Bőszavú költők
Mottó: A költészet olykor áradó, bő beszéd, máskor meg inkább csönd és hallgatás. A fene ismeri ki magát…
Néhány évvel ezelőtt, számítógépes módszerekkel informatikusok arra kerestek választ, hogy melyik költőnknek van a leggazdagabb szókincse. Ezzel mintegy versenybe állították nagyjainkat, a közönség pedig elcsöppenő kíváncsisággal várta a végeredményt, hogy ki verekszi fel magát az első helyre. Szerencsére, a szakik csakis lezárt költői életműveket vizsgáltak, olyanokat, melyekhez már nem tapad új termés, hiszen a mozgásban lévő, hullámzó mennyiségeket nehéz kvantifikálni. Meg aztán nem is érdemes.
Éppen elég, hogy a cél érdekében hadrendbe állították a derék Petőfi Sándort és Arany Jánost, Vörösmarty Mihályt és Ady Endrét, Babits Mihályt és József Attilát. Nyilván, azokat, akik már korábban is szóbő-gyanúsak voltak, éppen csak nem léteztek még azok az egzakt módszerek, melyekkel pontosan mérni lehetett volna teljesítményüket.
Az informatikai módszer mibenlétét nem kívánom itt elmagyarázni, hiszen magam nem érek fel hozzá. Annyi szent, hogy big data technológiaként emlitik, nagyjából adatelemzést jelent, számítógépekkel végzik és pontosságában meg lehet bízni.
Az elemzés végeredménye az lett, hogy a pálmát Arany János vitte el, a kutatók szerint ő az a költőnk, aki a legtöbb szót írta le életében (287.425), a legtöbb egyedi szót használta (közel 60 ezer), amelyekből ha nem számítjuk a ragozott, képzett formákat, a használt szótövek száma így is az első helyre röpítik (megközelítőleg 16 ezer szótővel).
Arany legjobb barátja, Petőfi csupán a harmadik a mezőnyben, mert megelőzi őt Vörösmarty Mihály (leírt szavai száma 214.104), aki 43 ezer egyedi szóval és megközelítőleg 12 ezer szótővel sorakozik fel Arany mögött.
Petőfi Sándornak a szóbősége 154.721 szóra “korlátozódik” (igaz, életművét egész fiatalon zárta le a hősi halál), egyedi szavai 32.855-re rúgnak (szótövek száma 9600), szorosan követi őt a negyedik helyen Ady Endre, aki 124.574 szót használt, ennek körülbelül egy negyede egyedi szónak minősül (30.243), szótövei száma viszont enyhén meghaladja a Petőfi teljesítményét (közel 10.040).
Babits Mihály adatsora az eddigiekhez képest igen ellentmondásos, ugyanis egyáltalán nem fukarkodott életében a szavakkal (398.003), de egyedi szavai alig 27.116-ra rúgnak, szótövei pedig a 11 ezer körül járnak.
Végül, a hatodik helyre szorult József Attila – bár neki is elég hamar befejeződött költői pályafutása – csak 62.811 szóval “szerénykedhet”, egyedi szavai sem haladják meg a 20 ezret, egyedi szótöveit 8200-ra becsülik, viszont összes leírt szavához képest arányaiban mégis a legtöbb egyedi szó leírója (31,26 %) a többi költőóriáshoz hasonlítva. (Arany 20,77 %-on, Vörösmarty 20,52-őn, Petőfi 21,23-on, Ady 24,28-on, míg Babits csak 6,81-en teljesít)
És talán ez az, ami a leginkább kifejezi a lényeget: a költői termést lehet ugyan mennyiségileg mérni, elhelyezni, osztályozni, rangsorolni, polcokra helyezni, de értékelni csakis lényegét tekintve igazságos és érdemes. És valamennyi óriásunk költőkirály a maga birodalmában…
Csíkszereda, 2017. január 15.
Ady Andrásnak és másoknak – szeretettel
vérszagra tódul a kinti sereg
az őrszem saját sorsán keserg
hogy annyi balsors gyűrődés után
most el kell esni már-már ostobán
várunk fölött mert megzendült az ég
pedig ez csak kezdet nem a vég
összebújva a bástya ormán
ne búsitson tákolt koholmány
homokváraink megépültek
csoda hogy ettől megszépültek
hittük mindegyik javunkra válik
megóvnak minket mindhalálig
még be se indult jól az ostrom
a vár homlokán mennyi flastrom
omladék és csúf repedés
isten veled hű menedék
és messze túl a romokon
a szállingózó homokon
minden roskadó homokfallal
kevesebb vagy egy viadallal
mig a harc rendre elmarad
és már meg is adnád magad
derékig sivó homokban állva
sehol egy fal sehol egy bástya
nincsen király és nincs királynő
már ellenség sincs aki ránk lő
csak szél tombol törvény kacsingat
széthordva homokvárainkat
2017. január 3.
Szerződésbontás
 |
| Ágoston Hugó búcsúcikke |
Mottó: Amit tegnap még képtelenségnek véltél, az másnapra legtöbbször véres valóság.
Újév előtt pár nappal (egészen pontosan: december 29-én) e-levelet kaptam a maszol.ro főszerkesztőjétől, az alábbi szöveggel:
Kedves Gábor,
január elsejétől már csak anyagi okokból is változtatni szeretne a kiadó a Maszol Vélemény rovatán. Magam is úgy látom, hogy feszesebb, az aktuális témákra többet és gyorsabban reflektáló rovatra lenne szükségünk. A január elsejétől kinevezett új vezető publicistával, Ambrus Attilával és a kiadó vezetőjével közösen úgy döntöttünk, hogy a december 31-én lejáró szerződésedet jövőre nem hosszabbítjuk meg.
Nagyon köszönjük az eddigi munkádat, s az ideinél jobb új évet kívánok.
Első látásra formailag korrekt, pontos levél: idejében értesit arról, hogy mi a nagy hadi helyzet, és hogy ne legyenek illúzióim a jövővel kapcsolatban.
Ami mégis megdöbbentett a történetben, az néhány fontos apróság volt. Először is, nekem nem volt már jóideje semmiféle szerződésem a maszol.ro-val, ha közöltem is olykor az oldalain, teljesen ingyen és bérmentve.
Másodszor az tűnt föl, hogy január elsejétől új vezető publicistával kíván bemutatkozni a Kolozsváron szerkesztett hírportál, bár tudtommal – és szakmai-olvasói tapasztalataim szerint – az eddigi vezető publicista, a tapasztalt szerkesztőnek ismert jó tollú Ágoston Hugó mostanig remekül ellátta feladatát. Mondhatni, neki és rovata tagjainak köszönhető az, hogy a Maszol nem pusztán híreket továbbított, hanem véleményeket ütköztetve értelmezte is az eseményeket, a szűkebb és tágabb régió, a világ történéseit. Ugyanakkor, Ágoston Hugó biztosan tudta, hogy a portál kivel áll és kivel nem szerződéses viszonyban, s amennyiben a rovatnál tervbe vett ésszerűsítések az ő részvételével történnek, ilyen elemi bakik biztosan nem fordulnak elő.
Mármint ajtót mutatni egy embernek, aki nincs is a teremben. Illetve, szerződést bontani olyasvalakivel, akivel sose kötöttünk szerződést. (Így lesz az ember szépen, lassan bizonytalanná váló kartoték-adat…)
Szilveszter estéig hordtam magamban életünk abszurditásának ezt a parányi svejki tüskéjét, amikor is az én történetem törvényszerűen a nevetségességbe fordult át, miután Ágoston Hugó szerződésbontásának hírét is meghallottam. Annak az újságírónak a minden érdemi indoklás és magyarázat nélküli elbocsátását, akinek viszont ténylegesen volt szerződése a maszol.ro-val és aki a portál második embereként dolgozott. Ágoston Hugó levélben tudatta (volt) munkatársaival, kollégáival, barátaival, hogy mi történt vele: annyi évtized érdemi szolgálat után ajtót mutattak neki. S mint a korábban gyülekező jelekből gyanítani lehet – mert konkrét választ nem kapott nagyon is konkrét és jogos kérdéseire -, bizonyos írásbeli állásfoglalásai, s általában a rovat cenzurális problémái zavarhatták a döntést ki tudja hol meghozók, majd áttételesen keresztül is vivők érzékenységét.
Ágoston Hugó érezte, sejtette, sőt tudta, hogy a hónapok, évek teltével a Vélemény rovat rendre hiúságokat, érdekeket sérthet. “Fel voltam rá készülve. Régebben fontolgattam, hogy lemondok, de kezdetben azzal áltattam magam, hogy tudjuk még normálisan működtetni a rovatot, utána pedig elhatároztam, hogy nem kímélek meg senkit az eltávolításommal járó kellemetlenségtől, az erkölcsi következményektől” – írta szilveszteri baráti tájékoztatójában. A készülő viharról heteken át hallgatott, hiszen az ő egyéni sorsánál fontosabb tét volt az, hogy a választásokon az erdélyi magyarság képviselete egységesen, megosztottság nélkül adhassa le voksát. Ám a bukaresti rádió, kevéssel a választási eredmények tudomásul vétele után, szóvá tette, hogy a Maszolnál furcsa dolgok történnek a szövegek cenzúrázása körül, úgy tűnik, szoros kapcsolatban a magyarországi politikát érintő, a kincstáritól eltérő problémalátással. (A rádióinterjúban megszólaltatott publicista, Gál Mária például Szijjártó Péter utasítását birálta – volna -, miszerint magyar diplomaták sehol a világban ne vegyenek részt a román nemzeti ünnep alkalmából tartott fogadásokon. Ez az írása máig nem láthatott napvilágot…)
De Ágoston Hugó továbbra is csak befelé nyelt és – hallgatott. Bár nem ült ölbe tett kézzel: “Először a főszerkesztőnek írtam, december 20-án. Több mint egy hét várakozás után, 28-án tudtam meg, hogy kérésem ellenére levelemet nem továbbította, ezért hivatalos indoklásért a Kiadó igazgatójához fordultam. (És a folyamodványt elküldtem Kelemen Hunor szövetségi elnöknek is.) Válaszában az igazgató megerősítette eltávolításom tényét, de nem indokolta meg, hogy annyi év után miért pont most nem hosszabbítják meg a szerződésemet, miért nem végezheti az alapító főszerkesztő tovább azt a munkát, amelyet eddig végzett, annál a rovatnál, amelyet maga gondolt ki, épített fel, irányított és gondozott.
Bevallom, még mindig irtózom a nyilvánosságtól, de ha elkerülhetetlen, és a velünk történtek… a sajtóban felszínre kerülnek, biztosítalak, hogy az igazat fogom mondani, persze lehetőség szerint kímélve azokat, akik maguk is csupán végrehajtók, eszközök egy alantas játszmában, amelynek ha bevallott célja nem is, de eredménye mindenképpen az erdélyi magyar nyilvánosság leépítése, teljes kiszolgáltatása.
Leszögezem: kirúgásomat – mert vezető publicistává és rovatvezetővé történt kinevezésem indoklás nélküli visszavonását, lecserélésemet annak tekintem – szakmai és erkölcsi szempontból alaptalannak tartom, politikai indítékú önkényes intézkedésnek egy olyan összefüggésrendszerben, amelynek megértése véleményem szerint meghaladja végrehajtóinak szellemi képességeit és erkölcsi érzékét. (Ezt illetően egyetértek az Erdélyi Riport megszüntetéséről tájékoztató cikk értékelésével, remélem, hogy következtetései alapján minden kollégában tudatosodnak a lehetséges következmények.)”
Személy szerint nem tudom, a Maszol Vélemény rovatának hány bejáratott publicistája talpára kötöttek január elsejétől útilaput; gondolom, erre hamarosan fény derül.
A magam számára, ha későn is, levontam a szükséges következtetést: ne menj oda, ahol éppen a véleményt – a lapkészítés savát-borsát – kívánják egyenzubbonyba kényszeríteni (miután a hírekkel már jócskán megtették); ha van rá szerződésed, ha nincs…
Maradok, mindenek dacára, sajtónk további hűséges nyomon követője…
Csikszereda, 2017. január 1.
