12 - épp egy tucat (se nem kevés, se nem sok)

Ennyi „legszebb” magyar költeményt tartanak számon jelen pillanatban – nem hivatalosan. Mert hivatalos sorrend e tekintetben: nem létezik (hála az égnek!).
Mert egész egyszerűen: nem létezhet!
Nincs az a fórum, az a megmondó intézmény, az a tótumfaktum, aki ezt a minősítést, akár egy olimpiai aranyérem esetében, joggal és igazoltan odaítélhetné.
A 12 „legszebb magyar versnek” ennek ellenére: története van…

*
Az ezredfordulón, amikor a magyar nyelvterületen az Olvasás Évére (2002) készülődtek , a kolozsvári Korunk folyóirat szerkesztői kérdést intéztek egy egész sor költőhöz, íróhoz, kritikushoz, szerkesztőhöz, határon innen és túl, de még az Óperenciás tengeren is túl, felszólítván őket egy rendhagyó, kockázatos, de azért mégis érdekes játékra: nevezzék néven azt a 10 darab huszadik századi magyar költeményt, amit a legszebbnek, a legmaradandóbbnak ítélnek, s amennyiben tehetik, indokolják is meg választásukat.
A felkérés válaszanyagát, kétezeregyben és -kettőben hónapról hónapra hozta a Korunk, miközben a szintézisről is tájékoztatott, sőt remek kötetet is szerkesztettek a kísérlet anyagából, gazdag illusztrációs anyaggal. A rendezvény lebonyolítója a fiatal, tehetséges költő és szerkesztő, Balázs Imre József volt.
A szerkesztőség összesen 103 választ regisztrált, a listák legtöbbjét indoklás kísérte. A válaszok a teljes magyar nyelvterületről érkeztek (Magyarországról, Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, a Vajdaságból és a nyugati magyarság köréből). A verscímek említésének száma alapján a letűnt század legszebb verseinek az alábbiak bizonyultak:

1. Kosztolányi Dezsó: Hajnali részegség (35 szavazat)
2. Pilinszky János: Apokrif (33)
3. József Attila: Eszmélet (23)
4. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról (16)
5. József Attila: Óda (15)
6. Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek (14)
7. Babits Mihály: Esti kérdés (13)
8. Füst Milán: Öregség (12)
9. Babits Mihály: Jónás könyve (11)
10. Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus (11.)

*

Fűzfa Balázs irodalomkritikus egy öt évvel későbbi eseményre emlékezik:
„2007 szeptemberében lett 160 éves a magyar irodalom történetének a világon egyik legismertebb remeke, a Szeptember végén című Petőfi-költemény. Ennek tiszteletére tudományos konferenciát rendeztünk a vers szülőhelyén, Koltón, illetve a közeli Nagybányán.
A szimpóziumon részt vett Margócsy István irodalomtörténész, a Petőfi-életmű kiváló ismerője, aki zárszavában kifejtette, hogy az ilyesfajta emberi és szakmai találkozások azért fontosak, mert választ próbálnak adni a jelenkor egyik legfontosabb kérdésére: »Mit kezdjünk a kultúrával, mit kezdjünk a költészettel a XXI. században?«
A szintén kiváló Petőfi-kutató Kerényi Ferenc – betegsége miatt – előadásának szövegét küldte el erre a konferenciára, egyetértve annak szellemével, sőt, megfogalmazta számomra azt is, hogy akkor érdemes ilyesfajta konferenciát csinálni, »ha az embernek van koncepciója«.
Ez utóbbi kijelentésen, illetve a Szeptember végén-konferencia sikerén felbuzdulva, az ott elhangzottaktól motiválva született meg és indult útjára a Kárpát-medencében A 12 legszebb magyar vers-program.
A versek kiválasztásában az irodalomtörténeti kánon – és persze a személyes ízlés elfogultsága – mellett elsősorban az vezérelt, hogy a szövegek részei legyenek az általános vagy középiskolai tananyagnak, ismertek legyenek az irodalom iránt kevésbé érdeklődők körében is. Fájdalom, hogy a sorozatból kimaradt Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Szabó Lőrinc és még sokan mások. De határt kellett szabni a versek mennyiségének, s úgy tűnt, a 12-es szám egyrészt már más művészetekben is alkalmas volt a legjobbak megtalálására (lásd például a filmek világát: „a Budapesti 12”!), továbbá a 12 sem nem sok, sem nem kevés, kerek szám is, meg nem is kerek – szóval rokonszenves aritmetikai mennyiség…”
*
A 12 legszebb magyar vers-program nem kívánta überelni a Korunk kezdeményezését, csupán azt jelezte, hogy a költészetünk értékeire való odafigyelés nem lehet csak egy-egy művelődéstörténeti pillanat-esemény felelőssége. Az a tény, hogy az akcióra kiválasztott költők és verscímek csak részben esnek egybe a két projektben, inkább az egyezésekre kell hogy felhívja a figyelmet, mint a különbözőségekre. Ráadásul ez utóbbi projekt nem állított fel a listán belül értéksorrendet, ami növelte a kísérlet tudományos értékét. A 2007-től 2013-al bezáródott folyamat igazából nem ért véget, hiszen az évről évre megtartott vándorrendezvények komoly esztétikai-irodalomtörténeti hozadékot mutattak fel azáltal, hogy a konferenciák anyagát értékes könyvekben dolgozták fel.
A 12 legszebb magyar vers rendezvény- és könyvsorozat bevallott célja: kísérletet tenni a magyar irodalmi kánon 12 remekművének újraértésére és újraértelmezésére. A konferenciák (és könyvek) sorrendje az alábbi volt:

