 |
| Cătălin Bursaci rajza |
„Genf, 1975. május 7.
DRÁGA APU!
Az utóbbi időben leszoktam az írásról, ezért úgy döntöttem, hogy ezt a levelet tollba mondom; tehát a beszámoló hiteles.
Azt mondtad, hogy A-tól cettig meséljek el mindent, hogy te is részt vehess a mi itteni életünkben és tudd meg, hogyan érezzük mi magunkat. Az ábécé 21 betűje közül néhányat mégis át fogok ugrani, hogy egyszerűbbé tegyem a helyzet megértését.
Meglehetősen kellemes utazás után érkeztünk ide (ha leszámítjuk azt a kis affért a vonatjegyekkel, de az affér miatt nem is annyira mi voltunk hibásak) és egy csodálatos házra leltünk, pompás kert fekszik előtte, vadregényességében pompás, a ház fémsarkait az esőtől kikezdte a rozsda, kétemeletes, kicsiny szobákból áll, két vécéje van, remek festőműhely a padláson és egy másik remek fazekasműhely a pincéjében, s egy jövendő remek zenei stúdiója, basszus gitárral, teljes villamos szereléssel, sztereo berendezéssel, egy bizonyos Zobi hozta és a gépházban helyezte el, ott, ahol a kóceráj melegítéséhez gerjesztik a gőzt. S van egy kis nyári műhely is (egy barakk), ezt elrejti a gaz, s ez egyelőre teli van nagy Johnnie Walker dobozokkal.
Ebben a házban, ahol a nagyszerű Doru, az elragadó Denisa és a felelőtlen Mihnea várt ránk, a manzárdon szállásoltak be, fent, az egész épületet elárasztó növényzet fölött, innen igyekszünk mi, átutazói ennek a világnak, ahol minden oly hihetetlen, világosan tájékozódni és a megfelelő lépést megtenni.
Úgy tetszik, hogy minden egy csodálatos jövőbe nyílik, de … de tulajdonképpen itt kezdődik a mi történetünk. Az én történetem, mert nekem kezdett fájni az oldalam, fájni a hátgerincem, fájni a vesém, fájni a farcsontom (ebből neked is volt részed); tehát lassan sétálni kezdtem az ágy és a fotel, a fotel és a heverő, a heverő és ismét az ágy között, egy nyugdíjas lagymatag élete ez, gondold csak el.
Öt nap elteltével sikerült összejönnünk Maurice professzorral, akit meglepett sápadtságom és gyengeségem. Gyönyörű, de, meglehetősen drága klinikába utaltak be, valóságos paradicsom. Paradicsom addig a pillanatig, amíg az áruját kínáló kereskedő közismert mosolyával tudomásomra nem hozzák, hogy egy kis csapolást végeznek a májamon.
De, nyugtalanított az a kis nyirokdaganat is (amelyet már Bukarestben felfedeztem, s amelyet te és Costica, a próféta, semmiségnek véltetek, s amely időközben megnőtt), kérem, hogy ezt is vizsgálják meg. Azt válaszolták, hogy ezt egy kis csapolással könnyű megoldani.
Véletlenül náluk a vérszegénységet is egy kis csapolással vizsgálják, egy bizonyos csontban, amely nálam a keresztcsont.
Tehát a jövő mégsem volt teljesen világos, és három csapoláson kellett átesnem.
Az elsőt a májon végezték.
Egyik nap fogtak, és a legmesszebbmenő gondossággal, ágyastól egy szobába gördítettek, ott egy tűt szúrták a bordáim közé, egy hosszú tűt, amely a májamig ért, belefúródott a májba és kicsípett belőle egy darabocskát. Ezután hét órán át mozdulatlanul kellett feküdnöm, hogy elkerüljem a májvérzést.
Három csapolás volt, maradt kettő.
Másnap reggel, ugyanolyan gondosan, egy másik szobába vittek, ott hasra fektettek és egy közepes nagyságú (15 centiméteres) tű hatolt be a csontomba, a hátgerincem közelében, kicsípett belőle és a velőből egy kis darabot, s aztán visszatoltak gördülő ágyamon a szobámba.
Három volt, maradt egy.
Még aznap délután egy másik szobába vittek, hogy elvégezzék a csapolást a herezacskóm jelentéktelen duzzanatából. Elaltattak, szobámban, a négykerekű ágyban tértem magamhoz az altatásból, és 18 éves és 5 napos koromban, anélkül, hogy bárki is előre figyelmeztetett volna, EGYIK HERÉM NÉLKÜL ÉBREDTEM FEL! Tehát azon a testtájamon műtöttek meg.
Három csapolás volt, egy sem maradt.
A lépteimet irányító férfiasságomban én, én, Cătălin Bursaci, Cătălin Bursaci… kettesben folytatom a harcot, s átestem ezen az apró hiányon, én és önmagam, Cătălin Bursaci.
A könyörületes emberek azt mondták, hogy ne írjam meg neked. Én, a Rámenős Titi, a Sárkány Tache, a . . . nélküli Cătă, én írok, mert tudom, hogy te is, akárcsak én, szembe tudsz szegülni a múlandó hullámokkal.
A mindennapos vérvizsgálat mellett, mint közölték, egy kis báriumos röntgenfelvételt végeznek, a folyamat 30 percenkénti ellenőrzésére. De nem ez a lényeges. Az orvosok mosolyra nyíló ajka, édesded szava csivitelve közli, hogy egy aprócska LIMFOGRÁFIÁT is végeznek (ez a nyirokmirigyek röntgenfelvétele — hogy láthatóvá tegyék és 24 órán át nyomon követhessék); kerekes ágyammal egy másik szobába gördítettek, ahol rögzítették a lábamat és megkértek, hogy mindössze két órányi türelmem legyen a műtőasztalon, amíg az ismert helyen, ahol Krisztus lábaiba verték a szögeket, négy egymást követő injekciót fecskendeznek be és bemetszik — igaz, alig két centiméternyit, mindkét lábamat. . . Így elintézve, a Cătălin Bursaci segítségével magamra erőszakolt roppant nyugalommal vártam, hogy a befecskendezett kékes folyadék szívódjon lassan fel a nyirokereken és színezze meg azt az ártatlan mirigyet. Két óra múltán bevarrták a lábamat, majd kicsiny szertartás következett: 24 óránként egy bizonyos röntgenfelvétel, annak megállapítására, hogy miként viselkedik a folyadék.
Semmilyen különös diétát nem írtak elő. Ezután a limfográfia után azonban naponta három liter vizet kellett innom. De három litert a szűk gyomorba beleerőszakolni, képzelheted, milyen „könnyen” megy.
Ezt követően abban az örömben részesítettek, hogy megkezdtem azt a nevezetes kezelést: három kis vénás vérátömlesztést husszonnégy óránként, két órán át, hát amennyit én és jómagami elviseltem … ezen a kis szarakodáson is túlestem. A 3 vérátömlesztés után újabb két nap következett, ezeken napi 15 pasztillát nyeltem le. Hogy elkerüljük annak a lehetőségét, hogy vesekövem keletkezzék, vagy az orvosságok miatt veseműködésem leálljon, azt tanácsolták, hogy folytassam a kúrát a három liternyi vízzel.
És íme, visszatértem kis manzárdszobámba, és hallom, hogy apámat tévesen tájékoztatják, s elhatároztam, hogy írok neki, s hogy most a levél végén egy csekély kéréssel fordulok hozzá. Ne igyekezzen telefonon tanácsokat adni nekem, aki holmi kis vidéki nyugdíjasként, néhány egészségügyi bonyodalommal ágytól ágyig vonszolja magát, mert nem tudhatod, hogy mennyi erő rejlik még bennem, miután a májgyulladás miatt a kórházban 18 napon át semmit sem ettem — tehát hagyj, hogy megküzdjek egymagam, mint eddig is. És tudhatod, hogy egyelőre nem lehet szó „itt-tartózkodásom” minél maradéktalanabb kiaknázásáról.
A másik kérés, amivel a te és a Tacoi féltökű fia hozzád fordul, az az, hogy ne tégy fel megbízhatatlan távközlési eszközök — telefon, posta — útján indiszkrét kérdéseket … mert egyelőre, hála istennek, zöldágra vergődünk, és ne aggódj, ha pedig majd nem vergődünk zöldágra, magunk fogjuk kérni a segítségedet, addig viszont ne okozz nekünk is, magadnak is bonyodalmakat.
Remélem, hogy ezeket a sorokat idejében megkapod, és remélem, nem zavar a levélben előforduló néhány áthúzás, ezek a Fa- és a Féltökű ellentétes természetéből eredtek.
Bocsásd meg ezt a hangnemet, de remélem, hogy most végre rádöbbensz állapotomra, s megérted, hogyan hatottak telefonon elhangzott kéréseid.
Szeretettel csókollak és arra kérlek, hogy légy boldog és igyekezz minden múló percet értékelni, mert bármilyennek tűnnek, hasznosaknak vagy haszontalanoknak, felbecsülhetetlen értékűek — de teljesen bizonytalanok. Akkor, amikor már eltékozoltad őket, és nem értékelted, nem voltál képes értékelni őket, akkor következik be a kis vidéki nyugdíjas „nagy drámája”, a maga szövevényeivel …
Cătălin Bursaci”
A fejezetben található egy, A magnetofonszalag című alfejezet is, amely Cătălin magnóra mondott gondolatait és kommentárjait tartalmazza, a maguk nyersességében, ahogy azok megszülettek. A továbbiakban, bőven idézve belőlük, megpróbálom közel hozni az olvasóhoz a gyógyíthatatlan beteg belső vívódásait, tervei feladásának folyamatát, egyre fájdalmasabb búcsúját a földi világtól. (A magnós vallomásokban számos megjegyzésében édesanyjához fordul, akit hol Mamicinak, hol egyszerűen csak Micinek nevez.) Gyakran gondol Pleniţára is, anyai nagyanyjára, akit Nanyónak nevez, s akire szeretettel és sűrűn emlékezik. Megerősödik benne a szándék, hogy az országba való hazatérésük után Pleniţán telepedik meg, ott kezd új életet, próbálván megvalósítani beteljesületlen vágyait. A genfi tartózkodásra jellemző szélsőséges érzelmi hullámzás során felszínre kerülnek a családban elszenvedett gyermekkori traumák is, melyek a nehéz pillanatokban szembe fordítják szüleivel is. A következő részben a magnófelvételekből idézek majd.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése