Az európai peregrináció szükségességéről, az európai kultúra itthoni művelésének időszerűségéről értekezik tanulmányában Cseke Péter. Írása, melyet a Hargita Népe 2013. január 10-i számában hozott, A megálmodott katedrális címet viseli, része az azonos című esszékötetének, s a csíkszeredai lappal való egyezsége értelmében időről időre egy-egy részlete a sajtóban is napvilágot lát.
Kapjunk az alkalmon és kövessük nyomon mindazokat, akik nem csupán a huszadik században, de akkor különösképpen kivették a részüket a hazatérő elmenők restitúciós tevékenységéből. Mivel a példaanyag elemzése annyira személyesen érzékletes, ezúttal a bő idézgetéssel élve oldjuk meg ismertetőnket.
CsP. egyenesen a Kányádi Sándor példájával indít, aki szerint az alkotónak külföldre jutni fiatal korában lenne igazán szerencsés, amikor is még nagy az abszorbciós készsége, az újítási kedve, amikor még "nem fáj az utazás"...
"Kányádi Sándor épp akkoriban töltötte volt a negyvenet - írja a szerző. - A magával és a világgal nyolcvan fölött is „örök elégedetlen" költő vajon arra célzott - töprengtem aztán jó ideig magamban -, hogy akkor esetleg másként alakulhatott volna költői látásmódja, lírai világteremtése? Minden bizonnyal, de csak abban az értelemben - állapítható meg utólag -, hogy akkor bizonyára korábban születnek meg a Halottak napja Bécsben szerves építkezését követő nagy lírai szintézisei. És erre az a legfőbb bizonyíték, hogy a hatvanas évek végén kezdődő napnyugati, skandináviai, észak- és dél-amerikai útjai után bontakozott ki igazán Kányádi Szabófalvától San Franciscó-ig ívelő költészete. Miközben „szavaink vándorköszörűse"-ként rendre felkereste mindenütt - nemcsak a Kárpát-medencében, hanem szerte a világon - azokat a kisebb és nagyobb magyar közösségeket, amelyek jelenlétét igényelték, költői hitvallása teljesítésének hátterét biztosították. (...)
A Kányádi pályája kapcsán feltett kérdés tágabb értelemben így is megfogalmazható: vajon miként alakult volna a 20. század magyar szellemi élete, ha - Szepsi Csombor Márton, Teleki József Bölöni Farkas Sándor, Széchenyi István, Szemere Bertalan és más „Európa-járók" példáját követve - Ady, Móricz, Szabó Dezső, Bartók, Kodály, Kosztolányi, Illyés, Németh László, Márai Sándor nem jut ki Európába a kellő időben... ? Egyikük sem tért haza üres kézzel. Szellemi birodalmakat csatoltak a fellélegzésre vágyó magyar kultúrához. Az „irodalomalapító"-nak is nevezett erdélyi költői triászhoz tartozó Áprily például 1909 nyarán járt először Párizsban, huszonkét évesen. Kifejezetten azzal a céllal, hogy a modern irodalmi/művészeti törekvésekkel megismerkedjék. Adyval is szeretett volna találkozni - hiszen neki köszönhetően irányult figyelme a szimbolizmus költői lehetőségeire -, de Léda lakása előtt „elvesztette bátorságát", és visszafordult. Hogy a maga tradicionálisabb architektúrájú költői világában ugyanannak a hagyományőrző modernségnek az útját járja, mint neves kortársai közül - a műfordításban is felülmúlhatatlan - Babits, József Attila vagy Radnóti. (...)
Trianon után az utódállamokhoz csatolt magyar régiók szellemi életének előfutárai - már csak önvédelemből is, de még inkább a kisebbségi helyzet meghaladásának reményében - toronyiránt vették Európát. „Erdélyből kell kiindulnunk - fogalmazta meg az Erdélyi Helikon programadó írásában a francia internáló táborból hazakerülő Kuncz Aladár, a francia kultúra szerelmese -, s egy szökkenéssel mindjárt olyan magaslatra kell emelkednünk, amelyről nézve az erdélyi sors világprobléma lesz." A nagy műveltségű költő és a francia, latin, német, olasz, román költészetben otthonos briliáns műfordító, Dsida Jenő felfogása is egybehangzó a Kunczéval: a tiszta európai szellemet kell az erdélyiség belső hajtóerejévé tenni.
Ott volt tehát egyfelől a peregrináció többszázados hagyománya, másfelől a kényszerhelyzet. Amiként azt Szabédi László esete is megvilágítja. A kolozsvári magyar egyetem kisajátítása (1919. május 12.), majd a hírhedt Anghelescu-féle érettségi törvény frivol, cinikus végrehajtása arra kényszerítette az akkori fiatalokat, hogy külföldi egyetemeken és főiskolákon szerezzenek felsőfokú képesítést. Ezt tetézte később egy még cinikusabb rendelkezés, amely megtiltotta a külföldön szerzett diplomák honosítását. Eredeti szándéka szerint Szabédi is inkább a budapesti egyetem nyelv- és irodalomtudományi szakát választotta volna, ám ehhez hiányzott az anyagi háttér. Ebben a többszörös, nem utolsósorban nyelvi-kisebbségi kiszolgáltatottságban szerzett tudomást 1925 nyarán arról, hogy a strasbourgi francia egyetem protestáns teológiai karán létezik egy alapítvány külföldi hallgatók számára. Ennek köszönhetően Szabédi két évet tölthetett „a vajúdó Egyesült Európa" (Cs. Szabó László) fővárosában. Arra számított, hogy francia környezetbe kerül - ehelyett „csehek, lengyelek, románok, magyarok, szlovákok, hollandusok, angolok, emigráns oroszok és birodalmi németek között találta magát". Szívósan küzdött a francia kultúra (irodalom, filozófia) birtoklásáért, ám e küzdelemben otthoni terve - Petőfi franciára „plántálása", „a francia nyelvű magyar propaganda" beindítása - egyre inkább háttérbe szorult.
Az én hetven felé járó nemzedékem életsorsa úgy alakult, hogy csak közvetett Párizs-élménye lehetett. És ebben sem bővelkedett. Egykori tanáraim közül mindössze kettőt tudok megnevezni, akik a húszas évek végén két évet töltöttek a Sorbonne-on: Jancsó Elemért és Csehi Gyulát. Mindketten a francia felvilágosodás szerelmesei voltak. A szórakozott professzorként ismert Jancsó Elemér akkor volt igazán elemében, amikor Ady párizsi évei kapcsán saját élményeit is feleleveníthette. (Ady költészetének genezisét, 20. századi jelentőségét lényegében akkor értettem meg, jóllehet államvizsga-dolgozatom megírására készülődve már volt némi jártasságom a szakirodalomban.) A marxista irodalomtudósnak tekintett Csehi Gyula filozófiatörténeti „spec. kurzusára" nagyon kévesen jártunk. Pedig úgy beszélt a francia filozófusokról, mintha előző nap karon fogva sétáltak volna Kolozsvár főterén. Később már azon sem lepődtem meg, hogy egyik szabadegyetemi előadását - amelynek elkezdését a Ceausescu-időkben mindennapossá vált áramszünet késleltette - így vezette be a Felvilágosodástól felvilágosodásig sztnojt; „Kedves elvtársaim, a francia felvilágosodás fényes századaiból érkeztem ide ebbe a sötét középkorba..." Hogy szavait nem bonmot-nak szánta, az jóval később tudatosodott bennünk, amikor valóban „sötét, halott várossá" vált Kolozsvár. (Vasile Igna koltőbarátomat idéztem, aki az 1990 utáni tizenkét éves „Funar-uralom" kezdetén menekült Párizsba.)
A csíkcsekefalvi előnevű, Budapesten született, Homoród-fürdőn keresztelt és Kolozsvárott nevelkedett Cs. Szabó László 1925 őszétől egy évet töltött a Sorbonne-on. Minthogy rokoni kötelékek fűzték a Jancsó családhoz, előzetesen őt is Jancsó Elemér látta el hasznos tanácsokkal. A családi emlékezet szerint azonban nem nagyon vette igénybe azokat, mert - a rá jellemző előrelátással és pontos időbeosztással - hónapokra, hetekre, napokra kidolgozott „ismeretszerzési tervvel" érkezett a francia fővárosba. Ennek köszönhetően pár hét múltán otthonosabban érezte magát Párizsban, mint Budapesten. Csakhogy minél több időt töltött Párizsban, annál inkább felerősödött Kolozsvár-nosztalgiája. Az 1949 februárjában kezdődött önkéntes nyugati száműzetése idején pedig különösképpen. E kényszerhelyzetben építette fel esszéivel katedrálisát a magyar és az európai örökségből.
„Mikor tomporára roggyan a ló / s két mellső lába mint a szolgáló / kutyáké tört csűddel szinte / ujjat növesztő patákkal csügg alá / s a nyak egyetlen nyerítéssé nyúlva / majdnem lóhossznyira/iő / aránytalanul kicsire zsugorodik / az amúgy is aránytalan fej / az üreggé válás döbbenetével / dudorítja a szemet a szemgödör / mikor hályoggá sűrűsödik az ég / torokba csusszan a nyelv / torokba csusszan a nyelv / heréi szétrobbannak / Ó a függőleges lovak fájdalmánál / nagyobb csak a tíz ujjbegyben / feszülő lehet mely tárgyilagosan / s hangtalar, szoborrá gyúrja / a rettenetet."
 |
| Román Viktor szobra: Kimérák |
Első párizsi utamról hazatérve óhatatlanul ugyanarra a következtetésre jutottam magam is, mint Kányádi: ennek a kiruccanásnak nem most - 2009 tavaszán -, hanem valamikor 1968 táján kellett volna bekövetkeznie, miután az egyetemet elvégeztem. A dévai csángó magyaroknál tartott író-olvasó találkozó során hangzott el a hetvenes évek elején, miután az Amerikai Egyesült Allamokból frissen hazatért Sütő Andrást és Domokos Gézát ottani élményeikről faggatták: „Nekünk nem Amerikában, hanem idehaza vannak elvégeznivalóink..." Amit csak annyival szeretnék megtoldani, hogy legjobbjaink mindig is európai mércével mérhető teljesítmények felmutatására vállalkoztak - idehaza. Azzal váltak európaiakká, netán világhírűekké."
Kíváncsian várom CsP. újabb konfesszióit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése