Hargitai böngészde (9): A Székelyföld árnyalatai

Zsidó Ferenc könyve csíkszeredai bemutatóján
(fotó HN)

Zsidó Ferenc író, az eirodalom.ro portál közismert mindenese, Laska Lajos "szülőatyja" és történeteinek kiötlője nemrég bemutatkozott a Hargita Népe hasábjain is (Árnyalnunk kell a Székelyföldről alkotott képet. Beszélgetés Zsidó Ferenc íróval. HN., 2013. május 3.). A csíkszeredai napilapban Sarány István kérdéseire válaszolva a Székelykeresztúron élő író-szerkesztő új oldaláról is bemutatkozik: kultúrantropológusként. Nemrég megjelent terjedelmes elemzése (A múlt kisajátítása. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2013) a székelyföldi valóságképben végbement érdekes változásokat jeleníti meg, az ezzel kapcsolatos kérdéseket-válaszokat szemlézzük az alábbiakban.

– A köztudatban egy olyan Székelyföld-kép él, amely etnikai szempontból homogén, lakóit tömbmagyarságnak nevezik. Az ön kultúrantropológiai kötetéből viszont az világlik ki, hogy ez a terület a peremén nem is annyira homogén, Keresztúr környékén például románok is élnek szép számban és egyre népesebb a cigány közösség. Baj van a tömb–szórvány meghatározással?

– Igen, lassan árnyalnunk kell a képet, ami a Székelyföldről a köztudatban él. Akkor is, ha ez nem esik jól, ha az itteni székelység számára ezt nehéz tudomásul venni. Udvarhelyszéken például 25% fölötti a cigányok számaránya, s néhány olyan település is van, ahol többségbe kerültek. És ez csak a folyamat eleje. A románság jelenléte inkább a régió délkeleti részén hangsúlyos. Mindenesetre, ideje kidolgoznunk egy mindhárom fél számára elfogadható együttélési modellt - ha nem akarjuk, hogy komoly traumák érjenek a nem is olyan távoli jövőben. Könyvemben épp a magyar–román–cigány együttélés problematikáját vizsgálom – a múlt perspektívájából: hogy milyen következtetéseket vonhatunk le a jelenre nézve a múlt tapasztalataiból.

– Két, egymásnak látszólag ellentmondó mondatra figyeltem fel a [könyv] bemutató[já]n. Az egyik szerint a mindennapi életben jól megvannak egymás mellett a magyar, román és cigány falusfelek, egymásrautaltságuk készteti őket erre, a másik szerint viszont a lokalitás nem képez kohéziós erőt. Megmagyarázná ezt a kettősséget?

–  Arra   próbáltam   utalni, hogy  tapasztalatom   szerint  az együttélésnek van egy pragmatikus szintje, melyet az egymásrautaltság szabályoz, és van egy ideológiai szintje, amikor az előítéletek, a régi sérelmek, az eltérő nemzetkarakterológiából adódó feszültségek felülkerekednek a józan pragmatizmuson. Úgy érzékeltem, hogy a kettő együtt, pontosabban váltakozva van jelen, némiképp talán tudathasadásos állapotot eredményezve: többnyire a józan pragmatizmus szabályozza az együttélést, de olykor, ha egy külső esemény (elég egy hír vagy egy nemzeti ünnep stb.) „kiprovokálja", akkor előtör a szembenállás, a versengés. A közös élettér - a lokalitás - tehát össze is köti és versenytársakká is teszi a népcsoportokat.

– A kötetben a három etnikai csoport múltképét vizsgálja. Milyen ez a múltkép, s hogyan használják őket e csoportok tagjai?

–  Egymással versengő múltkonstrukciók ezek, melyek gyakorta kizárják egymást. A magyarság számára a múlt erőt és legitimációt ad a jelenhez, így teremtve meg a régióban az „erkölcsi fent", a „morális jólét" érzetét. A románok szintén a múlt értékeire  építve, némi felülről jövő, adminisztratív rásegítésnek köszönhetően erős hídfőállásokat alakítottak ki a Székelyföldön; a viszonylagos elszigeteltségüknek köszönhetően van némi előretolt helyőrségérzetük, ugyanakkor (a magyarsághoz hasonlóan) a nagy virtuális harckészültség közepette elfelejtettek gyerekeket nemzeni. A cigányság pedig jött a maga nonkonformizmusával, s unzsenír megvallja, hogy a múltja nem túl dicsőséges, ellenben a jelene...

– Azt állítja, hogy a magyarok és a románok a múltban élnek, a cigányok pedig a jelenben. Ez mit jelent?

-  Úgy fogalmaznék, hogy a magyarok és románok a múltjuk miatt olyanok a jelenben, amilyenek, a cigányok pedig annak ellenére... S hogy az első két népcsoport számára fontos a múlt, minduntalan „rágják" és újraértelmezik (aktuális stratégiáiknak megfelelően), a cigányok viszont nem foglalkoznak a saját múltjukkal sem - nemhogy a másik két népcsoportéval, viszont annál erőteljesebb a jelenben való térnyerésük, felemelkedésük. Ez az, amit - közhellyel élve - úgy szoktak mondani: kettőjük versengéséből győztesen kerül ki a harmadik...