Heteken át hevert a könyv a fotelben. De csak addig, ameddig belevágtam. Utána már nem hagyta magát letenni.
Kísértetiesen rendkívüli az a mód, ahogy apa és fia közel kerülnek egymáshoz. Az első világháborúnak kellett kitörnie ahhoz, hogy Jean megsebesüljön a harctéren és gyógyulni térjen haza, ahol viszont özvegyen maradt, már-már mozgásképtelen apjával egy helyiségbe zárva napokat, heteket, hónapokat töltenek egymás társaságában és kényszerűségből átbeszélik egész maradék életüket.
Jean Renoir erről így vallott:
"1915 áprilisában egy derék bajor lövész golyót küldött a lábam szárába. Hálával gondolok rá. Sebesülésemnek köszönhettem, hogy végül egy párizsi kórházban helyeztek el. Apám is Párizsba vitette magát, és így közelebb lehettünk egymáshoz. Anyám halála egészen összetörte, testi állapota rosszabb volt, mint valaha. Az utazás Nizzától Párizsig annyira kimerítette, hogy nem is merte megkockáztatni a kórházi látogatást. Nekem megengedték, hogy otthon lakjam, és csak kötözésre járjak be a kórházba. (...)
Apám a kerekes székében várt. Akkor már évek óta nem tudott járni. Nagyon összeesett, mióta én kimentem a frontra, de arckifejezése annál elevenebb volt. Hallotta mankóim kopogását a lépcsőn, és örömmel, de gonoszkodva villantotta rám a szemét, mintha azt mondaná: „Veled aztán alaposan elbántak!" Miközben palettáját könnyedén odanyújtotta a nagy Lujzának, figyelmeztetett: „Vigyázz, meg ne csússz! A házmesterné beviaszolta a padlót a tiszteletedre. Életveszélyes!" (...)
Megöleltem, és éreztem, hogy a szakálla nedves. Cigarettát kért. Adtam neki egyet, meg is gyújtottam. Beszélgetni nem tudtunk miről. Én anyám rózsaszínű kis bársony karosszékében ültem. (...)
Pár nap alatt kialakult az életünk rendje. Renoir festett, és én néztem. Ha abbahagyta a munkát, beszélgettünk, többnyire a háború ostobaságáról. Étkezések idején átgurítottuk az ebédlőbe. Étvágya nem volt, de tisztelte a szertartásokat. (...)
Mihelyt bealkonyodott, Renoir abbahagyta a festést, mert a villanyfényben nem bízott. Áttoltuk a lakásba, és ilyenkor, vacsora előtt és után, órákat töltöttünk kettesben. A háború nagyot változtatott a párizsiak szokásain. Vendéget ritkán láttunk. Először voltam úgy apámmal, hogy felnőttnek éreztem magam, nem gyereknek. Rossz lábam még fokozta az egyenrangúság érzését. Mankó nélkül én se tudtam elmozdulni a helyemről. Többé-kevésbé székünkhöz kötött nyomorékok voltunk mind a ketten."
A kényszerű helyzet közel hozta a két, erősen távolságtartó embert. Jean mindvégig csak így emlegeti apját: Renoir. Csöppet sem érzelgős típus. Úgy "rajzolja" meg nekünk a nagy festő alakját, mint egy semleges valaki, aki tiszteli a tehetséget, a munkát és a teljesítményt. Mint aki szigorú lencsén keresztül figyeli a tárgyát. Nincs oda az apjától, de művészi nagyságát természetes méreteiben felmutatja. Se hamis lelkesedés, se mesterkélt dehonesztálás nem kenyere.
A könyv csupa történet, emlék, vélemények felidézése.
A festő Renoir szerencsére, furcsa ember. Van mit mesélni róla. Ezt a furcsaságot kell a szerzőnek elfogadtatnia a világgal. Ezt pedig úgy viszi véghez, hogy körüljárja a család életét, emlékeit, a baráti kört, a szakmai társaságot, amely Auguste Renoirt formálta és az impresszionizmus táborába vonzotta. Átéljük a szerzővel együtt a lakóitól elidegenedő, szeretett Párizs átalakulását polgári nagyvárossá, amelyben megnőnek a távolságok, kivesznek az egykori szokások, a természetes szépségek. Felidézi apja forradalmi emlékeit, a párizsi kommün furcsaságait, az impresszionisták élet-halál küzdelmét az elfogadtatásukért, meg nem értésük komikus fordulatait. Szívesen idézi az apa Renoir egy-egy jellemző mondását, véleményét az élet dolgairól. ismerteti parafadugó-elméletét, melynek értelmében az ember jobban teszi, ha dugóként sodródik az árral és ott próbál szerencsét, ahová a sors szeszélye vezérli. Ez a különcnek ható, gyávaságra emlékeztető felfogás mentette ki sok kritikus helyzetből. A francia-porosz háború idején behívták katonának, s a lovassághoz kérte magát, bár nem tudott lovagolni. Parancsnokának mindent bevallott, aki megszerette becsületességéért és rövid idő alatt nyeregbe segítette. Ritka jó lovász vált belőle, mert hagyta az állatokat a maguk mentére, azok meg ennek fejében teljesítették az akaratát. Ritka szerencsés természete miatt mindenki kedvelte, a nők odavoltak érte, szívesen ültek neki modellt. Nagyra becsülte a gyengébb nemet, féltette őket az egyenjogúságtól, amelynek következtében elveszíthetik páratlan jó tulajdonságaikat.
Végső soron a könyvben bemutatott Renoir is csak olyan, amilyennek a fia látja. Egy lenyomat. Jean Renoir szerint ugyanilyen szubjektív a történetírás is. Azt mutatja meg, amit az ember látni vél a múltban.
Nagyon szeretnék hasonló szemléletű könyvet írni, csak hát... ugye, a parafadugó...kit hová vet az élet... Jean Renoirnak szerencséje volt. Olyan alma volt, aki nem esett messze a fájától.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése