Roskadó karosszék (18)

Életében ritkán lehetett őt mosolytalanul látni, pedig érték csapások, bőven. De még legelkeseredettebb pillanatában is ott csillogott a derű a tekintete mélyén, mintha mulatságos történetet készülne elmesélni, de valamiért meggondolta magát, és egyedül mulat azon, ami hirtelen az eszébe jutott… 
Szerencsére, humoros történeteit. - ún. anekdotáit – nem vitte magával az öröklétbe; még a múlt század nyolcvanas éveiben úgy gondolta, hogy összegyűjtheti, papírra vetheti és kiadhatja őket, írói munkájának melléktermékeként. Hamar rá kellett ébrednie, hogy az a korszak nem a humoráról, sem a toleranciájáról volt híres (bár állítólag akkor keletkeztek a legjobb viccek Romániában.)

Történetesen azok az évek járták, amikor nem lehetett nyilvánosan használni az erdélyi magyar és német helységneveket. Ráadásul azt is körülményesen körül kellett írni, amin különben jóízűen, felszabadultan mulathat az ember. Az akkor elkészült anekdotás könyv, később újabb történetekkel kiegészítve, végül néhány esztendővel az író halála előtt jelent meg a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál (Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Csíkszereda, 2000.) Fodor Sándor, használati utasításként, egyebek mellett az alábbi sorokat írta a könyv hátuljára:

„Beérem annyival, ha a mindennapok gondjaival barázdált homlok néhány órára kisimul írásaim olvastán. Ha ezt nem sikerül elérnem, , ha az olvasó unalmasnak véli a könyvet – kérem, ne bosszankodjék: csukja be sürgősen – esetleg kérje vissza az árát.”
Fodor Sándor történetei mosolyt fakasztanak, méghozzá széleset – de inkább csak annak az arcán, aki otthonos az erdélyi irodalmi élet történéseiben. És halványan derengő derűt azokén, akik e könyvecske révén ismerkednek az írói lét mulatságos erdélyi-romániai pillanataival.



Irodalmi somolygás 

Fodor Sándor: Mit nem ivott nagyapám?

Valamennyi bodoki Fodor Sándor közül (dédnagyapámig visszamenően, családomban minden elsőszülött fiút Sándornak kereszteltek) nagyapám volt a legmulatósabb természetű. Ennek köszönhetően maradt aztán a legfiatalabb valamennyiünk közül – immár mindörökre. 
Harminc éves lehetett, amikor két hónappal édesapám születése előtt – 1896 májusában – megevett egy borospoharat nagy jókedvében. A Schieferberg alatti kisvárosban akkoriban még nem végeztek vakbélműtétet.
Édesapám, aki már félárván született – csak fényképről ismerte édesapját. Tizennyolc évesen, mindjárt érettségi után, 1914-ben önként bevonult katonának (veszélyben a haza, ugye). Hét év múlva került haza, Szibériából. Nos, amint hazakerült, szülővárosában az adóhivatalnál alkalmazták. Tanítónő-nagyanyám nem vezetett háztartást: édesapám vendéglőben étkezett, ebédelt legalábbis.
Egyik alkalommal, amikor belép az étterembe, nagy örömmel üdvözli őt és hívja asztalához nagyapám egyik hajdani barátja, egykori mulatópajtása.
–  No, Sándorka, hát megjöttél?! Ezt megünnepeljük! Kezdjük mindjárt egy jó snapsszal, mit szólsz hozzá?
– Köszönöm, nem iszom snapszot.
–  Nem-e? – hökkent meg az atyai barát. – No, mert apád ivutt. Akkor bort hozassak?
– Köszönöm, bort sem iszom.
– Nocsak. Mert apád azt is ivutt. Akkor sört!
– Köszönöm, sört sem iszom.
– Ejha. Apád bezzeg ivutt. Hát te mit iszol?
– Ásványvizet, ha szabad.
– No, mert apád azt nem ivutt.