Eredeti családi nevén Göbl
(Miskolc, 1910. máj. 20. – 1974. febr. 5. Budapest) – nyelvész,
irodalomtörténész, műfordító. Középiskolai tanulmányait
Désen kezdte. Apját, Göbl Alajos tanárt Aradra helyezték, így
az ottani Róm. Kat. Főgimnáziumban végzett s az érettségi
vizsgát a Moise Nicoară Líceumban tette le. Magyar–román–francia
szakcsoportból Carlo Tagliavini és Aurélien Sauvageot
irányításával a budapesti egyetemen szerzett szakképesítést,
majd 1932 és 1935 között állami ösztöndíjasként Párizsban
folytatta tanulmányait, miközben az École des Langues Orientales
Vivantes főiskola nyelvi lektora. 1938-ban a budapesti egyetem
magántanára, 1942-ben az MTA levelező tagjává választották, és
kinevezték egyetemi tanárnak Kolozsvárra, ahol 1944-ig tanította
a romanisztikát. Később az MTA Nyelvtudományi Intézetének
osztályvezetője mint a Petőfi-szótár (Petőfi Sándor
életművének szókészlete I. A–F. Bp. 1973) irányítója és A
magyar irodalmi nyelv nagyszótára munkatársa. Költőként
1934-ben mutatkozott be a Nyugat "Ismeretlen magyar költők"
elnevezésű, tehetségkutató ankétján. Fordításai és
tanulmányai mindenekelőtt erdélyi lapokban jelentek meg
(Pásztortűz, Erdélyi Lapok, Vasárnap), de francia folyóiratoknak
is dolgozott (Revue des Etudes Hongroises).
TÖPRENGÉS HOLT VÍZ FÖLÖTT
Hűvös, naptalan őszi délelőtt,
a holt ér lassan, kéken kanyarog,
szél íjjá már a rőt levélre lőtt,
de még a fürtök furcsán fanyarok,
az öröm mustja sem csordult a présbe
s messzi remény szebb élet óbora...
Talál-e vajjon végső menedékre
fél-tervek, fél-út fáradt kóbora?
NÉVTELEN KÖLTŐK
És írnak verset, óh de mennyien!
Rímeket rónak össze áhítattal
s míg megtelik fiókuk száz irattal
elfut szavuk, mint hab futó vizen.
Nem kellenek ma senkinek dalok,
nincs Pindarosz és néma Tirteusz,
halálszoros örvénye, szirtje húz,
a Líra meghalt, a Líra halott.
S ők mégis írnak! Holdra, fára,
fűre
új jelzőt fűznek. Maró-keserűre
mérgezik éltük bűnnel, bajjal,
borral.
Sosem boldogok, sosem jóllakottak.
S ha végzetük betelt e hősi sorral:
Sikertemetőn — névtelen halottak.
SZÉNÁSSZEKÉR A NYÁRI ÉJBEN
Vonulnak büszkén, kockásán rakott
sárga szekerek az éj köntösén át,
nem tudni, honnan s nem tudni, hova,
viszik, viszik a szénát...
Mint látomás, mint hóditó falanx,
mennek a rőtes lámpaláng alatt,
mellettük szinte kunyhóvá szorulnak
össze a gőgös, erkélyes falak.
Hallgass egy percre dzsessz az
uccasarkon,
tompulj egy percre gyors, kacér
beszéd,
mert minden váró, vágyó idegemmel
most meglesem a széna énekét.
Mert minden szálnak minden rezzenésén
él, él e dal s figyelj, felédsüvölt
anyásan-édes, hűvös-biztatón;
a fűlt melegbe küldi ezt a föld.
Vonulnak büszkén, kockásan rakott
sárga szekerek az éj köntösén át,
nem tudni, honnan s nem tudni, hova,
viszik, viszik a szénát...
OLASZOS ALKONY
Most itt a hűvös-bűvös alkonyóra,
most változott az ucca színe át,
hajlik a nap sugara halkulóra
s a fák sötétek, mint a píneák.
Most sző bibor nap kis kocsma fölébe
aranylegyezős lenge glóriát,
átöleli a mámorködös éjbe,
mint tengerparti víg osztériát.
Villák alatt a vézna, tarkarongyos
koldus
se fárad útját ríva róni,
de most még ez a kócos, sokporontyos
cigány is pergőszájú lazzaróni.
Két külvárosi lány dalol az estbe,
reményt himzőn az ablakra hajolva,
rebben a dal s a lányok karcsú teste
s ring a bársonyos, bongó barcarolla.
A rádióba sír a vágysepert
szakszofon és reszket a tompa tangó,
s a holdkeltével szembe néz a kert,
mint haláltáncos, hűvös Campo
Santo.
AZ EIFFEL-TORONY
Valamikor dacos világcsodának
kúszott a nagy kiállítás egére,
érctagjait pántolta realizmus,
hiú tudósok gőgje. Bús dühére
költőknek, akik messze elkerülték,
mert álmaikba vágott ösztövér
csontvázával s ők mindent odaadtak
borba, lebujba fülledt ösztönér,
csak vers legyen, csak vers, ne a gép,
a gépek
fantomhadának páncélhirnöke,
minden volt akkor: siker, eszme,
hóbort.
...Ma, hogyha kék az este hűs köde,
csak zord kérdőjel, mert a villanyóra
lila korongja már szivén nem üt,
s a Trocadéro szörnyei szemébe
szikráznak izzó Citroen-betük.
Auteuil felől fekete... s hogyha
sápaszt
akácok szélbe borzadó haja,
az égnek roppant, büszke boltivében
a technikának kurta sóhaja.
VÁNDOR A KISVÁROSBAN
Horváth Imrének, baráti
kézszorítással
Korzóról jönnek most a párok
s a rozzant konflisok —
rózsa kacag a kirakatban:
ittfeledett titok.
*
Mennyi új lány és mennyi csók
vár itt s az árnyon átoson:
ó folyton küldesz csókokat
a csóktengerbe, városom.
*
Fények emléke les ma rám
s őrzőm egy kis csillagcsoda,
mely ó tornyon pislog s tudom,
ki vándor, — célt nem ér soha.
A SZOMJÚSÁG BALLADÁJA
Bujj bús könyvtárakat, feszitsd
szemed s agyad,
hogy végre már szavuk dadogva
összevétsék
S mégis mennyi betü mögött csak űr
marad
és egyre több a könyv és egyre több
a kétség.
Fuss tenger tájon át, légy bujdosó
nomád,
faggyasszon gleccser és hömpölygessen
a tenger,
lásd kinai, japán, angol s olasz
honát,
csak egyre több a távol és egyre
több az ember.
Ölelj nőt, szűzt, kacért, madonnát,
bajadért
és hidd, hogy egybe sincs számodra
furcsa rejtély,
de mégis mennyi csók ajkadhoz sosem
ért
és egyre több a nő, akit sosem
öleltél.
Imádd az orgonát vagy méla zongorád
zenéjét idd mohón, amit vágyujjad
ráfon,
de mégis hány ujabb, szebb ütem
illan át
meg-nem-sejtett, ezüstnél ezüstebb
fuvolákon.
Járj száz mély templomot s hited
legyen konok,
kérd Jézust, Jehovát, Allaht, hogy
megsegítsen
s maradnak templomok helyén lomok s
romok
és egyre távolabb, távolabb lesz az
Isten...
Szerkesztette: Cseke Gábor
(Forrás: A szomjúság balladája.
Gáldi László versei. Arad, 1934. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni
János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin
szíves hozzájárulásával)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése