Íme az előszó:
Baráti sorok Sike Lajos életképei elé
Csak aki nyitott szemmel élte meg és szenvedte át azokat az évtizedeket, melyek az emberiség kollektív megalázását és feláldozását tűzték ki végső célul - a földi boldogulás és megdicsőülés ígéretével;
csak aki türelmesen és mélyről jövő üzenetnek szóló, beavatott cinkossággal böngészte át a '89 előtti újságokat, s nem átallt minden helyén ülő szónak, gondolatnak, rejtett felszólításnak örülni;
csak aki gyermekeiben kívánta, minden nehézség dacára, megtestesíteni azt a vágyat, amit a társadalom mindenáron megpróbált benne elfojtani, és nem csupán magának, de másoknak is megpróbált egy jobb világot, egy valódi ébredést remélni,
csak az tudja valóságosan is befogadni és élvezettel ízlelni a Sike Lajos írásait.
A kötetben szereplő életképek egy része még 1989 előtti keltezésű, mások az elmúlt években íródtak. Legtöbbjük az egykori A Hét, az Előre, illetve a Romániai Magyar Szó, a Szatmári Friss Újság, az ÉS (Élet és irodalom) hasábjain látott napvilágot.
A családi hagyományok, a vérségi ragaszkodás, az egészséges munka- és életerkölcs, a megaláztatásban is felsejlő derű szeretete vezetik Sike tollát, s anélkül, hogy meg nem érdemelt írói babérokra törne, saját műfajt teremt az írásbeliségben: a nyersen megmunkált, de jelentéses, emberi-kisebbségi gondjainkban határozott véleményt mondó tárca, kroki áll leginkább közel hozzá. Nem csak annak élvezetes olvasmány ez az emlék- és gondolatfüzér, aki saját ifjúságát, kacskaringós életútját fedezi föl benne, hanem annak is, aki úgy csodálkozik rá a hét évvel ezelőtt - reméljük, örökre - letűnt közelmúltra, mint borjú az új kapura.
Bukarest, 1997. március 23-án
CSEKE GÁBOR
Mivel ma éppen a magyar költészet napja van, álljon itt egy témába vágó jegyzet a Történelem mosóporral című kötetből, amely 1997-ben jelent meg. Műszaki szerkesztő, fedőlap: (néhai) Debreczeni Éva.
Sike Lajos: HÁT NORMÁLIS VAGYOK?
Egyik új költeményéről beszélgettünk éppen, s azt kérdi tőlem Gál Éva Emese kolléganő: én soha nem írtam verset?
- Várj csak... Úgy emlékszem, soha!
- Gyermekkorodban sem?
- Akkor sem. Ha csak az olyan rigmusokat nem tekintem annak, amilyeneket Zoli bátyámmal, Sándor és Dezső öcsémmel szereztem közösen, amikor az egyik nyáron sok tökkáposztát kellett ennünk. Ez így szól: "Sose fogy el a töklaska / Pergelice s krumpli elfogyott régen, / Ezért maradunk mi éhen!"... Vagy ott voltak a csúfolódók! Ki emlékszik már rá, mit vettünk át másoktól és mit költöttünk mi magunk? Bennünket, Sikéket úgy csúfoltak, hogy "Sike-bike, fuss a bikre, / Hozz egy darab fát a tűzre!" A Dohiknak mi meg így válaszoltunk: "Dohi-bohi dögöt harap, / Ha megeszi, másat harap!" A Hentereknek pedig: "Henter-benter, kint a pendely, / Majd felköti a vénember!"... De olyan verset, mint amilyenre te gondolsz, Éva, nem írtam.
- Hát akkor te nem vagy normális, mert gyermekkorában minden normális ember ír verset - így a kolléganő.
Erre nehezen tudtam replikázni, de némi kivárás után olyan választ adtam, amin Éva ugyancsak elgondolkozott. Nevesen azt, hogy én a verset többnyire a magányos emberek műfajának, kommunikációs eszközének tekintem, márpedig én soha nem voltam magányos, legkevésbé gyermekkoromban. Abban a hatgyermekes, hagyományőrző parasztcsaládban, amelyben Kőszegremetén felnőttem, igencsak pezsgett az élet, nyoma se volt az unalomnak. A népdal, a népmese, a népi játék éppen úgy életelemünk, mindennapi kenyerünk volt, mint a kemény munka. Működött a fantáziánk, működtette a környezet, amelyben éltünk. Mindent magunk csináltunk, beleértve játékeszközeinket. Ahogy szüleink és a nagyobbak tanítottak, magunk faragtuk a fűzfasípot, a kisszekeret, a kelepelőt, a csutka-hegedűt, kötöttük-gyúrtuk a szőrlabdát, a seprűs boszorkányt, nyestük a bürök-juhokat, kecskéket, a tökszár-tülköt... Este hallgattuk a meséket, olyanokat is, amilyeneknek ma már nyomuk sincs, mint például a minden akadályon áthatoló, máguserejű libanyak.
Visszatérve a versre, talán azért se írtam, mert elég korán kiismerhettem másokjó verseit. Négy-öt évesen szakaszokat tudtam a János vitézből, a Családi körből, a Szondi két apródjából, de még a Walesi bárdokból is. Nem mintha csodagyerek lettem volna. Hideg téli estéken hamar a dunna alá dugott Édes. Ám sokáig nem aludtam el, füleltem, mi zajlik körülöttem, s hallgattam Sárika nővéremet, aki a sok napi munka után, a szobában fel-alá járva, ilyenkor tanulta a leckét, rendszerint hangosan. Emlékszem, milyen meglepetést okoztam a családban, mikor egyszer a reggelinél szavalni kezdtem: "Tüzesen süt le a nyári nap sugára /
az ég tetejéről, a juhászbojtárra..." Hát még, amikor: "Eduárd király, angol király /Léptet fakó lován..." Ezek voltak az első irodalmi élményeim, s talán döntőek abban, hogy megszerettem az irodalmat és - apám 48-as és kuructörténeteivel segítve - a történelmet, hogy később az újságírás felé sodródjam. Mennyit évődtem a dunna alatt, mert nem értettem, mi például a bakacsin ("az eget, a földet bakacsinba vonta..."), vagy a bülbül („bülbül szavú rózsám"). Már csak Szatmárnémetiben, a középiskolában, Bezdek István tanár úrtól ismertem meg tulajdonképpeni jelentésüket.
Nagy kincs volt számunkra, hogy szüleink rengeteg népdalt ismertek, sokat és szívesen daloltak. Nem ritkán éppen velünk, bennünket tanítva. Apánk talán a környéken mindenkinél több kuruc-, Petőfi- és Kossuth-nótát tudott. Olyanokat is, amit senkitől se hallottam azóta. Mint:
„Tavasz elmúlt, a rózsának lehullott a szép virága, / Nyugodj békén, Kossuth Lajos, lesz hazádnak szabadsága..." Kedves nótája volt a Fa leszek, ha fának vagy virága, amit később Dezső fia első helyre tett saját nótatárában. Büszkén lépkedett köztünk az Öreg, ha egyszerre négy fiával mehetett a Nagyhegyre egy kis présházi mulatságra. De bármilyen jó hangulat volt a kandallónál, mikor eljött a délutáni jószágetetés ideje, szedte magát és futott haza, mert a tehén, a ló, a juh - és mindaz, amiből élt a család - mindennél előbbre való volt számára. Ezt a felelősséget nehéz megtanulni, bele kell születni, benne kell élni. A nagyobb jogán, rendszerint Zoli bátyámra bízta ilyenkor a pincekulcsot. Oly sokat bízta, hogy Zoli Csávossy-tanítvány lett a csombordi szőlészeti iskolában. A legtöbb nótát azonban Sándor öcsém tanult meg apánktól.
Édes alföldi származású volt, a gombási tanyavilágban nőtt fel, onnét hozta magával a romantikus betyártörténeteket és a melankolikus juhásznótákat. Ő ritkábban, de érzéssel, átéléssel énekelt. Emlékére ma is elő-elővesszük a kandallónál: "Leégett a csiribiri határ, /Odaégett kilenc juhászbojtár...'' Vagy: "Lent a pusztán, az alföldi rónán / Ül két juhász leterített subán..."
Más tájak népdalait az enyedi tanítóképzőben végzett kántor-tanító, Kottra Gyula hozta el hozzánk. Akkor (1945-49-ben) kötelező tantárgy volt a népdal, az éneklés, a nemzet második anyanyelve. S Kottra Gyula ezt nagyon komolyan vette. Neki köszönhetem első "dalos sikeremet" is, a tőle tanult "A szennai lipisen-loposon"-t énekeltem Kovácsné Perecz Ilona tiszteletes asszonynak, s úgy tetszett neki, hogy sapkányi májusi cseresznyével jutalmazott.
Mennyit segített a népdal a nehéz munkában! Már nyolc-tízéves korunkban szántani jártunk Zoli bátyámmal. Mi a lovakkal, apánk az ökrökkel más irányba ment. Este holtfáradtan indultunk haza s farkaséhesen. Mindkettőn enyhített az éneklés. Egészen az első házakig fújtuk, az elcsigázott lovakat biztatva: "A rárói halastó, halastó...", "Vadkörtefa fehéret virágzik...". Az ének megszépítette, emberivé tette az érdes paraszti életet, egy picit a rögös, poros föld fölé emelt bennünket. Már gimnazista voltam, mikor apám kölcsönadott az egyik rokonnak a búzahordásban segíteni. Kint a mezőn én dobáltam fel a szekerekre a keresztbe rakott búzakévéket. Távoli mezők voltak, nem mehettem haza enni, mint a térülő-forduló szekeresek. Estére már majd elhúzott a kéve, alig álltam a lábamon, meg-megszédültem a kimerültségtől és az éhségtől. Restelltem szólni, hogy nem bírom tovább, inkább a szám szélét haraptam. Aztán eszembe jutott, hogy daloljak. S daloltam, ami csak sorba jött. Mintha szárnyam nőtt volna, elkezdtem lebegni, már-már túlrepültem a szekéren a feldobott kévével. Nem éreztem a súlyomat, egy érintéssel elváltam a földtől.
A népdal, virágénekeink képisége, kifejező ereje egész gondolkodásomat befolyásolta. Például, amióta a Béborula, mert elmúla a nap fényes világa, Béres Ferenc által eljutott hozzám, azóta szerelmes regényt vagy novellát alig olvastam. Egyszerűen azért, mert a szép szerelmet és annak beteljesülését talán sehol máshol nem fogalmazták meg olyan tömören és kifejezően, mint ebben a virágénekben. Azt mondja: "Addig a házamból ki nem mégy, / Míg három szál gyertyám el nem ég!"
Akinek ennél több kell, annak nincs képzelőereje, az soha nem szerelmeskedett vagy szép-szerelmeskedett. Két sorban egy egész univerzum!
Nem tudom, hány népdalt, magyar nótát tudok (hej, ne finnyáskodjunk, mert Krúdy és Ady is igen szerették ám!), de van egy többé-kevésbé hiteles mércém. A diktatúra idejében már tüntetés gyanánt is sokat, néha maratonit nótáztunk. Egyszer Sándor öcsémék disznót vágtak Szinérváralján, a vacsorán ott volt Zoli bátyám, Éva húgom, Jóska sógor, Ábrám Sámuel református lelkész s néhány barát. Szombat este lévén, volt időnk jól megereszteni a nótákat. Senki sem akart hazamenni.
Éjféltájban azt mondja Ábrám nagytiszteletű: marad, ameddig bírjuk új nótával!... Reggel hétkor azért ment el, mert még nem készült fel a vasárnap délelőtti istentiszteletre...
Szokásommá vált, ha hosszabb útra indulok kocsival, már énekelni
kezdek, mihelyt beülök. Anyósomékhoz, a bihari Mezőtelegdre mentem a családdal, s Nagykárolyban leintett egy fekete ruhás falusi bácsi. Felvettem. Mikor beszállt, tovább daloltam. Egyszer megkérdem, nem ismeri ezt a nótát? Hallgat. Hát ezt? Megint hallgat, majd szomorúan azt mondja: nincs neki kedve nótázni, hisz két hete temette el a feleségét! Isten nyugtassa, mondom -, én meg három hónapja temettem el az apámat, az ő nótáit dalolom, mert szerintem az ő nótáival a gyászban is illő rá emlékezni! Hát lehet, szól az öreg megenyhülve, majd egy harmadik nótánál jelzi, hogy ezt a felesége is nagyon szerette. Az ötödik dalt már velem dúdolta... Mikor Érkörtvélyesen kiszállt a kocsiból, előre jött és a nyitott ablakon át megölelt, s fényes szemmel mondta:
- Köszönöm, hogy így megvigasztalt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése