Igaz, azóta a keletről , a volt szovjet térségből érkező irodalmi piac „kissé” átrendeződött, de a jó, a tartós művek fénye alig fakult.
Borisz Vasziljev nem csak érzékeny és értékelt prózaíró és színpadi szerző, de a szovjet társadalomban felnőtt, abban élő mindennapi ember lelkületének értő „mérnöke” - valódi józsefattilai értelemben.
Alig százvalahány oldalra rúgó, világhírű kisregénye (A hajnalok itt csendesek; de ismeretes a mű Csendesek a hajnalok címváltozattal is) nem csak rendhagyó olvasmány, hanem az egyik legérdekesebb szovjet háborús filmhez nyújtott páratlan nyersanyagot – olyannyira, hogy készítői gazdag képi ihletésű, két részes játékfilm forgatásához elegendő anyagot találtak benne s hoztak a kisregény szelleméhez hűen felszínre – anélkül, hogy a cselekmény akár egy csöppet is felhígult volna! Ráadásul a kisregény hatáshálója sem sérült az adaptáció során, ami ritkán történik meg…
A cselekmény különben nem csak az autentikus szovjet miliőhöz képest enyhén abszurd: a második világháború oroszországi színterein zajlik, valahol a szovjet északon, ahol a szemben álló felek állóháborúra kényszerülnek, a harci cselekmények ritkán elrendelt felderítésekben és a hátország civil lakosságával való együttélés hétköznapjaiban csapódnak le. A helyszínül választott orosz faluba beszállásolt szovjet csapatok életmódja egy idő után mind a civil, mind a katonai szférában gondokat gerjeszt, ezért az egység parancsnoka segítséget kér feletteseitől: a gyakori letolások helyett küldjenek olyan utánpótlást neki, akik nem néznek a pohár fenekére és akik nem zaklatják a helyi asszonynépet. Felettesei fintorognak, majd megfenyegetik: teljesítik kérését, de ha az újoncokkal se boldogul, akkor… És itt fenyegetés következett.
A napokon belül megérkező segélycsapat több gondot jelentett, mint megkönnyebbülést: „A ház előtt két sor álmos lány várakozott. Azt hitte. Álmodik, hunyorgott, de a harcosok zubbonya most is éppen olyan elevenen domborodott ki, mint az előbb, azokon a helyeken, amelyeket a szolgálati szabályzat nem említ, és a sapkák alól huncutul kandikáltak ki a legkülönbözőbb színű és formájú tincsek.”
Cseberből vederbe… A vodkázó és asszonyoknak szelet csapó katonák helyett tapasztalatlan női harcosok rendhagyó életkörülményeit kell biztosítani – úgy, hogy a harci fegyelem pillanatig se szenvedjen csorbát.
A parancsnok, aki maga sem veti meg a szépnemet, de a fegyelemnek is elkötelezett híve, egyre zavartabban érzi magát a női környezetben – hogy összeszokjanak, felderítésre visz néhányat a lányok közül, s megpróbálja őket a harci feladatokhoz idomítani. Váratlanul ellenséges felderítőkkel találkoznak, akikkel macska-egér harcba kezdenek, amelyben a németek túlereje és harci fegyelme győzedelmeskedik. Igaz, hogy a parancsnok és a rendre eleső női harcosok végül is együtt érző, összetartó közösséggé forrnak, de már késő; a változás már csak az olvasó lelkében megy végbe…
Hasonló üzenete van a kisregényt kiegészítő, A legutolsó nap c. elbeszélésnek is, amely az elsőnél is rövidebb, ám jóval szabványosabb írás. A szolgálata utolsó napját töltő eszményi rendőr a nyugdíj előtt még végigjárja körzetének problémás eseteit és újraéli az általa megoldódni látszó társadalmi konfliktusokat, míg egy óvatlan pillanatban naiv humanizmusának áldozatává válik: egy veszélyes bűnöző, akinek a nyomára bukkan, nem átallja legyilkolni a feladatát teljesítő rendőrt. Hatásos, de nem teljesen élethű helyzetkép ez utóbbi a szovjet társadalomról. A címadó kisregény azonban „viszi” az egész könyvet. Aki meg teheti, nézze meg a filmet is, a youtube csatorna jóvoltából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése