(Olvasónapló)
A népeket,
etnikumokat, fajokat megcélzó anekdotizálás, bár sok esetben
érzékenységet sértő, túlzó és igazságtalanul általánosító,
mint minden summás ítélkezés, ami figyelmen kívül hagyja a
valóság árnyait-fényeit, kétségtelenül tartalmaz a maga módján
pertinens, karakterisztikus elemeket is.
Így a
dél-romániai oltyánokról elterjedt a vélekedés, hogy szeretnek
törtetni, vérükben a minden áron való előbbre jutás, a karrier
imádata. Tréfás megjegyzés ugyan, de ki lehet próbálni: egy
zsúfolt terem hátsó részében kiáltsuk el magunkat románul:
"Şefule!", vagyis "Főnök Úr!", s akik e
személytelen felszólításra hirtelen hátrafordulnak, nos, azok az
oltyánok.
Persze, ez a
kísérlet velejében gyermeteg és hamis, de annyiban némi
igazságot tartalmaz, hogy a hátrafordulók ha nem is mind oltyánok,
de valamilyen módon, bevallottan vagy bevallatlanul, igényt
tartanak a főnöki titulusra.
Ugyanilyen
igaztalanul summás, ám valahogy mégis célba találó minősítés
a székelyek (némiképpen az oltyánok "szellemi"
testvéreinek tartják őket) legendás furfangja, ezermesterkedésre
való hajlama, "okoskodása", a skótok takarékos
beállítottsága, az olaszok tésztazabáló kedve...
Használjuk
is ezeket, ha kell, ha nem, mit sem törődve azzal, hogy közben
jobbra-balra, indokolatlanul sebeket osztogatunk.
Köveket
dobigálunk...
*
Súlyosan
tragikus, sokszori meghasonlások után jut el oda a múlt század
harmincas éveiben az amúgy nyolc nyelvet beszélő, népek és
kultúrák ismerkedő közeledését kitartóan gyakorló jeles
költőnk, Dsida Jenő, hogy élete végéhez közeledve, máig
vitatott, sodró erejű poémájában, a Psalmus Hungaricus-ban
váratlanul megkövesse fajtársait, s addigi értékrendjének
emberi aspektusait látványosan fölcserélje a végveszélybe
került etnikum előbbvalóságával:
...Nincs
más testvérem, csak magyar.
Ha
virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle
kérek kenyeret
s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom.
Sok
tévelygés és sok kanyar
után
jutottam el ide:
ha bűnös
is, magyar
s ha
tolvaj is, magyar
s ha
gyilkos is, magyar,
itt
nincsen alku, nincsen semmi "de".
Gyűlöletes,
ki ünneplő ruháját
s virágos
lelkét fitogtatva henceg, -
mi
elesettek, páriák vagyunk,
testvérek
a nyomorban és a bűnben,
sápadtak,
torzak, bélyeges fegyencek...
 |
| Dsida Jenő (PIM fotótára) |
Olyan
szavak, megfogalmazások - szentenciák! - hangzanak el e zsoltárosan
hömpölygő és visszhangzó, terjedelmes versszövegben, melyek a
költőtől szokatlanul indulatosan elhajított kövekként szelik át
a teret; ki tudja, hol állnak meg ("repül a nehéz kő, ki
tudja, hol áll meg..."), már vissza nem szívhatók. Az
indulat és a kimondás ténye valósak, megtörténtek, a pályaív
röpte beméretlen s minden bizonnyal erősen el is túlzott. De a
látlelet akkor is pontos, ráadásul az 1936-ban született poéma
egyedülálló sziget Dsida költészetében. Olyan, mint egy
akaratlanul kiszakadt jajkiáltás az erdélyi kisebbségi
magyarságot ért korabeli megpróbáltatások okán, amiről később
már maga az elkövető sem tudja pontosan: megtörtént-e
valóságosan is, vagy csak a képzelet játszik vele?
Láng
Gusztáv a vers születési körülményeit tisztázó kései
elemzésében (A "magyar zsoltár" polifóniája)
kiemeli azt a csöppet sem mellékes motívumot, hogy költeménye
megírásakor Dsida erősen bizonytalan, hezitál, képtelen bemérni,
hogy a pillanatot tekintve árt-e avagy használ az ő váratlan
megszólalása. Valamiféle biztatást vár a közlést illetően.
Kőmíves Nagy Lajos (Tessitori Nóra férje), Reményik Sándor az
első felkért, bizalmas olvasói, de Bánffy Miklóst is megkeresi.
Bánffy azonban - Láng szerint - "nem találta időszerűnek
a Psalmus megjelentetését, s szavát vette a költőnek, hogy ettől
egyelőre eláll. A megegyezésüket követő napon (?) aztán
küldött egy csekket Dsidának a korabeli vershonoráriumokat jóval
meghaladó összegről. A költő ezt úgy tekinthette, hogy Bánffy
megvásárolta a Psalmus közlési jogát, s a későbbiekben sem
tett kísérletet közzétételére. S mert mindig is korai halálra
készült, a dedikáció és az ajándékozás gesztusával vélhette
biztosítani kéziratának megőrzését. Így várakozott a vers
1940. szeptember 15-éig, amikor is a Keleti Újság a Psalmus
közlésével köszöntötte Észak-Erdély visszacsatolását
Magyarországhoz, jó két évvel Dsida halála után. Ezzel
egyszersmind egy olyan politikai alkalommal házasította össze, ami
miatt a második világháború után a tiltott, sőt üldözött
szövegek közé került mind Magyarországon, mind Romániában."
A sokáig
elfojtott indulat gátja tehát átszakadt. A vers pedig, alkotója
nélkül is járni kezdte a maga ellenőrizetlen útját, nem csupán
az irodalomtörténetben, de az ideológiában, a politikában is.
Dsida, aki hosszú éveken át még csak le se írta Erdély nevét,
továbbá a román költészet egyik élvonalbeli tolmácsolója
volt, s tudatosan kerülte költészetében a kisebbségi
sorskérdések direkt felvetését, a Psalmussal egy csapásra
"ellenség" lesz, "persona non grata" a romániai
szellemi életben. Miközben pedig poémájának minden sora,
vonatkozása, motívuma nem egyszerűen csak szólam, nem propaganda,
hanem a legmélyebben megszenvedett költő- és embersors.
*
A
"kődobálás" motívuma pár évtizeddel korábban
valamiképpen Adyt sem kíméli. Igaz, az ő "kövei"
fölfelé repültek, a magasba, hogy aztán visszahulljanak arra, aki
feldobta őket. Az a jelenség, amiben Ady Endre foglal állást,
tulajdonképpen a magyarságot mint identitást látszik jellemezni:
azt az alkatinak vélt tehetetlenséget, mely nem engedi
kibontakozni, saját sorsán felülemelkedni, európaivá,
együttműködővé, az emberiség nagy ügyeivel szolidárissá
tenni a magyar lelket. Érdemes talán ezt a sokat elemzett és
emlegetett verset egészében idézni, mert akkor azt is jobban
megérthetjük, hogy mi az, amire Dsida csupán élete végén ébred
rá - hogy minden menekülési kísérlete hiába volt: a földobott
kövek bizony, visszahulltak...
 |
| Ady Endre |
Föl-földobott
kő, földedre hullva,
Kicsi
országom, újra meg újra
Hazajön
a fiad.
Messze
tornyokat látogat sorba,
Szédül,
elbusong s lehull a porba,
Amelyből
vétetett.
Mindig
elvágyik s nem menekülhet,
Magyar
vágyakkal, melyek elülnek
S
fölhorgadnak megint.
Tied
vagyok én nagy haragomban,
Nagy
hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan
magyar.
Föl-fölhajtott
kő, bús akaratlan,
Kicsi
országom, példás alakban
Te
orcádra ütök.
És, jaj,
hiába, mindenha szándék,
Százszor
földobnál, én visszaszállnék,
Százszor
is, végül is.
*
Az 1940 után
Észak-Erdélyben berendezkedett "kis magyar világ"-ban a
"repülő kövek" kérdése - ha szó szerint nem is ekként
megfogalmazva - tovább emészti mindazokat, akik felelősen
gondolkoznak a történelmi együttélésről és annak
perspektíváiról. Azokban az években Szabédi László, aki
többedmagával (szerkesztőtársai: Asztalos István, Bözödi
György, Jékely Zoltán, Kiss Jenő) szerkeszti a Kolozsváron
megjelenő negyedévi Termés-t, az erdélyi magyar irodalom
népi vonalának önálló fórumát, számos tanulmányt közöl a
lapban a magyarság és az erdélyiség sorskérdéseiről, s egy idő
után fontosnak tartja, hogy írásait kötetbe gyűjtve megcélozza
velük a könyvolvasót is. Így lát napvilágot 1943-ban
Budapesten, a Magyar Élet kiadásában az Ész és bűbáj
című esszégyűjtemény, amelyhez szerző indokoltnak lát elöljáró
beszédet is írni. Ebben magyarázza:
"A
nemzete sorsán aggódó magyart ma minden oldalról bűbájosok
kísértik. Ezeket a kísérteteket arról ismerheted meg, hogy
követelőznek és fenyegetőznek, nem azt szeretnék tudni, hogy mit
akarsz, hanem azt hozzák tudomásodra, hogy helyetted mit akarnak
ők. Nem világot gyújtanak számodra, hogy láss, hanem behunyatják
a szemed, hogy vakon nyúlj a kezük után. Lehet, hogy jót akarnak,
lehet, hogy az édenkertbe akarnak vezetni; egészen bizonyos, hogy
tévednek, mert nem a valóságra akarnak építeni, hanem az Isten
munkájába kontárkodva valóságokat akarnak bűvölni a semmiből."
Elkötelezett
népi íróként, Szabédi egyrészt hitet tesz a népi írók
sorsfordító fontossága és szerepe mellett az erdélyi jövő
alakulásában, ugyanakkor egyéni módon, valamiképpen a középen
állva igyekszik leválasztani magáról mindenfajta szélsőséget,
amelyek jobbról vagy balról egyként megkísértik. A tanulmányok
egy része tehát irodalompolitikai állásfoglalás és elemzés,
minket viszont az a része jobban érdekel a könyvnek, amelyben a
szerző a magyarságról, a magyar szellemről alkotott képben,
pontosabban az e téren tapasztalható eszmei zűrzavarban igyekszik
rendet vágni.
Ugyancsak
1943-ban lát napvilágot Spectator (Krenner Miklós) szerkesztésében
egy zsebkönyv: 48-as Erdély. A Krenner bevezetőjével
ellátott kötetet az illegalitásban élő Józsa Béla
kezdeményezésére Balogh Edgár, ifjabb Jordáky Lajos és Nagy
István szerkesztették, a szerzők között szerepel Berde Mária,
Entz Géza, Felvinczi Takáts Zoltán, Janovics Jenő, Jékely
Zoltán, Kovács György, Kovács Katona Jenő, Ligeti Ernő, Orosz
Endre, Sándor József, Szenczei László, Szentimrei Jenő, Reményik
Sándor és Zolnai Béla - a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon
összefoglalója szerint. - A szerkesztők nemcsak Petőfit,
Kossuthot, a román Nicolae Bălcescut és a szász Anton Kurzot
idézik, hanem az egykorúak közül Czetz Jánost, Kővári Lászlót,
Medgyes Lajost, Szentiváni Mihályt s a későbbi 48-as
függetlenségi párt közíróját, Bartha Miklóst is, s a kötet
élére Bem József tábornok brassói kiáltványából vett
jellemző mottóját emelik: "Magyarok, szászok és oláhok,
nyújtsatok egymásnak testvérileg kezet, távoztassatok minden
nemzeti gyűlölséget – és boldogok lesztek."
 |
| Szabédi-plakett a szabédi unitárius templom falán (Wikipédia) |
Szabédi
László, komolyan véve a kötet szellemi kihívását, késedelem
nélkül értelmezi a gyakorlatilag kódolatlan üzenetet, s miközben
elemző ráérzéssel kibontja azt, egyúttal bírálja is a kötet
szerkesztőinek helyenkénti történelmietlen, propagandisztikus
hozzáállását. A Megállított nap c. vitacikk (majd az
erre érkezett Jordáky Lajos féle reagálásra adott válasz: A
nyitott kapu) a könyvben mintegy súlyponti helyet foglal el, s
miközben arra igyekszik rávilágítani, hogy a gyűjteményben a
'48-as eszmék baloldali kisajátítása mellett a történelmi
tények jelenbe, sőt, jövőbe vetített aktualizálása is a
szerkesztők számlájára írandó, előszeretettel veszi célba a
nemzeti türelmesség és türelmetlenség fogalmát,
melyek úton-útfélen emlegetve szerinte csak zavart okozhatnak a
fejekben.
"Mi
a nemzetiségek feletti magyar nemzet eszméjét hibásnak tartjuk,
mert erőket, melyekkel számolni kell, összezavar erőkkel,
melyekre számítani lehet. A nemzetiségekkel számolni kell, mint
ahogy hajózás közben számolni kell a víz ellenállásával;
számítani a magyarságra lehet. A nemzetiségekkel nem számoló
nemzeti türelmetlenséget éppúgy elítéljük, mint az ország
jövőjének zálogát a nemzetiségekkel való „hatalmas
barátkozás"-ban látó liberalizmust. Magát a hatalmas
barátkozást természetesen nem ítéljük el, sőt kívánatosnak,
de másodlagos fontosságúnak tartjuk. Senki sem hiteti el velünk,
hogy a nemzetiségek gyengítésével gyarapítjuk államalkotó
erőinket, valamint azt sem, hogy ezt a célt a nemzetiségek
erősítésével érjük el. Ezek adiaforák. Azon a véleményen
vagyunk, melyet Mikó Imre tavaly novemberében hangoztatott a
képviselőházban, hogy t. i. ,,a magyarság szaporulatának
serkentése, gazdasági alapjának megerősítése, társadalmi
összefogása, kultúrájának kiművelése, tehát végső fokon a
magyarság megmagyarosítása ma is az egyetlen időszerű, de egyben
időfeletti magyar nemzetiségi politika".
... Sem a
hatalmas barátkozó készség, sem az őszinteség hevülete nem
nyugtatja meg azt, aki tudja, hogy ez a nemzeti elfogulatlanság
ugyanabból az eszmei forrásból táplálkozik, ha érzelmileg
másként szineződik is, mint amelyből a nemzeti türelmetlenség,
t, i. a nemzetiségek feletti nemzet koncepciójából. Az ú.n.
„idegenajkú magyarok" (helyesebben a nem-magyar nemzetiségű
magyar állampolgárok) számára az a jog, hogy magyaroknak
vallhatják magukat, vagy semmit sem ér, ha t. i. nem akarnak élni
ezzel a joggal, vagy ok a gyanakvásra, hogy ez a jog az asszimilálás
eszköze. Mi dolog olyan jogot juttatni magyar állampolgároknak,
mely azokban csak gyanút, ha nem gyűlölséget kelt a magyarok
iránt? (...) A liberális magyar nemzetszemlélet azért tragikus a
magyarságra nézve, mert a nem-magyar nemzetisegeknek a mi
szempontunkból legértékesebb rétegét, azt ugyanis, amely tisztán
látta a magyar elem történelmi fontosságát Magyarországon, a
magyarságba ölelve eltüntette, nem magyarosodó fajtestvéreivel
így akaratlanul szembeállította és ezzel nemhogy könnyebbé
tette volna, hanem ellenkezőleg, mindegyre nehezebbé és nehezebbé
tette a magyarnak a nem-magyarokkal való — szerintünk is
természetesen kívánatos! — barátkozását, gyanússá és
népiségüket veszélyeztetővé varázsolva azok előtt minden
magyarbarát hangot."
A
tanulmányból nyíltan kitetszik, hogy a Termés szellemisége
nem vág egybe teljesen a megbírált negyvennyolcas kötet bevallott
szándékával. Az erdélyi népek (jogos) közeledését
szorgalmazó, befolyásolni kísérelő próbálkozások okkal hívják
elő az asszimilálással, az asszimilánsokkal kapcsolatos
gondolatokat, elméleteket, amelyeket Szabédi határozottan
leválasztana a fajelmélet fájáról. Szerinte legalább is
aggályos bármifajta megbékélést mesterkélten, ravaszkodásokkal,
elhallgatott tényekkel, kellemkedő hangulatban tartósan előidézni.
"...Éppen
a liberális magatartás, a magyarosodni akarók tárt karral
fogadása a melegágya azoknak a nemzetek közötti félreértéseknek,
melyeket kiküszöbölni akarunk. Nem az elmagyarosodó személynek
vagyunk ellene, hanem a helyzetének. Mások úgy vetik fel a
kérdést: jó magyarok-e az idegen eredetű magyarok? Bennünket —
ezen jóval túl — az a tapasztalat döbbent meg, hogy mentől jobb
magyarok, annál több eleven szenet gyűjtenek a magyarság fejére.
A mi nézőpontunk tökéletesen különbözik azokétól, akik ezt a
kérdést csak magyarságon belőli viszonylatokban veszik szemügyre.
(...) Az asszimilánsnak a saját jó magyarságát kellene
kétségbevonnia ahhoz, hogy arra az álláspontra helyezkedjék,
hogy különbséget kell tenni, vagy egyáltalán különbséget
lehet tenni mélységesen magyar és felszínesen magyar
között. Ez pedig általában lélektani lehetetlenség, ami azt
jelenti, hogy az asszimiláns véleménye a nemzeti és faji
kérdésekben a saját faji helyzetétől határoztatik meg
végzetesen. Faji türelmetlenség és faji elfogulatlanság között
ő nem választhat, társadalmi és vérségi adottságai őt eleve a
türelmesség mellett kötelezik el. Az asszimiláns faji
elfogultságból hirdeti a faji elfogulatlanság ideológiáját..."
Jó hetven
esztendővel megtoldott múltunk többlet-tapasztalataival a
hátunkon, ma már tisztábban láthatjuk, hogy az elméleti
levezetés, az érvelés formailag hibátlan; a Szabédi-féle
mérlegelés logikailag is áll a talpán, éppen csak arra nem jó,
hogy rendet teremtsen bennünk. A polarizált gondolkodás kényszerű
reflexe az, ami félresöpri ennek a fajta középutas logikának a
működését, mert mind balról, mind jobbról úgy reagálnak rá,
mint a tűz és víz kibékítési kísérletére.
Az nem lehet
- lamentál a szélsőség -, hogy egyszerre igazam legyen, nekem is
és az ellenségemnek is. Ezt csakis egy megátalkodott
"kompromisszumkötő", egy "asszimiláns", egy
"középutas" állíthatja, aki azáltal kívánja saját
fontosságára felhívni a figyelmet, hogy az egymásnak feszülők
közé áll, s mindenáron a helyes útra rángatná őket. Akárha
egy magára maradt, ottfelejtett közlekedési rendőr volna, aki
nevetségesen hadonászva, sípjával sivalkodva próbál rendet
teremteni a bőszülten elszabadult forgalmi zűrzavarban...
A nemzeti
identitás ugyanis az együttélés történelmi földrajza alapján
sokkal bonyolultabb képletekben gondolkozik, mint azt
elképzelhetnénk. Legtöbbször nem ismeri a logika parancsait, s
esetenként hol gazdagíthatja, vagy éppen szegényítheti az egyes
ember személyiségét. Sajnálatosan, olyan kor a Szabédié - és
persze, mi sem mondhatjuk azt, hogy mentesek lettünk az előítéletek
ódiumától -, amely nem a kulturális kapcsolatokban keresi az
érintkezési pontokat, hanem a vérségi viszonyrendszerekben.
Amelyekben nem a közeg, és nem az érték a fontos, hanem a
lelkeket úgymond összekapcsoló faji misztikum. Az, hogy minden
nép, népcsoport rendelkezik a maga sajátos lelkiségével, amely
őt meghatározza és képviseli, nem tarthat bennünket örök
viszályban és nem mentesít tetteink személyi felelőssége alól.
Szabédi
László könyve vezető írásában (Módszer és népiség
[Megjegyzések Lükő Gábor A magyar lélek formái című
könyvéhez]) kemény, részletező kritikával sújtja az
illetéktelen, tudománytalan fajlélektani elméleteket és
módszereket. Stílusa olyannyira szarkasztikus és metsző, hogy
cikke megjelenésével őt magát is teljességgel félremagyarázza
a kritika, amiért is újabb cikkben (Ész és bűbáj)
kénytelen magyarázkodni. Persze, a vita ettől lesz még
izgalmasabb - a kérdés tisztázása viszont mind zavarosabb.
Zilahy
ajándéka című írása Zilahy Lajos írónak egy látványos
hagyatéki gesztusából indul ki. Zilahy ugyanis jelentős vagyonát
a magyar ifjúság magasabbrendű, ízig-vérig keresztény
nevelésére kívánja fordítani a magyar állam révén, azzal
érvelve, hogy "a magyar faj, de elsősorban a magyar nép,
azokon a helyeken, ahol sorsát intézik, ijesztően kis arányszámban
szerepel. Egyrészt a saját hibájából, másrészt történelmi és
gazdasági okoknál fogva. Ezt a kérdést nem lehet megoldani
semmiféle fajelmélettel, vagy olyan intézkedésekkel, melyek az
idegenvérű magyaroknak érvényesülését bármily mértékben
korlátozzák... De senki se veheti el a magyarságnak azt a jogát,
hogy a saját, gazdaságilag elesett fajtájának segítséget
nyújtson, a nyílt versengésben utakat építsen a vezetői
állások felé." Szabédi addig-addig forgatja a kezében
ezt a tipikusan szabódezsői gondolatkörre hajazó érvelést, amíg
maga is a vizsgált eszmék "küllői" közé kerül.
Gondolatban a történelmi fejlődés sajátos útjain végigmenve
konstatálja, hogy az intézményes, az állami műveltség mindenek
előtt a gyökérteleneket vonja magához, fokozatosan eltávolítva
őket a néptől, amely a mélyben tovább őrzi a maga jellegzetesen
nemzeti műveltségének értékeit, s e kettő később
kibékíthetetlen konfliktusba kerül. Csakhogy: egy a magyarázat, s
kettő a cselekvés. Szabédi joggal teszi fel a praktikus kérdést:
ha ez így van, mi hát a teendő?
"Elvi
okokból fontosnak találjuk ugyan hangoztatni azt, hogy az
asszimiláns ellen nem az a kifogásunk, hogy idegen fajú, hanem az,
hogy asszimiláns, s ez a kifogásunk akkor sem szűnnék meg ellene,
ha vérszerinti magyar volna is... Mégis tény marad az, amit
röpiratában a faji elfogultsággal igazán nem vádolható Zilahy
hangsúlyoz: „A magyar faj, de elsősorban a magyar nép, azokon a
helyeken, ahol sorsát intézik, ijesztően kis arányszámban
szerepel". Mit tegyünk hát? Kicseréljük őket vérszerinti
magyarokkal? Ez végeredményben megtehető. Azok a történelmi
erők, melyek az asszimilánsnak kedveznek, faji tekintetben nem
finnyásak, annyira nem, hogy zsidókkal tömtek meg igen fontos
hatalmi helyeket, gyermekes dolog volna azt hinni, hogy éppen a
magyar vér ellen tiltakoznának. Igazán fordítva van a dolog:
valamiképpen a magyar társadalom tiltja a szerepvállalástól a
szorosabban hozzátartozó magyarokat. Ez paradoxonnak látszik,
hiszen majdnem mindenki, aki ebben a kérdésben szót kér, Zilahy
is, a magyar elem érvényesülését szorgalmazza. És mégis úgy
van, ahogy mondom, a szerepvállalástól maga a magyar társadalom
tiltja a magyar elemet. Az asszimiláns akarati magyarságával
szemben a vérszerinti magyart akarata ellen kötözi ezer szál a
magyarsághoz. Ezek a szálak, melyek az asszimilánst nem kötik,
megannyi akadálya a modern Európában, tehát a modern Európához
tartozó Magyarországon is, az érvényesülésnek. Nem arról van
szó, hogy a magyar nem akar érvényesülni, nagyon is akar, hisz
innen van ádáz dühe az asszimilánsok "érdekszövetsége"
ellen, de végeredményben nem ez az „érdekszövetség"
tiltja a bejutást, hanem. a magyarság nem engedi az elszakadást."
Itt jön be
aztán a képbe Ady Endre, a maga föl-földobott kövével, és
állunk tanácstalanul, hogy akkor most mi legyen...
Mint később
tapasztalhattuk, a második világháború és annak kimenetele,
megadta rá választ.
*
Ady nem érte
meg az országvesztést.
Dsidának
nem adatott meg szemmel kísérni Psalmusának utóéletét.
Szabédi a
vesztes háború után, a korszak számos, felelősen gondolkodó és
az erdélyi magyarság sorsáért aggódó személyiségével együtt
megtette azt a lépést, amitől a negyvenes évek elején még
óvakodott: balra lépett. És a bal beszippantotta. Józan,
kiegyensúlyozott gondolkodását, logikáját gúzsba kötötte.
Munkájába, szakértelmébe durván beleszólt. Írásművészetének
illetéktelenül irányt szabott. Később pedig, amikor a
meghirdetett népegyenlőség elve és gyakorlata is nyilvánvaló
csorbát szenvedett és egyszerű demagógiává silányult, a tiszta
szavak és helyzetek embere meghasonlott önmagával. Hatalmi
nyomásra ugyan még önbírálatot gyakorolt a kolozsvári magyar
egyetem beolvasztásával kapcsolatos első állásfoglalása miatt,
de önmagával már nem tudta elszámolni ezt a kompromisszumot. S a
visszahulló kő az öngyilkost befogadó koporsó fedelén
koppant...
Olvasom,
hogy május végére, a budapesti könyvhétre Kőrössi P. József
beszélgetőkönyvet készül megjelentetni Markó Bélával, A
magyar kártya címmel. A mutatványban nemrég közölt egyik
fejezet (Ezt a nemzetet jó néhányszor agyba-főbe verték.
Népszabadság, 2013. május 6.) mintha az eddigi
gondolatmenetünkbe szólna bele, gazdagítva a látleletet
mindazzal, ami a ma hordalékának tudható be. A magyar irodalom két
felelős személyisége, mindkettő erőteljes erdélyi kötődéssel
beszélget itt a kárpát-medencei magyarság lelkiállapotáról és
hangulatáról, a felerősödő magyar nacionalizmusról és annak
jellegzetességeiről. A sokfelé ágazó párbeszéd során Markónak
elhangzik egy igen lényeges észrevétele az identitás mai
állásával kapcsolatban: "A nyelv és a kultúra
különböztet meg minket, és nem az, hogy e mögött milyen
származás van. Ezt a fajta nemzeti identitásfelfogást, hogy a
nyelv érték, a kultúra érték, én nagyon is fontosnak tartom.
Persze hogy emögé felsorakoztatnak eredetmítoszokat, hozzátapadnak
Székelyföldön is mindenféle múzeumba való tradíciók,
rovásírást tanítanak a gyerekeknek. Van ilyen itt is, de a mi
történetünk alapvetően arról szól, hogy ha valaki magyar,
zsidó, cigány, csángó stb., és magyarul szólal meg, akkor
gyakran adódik olyan helyzet, hogy figyelmeztetik, beszéljen
románul. Magyarországon a nacionalisták, a szélsőjobb, az
antiszemiták nem a nyelvet vagy a kultúrát tekintik értéknek,
hanem az eredetet. Eljutottunk a hagyományos nacionalizmus
hagyományos közhelyeihez. Azért veszélyesek ezek a
házmester-ideológiák – így volt szokás nevezni –, mert arról
szólnak, hogy nem az az érték, amit létrehoztam, amit
teremtettem, hanem az, hogy milyen géneket hoztam magammal. Árpádtól
származol, vagy nem származol Árpádtól? Ezzel helyettesítem be
azt az egyéni teljesítményt, amit nekem kellene fölmutatnom.
Azért annyira vonzók az ilyen jellegű nacionalista ideológiák,
mert fölmentenek az alól, hogy te magad teljesíts, amikor azt
mondják, te eleve értékes vagy, mert annak születtél, aminek
születtél, a másik pedig eleve értéktelen, mert annak született,
aminek született. Közhelyek, amiket nem árt időről időre újra
elmondani és tisztázni. Ennek semmi köze ahhoz, amit mi gondolunk
a magyarságunkról..."
Azt
mondhatnánk tehát, hogy mifelénk alapjában véve minden rendben,
mi csak a jogainkat védjük, az értékeinket, az intézményeinket,
szinte már-már az örök vesztes reflexével, félelmeivel, nehogy
újra csapdába essünk...
Eközben
pedig, ha alaposan szétnézünk magunk körül, gyakorlatilag ott
állunk, ahonnan elindultunk. Az elszabadult és a visszahulló
köveknél.
Csíkszereda,
2013. május 15.
(Jelen írást a maszol.ro Kisebbségben c. mellékletének szántam)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése