Cseke Gábor: Vallomás műveltség dolgában
Nem bevett fordulatnak szántam, sem kényszerű kilövőpályának: úgy érzem, el kell mondanom megbizatásom lényegét, hogy vallomásom értelme tisztán álljon az olvasók előtt. Fiatal alkotók és a műveltség - erről kért cikket az Előre vasárnapi melléklete, s úgy látszik, tudta, kitől, hisz magam is fiatal alkotónak számítanék még egy darabig. A megokolás háta mögött pedig még az a gondolat is megbújhatott, hogy hát évekkel ezelőtt egyik, jóval harmincon túli költő-szerkesztőnk megpróbálta a kérdést feszegetni, ám nem sok sikerrel, mert felületesen általánosító atyai intéseivel úgy magára haragította fiatal és idős írók egész seregét, hogy az ekként kipattant szócsatározásban, kardok, svádák, tőrök stb. csattogásában a józanabb hangok csak suttogásoknak tűntek. Próbálkozzék most egy fiatal - talán ez az Előre álláspontja -, így elkerülhetőnek látszik a rossz emlékű irodalmi vita felmelegítése. Fiatal mondja fiatalnak: van ennél meggyőzőbb valami? Hát szívleljétek meg, a kutyafáját!...
Már az elején elhatároztam: nem oktatom ki pálya- és évtársaimat, hiszen ez teljességgel lehetetlen. Nem vagyok sem választott vezérük, sem intézőjük, sem titkos tanácsadójuk, sem élő lelkiismeretük - egy hangnak számítok csupán a sokszínűnek mondott kórusban, nem is a legharsányabbnek, nem is a legeredetibbnek. Egy hang, mely időnként megszólal a költészetben, úgy ahogy tud, és semmi több.
Akkor miért vállaltam el a cikket? - firtatom magam. S egyetlen lehetséges válaszom: mert mondanivalóm van a kérdésről, mely így hangzik - fiatal alkotók és a műveltség. Nincs más megoldás, vállalnom kell, magamról kell szólnom, kioktatnom a kórus egyetlen hangját, s hogyha akar, ha mer, ha érdemesnek tartja - a kórus is tanuljon belőle.
De nem egyszeregyet - önvizsgálatot.
Ott kezdem, hogy - nem vagyok művelt. Tudom, nevetségesen hangzik így, mondhattam volna szebben, körülírhatnám, árnyalhatnám, de hiába, e rétegeket lehántva maradna a puszta valóság: az ásító hiányok, a gőzfejű türelmetlenség, fiatalságom óriási tévedése, ahogy a túlságosan is kötött iskolai-egyetemi évek után elvetettem a komoly önképzést, arra gondolván, hogy ez is az oktatás formalizmus-ballasztja... A szigorú ellenőrzés és számonkérés szorító kalitkája után sietve engedtem szabadon a bennem lakozó bagolyfiókát, pedig nem volt ám csúnya állat, s azóta se tért vissza hozzám, csak néha, egy-egy önrádöbbenős pillanatban csattogtatta meg fölöttem szárnyait csufondárosan, s ahogy egyre múlnak az évek, mind nagyobbak a restanciák...
Tudom, a kezdet kezdetén még biztos a remény: az iskola után fölfedeztem az igazi irodalmat. Leckevázlatok helyett könyvekbe temetkeztem. Hitvitázó vitairatok mellett Sartre-t, Camus-t, Hemingway-t, Moraviát, Csehovot, Gorkijt, Roger Martin du Gard-ot, Anatole France-t, Dürrenmattot olvastam. Néhány, realitásérzékemet sértő operaelőadás unalma után nehezen tudtam visszatérni a komoly zenéhez, abban is csak a 20. századig jutottam el, ösztönösen fülemre, hallásomra támaszkodva. A kottát ma már csak sillabizálom, mint hatvan estztendős bácsi - ki alfabetizáló tanfolyamot végzett - a betűt, de már erről is leszoktam lassan... Igaz, míg egyetemre jártam, szomszédunkban fiatal zongorista lakott, szobáját a miénktől csak beszegezett ajtó választotta el, mellette ágyam, s a kora reggeli órákban rendszerint harsány skálázásokra ébredtem, később meg Chopin-darabokra. Azóta, ha Chopint hallgatok, bátran előre dúdolom a melódiát, s nem tévedek: a ritmusok, a szünetek, a pergő, isteni magasságokból mélybe hulló hangok ugyanazok maradtak, frisseségükből mit sem veszítve, csak én lettem érettebb, idősebb, közömbösebb és éhesebb időközben...
Pedig a képzőművészetek házhoz jöttek: anyám leánykorában festegetett, néhány albuma is volt s jó szava a képekről, valamicske tehetségét egyik öcsém örökölte - mostanában végez a művészeti főiskolán. Színek, formabontás, keresés, modern törekvések - valamiképpen mind ott vonultak át a szemem előtt, a házban, amelyben éltem, s bár nem volt időm hosszan beléjük felejtkezni, nem egy éjszakába nyúló vitám volt öcsémmel a művészetek ezen ágáról, miközben ő vélt képzőművész-igazát, magam pedig ösztönösen alakuló meggyőződésemet védtem hevesen. E veszekedések füstje, íze, parazsa ma elérhetetlen messzeségben: mindketten járjuk a magunk választotta utat (vajon: mennyiben választottunk mi és mennyiben mások, ez továbbra is nyitott kérdés marad), maradtam eddig kialakult ízlésemmel, mely csak annyiban ér valamit, hogy - vélemény. Egy álláspont, melynek régóta nem néztem híddeszkái alá, vajon állnak-e s biztosak-e tartópillérei?
Még csak a filmet említeném a művészetek közül, és mintha azzal jártam volna a legszerencsésebben. Korán kezdtem, még pionírkoromban, átestem a végetnemérő háborús- és kémfilmek iskoláján, olyannyira, hogy örökre megutáltam őket, s aztán gyorsan, kapkodva bepótoltam, mit közben elmulasztottam. Filmesztéta azért nem lettem, de hála az utóbbi évek gyatra termésének - elmaradásom nem veszélyes és nem pótolhatatlan.
Ezek után úgy tűnhet, mintha minden rendben volna: ide is, oda is vezetnek szálak, járhattam volna rosszabbul is, ugye, hisz eddigi életemben tapasztalhattam: nem egy társamnak voltak kedvezőtlenebb feltételei, bizony, sok mindenért (s főleg az iskola mulasztásaiért) nálam is jobban meg kellett verekedniük, ám engem nem a viszonylagos kényelem, a források közelsége taszított ösztönösen, hanem a sokáig bennem munkáló kamaszdac, amit a korai siker még csak táplált. Tizenhat esztendős sem voltam, amikor első versem megjelent nyomtatásban. (Bűnrossz, nyavalygó, álköltő-gügyögés.) Mit láthattak benne a szerkesztők? - mert ma már nem tudnám megmondani, miért ragaszkodtam magam is hozzá akkor. Igaz, négy évig elmaradt utána az ilyesfajta "dopping", ám helyébe egyetemi álsikereim léptek. Kevés erőfeszítéssel, a jelenleg szerintem szükségesnek vélt tudásanyag nélkül jártam az élen, professzoraimnál is becsben álltam... No de hogy a fenébe legyek ma elégedett, ha Pólya György A gondolkodás iskolája című remek könyvén sem sikerült azóta átrágnom magam? Aki ismeri, megérti: az Amerikában élő jeles matematikus olyan munkájáról van szó, melyet iskolában kellene tanítani, sok-sok fölösleges ismeret helyett. Apám asztalán láttam először, az ő hatására vásároltam meg (ritka példány!) - "hogy hát legyen, épp ez nem hiányozhat könyvtáramból", s azóta kétszer járt kezemben, legutoljára egy nagy őszi könyvrendezéskor, kínzó önmarcangolást ébresztve bennem.
No és Arisztotelész? És Kant meg Hegel? Marx, Engels és Lenin? Esetükben vajon messzire jutottam? Ismerem-e valóban a filozófiát, van-e értékelhető filozófia-tudásom? Egyetemi indexemet faggatom: bántja szemem a sok jeles és jó, igen, él bennem az igény, helyrehozni a tévedést, a mulasztást, de mikor lesz rá időm? erőm? akaratom? Iskolában szerzett francia nyelvtudásomba is úgy kapaszkodom, mint fuldokló a szelelő mentőövbe: tudom, hogy egyszer, nem is olyan soká, hiába tartja kezem, de még áltatom magam. Időnként az utolsó betűig átböngészek egy-egy francia lapot, aggaszt az ismeretlen szavak növekvő serege, más nyelvekkel is barátkozni kéne - szorongok, de hamar elfelejtem gondolataim hangya-csípéseit és minden megy a maga útján tovább.
Nem sokkal államvizsga után Balogh Edgár - ahogy mindenkivel szokta - belém karolt a Fellegvári-út elején, s mert egyirányban laktunk, kapujáig hallgathattam hosszabb gyeplőre eresztett beszédét: azt fejtegette, hogy nem szabad megállni, tanulni kell örökké, keményen, kíméletlenül képezni magunk. Magam sem tudom: belém látott-e akkor, vagy megszokott szövegét mondta, de ez most mindenképpen lényegtelen, a valóság az, hogy én nagyon megsértődtem magamban. Mit tud ő rólam? Milyen jogon oktat ki s méghozzá ilyen leplezetlen, nyers szavakkal? Éreztem, miként ébred fel bennem újra a dac és minden addigi tanulság megsemmisül. Az esetet máig hordom magamban, mint bensőm egyik legfájóbb pontját, s a legrosszabb, hogy miközben fáj, az ősz, lobogó fiatalságú professzornak kell igazat adnom...
Első kötetem előszavát "Csehi bácsi" írta. Már megbocsásson az elnevezésért, mi így hívtuk magunk között, így áll hozzám a legközelebb - de semmiképp nem az előszó miatt, mert azzal ő is csak fájdalmat s zavart okozott nekem. Nagyon dicsért és nagyon becsült: nem tudom, az én hibám-e ez, bár ahogy emlékszem, nem túlságosan törtem magam, hogy ezt nála elérjem. Esztétikai csevegései lenyűgöztek, szégyeltem volna, ha műveletlennek lát, hát tanultam. de vajon eleget-e S tanultam-e akkor is, mikor már hátam mögött volt a kötelező óralátogatás, egyetem, szeminárium, hónalj-izzasztó vizsgák? Diplomadolgozatomat a legmagasabb pontszámmal jutalmazta, s ezt meg is írta-indokolta abban az előszóban. De valójában olyan ragyogó írás lett volna, ahogy ott állította? Olyan káprázatos logikájú és mélységű, ahogy ő vall róla? Nem hiszem... Igaz, mindent elkövettem, hogy benne legjobb magamat adhassam, miközben éreztem az űröket, és nem szólhattam róluk semmiképp, vagy talán mégis - akkor kellett volna vallanom?
Többen tudatos költőnek tartanak: professzorom egyenesen poeta doctust emleget. Így van-e vajon? Mert én nem érzem. A kötetről megjelent kritikákban egyedül Szilágyi Domokos pillantott a függöny mögé a maga sajátos, fanyar iróniájú, veséző modorában. Szavai sértettek, de alapjában véve az igazságot mondották. Azaz, jókora részt az igazságból: hogy van mit sepregetnem a házam táján, úgy bizony.
Eddig jutottam el e vallomásban s most tétován állok magam előtt: mit tanácsoljak, jobban modnva, milyen büntetést rójak ki ennek a fiatalembernek, ki ennyi lehetőséget, szükséget packázott el életében, ki annyi téves (hamis?) képet alakított ki másokban magáról, ki csak az írásban tudott igazán megnyílni mások előtt, aki "egy hang a fiatalok kórusában", aki - úgy érzi, benne él a jelenben, figyelemre méltó véleménye van a világról, arzenáljából azonban olyan fegyverek hiányoznak, melyek nélkül nem tudni, hová s meddig jut...
Büntetésképp most itt e vallomás: de magja hull-e s kikél-e az időben?
Ui.: Külföldre készülődő fiatal költőbarátommal beszélgettem a minap. Készülő kötetét kellene nyomdakész állapotba tennie, s ideje kevés - panaszkodott. Ha vár vele, míg hazaérkezik, tán sose adja ki kezéből azokat a verseket, vallotta be végül... Nem tudom, mond-e valamit a fentiek után ez az adalék? Ezt döntse el az olvasó...
Forrás: Előre, 1969. december 21, Vasárnapi kiadás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése