De csak lentig történik ez, mert aztán odalent csak olvad, olvad, olvad…
Rafi Lajos jut eszembe, meg az ő sorsa, verse…
A szél odakint a térdén töri a fákat.
Fütyülök rá. Beszél a nőkről a székely.
Torkomban érzem a vágyat:
nyalintsak vele, egy pohárral.
Na jó, ez a Rafi Lajos-féle Güdüci február, de még csak november van, és ez nagy különbség, ilyenkor begyújtani, megtelik füsttel a ház, a meleg kipáráll a szabad ég alá, elillan, futhatunk utána!
 |
| Illusztráció Rafi Lajos összegyűjtött verseihez |
De a teleire, azokra különösen, mert biztos, hogy a teleket többszörösen is megsínylette.
De átvészelte.
Ameddig bírta cérnával.
Rafi Lajos, a güdüci rövidtávfutó.
Maratonhoz nem volt jó.
Azaz, lehet, hogy jó lett volna, de nem tartotta érdemesnek.
Szerette a futást, de a futás maga felőrölte (lásd: távfutás, vesszőfutás. Abból kimondottan elege lehetett!)
Ha tegyük fel, meg is futotta volna a távot, mármint a maratonit, kicsi a valószínűsége annak, hogy ő érkezik be a célba. Valaki más lett volna az, aki azt mondja: Győztünk!
És utána összeroskad.
Ha valaki tudni szeretné: Rafi már előtte, jóval hamarabb összeesett.
Lehet, hogy már akkor is volt benne, dolgozott benne valami zsibbasztó. De az is lehet, hogy nem.
Elzsibbasztotta őt az élet.
Güdüctől a nagyvilágig minden zsibbasztásra van beállítva. És maratoni futásra.
És – mindenáron győzelemre!
Mert ha nem győzünk, az is győzelem. A pürrhoszi.
Olyan mint a fagy. A negatív hőség. A tartósító. A fogva tartó. A húsba vágó.
A kemény legény. Akik mi sosem lehetünk.
Csakis negatív hőség idején.
Rafival jó lenne koccintani, így igaz – ez a korai havazás kimondottan koccintáshoz való idő.
De se koccintani valóm nincs, és nincsen Rafi sem.
Mire megismerkedhettünk volna, ő sietősen eltávozott.
Csak a versei vannak (de azok vannak!) amiket ki tudja, hányadszor lapozok fel a számítógép képernyőjén, a jóbarátok összegyűjtötte, a Ferenczi Attila megszerkesztette-előszavazta, a falustárs Kozma Csaba gondozta, a Polis kiadta (2017), Ferencz Zoltán és Siklódy Ferenc illusztrálta Halottként él az isten – összegyűjtött versek, zsengéktől a torzókig, a félbemaradt gondolatokig, meg néhány fotó, a napokban érkeztek címemre, kerülőúton, valamikor, még életében készítette róla és családjáról, környezetéről Gyergyószárhegyen a jó szemű (jó kamerájú) szomszéd hölgy, Carmen Tutunaru, aki most Skóciában fotózik, hiszen ez a mestersége, s most biztosan ott talált érdemleges megörökíteni valóra, de a korábbi fotói ugyancsak élnek, beszélnek, mintha a költő ma is itt lenne közöttünk, a közelünkben, a hölgy ezért is egyezett bele, hogy közreadjam őket, de valami méltó szöveggel.
Mi lehet méltóbb Rafi Lajos emlékéhez, mint a töprengő emlékezés e korán jött hóhullásban, most abban járok, hogy a képek alá keressek illő verssorokat Rafitól, mintha ő kommentálná ezt a kis albumot, én csak asszisztálok hozzá, olyan, mintha teli tölteném a poharat, a pohárnoka vagyok csupán, aki azt ügyeli, hogy ne maradjon szomjan a Vendég, és jól érezze magát, legalább most, amikor odakint negatív hőség közeleg, és neki már semmi gondja a világgal.
Vagy talán mégis?
Csíkszereda, 2017. november 28.
Carmen Tutunaru fotói: Rafi Lajos világa
Tudtam, hogy harc lesz,
s földhöz-vert leszek,
sejtettem, vég lesz, s elveszíthetem.
De nem gondoltam, hogy győztes leszek.
(Játék)
Bennem mindörökre levelek
zörögnek,
mert ez a furcsa ősz
átverte a lelkem:
harminc esztendővel,
gyönyörű viharral.
(Ősz 2002)
Elmegyek.
Elmémnek
nekidőlt
már a
bú.
(Őszi ballagó)
Hát, még tart az enyém
a fiatal élet.
Sírok, sötét rabod.
Hiába kérlek késve…
Csak végigmértél –
azóta kések.
(Béke a cigányoknak)
Lássam végig az álmaim
a csalódással egybevetve,
Sirasson meg egy feleség
egy kicsi, bolond nevetéssel.
(Kései remény)
Nézek a napra és
nézek a fűre.
Isteni rendelés
nekem ez.
Füttyentek egyet
a hajnali égnek,
és megint csak nézek.
Csak az ostorom érti
a sorsom!
(A pásztor)
A láz, mely benned éget,
égette életem.
Naiv voltál és bután bátor,
csak azt nem tudom fölfogni hirtelen,
hogy hová mélyedtél el, kis barátom?
(A láz)
Nem kell az asztal, a takaró.
Nem kell a kéz sem, a simogató.
Nem kell a szem sem, könnyesen.
Nem kell a gyerek sem, éhesen.
(Nem kell)
Uram, én hiszem, akár fent az égen,
földön is vannak csillagok.
Fényük, bár múló, meleget áraszt,
érettünk ragyog.
(Fohász)
Hogyha szemedbe néz a Nap,
mint hogyha megváltottál volna.
Foltozott napsugár a lét.
Mintha belőlem szakadt volna.
És mintha vére folyna bennem,
minthogyha minden örök lenne,
bennem folyik tovább.
S tudod, apám… mi
kortársak vagyunk.
Zuhan magányunk s nem
tudjuk hová.
(Drága jó édesapám!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése