a spanyol események idején mindkét oldalt képes volt végzetesen megfertőzni.
Válogatási szempontjaikat a szerzők - maguk is aktív újságírók - ekként fogalmazták meg: "Ez az antológia persze több kötetből is állhatna, a vakondok életéből egész kis enciklopédia kerekedhetne ki. Szinte nincs olyan spanyol város, városka, falu vagy falucska, melynek egy-egy lakója ne bujkált volna legalább néhány hétig. Bujdostak a jobboldaliak és a baloldaliak, a fasiszták és a vörösök... Ami a választásunk szempontjait illeti, és azt, hogy mennyi helyet adtunk egy-egy szereplőnek, az általános érdekesség és a változatosság szempontjait követtük; és természetesen nem hagytunk ki egyetlen nagy bujkálót sem, akik mindössze tízen több mint háromszáz évig éltek elrejtőzve. ...Harmadik személy által elmesélt történeteket várható érdekességük ellenére sem használtunk fel. így aztán nem írjuk le annak a tucatnyi vakondnak a történetét sem, akikről pedig pontos adataink vannak... Nem szerepelhetnek mindnyájan ebben a könyvben, ennek a drámai küzdelemnek már a bajnokai is rengeteg helyet foglalnak el. Ami a vakond megjelölést illeti, nagyon régen született meg, az egyiküknek, don Saturnino de Lucasnak az elbeszéléséből; ő maga hasonlította a létét ennek az állatnak az életéhez. Később többen is ugyanazt a képet használták. Nem pejoratív kifejezés tehát. Egyébként sem akartuk értelmezni, megítélni vagy elferdíteni az életüket. Az elbeszéléseket úgy közöljük, ahogy ők maguk mesélték - sokszor csak több hónapos rábeszélés után -, ahogy a több órás beszélgetésekből kialakult. Ha van valami értelme a sok rettenetes szörnyűség felfedésének, talán az, amit maguk a hőseink említettek több ízben is: az, hogy meggyőzzük az olvasókat, hogy egy nép nem adja meg magát az olyasfajta látványos őrületnek, mint amilyen 1936. július 18-án tört ki Spanyolországban, hat, illetve hét évvel azelőtt, hogy ennek a könyvnek a szerzői megszülettek."
Az ember képtelen együltében olvasni egy ilyen könyvet; ám ha nagyon elaprózza, akkor elveszíti a fonalat és nem látja át az egészet. Márpedig minden, ami egy-egy polgárháborúban történik, bárhol a világon, az emberiség megrendült józanságát vádolja.
