TALAPZAT
fölötte szürkés merev a kéz
vigyáz
ahol csak ünnep
színhelyünk
földként csupasz
fölötte hogy csak árny a völgy
keze libben halovány
matat még száradó
levelekre tipor a nyugati szél
elhalkuló hidegben
amíg csak füstölög
állhat nagy micisapkában kertben
kuszán
a kányafőn
míg szemében
a micélium a fényes partra tör
száraz fehéres domb
és lenn örök árny a völgy
DÉLRŐL ÉSZAKRA - ÉSZAKRÓL DÉLRE
bölcs nem vágy idegenbe lao-ce
tovatűnt a messzi hágón
avagy nem ö csak utolsó
levedlő burka tudod hiszen
én itt vagyok
tudod — hogy ősszel B-ben jártam
s szerethettem mint még soha
a városból meg alig láttam valamit
most csak a régi fák vedlő rongya
s e szürke ég födi be arcom
és elföd egyként embert és falat
csak úgy — ülök egy bodzaág alatt
míg valahol valamin fönnakad
a fény — akár egy pitypang-bóbitán
avagy levélen s végképp elmarad
mi befejezés lehet — ne nézz
pupillám szűkül egyre élesebb a kép
s ,,a jobb kéz szinte eltöri a balt"
LENYOMAT
Nem is volt tavasz. Tél után
nyár jött, meleg és csönddel terhes.
Nem volt tavasz, csak voltunk —
együtt s külön-külön. Jóllakottan
és hallgatag.
És fényes délben összejárva
mindazt a helyszínt, hol történt valami
valamely este —,
mint aki nem a földet lakja —
az út fölött lebegve (és egyre távolabbról
látva): tisztán és oly közel:
a repeszdarabot a szem. Előtte még.
Az arcot.
Mi fölszívódik — de az arc mögötti! —
vérerek csont ideg
közel — elnéztem mint érinthetetlent
(s már nem is voltam ott!)
csak gyűrött bőr s karikás, lezárt szemek,
és már túl mindenen, zihálás. S ,,csak ezt feledni!"
Tudom, nem tavasz;
de később, ha múlt a déli óra
semmi nem épül, csak hideg ragyogás van
s egy emlékezet képei,
távoli s oktalan napokba
fölivódva.
A VÉGSŐ CSELEKMÉNY
még van esélyünk és semmi más — hogy
egyedül maradva
nincs semmi élet mi megóvna
e gyanúsítástól — csak az esély
hogy semmi más esély ne legyen
beszédünk senki sem értheti már
túl a feloszlás s égés utolsó állomásán
túl azon
amit elhallgatunk amivel elhallgatnak
még van esélyünk de semmi más
KÖZEL
közel vagyunk
idegen -------------
kérdezz
miért találna még
szavunk
az észnek téli álmot
hoz minden reggel
nedves homokban
hajunk
éles kövekbe
sárga kéregbe födve
közel vagyunk
idegen
nem szól a szó
süvöltve eltalál
nem tér vissza alakja
nehezül
mint kéz
fekete vérben
nem éri ajkunk
üresen vagyunk
semmi se nehezebb
mint az álom
kövek árnya
lenyomva
arcunk helyén
kereshet
az kihez visszatérnénk
nem hallható
mit elgondoltál magadnak
ki
mondja
hogy mindenünk elhalt
a szél felébred
szólni kezd
bennünk
és csak
a szél
kezünkben
megtörik a vér
nem volt-e szinte
név
alakja
ami mint kútszem
rádszegezve
kit megtalálsz majd
nem tud erről itt
ki szólít
a hang tompa benne
ezer irányba
ütközik
kit érintsz
csak a visszhang —
aki még volna
túl rég benned dobban
hosszú utakban
szerteszét
---------------------------
közel vagyunk
ó idegen
a szó iránya tán
még fogható
alakja egy
és pora mintha ép
név helyett
porban égő
vér
s üszök
közel vagyunk
hozzád -----------------
nem szabadulsz
A RÉGI KERT
hogy éje csak végtelen árny
e nap ne menjen le haraggal
fénye még éltet de túlról
késő válaszok árnya födi át
és eltűnik az út a vágy —
akár egy büntetés után
ketten ülve az alkonyatban
most igyen épp ily alakban
zárványként fülledt fű között
az estben — és mi megeshet
számos e más — feledtet mát
és holnapot — beérsz e kertbe
s karod már örökre kinyújtva
UTÁN
mi jöhet még e tett után?
vakondokok talán
szemükben fekete fénnyel
átnézve rajtad —
csak köztes
jövevény
ítélnek hangtalan —
te majszolsz valamit
vársz szótalan
moccannod nem szabad
vakondok jár szívedben
kinéz és bólogat
őszül az éj
készül valami fölötted
Szerkesztette: Cseke Gábor
Szeretném tudni: mi van Bíró Ferenccel ma? Ír? Ezek a versek a Forrás-kötetbõl? Gergely kérdi
VálaszTörlés