Cătălin Bursaci rajza |
*
„Soha többé nem lesz ember belőlem, sohasem fogok táncolni.”
„Én nem látom ennek a kezelésnek a kimenetelét… Ki tudja mit talál még ki a szakállas öregúr! Mert ő úgy keveri, ahogyan akarja… ki tudja, milyen szenvedést tartogat még számomra.”
„Nálam minden bonyolódik. Szeretném előre tudni, hogy mi következik még, bármilyen rossz is lesz, de tudnom kell, tudnom, nehogy állandóan más bukkanjon elő. Minduntalan vizsgálatok és megint csak vizsgálatok, s ez a véget nem érő kezelés.”
„Én nem hagyom el élve a kórházat! Mici, ne hagyj el egy percre se, maradj mellettem állandóan, éjjel-nappal. Hallod, hogy vijjog a mentő szirénája?”
„Hagyd, anyum, tudom én azt, milyen az, amikor az ember rákos, amikor a Davilában az intenzív osztályon voltam, hoztak valakit már nem műthető rákkal, s amikor bejött a felesége, két orvos beszélgetett, egyikük azt mondta a másiknak: „Közöld vele te, mert nekem nincs bátorságom hozzá …”
„Megnőtt a hajam, Mici, látod milyen szép! Ősszel az iskola miatt sem fogom levágatni. Vásárolok egy rövid parókát, s azt teszem a fejemre, s amikor kijövök az iskolából, leveszem, s maradok hosszú hajjal. Roppant muris lesz, s mérgükben megpukkadnak az összes kollégáim.”
„Csupa várakozásban élek. Aludni szeretnék, hogy ne tudjak semmiről, hogy ne várjak semmit.”
„Vessetek véget az életemnek, vessetek véget az életemnek, ne hagyjatok kínlódni! Nem bírom …”
„Nem akarok rászokni a drogokra, ha majd sor kerül rá, képes leszek leszokni róluk, képes leszek… csak a fájdalom múljon el, s akkor nem kérek többet. Lám, csak este akarok egy injekciót, csak este, aztán többé nem, meglásd!”
„DRÁGA NANYÓ!Itt nagyon szép, gondolataim mégis a maga omladozó kerítései felé irányulnak, és arra vágyom, hogy ismét együtt lehessünk.Csókolja és szereti Cătălin”
„A nagy U professzor! A csirkefogó! A csirkefogó!… Azt mondta, hogy hajlamos vagyok a fekélyre. Orvosi leckéket tartott rajtam a diákjaival! Nagy pofája volt, de fogalma sem volt, hogy mi történik velem. Azt mondta, hogy már-már kórosan érzékeny az idegzetem, és hogy mit fogok majd csinálni, miután elmúlik a fekélyem… A fontos az, hogy mit csinálok most. Azután — majd meglátom…”
„Fantasztikus … Fantasztikus … Morfium … Morfium … morfiumot kaptam, s hirtelen megszűntek a fájdalmaim… Micsoda? Fortalgesic? Nem morfium? Pedig azt hittem, mert hirtelen szűnt meg minden fájdalmam.”
„Itt mindenki azt mondja, hogy elbűvölő vagyok, de egyikük sem ismert, amikor még egészséges voltam!”
Az Utolsó osztozkodásKöztünk folyik és senki más,Csak kik holtan is lélegzünkS haláltusa az életünk,Akár egy csecsemő lelke,Kinek fejét bögre verte,Szeme pedig…Genf, 75. április 29.
„Gyilkosok, gonosztevők! Minden orvos gyilkos! Miután hazatérek Bukarestbe, előveszem Vengence Corse késemet, megvárom a lépcsőn J. professzort, felmetszem a hasát, aztán a szemébe vágom: Most pedig varrd be magad!”
„Mici, minden lány azt hiszi rólam, hogy Casanova vagyok, a valóságban azonban mindig pechem volt a lányokkal, csupa kudarc.”
„DRÁGA NANYÓ!Barátainknak, akiknél lakunk, kis kertes házuk van, amely most, a genfi tavaszban kivirágzott és remek látvány.Láttán azonban mindig a maga udvarán nyíló mályvára terelődik a gondolatom, és a tyúkokra és magára, és várom a mihamarabbi viszontlátást!Szeretettel csókolja!Cătălin”
„Anyu, az én pleniţai álmaim valóságosak, ugye? Nem ábrándról van szó, lehetségesek, egyszerűek és teljesíthetőek. Valóságosak, nem kártyavárak, hanem elérhető dolgok…”
„Milyen jó vagy, anyu, milyen finom dolgokat hoztál… ni csak, cseresznyét is … az elsőket… és Asterixet is és finom kenyérkét is, és mindent… Gyere, csókoljalak meg!”
„Ha te lettél volna beteg, anyu, akkor én gondoztalak volna, biztos, hogy ápoltalak volna. Az iskolából kijövet első utam hozzád, a kórházba vezetett volna. Melletted lettem volna, és őrködtem volna fölötted. . Hoztam volna mindent, amire csak szükséged lett volna… felvidítottalak volna, nevettél volna, ha én lettem volna melletted, nem hagytam volna, hogy ráérj szomorkodni és szenvedni… Ezt nem tudom bizonyítani, ezek csak szavak … de ha te lettél volna beteg, mindig melletted lettem volna … De mégiscsak jobb, hogy nem vagy beteg.”
„Eltávolodtam a kollégáimtól. Sokat szenvedtem és magasan fölöttük állok … s mégis milyen rosszul esett, hogy elveszítem az évet, elveszítem a kollégáimat is… most ébredek tudatára, hogy milyen törpék voltak, s milyen kicsinyes dolgokkal törődtek. De ez attól van, hogy egészségesek. Én is olyan voltam, akkor…”
„Gyógyszereket sem akarok többé szedni. Minek, ha semmi hasznuk? Lemondok mindenről. Állandóan arra kényszerítenek, hogy olyasmit csináljak, amit nem akarok!”
„Anyu megnyugodott. Nem tudja, hogy ez a műtét sem old meg semmit, mert semmit sem lehet megoldani! Mindig valami újabb bukkan elő… nem úszom meg én olyan könnyen… lehet, hogy egyáltalán nem úszom meg.”
„DRÁGA NANYÓ!Nehezen telnek a napok, s bár csodás országban vagyok, nem tudom elfelejteni Pleniţát, valamennyi kellemetlensége (bolhák) ellenére sem, mert annyira szeretem, hogy egyetlen gondolatomban, egyetlen mondatomban sem hagy el.Csókolja Cătălin”
„Okvetlenül dongót akarok venni! Hogy Bukarestből Pleniţára, Pleniţáról pedig Craiovára motorozzak … Igen, igen, veszek egy dongót! Narancssárgát akarok… Mit szólsz hozzá, Mici, megvehetem a kis dongót? Van elég pénzünk hozzá?”
„Néhány dolgot csak, nem sokat, takarékosan… és csak a szükségeseket, nem butaságokat… néhány fafaragó kést, hogy dolgozhassam, ha majd Plenitán leszek. Menj, Mici, egy szaküzletbe és vásárolj fafaragó késeket, és nitrolakkot is, ugyancsak szaküzletből, hogy vonjam be a színes üvegablakot, amelyet a múlt őszön otthon festettem, huszonkét ablakszem… az erkélyünkön … Egy nap, amikor Prométheuszt festettem, megfájdult a gyomrom és azt hittem, hogy azért fáj, mert két órán át az asztal tetején dolgoztam, ott nyúltam végig, mert a legfelső ablakszemet festettem… de nem ez volt, hanem az átkozott betegségem, s azóta egyre fájt… Nitrolakkal vonom be, hogy rögzítsem a színeket… És kedvtelésből veszek néhány „mousse”-t, fürdőhabot, hogy Pleniţán bebújjak a fakádba, amit majd készíteni fogok, s benne fürödjek. Most, hogy megvettem a csizmát, lemondok a bakancsról.”
„Krisztus a kereszten sem szenvedett annyit, amennyit én szenvedtem. Ő egy napig volt keresztre feszítve, de én mióta kínlódom, mondd, mióta kínlódom? Alaposan túltettem Krisztuson.”
„Milyen silány az itteniek kosztja, fogalmuk sincs mi egy ízletes étel! Ha látnák ők, hogyan eszünk mi, Bukarestben … És a kenyér! Hát ez kenyér? Mindent elrontanak… joghurt gyümölccsel, szarságok … Semmi sem természetes, minden szintetikus. Úgy elrontja az ember szájízét, hogy már azt sem lehet tudni, hogy mi a jó.”
„Anyu, te ne tétlenkedj, fogj te is hozzá valami munkához! Nézd, van itt gyapjúd, láss hozzá és köss nekem egy pulóvert. Dolgozz, anyu, ne tétlenkedj!”
„Anyu, hozzáfogok ikonokat festeni! Itt van minden, amire csak szükségem van hozzá. Vásárolok festéket és ecsetet, műhelyem van… Naponta benézek a Tout pour le bureau-ba és vásárolok egy-egy ecsetet és festéket… így mindennap mozgok is egy kicsit.”
„Mit gondolsz, Mici, sikerülni fog?… Igen, igen … a zománc és a mozaik csillogása… a meleg tónusok vibrálnak, aranyfoglalatok, hogy az ikonok önálló életet éljenek … nem úgy, mint a falfestményeken, amelyek az építészet függvényei… igen, igen… naponta, naponta… veszek magamnak festéket és ecsetet és festeni fogok… naponta …”
„Nézd, Mici, a vívással kifejlesztett izmaimat! Nézd, mi lett az izmaimból… Csontvázzá aszalódtam. Hol vannak a vívásban edzett izmaim? Két órát is álltam en garde-ban, és meg sem éreztem… Nem szerettem a vívást, de vívtam, mert ti szekíroztatok. Én a kosárlabdázást szerettem… az ember mozog, tréfára is futja, amíg labdát kap… a vívásnál viszont, a vívásnál en garde-ba merevedik… És nem akartam versenysportot űzni, testi erőnlétem akartam csupán tartani. De ti, nem és nem! Versenysportot! Hogy külföldre járhass szétnézni! Nem érdekelnek a külhoni országok, mondogattam nektek… Hogy tinóként menjek és ökörként térjek vissza — Creangă szavaival élv… S most íme a vívásban megedzett izmaim …”
„Le akarom borotválni a hajamat. Nem vagyok képes elviselni a látványt, hogy hull a hajam. Hogy a kezemben egy-egy tincs marad, hogy kopasz részek keletkeznek, hogy a párnán lássam a hajamat. Inkább leborotválom, és semmiről sem veszek tudomást!”
„Sohasem leszek már olyan, amilyen Bukarestben, nyomban a gyomorműtét után voltam, de legalább érezzem magam úgy, mint itt, Genfben, amikor először hagytam el a kórházat. Ha úgy érzem magam, Stockholmba is elmegyek, Magdához, és mindenüvé. Mindenki mindenüvé hív, csak én érezzem jól magam, hogy örvendhessek az itteni csodáknak. Semmit sem láttam ebből a városból, csak a manzárdból a kórházba vezető utat — taxiból. Lehet, hogy vannak akik irigyelnek, hogy külföldön vagyok, hogy szerencsém volt, hogy annyi mindent láthattam, csakhogy azok nem tudják, hogy én semmit sem láttam, hogy én semminek sem tudok örvendeni.”
„Anyu, tarts az öledben, anyu! Roncs vagyok, anyu! Ringass és beszélj, beszélj, meséld el a pleniţai tervemet, mondd, hogyan lesz Pleniţán, mondd, mondd, ismételd meg azt, amit én mondtam, vagy találd te ki a folytatását. Beszélj a mezei munkáról, beszélj a cséplésről és az aratásról és a kukoricatörésről és hogyan jártatok a szőlőbe … mondd, mondd, ne hallgass el…”
„Éhes vagyok, Mici, éhes vagyok, de nem ízlik ennek az országnak a főztje. Ha majd Bukarestbe érek és Andrei fog főzni, mindazt enni fogok, amit szeretek. Mindazt főzzetek majd apuval, amit szerettem.”
„Hát engem senki sem kérdez? Miért megyünk, miért nem megyünk már? Majd aztán? Egyedül én döntök az én életem fölött! Csak én tudom, mikor kell hazatérnünk.”
„Milyen jó, anyu, hogy eszedbe jutott, hogy salátalevest hozzál! Milyen jó! Meleg és jó! Így készítette Andrei is Bukarestben… Jó, hogy eszedbe jutott. Ó, és palacsinta is! Köszönöm.”
A magnótekercs pedig sokat megbír, mert hosszú – és szédítően forog tovább, tovább…
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése