 |
| A költő nekrológja a Keresztény Magvető ben (1938) |
Sz. Abrudbányán, 1880. április 13. - 1938. augusztus 30. Apja Kántor József bányatulajdonos és jegyzőként dolgozott. Anyja Pál Róza, egyike a Magyarországon először végzett tanítónőknek. Gizella tanulmányait Gyalun kezdte és Kolozsvárt a jó hírnévnek örvendett De Gerando Antónia felsőbb leányiskolában végzett. Férje unitárius papként szolgált Kolozsvárt. Háztartási-gyermeknevelési elfoglaltságai mellett részt vett a korabeli egyház társadalmi életében. Főtitkára volt a Dávid Ferenc Egylet Központi Nőszövetségének és választmányi tagja az Unitárius irodalmi Társaságnak. Aktív költői munkálkodásra csak Kolozsvárt tudott sort keríteni. Az egy-kötetes írók táborába tartozott. A kolozsvári nyomda kiadásában jelent meg 1928-ban egyetlen verseskötete.
SZÜLŐVÁROSOM TEMETŐJE
E temető itt gyönyörű liget.
Fáradt szivekbe gyógyulást vihet...
A hantokon bár elmúlás kövűl,
Élet virágzik, illatoz, örül.
A nyárfalomb is életet zenél,
Csengő ezüstre bűvöli a szél...
Őrt állanak: büszke, komoly fenyők,
Sírok tövében lelve őserőt...
Itt nincs több bú, meghal a szenvedés,
A fájdalom itt édes csendbe vész.
Világ gondja szivet itt nem epeszt,
Itt elmúlik a súlyos, nagy kereszt. . .
Itt él a béke, örök nyugalom,
Szent, megbocsátó égi irgalom . . .
Itt fölcsókol minden emberszőtte kint,
Isten szeme: a nap, ha széttekint.
Abrud, 1929.
IMÁDSÁG
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt:
Gyógyító balzsamát szenvedő magamnak,
Oh hagyd erejét lelkemben a dalnak !
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt!
Szegény voltomnak egyetlenegy kincsét,
Dalolva nem érzem sorsom vasbilincsét.
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt:
A dal óvta szűzfehérnek lelkemet,
Uram, a dal tartotta szivemet Neked. . .
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt:
Dalon át jóságod Magadhoz ölel. . .
S hatalmas Lényed érzem, mily közel.
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt:
Oh hagyd a lelkem fürdeni a szépben,
Éljek a bűntől örök messziségben.
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt:
Segítsd királyi mezbe öltözni dalom . . .
Öltse lelkem szeretetbiborát,
Mely minden bántást királyin megbocsát.
VONATON
A fülke telve utasokkal.
Arany fényben kacag a nap.
Mosolygó, édes kis apróság
A nyitott ajtón beszalad.
Nagy, fekete virágszemével
Oly bizalommal néz körül,
A sok közönyös, fáradt utas
Enyhültén néki úgy örül.
Pici száján román szó gyöngyöz
És csicsereg, mint kis madár;
Leányom halkan hívogatva
Maga mellé biztatja már.
De hirtelen, a magyar szóra,
Morcosodik a kis román
S a jókedvű n ap is elborúl
Egy futó felhőcske nyomá n.
Húzódva mégis csak leül,
Hallgat duzzogva s nem cseveg,
Unalmában ásitva bólint
S már hunyogat a csöpp gyerek.
Ott ülök szemben,
Hallgató csendben,
Mint mikor fájón,
Ködülte tájon,
Tarolt határon,
Borongó bánat
Fényt nem találhat ...
Búsultan fájva tünölődöm:
így csírázik a gyűlölet,
Ártatlan kis gyermekszivekben
Minden jó magot elölhet. . .
S szólni szeretnék bánatomról,
De kisleányom csöndre int,
Felhő tűnik s e pillanatban
A nap ragyogva széttekint;
Folyó aranya dúsan ömlik
A félrebillent fejecskére —
S én könnyes ámulattal nézek
A megható, drága képre:
Magyar vállon román fejecske,
Odabékülve, szelíden,
Álom-mézétől öntudatlan,
Boldog varázsban ott pihen.
Sokáig nézem önfeledten.
Isten országa ily közel? ! . . .
Imás sóhaj szakad szívemről:
Testvériség, jövel — jövel!
S valami mondhatatlan érzés
Soká fogja még lelkemet:
Testvériség ezen a földön
Csak á lmod ók álma lehet!!
A BOLOND
Nincsen senkije.
Nem bántja semmi.
Dőrén kacag, ha az utcán halad.
Réveteg szeme pislogó mécs csupán,
Élet lángja abban soha nem lobog.
Kószál céltalanul, tudattalanul,
Örömet nem ismer, bánatot nem tanul . . .
Testéről fityegnek elrongyolt rongyok,
Rőt ábrázatán torz fintor vigyorog.
Fizetnek olykor: „ kacagj bolond !" — s kacag,
Felrikolt réme s, lélektelen hangja:
Mint elveszett élet félrevert harangja . . .
De ha templomhoz ér, szegény, szegény bolond,
Mintha átvillanna a szívén valami:
Rég hallott dalfoszlány, vagy ima szavai . ..
— Valamikor talán anyja könnyezte el —
Arca pillanatra emberré melegül ...
Megáll a bolond és kalapot emel.
KÖNNY
Ha úgy néha szememből könny pereg,
Ne faggassatok, ne kérdezzetek
Elmondani szóval azt nem lehet,
Hogy mi fakaszt ily drága gyöngyszemet! . . .
Talán egy édes fájó álmodás,
Mit meg sem érthet rajtam kivül más? . . .
Ott él a lelkem titkos rejtekén,
Edes gyönyörrel féltve őrzöm én.
Talán egy dal, a melynek szava nincs
És nékem mégis, mégis drága kincs;
Mert ott ringatja fájó lelkemet,
Ott . . . ott . . . az édes tünt idők felett.
Vagy tán' a szépnek kristály csöppje ez,
Mely szent forrásból alápermetez
S lelkem súgára — amint áttöri —
Szívem fölé a szivárványt szövi?! . ..
DÉVA VÁR RABJA
Alkonyodik.
A nap lángolva bukik le
S mint kiomló vér, mindent pirosra fest.
Ős Déva várának búcsút int a sugár.
Szellő sóhajával lassan közelg az est.
Mély csönd ül a váron…
Csak a fák lombjai suttognak, mesélnek,
Tovább adogatva a mesét a szélnek.
Égi, öreg vándor hallgatja a mesét,
Sugarait búsan hullatja szerte szét.
Enyhe, nyájas fénye hadd ömöljön oda,
Hova örömsugár nem villan már soha.
Sötét börtön alján, ott… ott lenn a mélybe,
Tűzben égő rabszem fúr bele az éjbe…
Úgy didereg, fázik, oly gyönge már teste,
Rettentő a magány… Szörnyű örök este…
Agya láztól lüktet - ott fekszik a szalmán,
Tikkadt ajka remeg, fogyott arca halvány.
Nehéz verítékes ősz fürtös homloka,
Aszott sárga ujja törülgeti róla.
Percig megcsillannak, mint hegye a tűnek
Parány fényszilánkok s újra tovatűnnek.
Mint szomjas a nedűt, rab szeme úgy issza,
Oh szent világosság! Oh csak te jöjj vissza!
Vak a sötét újra… Jó volna pihenni…
Ringató álomban újra szabad lenni -
De nem lehet, nem tud, oh az emlékezés..!
Nem lehet pihenni, ideje már kevés.
Emlék simogatja, emlék úgy kínozza,
A múltnak képeit mind elébe hozza…
Szívét keserűség marcangolja, tépi,
Teste roncs, lelke fáj, de hite a régi.
Délibábos tündér a játszi képzelet…
Szárnyaira veszi: átszáll bércet, teret…
Szőke Szamos-parti drága otthonába,
Hol most sápadozva hull az ősz virága.
Ott látja… most jönnek… kiket oly rég látott:
Mind kiket úgy szeret, övéi, barátok…
Harangoznak…hallja… éppen most kondítják,
Oly édes, ismerős harangok szólítják…
A nagy templom előtt gyülekezet várja,
Menne is, sietne - de hol a palástja?!..
Erejét feszíti s fölül a kórágyon,
Reszkető kezével keres, kutat vágyón…
Rettentve föleszmél: nincs palástja, nincsen!
„Megfosztották tőle, de van drágább kincsem.
Isten ajándéka, lelkemben e mély hit,
Melyet a szenvedés csak tisztít, csak mélyít:
Sem a pápák kardja, kereszt s halálképe
Nem! Az igazságot semmi föl nem tartja.
Írtam, mit éreztem s hirdettem, mit érzék
S kik az igazságért lelkemet így vérzék.
Hamis tanítóknak összeomlik tana!”
Hideg kőbe vési forró hattyúdalát,
Csodás hittel látja jövő diadalát…
Börtöne éjjébe égi fény sugárzik…
Feje lehanyatlik, teste már nem fázik,
Múlt és jelen nincs már, nincsen semmi kínja,
mennyei hang csendül s biztatón hívja:
„Többre bízlak ezután!”
S száll, sugárzik fényben,
Dávid Ferenc lelke, örök dicsőségben!
AGGODALOMBAN
Oh simogasd meg gyötrött lelkemet,
Mikor epedve száll, sóvárg Feléd.
Ha esdem biztatásod szent jelét,
Szellemkezed szivein érintse meg.
Ölelj, ölelj, ha kétség kínja mar
S reményvesztetten állok véitelen . . .
Jóságkendőd törülje bús szemem
S hályog hulljon, mely tőlem eltakar.
Ringasd öledben csitult gyermeked,
Sugárzó lényed hassa át valóm . . .
Zord éj után, tündöklő hajnalon
Gyógyult szivem himnuszt zengjen Neked.
Szerkesztette: Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése