Roskadó karosszék (19)

Jóformán le se moshatta magáról a három napos romániai útja porát a vatikáni Szentatya, a csíkszeredai Hargita Népe riporterei már csinos könyvecskében örökítették meg látogatásának emlékét, különös tekintettel a csíksomlyói közjátékra, amit premierként könyvelhettek el a szentszéki statisztikákban. Először fordult meg ugyanis római pápa a székely katolikusság körében, különös tekintettel annak szakrális helyére, amit Csíksomlyónak hívnak, és világszerte ismernek.

A könyv újságírói szövegek, hírek, jegyzetek, interjúk, kommentárok, dokumentumok, fotók segítségével azon melegében rekonstruálja a történelmi látogatás kiemelten csíksomlyói mozzanatát, beleértve a készülődéseket és az esemény köré gyűlt előzetes értelmezéseket is. Olyan, újságírói erőket rendhagyó módon mozgósító feladat volt ez, amire legtöbbször csak nagy apparátussal rendelkező sajtófórumok, lapok mernek vállalkozni. A Hargita Népe kimondottan nem ilyen – tekintélyes ugyan a maga nemében és hatókörében, de erői, tartalékai az utolsó apró részletig ki vannak számítva – erőfeszítés volt ez a javából, az olvasókra és a mesterség etikájára való odafigyelés jegyében.
A könyvet összeállította Sarány István, segítségére volt Kovács Hont Imre. A gyors és minőségi nyomást a csíkszeredai Tipographic Nyomda biztosította. Tipográfia: Xantus G. Lehel.

*
A könyvecskében, amelynek címlapján a pápai ajándéknak szánt Xantus-festmény reprodukciója áll, olvashattunk a szentatyának szánt ajándék készítéséről és készítőjéről:

"A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye, Hargita Megye Tanácsa és Csíkszereda Megyei Jogú Város önkormányzata képzőművészeti alkotással ajándékozta meg a szentatyát a június elsejei pápai szentmise végén. Az ajándéknak szánt műalkotás Xantus Géza festőművész műtermében készült, címe Ahol az ég találkozik a földdel (Dove cielo e terra si incontrano). A művész szerint alkotása „azt a hangulatot sugallja, amely évszázadokon át tömegeket késztetett zarándoklatra”. A kompozíción hívők csoportja látható, akik a két Somlyó-hegy között található Hármashalom-oltár felé tartanak, hogy a természeti környezetben bmutatott szentmisén részt vegyenek. A képen dominál a sárgás-fehéres fény, amely az oltár irányából fókuszál. Erőteljes hatása az égen, a felhők közt felsejteti a csíksomlyói Szűzanya szobrának körvonalát és a földön az oltárhoz közeledő zarándokokat beolvasztja a természetbe, mintegy eltörölve az ég és a föld közötti határt. A kékes-zöldes színekkel megfestett alakok közül előtérbe kerül egy ferences szerzetes, aki a kegyhely őrzőit és egyben a szentatya lelkületét jelképezi.
Az ábrázolás újszerű képi megformálásában a háromdimenziósnak tapasztalt világon túlmutatóan egy további „transzcendens dimenziót” is feltár, ahol a figurák, formák egymáson átjárhatók. Mindez különös sajátosságot ad az alkotásnak."

Interjú a Sorsok könyve bemutatója előtt

Az emberek szívesen követik az újságírói véleményeket, állásfoglalásokat – ezért is kétszeresen bűn velük visszaélni!

Újabb könyvvel jelentkezett a Csíkszeredában élő Cseke Gábor költő, író, publicista, szerkesztő: a Hargita Népe Kiadó gondozásában jelent meg Sorsok könyve című kötete. A közönség péntek este 6 órától, a Megyeháza Galériában ismerkedhet meg a könyv tartalmával, találkozhat a szerzővel. A rendezvényt a magyar sajtó napja alkalmával szervezte a Hargita Népe napilap és a Megyeháza Galéria.

Ádám Gyula egyik boritóterve

– Hosszasan soroltam fel Cseke Gábor alkotói minőségeit: költő, író, publicista, szerkesztő... Melyiknek tartja magát leginkább ezek közül, ugyanis verseivel, írásaival jelen van a magyar nyelvű kulturális sajtóban, közben könyveket szerkeszt, digitalizál?

– Rendszerint éppen annak érzem magam, amit pillanatnyilag végzek. Ihletett pillanataimban költőnek szeretném tudni magam, viszont amikor történeteket mesélek, írónak, ha véleményemnek próbálok illő formát találni, akkor publicistának, a legtöbbször viszont a szerkesztő szerep jutott ki nekem az életben, annak örömeivel és sárkányaival kellett megbirkózni évtizedeken át. E sárkányok amúgy rendkívül makacs küzdő felek: nehezen eresztenek.

– Hányadik kötete ez a sorban?

– Nem vagyok babonás, sőt, ki nem állhatom a babonákat, de ezen a téren mindig óvatos voltam: amíg a tíz ujjamon meg tudtam számolni munkáim, köteteim sorát, addig pontosan tudtam a választ. Tízen felül abbahagytam a számolást, mert könyveim útja törvényszerűen kettévált: egyeseket, főként a korábbiakat a kiadók gondjaira bíztam, másoknak viszont a szabad elektronikus terjesztést szabtam meg sorsként, ezért nyilvántartásuk is összekuszálódott. A lap kérdésére viszont elfogott a kíváncsiság, s rögtönzött „népszámlálást” tartva jelenthetem a következőket: köteteim száma, mindkét oldalt együvé számítva, meghaladja a negyvenet. Optimistábban: ötven felé közelit. Próza, vers, riport, műfordítás, vegyesen.

– Ez sok vagy kevés?

– Ha valami fennmarad belőle, a fele is elég lenne. De amíg élünk, remélünk...

– Mint címe is mutatja, emberi sorsokat, de alkotások sorsát is bemutatja ez a könyv. Elsőként az árvaházból kikerült, „kinőtt” fiatalok sorsát követte, majd orvos-sorsokat elevenít fel; Nyirő József újratemetési kísérlete kapcsán számba veszi az író megítélésének változásait; könyvek ürügyén ír a megyésítéskori elit máig ható legitimációját biztosító csíkszeredai eseményekről; bemutatja Ferencz Imre „kisebbségi költészetét”; Balázs Lajos Csíkszentdomokos népéletében és szokásvilágában végzett mélyfúrásait; Székedi Ferenc publicisztikai munkásságát; Gagyi József jobbágyfalvi beszélgető-könyvét; Ádám Gyula fotográfus „világteremtő képmutogatását” és a magyar szórványok életét megörökítő fotótáborok termését, értelmét. A kötet számomra egyik legtanulságosabb olvasmánya pedig a Zsigmond Márton csíkszeredai óriásmozaikjának befejezetlen történetét bemutató írás. Mi fogja egybe ezt a témaváltozatosságot?

– A címen és a könyvborítón kívül – amelyre nagy örömmel látom, hogy felkerült Ádám Gyula két ragyogó, ihletett sorsfotója, sőt, a fedőlap teljes grafikai munkája is az ő képírói tehetségét dicséri – mindent egybefog az írások keletkezési folyamata, írói „hangszerelése”. A könyvet alkotó olvasónaplóknak, esszéknek és riportoknak önálló keletkezéstörténetük van, egymástól függetlenül jöttek létre az elmúlt években, összehangoltságukban viszont arról árulkodnak, hogy érdeklődésem újabban előszeretettel fordult a könyv, az olvasás, az engem foglalkoztató nagy alkotók, pályatársak, művészi jelenségek, művek emberi, társadalmi háttere felé.

– Meglátásom szerint úgy kezeli a könyvbeli sorsokat, életutakat, mintha a valóságot szemlélné, mintha riportot készítene – ezúttal nem a nyers mindennapokról, hanem mindarról, amit az alkotók egyszer már átlényegítettek.

– Egyre fontosabb feladatomnak tartom, ha már a mindennapi valósággal való intézményes kapcsolataim természetszerűen meglazultak, hogy tapasztalati tényként szemléljem és láttassam az olvasóval azokat az élményeket is, melyeket fontos művek olvasásakor, értelmezése közben átélek. Hajdanában nem gondoltam volna, hogy az olvasónaplót mint műfajt ennyire a magaménak tudom majd érezni egyszer. Első látásra nehéz is átlátni, mi értelme van a mások által teremtett alkotásokat élve boncolva értelmezni, magyarázni, hátterüket megvilágítani, belső összefüggéseiket felfejteni, kibeszélni? Vajon nem egyfajta élősködés ez más alkotókon, illetéktelen osztozás a sikerükben, a fontosságukban, a szerepükben? Időnként én is felteszem magamnak ezt a kérdést, nem csodálkoznék tehát, ha más fejében is megfogalmazódna. Azt sem tagadom, hogy alkalmanként bizony, irigyen nézek egy-egy általam nagyra becsült szerző teljesítményére, annyira jónak és fontosnak tartom a művét, s írásaim révén egyféle alkalom nyílik ahhoz, hogy érdemeik fényében sütkérezzek.

– Könyvéből úgy szerzünk például tudomást az árvaházi létről, hogy a csíkszeredai gyermekotthon árváiról készült két, magánkiadású vallomást ismertet s elemez részletesen.

– Az egykor a városban nevelődött kis csíki cigányleány, Vaszi Marika elszánt vállalkozása, hogy ha törik, ha szakad, megírja az igazat arról az életről és sorsról, amelyben társaival osztozott a huszadik század végén a csíksomlyói árvaházban, méltán vonta magára a figyelmemet. Úgy vallott a saját életéről, minden prüdéria és hamis szépítgetés nélkül – keserűen, nyersen, de igazságosan –, hogy egyúttal sok-sok társának is igazságot tudott szolgáltatni, egy közösség, egy elhanyagolt társadalmi csoport – a valódi elesettek – nevében mondhatott ítéletet a családnélküliség, a szeretetlenség, a rideg emberi kapcsolatok fölött. Még ha írásaiban tévedne, ha bizonyos dolgokra, részletekre rosszul is emlékezne, akkor is hiszek neki, hogy a valóságot mondja, mert a nézőpontja helyes, igazságos, hangja nem destruktív, csupán szeretetre, törődésre éhes – mélyen emberi. Könyveinek oldalain járni, történeteiben eligazodni legalább olyan izgalmas feladat, mintha az ember maga készítene árvaházi riportot. Csakhogy belátom: olyan mélységekig, mint Vaszi Marika, újságíró nem igazán jutna. Az íróilag megjelenített és a ténylegesen átélt, átszenvedett valóság között óriási szakadékok tátonganának. Így aztán bekövetkezik egyfajta csoda is: jobban tudok hinni az önvallomás szerzőjének, mint a saját riporteri benyomásaimnak!
Hasonló tanulságokat látok feszülni az Óriásmozaik mögött is, bár ez inkább a tényfeltáró riport műfaját követi. A valóságot azonban ezúttal is az átéltség, a hiteles dokumentumok, a korjellemző tanúvallomások rekonstruálják, a riporter csak kíváncsian fülel, gyűjtöget, leír és értelmez. Akár egy kölcsönkért személyes naplót is bőven hasznosítva, ha a helyzet úgy kívánja.

– A kötet előszavában azt írtam, hogy ezek az írások „sorstragédiákat, sorsküzdelmeket, sors­vállalásokat mutatnak be. Tá­jékoztatnak, elgondolkodtatnak és cselekvésre ösztönöznek.” Új­ság­íróként elsősorban a tájékoztatást tartjuk a legfontosabb felada­tunknak, de feladatunk-e az elgondolkodtatás és a cselekvésre való ösztönzés?

– Most, hogy hivatásos újságírói pályámat befejezve, immár kívülről, érdemes olvasóként figyelhetem a sajtó alakulását, jobban látszanak a szerepek, az eredmények és a mulasztások is. Az 1989 előtti sajtót fokozatosan arra kényszerítették, hogy mindinkább fordítson hátat a korrekt tájékoztatásnak és véleményformáló szócső legyen, a felső hatalom igazságaira vegye rá az embereket. Az idő előrehaladtával ez vakvágányra vezette a sajtót, mérgezte a közvéleményt. A rendszerváltás után viszont éppen a tájékoztatásból lett túlhajtott végletesség: a mindent kikotyogó sajtó gyorsan rákapott a pletykára, a bulvárra, az olcsó szenzációra, majd később a hírek rafinált manipulálására. A tájékoztatás ezért ma már kevéssé megbízható, olykor erősen kérdőjeles. Ugyanakkor nem elégséges. Kiderült: életünk problémái, igazságai, ellentmondásai hiteles értelmezésre szorulnak. Az újságíró nem lehet csupán két lábon járó mikrofon: állásfoglalása, összefüggésekre rávilágító képessége, felkészültsége és erkölcsi hitele az, ami értéket teremthet cikkeinek. Az emberek szívesen követik az újságírói véleményeket, állásfoglalásokat – ezért is kétszeresen bűn velük visszaélni!

– Rendkívül aktív, minden kulturális rendezvényen jelen van – ha csak nem szervezték egymásra őket. S közben rendületlenül ír. Honnan minderre az energia?

– Úgy gondolom, a kíváncsiság és a véleménymondás ingere sok energiát képes kicsiholni az emberből. Ha ezek elapadnak, még mindig ott van az olvasás, a zenehallgatás, a művészetek kifogyhatatlan élménye.

– Jelenleg min dolgozik?

– Csak jelzésszerűen: a Vitorla-ének című, 1967-ben megjelent, induló fiatal költők antológiája 50. évfordulója ürügyén állítottam össze egy „újratöltött”, múltat a jelennel tanulságokban is szembesítő, retrospektív antológiát. E mellett pályatársak, kollégák köteteinek digitalizálásában is sűrűn segédkezem, a Káfé főnix című irodalmi-fotográfiai portált szerkesztem napi rendszerességgel... Most legyen elég ennyi.

Sarány István


Hargita Népe, 2017. március 15.

A Hargita TV rövid riportja a könyvbemutatóról:

Interjút adott a mélyinterjúk mestere avagy Rostás Zoltán 70 éve

Nincs könnyű dolga a Hargita Népe (szolgálatos) interjúkészítő riporterének, Daczó Katalinnak, aki példás következetességgel tartja nyilván a vidék közelebbi-távolabbi szülötteinek életrajzi adatait, s ha nem is pontosan az illetők (kerek) születésnapján, de biztos, hogy valahol annak a környékén lecsap rájuk, s egy újságoldalnyi vallomást gyűjt be életútjukról. A leköszönt esztendő különösen zsúfoltnak bizonyult az efféle évfordulók tekintetében: egész sor személyiség töltötte be a 80, 75, 70, 65 vagy éppen a 60 esztendőt, s ha jól megnézzük, valamennyiük munkássága, tanulságos életútja megérdemelt egy-egy beszélgetést.

Az 1946. december 28-án született székelyudvarhelyi Rostás Zoltán életútja, aki a „születésnapi túltermelés” miatt az idei évre maradt, már csak azért is kiemelkedik a sorból, mivel – ahogy a Hargita Népében ez év január 31-én megjelent beszélgetésben (Szociológus a vonaton. Születésnapi beszélgetés Rostás Zoltán szociológussal, egyetemi oktatóval) elmondja – az interjú mint olyan, kimondottan az ő műfaja:

„Ha valaki megkérdezi, hogy mit csináltam a sajtóban – hát interjút. Számtalan interjú közöltem A Hét-ben főleg tudósokkal, mert egyrészt a tudomány rovatban dolgoztam, másrészt mindig azt tartottam fontosnak, hogy azokat az embereket szólaltassam meg, akiket kevésbé szólaltatnak meg, mert az írók, művészek állandóan szerepeltek. Egy száguldó interjúkészítő voltam, hol itt, hol ott bukkantam fel Iasitól Temesvárig és Bukaresttől Nagybányáig mindenhol. Nagyon élveztem és mai napig is azért jövök-megyek állandóan, mert jobban szeretem a vonaton…”

Interjú a profi interjúkészítővel – nem mindennapi lehetőség, esetünkben az esemény kétszeresen is jelentőséggel bír, ugyanis Rostás Zoltánnal alig-alig készült anyanyelvén interjú; ezért, ha valaki alaposabban szeretné megismerni munkásságát, gondolkodásmódját, életének kulcsfontosságú eseményeit, azt mindenek előtt román nyelvű médiafelületen találhatja meg, mert ahogyan a Hargita Népe interjújából is kiderül, Rostás Zoltán mind a magyar, mind a román nyelvű kultúrában, annak közegében otthonosan mozog, ráadásul 25 éven át a bukaresti felsőoktatásban dolgozott, a Bukaresti Egyetem Sajtó és Kommunikációtudomány Karán, onnan is ment nyugdíjba.
Ami nem jelentette azt, hogy a Sapientia Tudományegyetem megalakulását és felfuttatását ne tekintette volna szívügyének:

„Amikor a Sapientia létrehozásának a lehetősége felmerült, docens voltam a bukaresti egyetemen, és az egyetemi címem miatt is segíteni tudtam ennek a csoportnak az elindulásban. Már a nyolcvanas években nagyon jó viszonyba kerültem a Kulturális és Antropológiai Munkacsoporttal (KAM) és azt mondtam a forradalom után is, ha valahol érdemes egyetemet létrehozni, akkor az Csíkszereda… Az erdélyi magyar kultúra mindig egyközpontú volt (kevésbé az irodalom). Én pedig mindig azt mondtam, az a legnagyobb katasztrófa egy kultúrában, akármilyen kicsi legyen, hogy ne legyen verseny. Legyen ott is, legyen itt is. Nekem nem ellenszenves Kolozsvár, sőt, de ne csak ott lkegyen egyetem, kutatóintézet, magasszintű kiadó és sajtó. ” (Hargita Népe)

Rostás Zoltán a csíkszeredai Sapientián tanszékvezető volt, majd dékán, segítette az intézményt a (neki is köszönhető) sikeres akkreditációig, utána átadta a stafétabotot a fiatalabbaknak, s ő maga óraadó tanárként dolgozott tovább, mindvégig Csíkszereda és Bukarest között ingázva; állandó lakhelye ugyanis a fővárosban van.

Az idézett interjúból rendre megtudjuk, hogy a most 70 esztendős szociológus felmenői, szülei székelyföldi pedagógusok – tanítók – voltak, ő maga románul végezte a középiskolát, majd a kolozsvári egyetem filozófia szakán a tudományos státusát éppen visszanyerő szociológiát, még alkalma volt együtt dolgozni a koholt vádak alapján bebörtönzött, majd kiszabadult Venczel József szociológussal, aki élete utolsó éveiben az egyetemen kapott kutatói státust és technikai igazgatói megbízatást. (Rostás szerint „ő volt az az ember, aki nagyon jól össze tudta kapcsolni a két világháború közötti szociológiai gyakorlatot az újabb fejleményekkel.”)

Az egyetem elvégzésével az életút törvényszerű kanyart vett: kutatás helyett a frissen végzett szakember a bukaresti televízió magyar adásánál talált állást. (Magyarázat az interjúból: „Egyrészt, mert kevés volt az egyetemi kutatóintézeti álláslehetőség. Azon kívül én nem merném azt mondani, hogy azért mert magyar voltam, hanem azt hiszem, hogy nem is volt olyan magas médiám – igaz, másokat kisebb médiával beküldtek a kutatásba.”) Tény, hogy a televíziós éveket rádiós gyakorlat követte, majd onnan A Hét szerkesztőségébe vezetett az út, ahol az interjúkon kívül munkatársak írásait is szerkesztette, sőt, pár évig szerkesztőségi főtitkár is volt 1991-es távozásáig.
Utána az egyetemi oktatás élmény teli évtizedei következtek – jóval-rosszal, sok-sok tanulsággal, eredménnyel, elégtétellel. 2015-ben magyar állami kitüntetést kapott a hazai magyar médiában betöltött „társadalomformáló tevékenységéért”; ez utóbbiról így vélekedett:

„Ezt nem én mondtam magamról, hanem ők írták rólam. Egy kitüntetésnél mondhatnak akármit, de ha én magamról azt mondom, hogy társadalomformáló vagyok, akkor nevetségessé válnék, igaz? Én a sajtóban kb. 25 évet dolgoztam…valakinek hatása van valamire, nem kell szó szerint venni. Nem úgy van, hogy valahol azt meg lehet mérni, s azt mondani, hogy van egy fél százalék, amit Rostás hozzátett. Ez egy globális dolog, azt mondanám, hogy azáltal, hogy a romániai sajtóban, főleg Bukarestben rengeteg tanítványom dolgozik, azáltal, hogy velem jóban voltak, kétszer is meggondolják, hogy valami pimaszságot leírjanak az erdélyi magyarokról. Bukarestben ugyanis románul tanítottam.” (Hargita Népe)

Valóban, illúzió azt hinni, hogy az újságíró közvetlen módon társadalomformáló lehet. Véleményformáló viszont annál inkább, hiszen olyan eszköz van a keze ügyében, amivel igen sok emberhez eljuttathatja gondolatait.
Rostás Zoltán nem az a típusú újságíró, aki mindenáron másokra kívánja tukmálni a véleményét. Nem a kommentár, a győzködő érvelés az ő műfaja. Szemlélődő, elemzésre és szintézisre hajlamos, kíváncsi ember, aki örömét leli abban, ha mások élettapasztalatát meghallgatja. A nyolcvanas években, szociológiai felkészültségére alapozva, úttörő módon ún. szóbeli történelmi, más néven életútinterjúkat kezdett készíteni Bukarestben, amelyeket hangrögzítéssel örökített meg. A nagy volumenű hanganyagot felesége, Mármor Irén segített neki legépelni; „Neki köszönhető, hogy a fordulat után, amikor lehetett kötetben közölni ezeket az interjúkat, akkor nekem készen voltak” – szögezi le a beszélgetésben. Saját szociológiai hitvallásáról pedig ekként vélekedett. „A szociológia alatt nem azt értem, amit általában az emberek értenek. Nem azt értem, hogy kérdőív, mintatömeg, nem azt, hogy statisztikai feldolgozás, hanem a társadalom apró mozzanatait próbálom kifürkészni. Ilyen szempontból inkább antropológusnak érzem magam…” Vagyis olyan szakembernek, akinek a hobbija a kutatás, és aki nem valami pótcselekvésben, hanem a jól elvégzett munkában tud igazán feloldódni.

Céltudatosságára jellemző az a mód, ahogyan 1995-ben rátört súlyos betegségéből sikerült önneveléssel és akarat-tréninggel talpra állnia, majd tovább lépnie. Erről viszonylag diszkréten vall: „Már rég túl vagyok, bár ennek a nyomai látszanak is, érződnek is… Egy tanítványom készített velem erről egy interjút, és a mottója, amit az interjúból leszűrt a tanítványom, az az, hogy nekem hasznos volt ez a betegség. Mert szerencsés voltam, mert a betegség engem nem levert, hanem mobilizált, arra, hogy átgondoljam az életet. Én annyira bíztam abban, hogy talpra állok, hogy szinte túlgyőztem magam…”

A „túlgyőzés” pedig abban áll, hogy még most, hetven éves korában sem adja alább munkairamát, korábbi munkarendjéhez mérten nem azt nézi, hogy mit sikerült megvalósítania, hanem hogy még mi van előtte, elvégezetlenül. „Ha belegondolunk, egy interjút sem lehet befejezni, de azt szoktam mondani, hogy az út a fontos, nem a cél.” Ezzel zárja a beszélgetést a Hargita Népében a mélyinterjúk romániai mestere, Rostás Zoltán szociológus.

Szemlézte: Cseke Gábor

Hargitai böngészde (14): Történetek egy vasútállomásról

Nincs abban semmi különös, hogy a csíkszeredai vasútállomás ma 81 éves, egykori állomásfőnökét úgy hívják, hogy Stoian Teodor. És még az sem igazi szenzáció, hogy az ex-főnök tökéletesen beszéli a magyar nyelvet – az édesanyja ugyanis magyar asszony volt, Kerezsi lány.
Az igazi érdekesség a Stoian Teodor élettörténetében keresendő és található, amelyet Daczó Katalin fejtett fel nemrég egy hangulatos beszélgetésben a Hargita Népe hasábjain. Mutassuk be írása nyomán mi is a volt állomásfőnököt: gyermekkorát, fiatal éveit.

“A szüleim /a csángóföldi/ Brusturoasán ismerkedtek meg, ez Palánkán túl az első község. Bálban voltak, s édesapám átvette a hegedűt – ugyanis nagyon szépen hegedült, önszorgalomból tanulta -, s azután, amikor felkérte édesanyámat táncolni, arról beszéltek, hogy ő is játszik zongorán, mert hét évet tanult a gyergyói zárdában. Végül a hegedű és a zongora összehozta őket, s így lett a család. Édesanyám szülei akkor Brusturoasán laktak. Apám ügyvédnek készült Iasi-ba, ott végezte a líceumot, de jött a háborús időszak, a zűrzavar… Aztán édesapám Galacon szolgált, szintén a vasútnál, amikor születtem, de gyerekkoromban is sok időt töltöttem Csíkszeredában. Még útlevéllel is jártam ide édesanyámmal a nagyszülőkhöz, mert akkor már itt laktak, a Vákár-féle lakásban, a mai polgármesteri hivatal mellett. Útlevéllel jöttünk át Gyimesen, úgy, hogy láttam a katonákat, a sorompót, hatéves gyermekként.”

Stoian Teodornak mind a század eleji Székelyföldről, mind Romániából vannak tartalmas emlékei: “Gazdagság volt Romániában a háború alatt, ahogy emlékszem, a városban még a kéregető is hosszú veknit tartott a hóna alatt, úgy ette és közben kéregetett. Még a németek is csodálkoztak. Galacon a lakásunk is a német parancsnokság mellett volt közvetlenül, egy ikerház. Édesanyámék perfekt beszéltek németül és a parancsnokságnak szüksége volt a vonatszerelvényekre, így sokszor elbeszélgettek, és a német tisztek csodálkoztak, hogy Romániában a piac milyen gazdag, milyen finom gyümölcsöket lehet kapni…”

Az ex-állomásfőnök igazából repülőmérnök szeretett volna lenni, de a kezdődő népi demokráciában szigorúan vették a társadalmi származást. ”Elmentem Bukarestbe felvételizni – meséli Stoian úr -, de abban az évben, amikor mi érettségiztünk, érettségiztek a tizedik osztályt végzettek is (orosz mintára), és rengeteg végzős volt. 1700-an jelentkeztünk a katonai egyetemre. Megijedtem, amikor megláttam, hogy az udvaron mennyien vagyunk… Akkor már édesanyámnak a leánytestvére Brazíliában, Sao Paolóban volt, mert ahogy jött a front, a férjével elhúzódtak. Ez számomra fekete pontot jelentett, mert akkor repülős mérnöknek csak azt vették fel, akinek tökéletes volt a családi háttere: nem volt a családban kulák, sem hivatalnok származású, sem külföldi rokon stb. Így aztán nem vettek fel.”

Így esett kényszerű választása a vasútra. Szerencsére szerette a fegyelmet és a rendet, s ezt a vasúti életben meg is találta.  – Mi külön állam voltunk az államban a múlt rendszerben is. A kollégák nem azt mondták, hogy főnök elvtárs, hanem ,fonök úr”, románul „domnul sef”. Ez volt a megszólítás – magyarázta a riporternek. Majd elmesélte, hogy a vasútállomást 1972. május 5-én vette át, miután meghalt az elődje, bizonyos Munteanu. 1985-ig volt állomásfőnök Csíkszeredán, akkor áthelyezték Madéfalvára. Gyanítja, hogy valakinek szüksége volt az ő helyére…

Sok érdekes dolog történt vasutassága idején, egy japán turistával megesett kalandját jóízűen el is meséli: “1981-ben Mező Marika, a pénztárnoknő a rendes reggeli beszámolókor jelentette, hogy semmi különös nem történt, de volt egy japán utasunk. Mondom, hogy hát olyan utas, mint a többi! Nem, azt mondja Marika, ez itt maradt. Lekéste a vonatot, s ott alszik a váróteremben egy padon. Lementem, hát tényleg ott volt, betakarózva egy vékony takaróval, amit magával hozott. Megmozgattam, s amikor látta, hogy egyenruhában vagyok, egy kicsit megjjedt. Aztán a németül, angolul tudók magyarázták neki, hogy jöjjön be az irodába. Mondtam a lányoknak, hozzanak neki kávét, szendvicset, kínáljuk meg, s beszélgessünk vele. Akkor már kész volt az IFT, a magasfeszültségű épület, ami a villanyellátásért épült. Annak a főnökét is lehívtam. A japán bemutatkozott, úgy hívták, hogy Zigeo Ogasahara. Kiderült, hogy letették a vonatról, Máramaroson szeretett volna kerámiát vásárolni, s azt mondták neki, hogy szálljon le itt, mert kap Csíkszeredában. Elvittem Somlyóra, megmutattam a templomot, a Nagy Imre Galériát, a múzeumot, nagyon tetszett. Három év múlva ismét meglátogatott, és azóta minden évben köszöntőt küld.”

Stoian Teodor nincs elragadtatva az állomás mai állapotától. “Most rossz érzés ránézni. Mikor látom, hogy mennyi a burján, hogy az aluljáró mennyire koszos, hogy ott minden hogy néz ki…! S nemcsak az állomás, hanem a környéke és a vasúti sínek melletti rész is. De az állomás különösen siralmas. Fel van írva Miercurea Ciuc, fehér alapon feketével, és annyira koszos, hogy silabizálni kell, hogy körülbelül melyik milyen betű. Mindez nemcsak pénz függvénye, az emberektől is függ. Az ember szenteli meg a helyet, de ehhez ember is kell… Csakhogy úgy tudom, jelenleg nagyon kevés az alkalmazott a vasútnál, úgyhogy ez egy ördögi kör.”

Ugyancsak ő mutatta meg azt a régi csíkszeredai képeslapot, amelyen az akkori Erzsébet-liget még teljes pompájában, Sissi-szoborral és szökőkúttal díszítve szerepel. (Sajnos, azóta a liget lerobbant, szeméttelep, elhanyagolt bozót.) A képhez találós kérdés is társul:

– Úgy tudom, hogy Erdélyben 96 Sissi-szobrot készítettek. Azt nem tudom, hogy egy mester készítette-e vagy különbözők voltak a szobrok. A 96 szoborból egy maradt meg ebben a zónában, Fogaras mellett, egy templom udvarán. Ez a képeslap nagyon sokat elárul. Ha a hátára nem volna semmi sem írva, akkor is meg lehetne állapítani, hogy melyik évben készült, a növényzet után, a fák után. 1897-ben építették az állomást, akkor ültették a kicsi csemetéket. A képen a fáknak a növése tíz évet mutat. A másik érdekesség a szökőkút. Ez a szökőkút három méter magasságra dobta a vizet, annak ellenére, hogy Szeredában nem volt villany, nem volt vízvezeték. Hogyan oldották meg? Sok mérnöknek feltettem a kérdést, de senki sem tudott felelni. Egyik azt mondta, a kanálisból, másik azt, hogy a vízvezetékből, de az nem volt, és villany sem, hogy villanymotort hajtsanak. Artézi víz nincs ott, az Oltról sem hozhatták, mert igen messze van… Megmondom én, hogyan! A vasút idáig jött, Csíkszeredáig, itt volt egy forgólap, amelyre a mozdony ráment, két ember rúddal megfogta, és a sínen az orrával Brassó felé fordította. Amikor a mozdony bement, hogy fordítsák meg, akkor kellett szenet tenni – Brassóig olyan öt tonna szenet evett meg a mozdony. A működéséhez kellett szén és víz, ehhez pedig vízvezeték helyett egy víztorony, amelynek a tartályából eséssel jött le a víz. Úgy gondolom, hogy annak idején a mai felüljárónál volt ez a víztorony. Amikor építették a felüljárót, akkor bejött az építőtelep vezetője – nagy nehézséggel épült, mert nem zárták le a forgalmat -, és azt mondta: „Főnök úr, kaptunk egy várfalat! Ahogy ástuk a pillérnek a gödröt, egy kör alakú építmény bukkant elő a földből.” Jeleztük a múzeumnak, s ott azt mondták, nem létezik, hogy vár lenne, inkább valamí egyéb. Tudja mi lehetett? Szerintem a víztorony, vagyis a forgó platninak a fundamentuma. És az Erzsébet-park szökőkútja ennek a víztoronynak a segítségével működött.

Stoian Teodor történetei egy nem mindennapi életről és emberről vallanak…

Forrás. Hargita Népe, 2016. július 6.

Vers a Hargita Népének - a Magyar Költészet napjára

Mivel a Hargita Népe Műhely melléklete csütörtökönként lát napvilágot, a szerkesztő már most csütörtökre, április 7-ére kérte a helyi költő munkatársaktól a verseket. Szerencsére, volt valami a fiókban - az alakulgató Éppen... sorozatból állitottam össze egy egységesnek tűnő, érdekes verset. De beszéljen a szöveg maga!

Cseke Gábor: Éppen

Éppen kinéztem az ablakon…

az ablak alatt megy egy

fekete kutya

és egy fekete lány

a kutya lesunyt fejjel üget

szimatolva keresgél

a lány csupa szomorúság

Éppen beléptem az ajtón…

… s irdatlan csörömpöléssel

egy korondi váza levetette magát

a konyhában a szegről

amelyen lógott –

megállt bennem az ütő –

a csörömpölést még ma is hallom

de hol vannak a váza

cserepei?

Éppen a Fellegvárra néztem…

…amikor Gagarin átszáguldott az égbolton

de akkor én még nem tudtam róla

nekem a házunk fölötti domb is

elég magas volt ahhoz

hogy felnézzek rá

világűr után sóvárgó

tisztelettel

Éppen benéztem egy ablakon…

…nagy plazmatévé szórta szineit

krőzusi bőséggel s a hangsávon

csak úgy harsogott a dús melódia

egy férfi hajolt ki az esti sötétben

felizzott cigarettája szívta szívta

arca belevöröslött éjszakámba

jó hogy nem én voltam

Éppen a hajnali temetőhöz értem...

...amikor rám köszönt egy madár:

ptyici, ptyici – harsogta oroszosan

mintha csak kérkedett volna hogy ő a madarak

családjához tartozik

madarak, madarak – tolmácsoltam magamnak

fecsegését pedig lehet

csak annyit akart mondani: pici vagyok,

isten teremtménye –

s bizony mondom, öklömnyi se volt...

Éppen egy kis melegre vágytam...

…s a napfény, ím, csodaként megjelent –

vajon másnak is ennyire hiányzott

az elsinkófált téli kegyelem?

Mosolya mögül rám se nézett –

az idő siklik így tova –

mi nézünk utána rendületlen,

mintha nem látnánk többé soha

„Vezényszó nélkül is haptákba állt a század…” (3)

A múltidéző előre néz
(Gondolatok Daczó Katalin első világháborús dokumentumkötetéről)

Emlékkép a háborúról (Simon Zita tulajdona, Bács
Béla felvétele)

Nagy lendülettel és bősz emlékezni vágyással vágott neki a világ közvéleménye tavaly az első világháború centenáriumi felelevenítésének. Igényesebbnél igényesebb projektek, konferenciák, emlék- és dokumentumgyűjtemények, memoárok, hadtörténeti és politikai elemzések s nem utolsó sorban művészi alkotások tűzték maguk elé a nagy háborúval való szembenézést mintegy három emberöltőnyi távolságból. Egy adott ponton úgy nézett ki, hogy az országhatárokon (sőt, kontinenseken is) átívelő, mind nemzeti, mind nemzetközi emlékezet egy világméretű, roppant tűzijáték része, amely látványos módon idézi meg ugyan a múltat, de túlságosan hamar kiég. Több volt benne a megidézés, a nosztalgia és a névsorolvasásra emlékeztető felsorolás, és sajnálatosan kiégett belőle az őszinte szembenézés és higgadt elemzés szándéka. Így aztán, 2014 múltával odalett a centenáriumi emlékezések hímpora, s ha nem is szűnt meg teljességgel a közösségi múltidézés – elvégre a háború távolról sem teljesítette be a kezdeti hurrá-optimista jóslatokat, nem ért véget akkor, amikor elindítói remélték s szerették volna, hanem jócskán bele nyúlott a télbe, majd a következő esztendőbe, s tulajdonképpen az egész emlékezet-forgatagnak illett volna kisajátítani az évszázad második évtizedéből még fennmaradt éveket –, a figyelem lassán másra terelődött. Felhagyott a tanulságok számbavételével.
Persze, még nem veszett oda minden. A múltidézés motorjait újra be lehet indítani, az viszont már most evidenciának látszik, hogy egy már-már beláthatatlan, több ismeretlenes és sokrétű tanulsághalmazt generáló eseménysor átvilágításához komoly és őszinte vizsgálódási szándék, alapos tájékozódás és az emberi sorsokra, szenvedésekre és gondokra hangolt empátiára van szükség. Újra és újra feltámadó kíváncsiságra mindaz iránt, ami déd- és nagyszüleink életét személyes tragédiákká, csalódások és veszteségek forrásává silányította.
A csíkszeredai Hargita Népe vidéki napilap, s olvasói elvárásait és érdeklődését figyelembe véve, a szűkebb övezet, a Székelyföld Hargita megyének nevezett régiójának még meglévő háborús emlékeit térképezi föl nemcsak széltében, de mélységében is. És következetesen. Mondhatni, kiszámíthatóan. Ezért fordulhatott elő, hogy miközben általában szinte mindenütt elültek az emlékezés hangjai és a centenáriumi díszsortüzek, az általa indított rovat gyakorlatilag akkor kezdett igazából kivirágozni, majd később termőre fordulni. Daczó Katalin, az Emlékképek a nagy háborúról című, kéthetente jelentkező, múltidéző rovat kitalálója és egyszemélyes szerkesztője szívós következetességgel és a téma iránti tiszteletből fakadó alapossággal vágott utat abban az emlékezet-bozótban, ami választott tárgyát akarva-akaratlan kuszán és vadon benövi. Az élő emlékezetet ugyanis nagymértékben szennyezi a különböző csatornákon áradó, sokszor kétes hitelű információ. Egy nagy horderejű történelmi eseményben részes emlékező nagyon sokszor saját véleményként, tapasztalatként operál olyan információkkal is, amit pedig a propaganda tálalt neki valamikor szinte tálcán. Daczó jó érzékkel különíti el az ellenőrizhető adatokat a vélekedésektől, a sejtéseket az írott dokumentumoktól, a családi legendákat a tágabb közösségi emlékezettől. Riporterként is az a szerencsés kutató-felfedező típus, aki szeret, s ezért nem is mulasztja el benézni minden sarokba, nem elégszik meg néhány felszíni cserépdarabbal – bár sokszor abból is híven következtetni lehet az egészre –, többszörösen próbára teszi saját értesüléseit, levéltárakban, sajtógyűjteményekben kutat utánuk – magyarán nem ismer lehetetlent. Problémalátása és -láttatása ezért sikeresen mozgósítja a részvételünket, érdekeltté téve az olvasót is a nyomozásban. Emberi sorsok alakulásában keresi a nagy háború még fellelhető nyomait, következményeit, s amikor hiteles értelmezésében megakad, nem átall szakmai tanácsadót megszólítani, akitől nem csak ő maga, de mi is sokat tanulhatunk.
Akárcsak az első világháború, a Daczó Katalin dokumentumriport-sorozata is egy minden részletében összefüggő folyamat, amelynek csak azért láthatjuk a felbecsülhető végét, mivel ma már pontosan tudjuk, hogy a nagy háború Trianonnal – ha csak formailag is – véget ért. De akik annak idején benne voltak az időörvényben, és a folyamatot nem csak kutatták, de élték is egyben, és cselekedve vagy tehetetlenül sodródtak a hullámain, azoknak fogalmuk sem volt, mikor és hol ér majd véget ez az addig példa nélküli öldöklés- és szenvedés-sorozat. Daczó Katalin eddigi riportjait olvasva úgy képzelem, hogy rovata addig él igazán, amíg szerzőként és szerkesztőként újabb és újabb kérdéseket képes maga elé tűzni. "Háborújának" bármennyire is az elején tart még, máris összeállott az a bizonyító anyaga, mely főként abban válik hasznunkra, hogy fölébreszti érdeklődésünket a világégés lokális kérdései, sokoldalú szemlélete iránt. A múltidézés módszeressége megteremtette azt az összefüggő panorámát, amelyet akár tovább is lehet még tágítani, de amelyen már látszik az a jövőbe tekintő igyekezet, hogy az emberiség ne léphessen még egyszer ugyanabba a folyóba (bár, őszinte sajnálatunkra, közel húsz évvel az első háború után, sajnálatosan, mégis megtette...).
A filozófia klasszikusaitól tudjuk: mostanig örök igazságnak bizonyult, hogy igazából nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Az eseményekre vonatkoztatva ez így hangzana: semmi sem ismétlődhet meg pontosan, ugyanúgy, mint legelőször. Az emberek és a cselekmények ujjlenyomatai végül is egyediek, személyre szabottak. Ámde mindig van bennük valami közös, valami általánosan meghatározó. E kettősség gerincélén egyensúlyozva vezet végig bennünket Daczó Katalin riportkötete, amelyben a lokális történelem emlékező elemeit vegyíti a szöveges és képi dokumentumok bizonyító erejével. Jó érzékkel kerüli el a hatásvadász eszközöket, nem időz el aránytalanul sokat divatos témáknál és divatos értelmezések mellett. Már most annyi lényeges adalékot olvashatunk a könyvben a székelyek világháborús életviteléről, hogy már a következő gyűjteményt is várjuk. Ugyanis a centenárium – s reméljük, a sorozat is – folytatódik...

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2015. augusztus 19.

„Vezényszó nélkül is haptákba állt a század…” (1)

Csíkszeredában a napokban került piacra – a Hargita Népe kiadásában – az a közel háromszáz lapos riportkötet, mely az első világháború székelyföldi valóságából és emlékvilágából merítette tárgyát. A továbbiakban rendre ismertetem a gazdagon illusztrált könyv előszavát, részletes tartalomjegyzékét, majd az utószót is (amelynek szerzője vagyok), melyek alapján magunk is fogalmat alkothatunk a vállalkozás méreteiről és fontosságáról.


Daczó Katalin: A háború velünk van, csak elfeledtük

Azt ígérték nekik, halhatatlanok lesznek, de seperc alatt elfeledték őket – ezt tapasztaltam csaknem mindannyiszor, amikor munkám során háborús hősök/áldozatok nyomába eredtem.
Ez a tapasztalat vezetett oda, hogy az első világháború hőseiről, történéseiről előbb rovat szülessen a Hargita Népe napilapban (Emlékképek a nagy háborúból címmel), egy bő év teltével pedig könyv alakjában is kézbe vehesse az olvasó az emlékezéseket.
Tulajdonképpen gyűjtemény ez a kötet: a kétheti rendszerességgel általam körbejárt esetek gyűjteménye. Rovatunk a Nagy Háború kitörésének századik évfordulóján, némileg spontánul indult. Nem szögeztük le előre, hány részben és milyen összetételben kívánjuk taglalni a tárgyat, inkább a célt fogalmaztam/fogalmaztuk meg, vagyis, hogy általa megpróbáljuk számos reális történelmi ismerethez segíteni az olvasót, közel hozva az első világháborút térben és időben egyaránt. Nem tankönyvek és nem lexikonok meghatározásait, összegzéseit közöltük újra, nem is tudományos rovatnak szántuk, telezsúfolva megfellebbezhetetlen (van ilyen egyáltalán?) igazságokkal.
A rovat szerkesztőjeként/szerzőjeként előnynek tartom a napilap adta visszajelzési- és mozgási lehetőséget, azt, hogy – főként Balázs Árpád fotós kollégámmal – eljuthattunk több településre, és sehol sem kellett sokat magyarázkodnunk, megértették, miért jöttünk, bíztak bennünk, féltett fényképek, dokumentumok kerültek elő a fiókok mélyéről.
A rovat cikkeinek kiindulópontjaként leginkább a korabeli helyi sajtót és a csíkszeredai levéltárban őrzött, 1914-1918 közötti dokumentumokat használtam, egy-egy érdekesnek tűnő történet végkifejletét is megpróbáltam kideríteni, esetenként utánanézni személyeknek, a hősök /katonák további sorsának, próbáltam felkutatni az utódokat, így e kötetnek (akárcsak az újságcikkeknek) nem csak halott szereplői vannak. Velük együtt itt vannak a leszármazottak, az utódok is, az emlékezők és – a feledők. Nemegyszer fordult elő, hogy egy többszörösen kitüntetett hősre mi hívtuk fel az unokák figyelmét – például a mesebeli sorsú Ladó Istvánra – , de a fordítottjára is volt példa, amikor egy-egy olvasó jelezte, hogy adatai vannak (visszaemlékezések, levelek, fényképek, stb. formájában) egy-egy háborút viselt rokonról, elődről; ezeket a jelzéseket minden esetben komolyan vettük, utánuk jártunk, sőt nem egyszer sikerült további adatokkal is kiegészíteni és a nagyközönség elé tárni a történeteket.
Az is előfordult, hogy a közlemény megjelenése után maguk az olvasók jelentkeztek kiegészítésekkel, helyreigazításokkal, és a kötetbe most ezeket is belefoglaltuk. A könyv fejezeteit, írásait ekként maguk az olvasók is alakították. (Különösen igaz ez a könyvnek a családi hősökről szóló fejezeteire.)
A vidéki emlékekre vonatkozó írások közös jellemzője, hogy egy település vagy adott esetben egy népcsoport (esetünkben az örmények és a csíki zsidók) néhány tagjának sorsáról van szó, és valamennyi cikkhez segítséget kaptam az adatgyűjtésben egy-egy helyi kutatótól vagy rokontól. Újságíróként el tudtam volna / el tudnám képzelni azt is, hogy valamennyi csíki faluról készüljön első világháborús összegzés (különösen, ha lelkes történelemtanárok, pedagógusok munkálkodnak máshol is, mint Csíkszentmártonban, Csíkszentimrén vagy Csíkmenaságon…)
A verselgető és művész katonákról szóló írások keletkezését talán nem is kell indokolnom. Ha nem is küldött Csík a háborúba nagy írókat – egy Tersánszkyt vagy egy Molnár Ferencet –, de küldött igen jeles képzőművészeket: Nagy Istvánt, Nagy Imrét, Márton Ferencet vagy a gyimesi Bálint Jánost és Bálint Lázárt…
Külön csokor – és több újságoldal – jutott a nőknek. Nem véletlenül. A háború legalább annyi hősiességet, kitartást és erőfeszítést kért tőlük, akár a bevonuló férfiaktól, s ehhez képest sokkal szegényesebb a nők háborús irodalma – az „arcképcsarnokukról” nem is beszélve.
A Hargita Népében megjelent riportsorozatot olyan fejezetek zárják, amelyek a háborús idők néhány jellegzetességéről szólnak: felgyorsított házasságkötésekről, hadisegélyekről, öncsonkításról, halálról, elfeledett és kegyelettel ápolt temetőkről. De ezzel a kötet nem zárul le: helyet kapott benne egy Bács Béla Jánossal közösen írt, témába vágó tanulmányunk, amely a Székelyföld folyóiratban jelent meg 2012 decemberében, és amelynek szuületése során ismerkedtem meg a katonavilággal, annak lövészárkon túli életével, civilekkel és tisztekkel, parancsnokokkal és közlegénnyel, olyan emberekével, akik naponta szembesültek a halállal.
Igaz, a háború elején azt ígérték a hadba menendőknek, hogy halhatatlanok lesznek. De a halhatatlanság nincs sehol: egy-egy sárguló fényképben, egyre fakuló vonalakkal talán még fölismerhető…

Csíkszereda, 2015. szeptemberében

Folytatjuk

Tovább mélyült a háborús iszonyom...

Beszélgetés Cseke Gáborral legújabb e-könyve apropóján

Daczó Katalin (Hargita Népe) úgy találta, hogy az első világháborúról összeállított második szöveggyűjteményem is megér egy kérdezz-felelek játékot. Ma elküldtem válaszaimat kérdéseire. Alább olvasható az eredeti szöveg, amit a lap, terjedelmi korlátok miatt, némileg rövidítve tud csak közölni.

*

Dezső nagyapám búcsúja

Alig több mint egy évvel a Sorscédulák a nagy háborúról című világháborús olvasókönyve elkészülte után újabb – szintén csak digitálisan hozzáférhető – könyvvel rukkolt elő: Hová tűnt a katonatiszt avagy a nagy háború apró csodái című, 234 oldalas kötettel. Számomra ez azt is jelzi, hogy az első olvasókönyv sikeres lett. Sőt, azidoharcokatujraz honlapon az első kötet iránti érdeklődésről is találni adatokat, melyek szerint némely fejezet csaknem elérte a négyszázezres megtekintést. Mit bizonyítanak ezek a számok?

– Elsősorban azt, hogy a honlap, amely ezeket az adatokat méri, rendkívül forgalmas. Sokan látogatják. Valahányszor rálépek, legalább ezren böngészik. Ezek számomra amolyan kísérleti adatok, és nem a saját háborús honlapom keresettségét jelzik. Az ivisz.hu nevezetű irodalmi-művészeti-közösségi portál azzal, hogy vállalkozott a kísérletre s folyamatosan, fejezetenként közreadta az olvasókönyvet, az anyagot pedig huzamosabb időn át elérhetőként tárolja, belement a játékba. Tavaly május óta pörög a honlap számlálója, s amellett, hogy szinte kizárólag a háborús olvasókönyv bizonyos fejezetei – versek, cikkek, regényrészletek, visszaemlékezések vegyesen – vezetik a portál legolvasottabb anyagainak toplistáját, ráadásul valamennyien még meg is haladják a 150 ezer felkeresést! Ez szám szerint 18 írást érint, ennyiből már egy, a témába vágó előadóestet is könnyen össze lehetne dobni. Ezek már amolyan "hétpróbás" szövegek, jó színészek kezén biztos sikert ígérnének... A kérdésre válaszolva: a számok alakulása azt is jelzi, hogy internetes közegben az emberek elsősorban nem kötetnyi egységeket olvasnak előszeretettel, inkább érdekes, képzeletüket, érdeklődésüket foglalkoztató, együltükben végigböngészhető beírásokat kedvelnek. Azokhoz térnek vissza szívesen nap nap után. S ha nem csak bulvárt kínálnak nekik, hanem komoly kérdésekben is megszólítják őket, akkor érzékenyen válaszolnak e gesztusra.

Az előző olvasókönyv melyik fejezete bizonyult a legnépszerűbbnek? Vajon miért?

– Kezdetben magam sem igen értettem, menet közben viszont meggyőződtem róla, hogy az élen végző, legnépszerűbb anyag, Székely Júlia regényrészlete (Nagyapám tévedett) szinte törvényszerűen került a "topra", és végig, az utolsó pillanatig nem hagyta magát letaszítani onnan. Szerzője 1906–1986 között élt, nem tartozik a divatos írók közé, mellesleg zongoraművész, rendező, tanár volt, Kodály és Bartók tanítványa. Zenetörténeti témájú regényei – ő írta meg többek között Bartók Béla életregényét – jelentették számára a népszerűséget. Háborús élményeit két regényben örökítette meg (Nagyapám tévedett ; Valahol háború is van), közülük a második inkább tekinthető fikciós irodalmi műnek és a második világégés idején játszódik. Az első viszont egy bűbájos, gyermeki memoár a száz éves nagy háborúról – még akkor is így van ez, ha a szerző felnőtt fejjel írta. „Előre megfontolt szándékom csupán az emlékezés volt. Csakis olyat írok le, amire emlékszem, semmi mást… Öcsi meg én, a két gyerek csetlik-boltik a történelemben, szót sem értenek belőle. A főszereplő, nagyapánk sem sokat értett, ő csak szívből utálta a háborút…” Ez a hihetetlenül rokonszenves szemlélet végig töretlenül jelen van a könyvben s teszi izgalmassá, egyben hitelessé a gyerekek háborús élményeit. Sikerül az ártatlan, naiv kölykök szemével láttatni az eseményeket és felháborodni azok abszurditásán, kegyetlenségén. E pillanatban, október 26-án reggel, a fejezet számlálója pontban 401164 felkeresést mutat. A második helyen, 358075 felkereséssel Yolland Arthur angol irodalomtörténész emlékezése „végzett”, akit angol léte ellenére, mert Budapesten élt és dolgozott, a háború idején magyar spionnak néztek nemzettársai...

A mostani antológiát gondolom, az különbözteti meg leginkább a korábbitól, hogy kevésbé a szépirodalomra, inkább az emlékező műfajokra helyezte a hangsúlyt. Miért? Hogyan válogatta össze a kötet anyagát?

– A Székely Júlia-féle megközelítési mód kiugró sikere figyelmeztetett arra, hogy az emlékező, a dokumentáris prózát illik komolyan venni. Mert nem csupán illusztrációt tud nyújtani, viszont a történések párlata helyett egy-egy lehetséges megközelítési, értelmezési lehetőség. A gondolat, a tanulság nem új, az irodalom jó ideje merít belőle – témát és szemléletet –, s az utóbbi évtizedekben a történészek is hajlanak arra, hogy beengedjék a levél-, a naplóírókat, a megszállott krónikásokat a História szentélyébe, természetesen megfelelő irányítással és felügyelettel. Ez az oka annak, hogy magam is egyre több emlékező jellegű írást hajtottam föl, majd minden kezembe kerülő forrást ebből a szempontból vizsgáltam. Mondhatni, tudatosan készültem a második szöveggyűjteményre, amelyet eleve naplószerű, mozaikos, lehetőleg idővonalas felépítésűnek képzeltem el. Nagyjából ez is lett belőle... A válogatás alapja a folyamatos turkálás a gyűjtött anyagban. Előre-hátra olvastam, lapozgattam a szövegeket. s valahányszor megérintett egy-egy bekezdés, oldal vagy fejezet, nem egyszer egy-egy személyes történet, azt kiemeltem onnan és rendre egymáshoz illesztettem a részeket. Úgy igyekeztem, hogy a feltüntetett források és a szöveg összevetése nagyjából sugallja mind a történések idejét, mind közegét és a szereplők identitását.

„Van valami, ami miatt a háború naplószerűen megörökített töredezettsége ma olykor többet mond – mert hátsó szándék nélkül mondja – minden tudományos megállapításnál.” – írja a kötet előszavában. Hogyan alakult – módosult egyáltalán? – a háborúhoz való viszonyulása a több éves keresgélés, a számos visszaemlékezés olvasása során? Mi az, ami leginkább megérintette?

– Háborús iszonyom s a háborúkat generálók elleni megvetésem nemcsak hogy nem csillapodott, de még csak tovább mélyült. Jóval tisztábban áll előttem a veszély, amely bármelyik pillanatban lecsapni kész, lángba borítaná az emberi élet valamennyi színterét, elsöpörné azt a stabilitást, amit az emberiség jól-rosszul minduntalan megpróbál biztosítani magának, családjának, környezetének. Az indulatos, erőből politizálás végleges száműzése helyett annak épp az ellenkezője: az állandó rehabilitálása és szorgalmazott eszményítése folyik. A legelső nehéz pillanatban perceken belül előkerülnek a népek közötti, látszólag kibeszélt, nyugvópontra jutott, de megtorlatlanul maradt sérelmek, fájdalmak és félelmek. A jelenlegi migráns-helyzet kapcsán is, tisztán kirajzolódni látszik a Balkán és Közép-Európa körül feléledő belső konfliktushelyzetek sokasága, a nemzetek köldöknézése, amelyben nagyobb súlya van a nemzeti érdeknek, mint az együttműködésnek, az egyeztetésnek és a józan észnek. Legnagyobb döbbenetem e kíváncsiságból felvállalt szellemi kalandban annak szól, hogy az általam megismert anyagokból ismételten és félreérthetetlenül kiderült: minden, ami rossz az életünkben, a magatartásunkban, a reflexeinkben, a világproblémákra adott válaszainkban, az már nem is egyszer, és tragikusan megtörtént, többszörösen megszenvedtük, és ennek dacára újra meg újra a nyakunkba vesszük, elborult tudattal belehajszoljuk magunkat.

Válogatásából úgy tűnik, hogy Ön felülemelkedik a hadszíntéren. Előfordul, hogy az Ön által idézett emlékezők egymással szemben álló hadsereg tagjai? – de esetleg ugyanúgy, vagy hasonlóképpen látják a világégést?

– Háború ellenfél nélkül nincsen. Az csak természetes, hogy sokféle hadseregben harcolók emlékei érdekeltek, ha nem is vittem túlzásba e téren a „politikai korrektséget". De semmi pénzért nem hagytam volna ki például Makszimilian Volosin orosz író naplójegyzetét, aki éppen akkor utazik át Magyarországon, amikor a főváros a hadbalépés delíriumában ujjongva ünnepel. Nem érti a nyelvet, ergo azt sem, hogy mi történik, miért ünnepelnek ennek az ismeretlen nyelvű országnak az emberei. „Tagolva elemeztem az intonációt és a gesztusokat. A mohón szétnyitott esti lapok a gyorsan felgyűlő eseményekről írtak. Keresztülfurakodtam a falnál összeverődött emberek egy csoportján, és azt láttam, hogy széles, fehér plakátokat olvasnak. Egy szót sem értettem a plakátokon. De a papír színe, a hivatalos betűtípus, az állami címerek azt súgták, hogy a szöveg nem forradalmi felhívás, hanem a kormány bejelentése. Kiáltvány… katonák… zászlók… dobszó… – Háború! De kivel? Négy napja, amikor átléptem az ország határát, Európa-szerte javában nyári szélcsend uralkodott. Ám hirtelen érthetővé vált az ország ünnepi ujjongása, a szembejövő vonatok az emberekkel telezsúfolt tehervagonokkal, melyek mind a keleti határ felé tartottak. Hallgattam a kiabálást, és olyan hangokat vettem ki, melyek Oroszország nevéhez hasonlítottak." Amikor pedig minden világossá válik előtte, hogy ellenségként tartózkodik egy ellenséges országban, akkor szeretne láthatatlanná válni és gyorsan felszívódni... De merítettem számos román forrásból, sőt, egy helyen megszólaltatom a korabeli szentpétervári francia nagykövetet is magánnaplójával, továbbá az akkor még gyermek Simone de Beauvoir francia írónő háborús emlékei is árnyalják a képet. Nem találkoztam egyik táborban sem olyan krónikással vagy emlékezővel, aki ne szenvedte volna meg a háborút és ne kívánta volna a mihamarabb megkötendő békét. Megrendítőnek tartom például a franciaországi Fekete Kolostor hadifogoly lakóit naplójában bemutató háborús rokkant pékember, Louis Troussier aggodalmát, aki tudatában van annak: nem elég, hogy a háború miatt szinte lehetetlenné vált a franciák számára a megélhetés, de még a nyakukra hozott foglyokat is táplálniuk kell, méghozzá jó körülmények között! S ehhez még azt is elvárják tőlük, hogy jó képet vágjanak az egészhez...

Akadnak női emlékezők is, de jóval kevesebben… Hogyan látják ők a háborút?

– A női emlékezők aránya azért tűnik szerénynek, mert a harcok teljében mindenek előtt fa érfi résztvevők-szemtanúk azok, akik közvetlen képet nyújthattak a háborúról. Ennek ellenére igyekeztem a hátországban maradt nők életérzésére is odafigyelni, így bő részleteket használtam fel Kaffka Margit naplóiból, aki a háborúba ment orvos férje utáni aggodalmait veti papírra, s egyben a hátországi élet mindennapjait is rögzíti. Több részletet idézek Jászai Mari keserű naplójegyzeteiből, aki a háború egész menetét végigkövetve igyekszik a maga szakmájában – jótékonysági színpadi szereplésével – enyhíteni a sebesült katonák szenvedését. Mária román királyné ugyancsak szerepel naplójával a könyvben, a marosvásárhelyi Sigmond Elízt pedig felmenői háborús emlékei felkutatásával idéztem be. Ez azért különösen érdekes, mert közeli rokona a háromszéki Luka Lászlónak, akit sokan ma is Vasile Lucának ismernek, s aki maga is részt vett az első világháborúban, ráadásul a Székely Hadosztálynak is katonája volt. A nők háború-szemléletére beszédes példának érzem Jászai Mari önkínzó tépelődéseit, melyekből csak egy kis részlet fér ide: „Mindaz, ami máig az életemet kitette, betöltötte, most, íme, mind hazugsággá vált. Az élet felesleges, nélkülözhető cifrasággá lett. Most a gyilkolás az élet rendes folyása. Néhány hatalmas gazember egymással gyilkoltatja a népeket, akik nem haragusznak egymásra. Sőt! Ahol tehetik, összeölelkeznek és erővel kell őket szétválasztani és a lövészárkokba visszakergetni. Milyen őrület! Milyen gazság!" Szerepel a könyvben a Hargita Népéből is ismert Szilágyi Irma kémnő epizódja, az ő történetéről nem saját forrást, hanem kivégzése szemtanúinak jegyzőkönyvi vallomását, illetve az ügyet kivizsgáló Jancsó Benedek tanúságtételét használhattam.

Dezső nagyapám búcsúja (2)

Akadnak még újdonságok, vagy már mindent elolvasott, ami az első világháborúval kapcsolatos?

– Soha sem fogom tudni elolvasni mindazt, amit az első világháborúval kapcsolatosan összeírtak. A második háború jóval bővebb irodalmát még annyira sem. De talán nincs is rá szükség. Amikor nekivágtam a szellemi kalandnak, az a hiányérzet sarkallt, hogy egyik nagyapámról sem tudtam, járt-e a nagy háborúban, egyáltalán hogyan élték meg azokat az időket. Amíg éltek, elmulasztottam megkérdezni tőlük. Írott emlékek nem maradtak utánuk. És mégis, alig pár hónapja, véletlenül rábukkantam egy levelezőlapra, amely Dezső nevű anyai nagyapámat ábrázolja. Egy seregbeli, ismeretlen művészember örökíthette meg, ceruzarajzon 1915 novemberében a nagypapát, aki nagyanyámnak címezve a tábori lapot, annyit írt rá: „Az indulás előtti utolsó órákban millió csókot küld Apukád." A lap hátán kincstári pecsét magyarul és németül: "A hadrakelt seregből." Ezzel aztán meg is tudtam, hogy egyik nagyapám megjárta a háborút, élve hazakerült, de hogy mi mindent élt át és milyen tapasztalatai lehettek, arra továbbra is az általam szerkesztett két könyv alapján kaphattam választ.

A két háború évfordulói ezúttal elégé egybeestek, s így szinte eltörpültek a 100 éves évforduló mellett a második háború jelentős eseményeinek évfordulói. Tervezi, hogy a második világégéssel is olyan aprólékosan foglalkozik, mint azt tette az első esetében?

– A második világháború túlságosan nagy falat lenne a számomra, és már így is jóval többet olvastam róla, mint amennyi további kíváncsiság él bennem iránta. Egyes eseményei foglalkoztatnak ugyan, sőt izgalmas újságírói feladat lenne megtudni, hogy azok az emberek, akik megjárták és túlélték az első háború szörnyűségeit, milyen megfontolásból jelentkeztek harci szolgálatra a második háborúban is. Mert nem voltak éppen kevesen, de sajnos, manapság szinte alig maradt élő tanú közülük. Ha maradt még egyáltalán...

Ha szabad megtudnunk: hová tűnt végül is az a katonatiszt, aki a könyv elején azt a nagy adag tésztát rendelte a kis Marosántól?

– Ez is a nagy háború rejtélye. Nincsen rá válasz. Viszont annyira kedvesnek találtam ezt az epizódot, azt, hogy valakinek ilyen meghatározó emléke éljen a háborúról még idős korában is, hogy elolvasván, mindjárt döntöttem: erre a szálra fogom felfűzni a könyv teljes mozaiksorát. Hasonlóan természetesen adta magát a befejezéshez Lénárd Sándornak az apjáról szóló emlékezése, aki hetedhét országon keresztül, nagy megpróbáltatások árán tér haza gyermekeihez, családjához, "felismerhetetlenül, hosszú szakállal, koffer nélkül, zsebében két ezüst tojástartóval – ez volt a hadizsákmány, ajándék a gyerekeknek". E két emlék között pedig valahol ott bolyong azóta is, meg nem nyugvó lelkiismerettel ama bizonyos katonatiszt is...

Hol érhető el a Hová tűnt a katonatiszt? Továbbra is csak a neten?

– Igen. Nem kívánok belőle kötelező olvasmányt fabrikálni, ami aztán ott marad a polcokon. Akit érdekel, megtalálja. Vagy azidoharcokatujraz II honlapon, ahol teljességében olvashatja, vagy az aranytalicska, illetve az ivisz.hu honlapokon, ahol folytatásokban kerül fel napi-kétnapi rendszerességgel. Címük: http://bakternota.blogspot.ro/, illetve http://ivisz.hu/

Kérdezett: Daczó Katalin

Hargitai böngészde (12): A határőrségről - kicsit másképp

A 11. Székely Határőr huszárezred zászlaja,
1765 körül a budapesti Hadtörténeti Múzeumban

A Székelyföldön nemrégiben meghirdették a Siculicidium Emlékévét, amelynek említésekor mindenki egyből Madéfalvára gondol. És joggal. A 250 évvel ezelőtti székely összecsapás a császáriakkal nemzeti viszonylatban beszédes emlékművet eredményezett, s hozzá történelmi tanulságok egész láncolatát kapcsolta.

Az emlékév kapcsán beszélgetett el Daczó Katalin riporter Nagy József gyergyóremetei hadtörténésszel, doktorandusszal, aki úgy véli: amit ma tudunk a határőrségről, az nagyrészt egy 19. századi romantikus felfogásból eredő, az akkori történészek által feldolgozott kép. Őszerinte a történelemben nincsenek csak talpig gonosz osztrákok és jó székelyek, a kép sokkal árnyaltabb, vagy az lenne – ha sokoldalúan elemeznénk.

Ezt teszik a Hargita Népében (2013. november 4.), egy újságoldalnyi terjedelemben – higgadtan, úttörő módon, előítélet mentesen. A fiatal hadtörténész elismeri: az tény, hogy fegyvertelken emberekre támadtak a felfegyverzett császári csapatok. Az is tény, hogy sok áldozata volt ennek a vérengzésnek. Csakhogy…

*

Mindannak, ami 1764. január 7-én történt, van egy elő- és utótörténete. Azok nélkül az események megközelítése szubjektív, sőt hamis. De figyeljük, mit mond a kutató:

- Székelyföld a 18. század közepén egy elzárt, periférikus vidék volt a birodalmon belül. A bécsi felvilágosodás generálta változásokat itthon nem érzékelték annyira az emberek, ezért nem tudtak alkalmazkodni, nem tudták objektíven értelmezni a határőrség megalakítása miatt kiérkezett katonai küldöttségek rendeleteinek hatását, ami nagyban hozzájárult a feszültségkeltéshez. A székely határőrség történetét „bécsi” oldalról is meg kellene vizsgálni, a helyben ismert forrásokat, feldolgozásokat, Szádeczkyék, Teleki Domokosék munkáit fel kellene dolgozni a történettudomány mai szempontjai szerint…
A századforduló történészei a kérdésben egy 1848-as forradalom képét vázolták fel, visszavetítve a 18. századra, megfeleltetve az osztrákokkal szembeni magyar sérelmi politikai gondolkodásnak.
A ma történésze számára a korabeli művek nagyszerű források, de nem többek annál.

De miért volt akkor egyáltalán szükség a határőrség szervezésére? – feszegeti a húrt a riporter, hiszen a háborúsdkodás a székelyekkel ezen robbant ki.

- Mária Terézia uralkodása az európai történelemben a felvilágosult abszolutizmus korszaka. Az abszolutizmus idején a király egy korlátlan hatalmi gépezetet épített fel, amelynek ő állt az élén, sőt még a dinasztiák isteni eredetét is hirdették, ami legitimációt adott ahhoz, hogy a birodalom minden népe, lakosa felett korládanul rendelkezhessen. A felvilágosodás korában az uralkodók próbáltak a tudományok, a kultúra, a gazdasági fejlődés irányába is nyitni. Elkezdtek igényes udvarházakat, palotákat építeni, berendezni, tudósokat megfizetni, hogy tartózkodjanak az udvarban, vagy éppen Mozart hegedüljön esténként nekik. Ausztria is ezeket a nyugati folyamatokat követte. Mária Terézia modernizálni akarta a birodalmat, megváltoztatni a régi feudális, pókhálós világot. Iskolákat alapított, újjászervezte az adminisztrációt, modernizálta a jogrendszert. Ennek az átalakulásnak a része volt a közbiztonság fejlesztése, főleg a határ menti területek védelmének biztosítása…
Ekkor hozták létre a határátkelőkkel ellátott, a határzónát állandóan ellenőrzése alatt tartó határőrizeti rendszert. 1762-ben hirdette ki Mária Terézia a rendeletet, hogy főleg az ország veszélyeztetett pontján, a déli részen, ahol még mindig konfliktus robbanhat ki a Török Birodalommal, katonai határőrizeti rendszert kell létrehozni. A veszélyeztetett szakasz a Török Birodalommal szemben a teljes déli határzónája volt a történelmi Magyarországnak, a délkeleti részét képezve a birodalomnak, beleértve Székelyföldet is. A Bécsi Udvar és a császári hadvezetés úgy határozott, hogy létre kell hozni 18 határőrezredet, és azokat a határ menti területeken kell felállítani. Minden határőrezrednek egy meghatározott toborzasi területe legyen, katonai adminisztrációt kell létrehozni, és részben elengedni az adókat. Kijelölték ezeket, és a régiókba kiküldték a katonai bizottságokat, hogy megszervezzék a katonai alakulatokat, amelyek helyben kell szolgáljanak és a határőrizetet kell elássák, és csak szükség esetén kell részt venniük a Birodalom háborúiban. Ez volt az eredeti terv, ami többé-kevésbé mindenhol konfliktusok nélkül zajlott. Dalmátok, horvátok, románok, szerbek, svábok, székelyek – ezekből a népekből állt össze a 18 ezred, 17 gyalogezred és egy huszárezred. Ez utóbbi székely volt, mert a huszárezredeket hagyományosan mindig magyar területről szervezték. A tizennyolc ezredből három ezredet Székelyföld adott: Háromszék a másodikat, Csík-Gyergyó-Kászon az elsőt s a Székelyföld együttvéve a huszárezredet. Ezek az ezredek lényegében a szorosokban kellett lezárják a határokat. Egyik részük folyton a határokon állomásozott, ekkor épültek meg a vesztegzárak, a határbiztosító épületek. Mi, székelyek, itt voltunk a Birodalom szélén, ezt nem lehetett kikerülni. De a székelység nem igazán volt tisztában azzal, hogy a kezdeményezés mi is akar lenni. Ugyanakkor a Bécsi Udvar sem volt tisztában azzal, hogy a székelységnek milyen sajátos társadalmi problémái, helyzete van, amely egyensúlyát felborítja ez a beavatkozás.

Csakhogy a székelység, a Rákóczi szabadságharc bukása után – amelyben ő is részt vett – úgymond “elásta a csatabárdot”, kezdett megbarátkozni a civil életmóddal. A császári rendelet ezt a konszolidációs folyamatot bolygatta meg. A székelyek úgy érezték, a határőrséggel jármot kívánnak a nyakukba helyezni. Egyvalamiről azonban elfeledkeztek… Mégpedig arról, amit Nagy József így foglalt össze:

- Olyan világ, ahol minden székely „szabad”, utoljára Mátyás király idején volt. Mohács után összeomlott Magyarország, az erdélyi fejedelemség nem volt képes arra, hogy olyan államhatalmat építsen ki, mint a történelmi Magyarország, az erdélyi fejedelmek jobban rászorultak a székely hadrendszerre, mint addig a történelmi Magyarország, pénzügyileg is nagyobb bajban voltak, s ezért az erdélyi fejedelmek gyakorlatilag felszámolták a székely szabadságjogokon alapuló katonai rendszert, ami azt jelenti, hogy folyton kellett menni háborúba, még többe, mint addig, de adóztatták is őket.
Ugyanakkor az erdélyi nemesek is meg akarták kaparintani a székelyek földjeit, s jött az önként vállalt jobbágysors: inkább jobbágy leszek, csak ilyen rendszerben ne szolgáljak. Nem beszélve a belső székelyföldi társadalmi konfliktusokról, amelyek a primőrök, lófők és gyalogok társadalmi egyensúlyának felborulásával jártak. II. Rákóczi Ferenc bukása után, mint katonai hadszervezetet, felszámolták Székelyföldnek ezt a régi világát, amit nem is kívánt talán vissza senki. Ezért a székelyek 1763-ban már nem akartak katonáskodni, ígérhetett akárki akármit. De ezt a területet Mária Terézia ugyanúgy kezelte, mint a többit, amelyeken jobbágyokból lettek könnyűszerrel határőrök. Ez sok helyen különösebb ellenállást nem váltott ki, ezért is jó egyben vizsgálni a tizennyolc határőrezred történetét. Ha nem, a madéfalvi veszedelem leírása is a székely történelem mitikus értelmezésének foglya marad. Igaz, hogy amikor megérkeztek az osztrák katonák, hogy létrehozzák a katonai adminisztrációt, és rájöttek arra, hogy súlyos problémákba ütköztek, erőszakkal válaszoltak a kihívásokra. Mert ha az abszolutista uralkodó kiad egy parancsot, az parancs, ha egy székely sem marad élve, akkor is végre kell hajtani. A jelenlegi értelmezésben azt látjuk, hogy az ideérkező Buccow vagy Siskovics császári tábornokok negatív személyek. Pedig Siskovics szegedi születésű, kora híres katonája volt, a csatákban hősiesen küzdött. Tulajdonképpen a kor pozitív személye, nekünk meg negatív…
A székely huszárok sem voltak gyilkosok, mégis Rastatt városát 1799-ben, a napóleoni háborúk idején megtámadták és kifosztották. Vajon ott erre emlékeznek-e ma?

Az események innen már gyorsan torkolltak tragédiába: a határőrséget szervezni küldöttek ambíciója ellenállásnak feszült. Csakhogy úgy nem mehettek vissza Bécsbe, hogy kudarcról számolnak be. Erőszakhoz folyamodtak, mit sem törődtek a meggyőzéssel. Gyergyóban például az osztrákok börtöntöltelékeket, alkoholistákat, tolvajokat toboroztak, akik pénzért kötélnek álltak. Feleskették őket 1763-ban, megkapták a fegyvereket, és megrohamozták a kocsmákat, az udvarokon tyúkokat lövöldöztek, a kocsma előtt megsütötték, napokig tivornyáztak a város közepében. A leváltott Bucow helyett akkor küldték ki Siskovicsot. Ámde, a Madéfalván történteken túl maga a folyamat pozitív hozadékú. A hadtörténész szerint:

- Más, sokkal modernebb katonai rendszer volt, mint amit addig a székelyek ismertek: egyenruhában taktikát tanulni, művelt tisztekkel… Szerintem ne hagyjuk, hogy a székelység történetét felülírja Madéfalva. Nem negatív vagy pozitív történet. Negatívan kezdődött, de a legnagyobb dicsőséggel végződött, mert 1848 sincs, ha nincs határőrség. Mert a székely határőrség volt Magyarországon a forradalom kezdetén, 1848 nyarán az egyeden ütőképes magyar szolgálatban álló haderő, amíg lassan megszerveződtek a honvédalakulatok, sőt a történelem első honvédzászlóalja az egyik székely határőrzászlóaljé volt, amit Kossuth Lajos avatott honvédzászlóaljjá a budai várban 1848 nyarán. Azt is tudni kell, hogy az a határőr, aki Mária Terézia ellen Madéfalván lázadt, az tűzbe ment utána a császárért a napóleoni háborúban, ’48-ban meg Kossuth Lajosért. Először énekelte 1800-ban a székely, hogy „I. Ferenc azt üzente”, 1848-ban, hogy „Kossuth Lajos azt üzente”, 1914-ben pedig, hogy „Ferencz Jóska azt üzente”. A történelmet Európában a nemzeti mítoszok alakítják a 19. század óta. Hogy mikor, melyik periódust kell „jónak” vagy „rossznak” tekinteni, és hogy adott korban, adott politikai generáció saját legitimálásához azt a történelmi eseményt használni tudja vagy nem, azt az adott kor dönti el. Ma, amikor kisebbségi létben élünk, mind olyan események kellenek, amikor nem kisebbségi létben éltünk: II. Világháború, Nagy-Magyarország. Az Osztrák-Magyar Monarchiában mindent 1848-hoz és a középkori egységes magyar birodalmi jellegű államhoz társítottak.
A határőrség másik nagy pozitívuma, hogy Székelyföld polgárosodását indította el, hiszen a napóleoni háborúk alatt a legfejlettebb nyugati területeken keresztül-kasul mászkálták a székely bakák, és sok mindent láttak. Eltanultak és használtak különböző gazdasági folyamatokat, eszközöket, sokszor a nyugállományú katonatisztek mozgatták itthon a kulturális szférát. Fejlődött az iskolai oktatás is. És mindez a madéfalvi veszedelemmel kezdődött…

Az interjú kimondatlan, de reális nagy kérdőjele: hajlandók vagyunk-e újragondolni a belénk plántált mítoszokat, legendákat?