1. Szeptember végén (Koltó) – 2007. ősz
2. Apokrif (Szombathely–Bozsok–Velem) – 2008. tavasz
3. Szondi két apródja (Szécsény–Drégelypalánk) – 2008. ősz
4. Esti kérdés (Esztergom) – 2009. tavasz
5. Levél a hitveshez (Pannonhalma­­–Abda) – 2009. ősz
6. Hajnali részegség (Újvidék–Budapest) – 2010. tavasz
7. Ki viszi át a Szerelmet (Ajka–Iszkáz) – 2010. ősz
8. Kocsi-út az éjszakában (Érmindszent–Nagykároly) – 2011. tavasz
9. A közelítő tél (Egyházashetye–Nikla) – 2011. ősz
10. A vén cigány (Székesfehérvár) – 2012. tavasz
11. Eszmélet (Balatonalmádi) – 2012. ősz
12. Valse triste (Csönge–Szombathely) – 2013. tavasz
13. Szeptember végén (Koltó) – 2013. ősz

Elkészítve a vándorkonferenciák mérlegét, a főszervezők és a rendezők (Élményközpontú irodalomtanítási program / Nyugatmagyarországi Egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete, Szombathely; Babes-Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti kihelyezett tagozata; Savaria University Press Alapítvány) mindegyik rendezvényről kiemeltek egy-egy frappáns megállapítást, konklúziót, amelyek mint csöppben a tenger tudósítanak a lényegről:

SZEPTEMBER VÉGÉN – KONFERENCIA (2007)

„Az ma már a kérdés, hogy – egyáltalán – mit kezdjünk a kultúrával, mit kezdjünk a költészettel – a harmadik évezredben.” (Margócsy István)

APOKRIF-KONFERENCIA (2008)

„A költőt nem tételek, kinyilatkoztatások ihletik, hanem a gondolkodás – vagy a hit – hiátusai.” (Láng Gusztáv)

SZONDI KÉT APRÓDJA-KONFERENCIA (2008)

„És talán az sem túlzás, ha a balladaírást is azok közé a feladatok közé soroljuk, amelyeket 1849, Petőfi halála után Arany – magára hagyottan, megélhetéssel küszködve, »túlérző fájvirág«-ként – továbbvitt a még közösen megbeszélt költői programból.” (Kerényi Ferenc)

ESTI KÉRDÉS-KONFERENCIA (2009)

„A modern bölcseletek mélyéből fölbukkanó búvár-olvasó különös gyöngyöt hoz magával: az igazságkereső emberi törekvések örök viszonylagosságának felismerését.” (Nyilasy Balázs)

LEVÉL A HITVESHEZ-KONFERENCIA (2009)

„S a cselekvés jelen esetben a képzelet, az emlékezés, a múltidézés a jövő érdekében: a racionalitásba tehát az irracionálison keresztül vezet az út.” (Bokányi Péter)

HAJNALI RÉSZEGSÉG-KONFERENCIA (2010)

„Tegyük hozzá, nemcsak a verset indító köznapi megszólításban, hanem az egész versen át éppen ez a különös zeneiségű, távolabbi és közelebbi tereket megnyitó, a sorok szótagszámától függetlenül rímelő, rímelhelyezésében következetlen mondat a vers építőeleme; azért »mondható« vers a Hajnali részegség, mert mondatai »valószínűtlenül« közel állnak a magyar mondat természetes tagolásához – és éppen ezért olyan megrázó is a vers; »túl édes«-nek olvasható ritmusképe a halált, a nagy kezdőbetűvel írott Semmit szólítja meg.” (Bányai János)

KI VISZI ÁT A SZERELMET-KONFERENCIA (2010)

„Akadtak pillanatok, amikor Nagy László tizennégy sora szinte védtelenné vált: tudjuk jól ugyanis, hogy még a legérzékenyebb, legtermékenyebb elemzés is más nyelven beszél, mint maga a műalkotás.” (Tarján Tamás)

KOCSI-ÚT AZ ÉJSZAKÁBAN-KONFERENCIA (2011)

„De még ha szomorú vagy fájdalmas mindenegészeltörött-érzésekre és igazságokra lelhetünk is az út során, biztos, hogy tanítványaink is, de mi tanárok is (minden újabb Ady-tanítás után) úgy érezhetjük, hogy az élet legizzóbb kérdéseivel találkoztunk útközben egy olyan költő oldalán, aki korlátozhatatlan bátorsággal és rezzenéstelen etikaisággal képes szembenézni az égő csipkebokorral, de akár annak a hiányával is, vagy az ember szebbik arcának védelme érdekében szembeszállni a bálványimádókkal és a romboló erőkkel.” (Gordon Győri János)

A KÖZELÍTŐ TÉL-KONFERENCIA (2011)

„A közelítés mint poétikai kerülőút arra enged következtetni, hogy A közelítő tél egészen egyszerűen az élet dicsérete, és azért hiányzik belőle a tél, mert a magyar verstradícióban sem idegen szimbolikája szerint ez az évszak már a nem-élet ideje.” (Faragó Kornélia)

A VÉN CIGÁNY-KONFERENCIA (2012)

„A vén cigány megmutatja, hogy a zenétől felkorbácsolt lélekből előgomolygó-kavargó indulatok, alaktalan emóciók megfékezése, elrendezése révén – de semmiképpen ezen indulatok nélkül – kovácsolható ki a »líra logikája«.” (Mezősi Miklós)

ESZMÉLET-KONFERENCIA (2012)

„A költői eszmélődésben nyilvánvalóan nem egyszerűen a hedonista emberi magatartás kritikája feszül, hanem az egyetemes érvényű költői létirónia, amely lezártnak mutatja az emberi vágy teljesülésének, sőt megfogalmazásának a lehetőségeit is.” (Danyi Magdolna)

VALSE TRISTE-KONFERENCIA (2013)

„Nemcsak a tudattalan ősegység, az éntudat előtti állapot, az elsajátított és átlényegített kulturális tudás őrződött meg benne, de emlékezete őrizte az általa írt rigmusokat, szójátékokat, szövegeket és azok írásképét, a megengedő beszéd- és íráshelyzetben használt vagy nem használt szövegtagoló jelek meglétét vagy hiányát is.” (Sipos Lajos)

*

Fűzfa Balázs irodalomtörténeti értékű visszaemlékezésének további részében írja:

„A második alkalommal, 2008 tavaszán csatlakozott a projekthez Jordán Tamás, Kossuth-díjas színművész, a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója, akinek még korábbról volt egy álma – mint mesélte nekem –, mégpedig az, hogy sok ember egyszerre, tömegben mondjon verset. Felkérvén őt Pilinszky János Apokrifjének elmondására a második konferencia nyitányaként – egy szombathelyi piros lámpánál ültünk az autóban –, azonnal megéreztük, hogy kettőnk szándékai összetalálkoztak egymással. Két-három hét múlva aztán a helyi Sportházban majdnem másfél ezer ember, elsősorban 15 éves lány és fiú szájából hangzott fel elementáris erővel a Pilinszky-vers szózata – Melis László gyönyörű zenéje, Jordán Tamás vezénylete mellett. Az eseményt elneveztük Nagy Versmondásnak, melyet aztán minden következő konferencián megismételtünk az adott helyszínen diákokkal és felnőttekkel egyaránt…

Később még sok helyre hívtak és hívnak bennünket közösen és hangosan verset mondani a 12 legszebb vers-programtól függetlenül is. Többször jártunk például Budapesten, Keszthelyen, Százhalombattán, sőt, Erdélyben Marosvásárhelytől Sepsiszentgyörgyig szinte minden városban – kiegészülve a Sebő-együttessel –; e meghívásokból és az ottani lelkesedésből is érzékelhető, hogy az új műfaj, a Nagy Versmondás ráérzett valamely meglévő igényre; általa a költészet visszatalált ősi formáihoz: a közösségiséghez és a hangzó beszédhez.

E versmondások mindegyike lélekemelő esemény volt, de különösen ilyenekké váltak a határainkon túli alkalmak: a szabadkai (Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség), a nagyváradi (Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában), a koltói Nagy Versmondás (Petőfi Sándor: Szeptember végén). Felejthetetlen élmény, amikor egy másik ország többségi kultúrájában élő és azt tisztelő magyar gyerekek és felnőttek halhatatlan magyar költőink versei segítségével átélhetik nemzeti identitásukat.”

*

A 12 legszebb magyar vers azonban nem állt meg az élmény-demonstrációknál. A szervezők fontosnak tartották, hogy elméleti-módszertani-irodalomtörténeti tanulságokat is levonjanak a versek elemzése kapcsán. Ezért – Fűzfa Balázs tanúsága szerint – „Konferenciáink bevált struktúrája szerint mindig az első napon tartottuk a nagyobb ívű előadásokat az adott költő monográfusaival, kutatóival (Szegedy-Maszák Mihály, Jelenits István, Sipos Lajos, Kenyeres Zoltán, Láng Gusztáv, Bányai János, Faragó Kornélia, Margócsy István, Kerényi Ferenc, Kabdebó Lóránt, Tverdota György, Bókay Antal, Dávidházi Péter, Nyilasy Balázs, Kovács Árpád, Szitár Katalin, Odorics Ferenc és mások), a második napon a szóban forgó költemény részletes elemzése-értelmezése következett, majd a harmadik napon elsősorban a vers és a költő tanításával kapcsolatos problémák kerültek terítékre.

Mindvégig azon igyekeztünk, hogy az egyes alkalmakat a költő életéhez vagy magához a vershez kapcsolódó helyszín nyújtotta élményszerűség mellett kiállításokkal, hangversenyekkel, filmvetítésekkel, archív hangfelvételek lejátszásával, könyvbemutatókkal – az előző konferencia kötetét mindig a következő összejövetel első estéjén mutattuk be – tegyük színesebbé. Máig is csodálattal gondolok arra, hogy alkalmanként a kolléganők és a kollégák határainkon innenről és túlról (ezeknek a határoknak egy része talán éppen miattunk, illetve az irodalom miatt is szűnt meg a program közben?) több száz kilométert utaztak a saját költségükön, hogy 15-20 percet beszéljenek egy költeményről. Ezért én ma már egészen biztos vagyok benne, hogy a költészet mégiscsak örök. Az ember ugyan esendő, de az ember létrehozta szellemi dolgok örök érvényűek.”

*

Az említett örök érvényűséget célozta meg az a szándék, hogy a konferenciasorozat anyagát egy-egy könyvben gyűjtsék össze s juttassák el a magyar irodalomoktatás szellemi műhelyeibe. Csakhogy a könyvkiadás, különösen a szaktudományos jellegű, manapság – anyagi okokból – szerény példányszámokat ismer, ezért „terveink szerint a köteteket még egyszer kiadjuk, újraszerkesztett, frissített változatban, illetve korszerűsítjük szerény honlapunkat, ahol a mozgalommá fejlődött Nagy Versmondások dokumentumait és módszertanát, illetve a program tudományos eredményeit rögzítjük, összegezzük. Elérhetővé, letölthetővé tesszük köteteinket pdf-formátumban, hogy minél többen használhassák őket munkájukhoz” – ismertette már többször idézett összefoglalójában Fűzfa Balázs.

*

Nem üres ígéretről volt szó: 2018 februárjától kezdődően ugyanis a Magyar Elektronikus Könyvtárban szinte naponta fedezhettünk fel egy-egy kötetet A 12 legszebb magyar vers sorozatból, amelynek lapzártáig az alábbi értékes darabjai érhetők el s tanulmányozhatók nagy örömünkre:

1 / Szeptember végén

2 / Apokrif

3 / Szondi két apródja

4 / Esti kérdés

5 / Levél a hitveshez

6 / Hajnali részegség

7 / Ki viszi át a szerelmet

8 / Kocsi-út az éjszakában

9 / A közelítő tél

10 / A vén cigány

11 / Eszmélet

12 / Valse triste

12 + 1 / Koltótól Koltóig

S hogy felkeltett érdeklődésünk tartós kapcsolatban állhasson a nem mindennapi témával, ideírjuk a projekt honlapjának elérhetőségét, ahol még sok-sok tanulságra bukkanhatunk:

http://www.12legszebbvers.hu/

A hajósok visszatérnek a szárazföldre

Aszimmetrikus interjú Dan Culcerrel az ASYMETRIÁról és még sok egyébről

Cseke Gábor: Induljunk ki a jelenből, hogy a gyökerekhez jussunk: a költő, író, irodalomkritikus, szerkesztő, továbbá nyugdíjas Dan Culcer 1987 óta él Franciaországban. Számos, távolról sem jelentéktelen foglalatossága mellett sok éve online folyóiratot tart fenn Asymetria címmel, amelynek az alcíme: „Kulturális, kritikai és képzeleti folyóirat.” Ezzel egy időben a marosvásárhelyi Vatra folyóirat állandó franciaországi tudósítója – azé a lapé, amelynek kezdetektől fogva a munkatársa és egyik alapítója. A Vatra indulásától több mint negyven esztendő is eltelt. Milyen utat járt be ezalatt Dan Culcer?

Dan Culcer: Az én utam most is, akár csak eddig, válaszúttal teli. Valószínű, valamennyiünkké ilyen. Látható vagy láthatatlan válaszutakról van szó. Amiket nem lehet kikerülni. Olyan körülményeken, helyeken vág át az ember, ahol több, de legalább két lehetőség között kell választania. Miközben érzi, hogy nem kap levegőt. És tudja, hogy nincsen visszaút. Ha egyszer ráléptünk egy útra, bármilyen legyen is az, nincsen róla visszatérés. Akárcsak az etológusok labirintusaiban, amelyek azért készültek, hogy az állatok viselkedését tanulmányozni lehessen. Nemrég egy furcsa regényt olvastam David Vanntól, Sukkwan Island a címe. Ritkán olvasok irodalmat, az epikus fikció jó két évtizede hidegen hagy. De most nem tudtam letenni a könyvet. Apa és fia

történetéről van szó, egyfajta beavatási utazásra indulnak egy lakatlan alaszkai szigetre. És ami eleinte csak kirándulásnak tűnik, az később rémálomba torkollik: az apa valamennyi döntése beláthatatlan helyzethez vezet, amely mindkettőjük életét veszélybe sodorja. A katasztrófa elkerülhetetlen. A regényt értelmezhetjük az emberiségről szóló parabolaként, amelynek valósághű elemei rendkívül kegyetlenek, nyersek. Ha az általam átéltek nem is, de érzelmi benyomásaim a szerző által leírtakra emlékeztetnek.
Az Asymetria rendszertelenül frissülő online folyóirat. Egy lap, aminek egyre tekintélyesebb a múltja és olvasói köre. Tizennégy esztendő, szélben és ködben, napsütésben és szitáló esőben, kevés pénzzel. 
Mióta eltávoztam Romániából, ahol viszonylag ismert voltam, még a magyarok között is, túl sok idő telt el ahhoz, hogy mellőzhetnénk bár egy rövid életrajzi adatlapot. Erdélyi román vagyok, 1941. június 15-én születtem Szulinán, ahová családom erdélyi menekültként érkezett. Segesváron jártam elemibe, Dél-Erdélyben, ahová szüleim 1942-ben jutottak el. További tanulmányaimat, beleértve az egyetemet is, Kolozsváron végeztem, ahol 1963-ban román nyelv és irodalom tanári oklevelet szereztem.
1987 októberétől élek Franciaországban, s rengeteg dologba belefogtam, mint minden ember, aki lakhelyet, környezetet, szokásokat változtat és sok-sok olyan előnyről lemond, amiben korábbi hazájában nem szűkölködött. Megpróbáltam beilleszkedni, megismerni az új közeget, úgy próbáltam berendezni az életemet, hogy elháríthassam az illeszkedési nehézségeket, s gyermekeimnek, akik velem tartottak Franciaországba, elfogadható létfeltételeket teremtsek. Közeledni igyekeztem a Párizsban élő román emigránsok közegéhez, akikhez tartoztam, s igyekeztem úgy cselekedni körükben, ahogy erkölcsi és politikai elveim diktálták. Hogy a helyzetemen könnyítsek, számos tanfolyamot kijártam, köztük egy szerkesztőségi titkárit is valamelyik párizsi újságírói iskolában. Ez volt az a mesterség, amit nyugdíjazásig folytattam. Ugyanakkor rendes hallgató lettem a Francia Sajtóintézetben, amelyik a Párizsi Tudományegyetem-II-höz tartozik, itt egyetem utáni képzésben kommunikációs felkészítést  nyertem. Ennek megfelelően dolgozatot is írtam Kelet-európai értelmiségiek Párizsban. Politikai kommunikáció és célzottság címmel.
A témát életbevágó fontosságúnak tartom Kelet-Európa jövője szempontjából. Úgy is, hogy már nem csak Párizsról van itt szó. Fontos volt, mert tárgyilagos alapról – ankétok, felmérések, interjúk, az emigráns sajtóban megjelent közlések anyagára támaszkodva – kívánta elemezni egyfelől a különböző kelet- és közép-európai országok nemzetközösségeihez tartozó csoportok közti viszonyokat; kutatásaim során e viszonyok politikai kommunikációban nyilvánultak meg. És feltárta a politikai kommunikáció létező nehézségeit, amik föltétlenül kiküszöbölendők és amelyek a történelmi hagyományokhoz, az emigráns csoportosulások történelmi kialakulásához és az illető országok történelmi különbözőségeihez fűződnek, illetve ahhoz a befolyáshoz, amit az új közeg tanúsít a különböző csoportok iránt beilleszkedésük, bekebelezésük, illetve önállósodásuk tekintetében, viszonylag rövid történelmi idő alatt.
A politikai kommunikáció e megnyilvánulásának elemzése két szintet vett figyelembe: a közösségen belüli és a közösségek közti, valamint a közösségen kívüli kommunikációt, más megközelítésben a keleti közösségek hangadó vezetőinek és csoportjainak létező kapcsolatait és e csoportok és vezetők kapcsolatait a franciaországi politikai hatóságokkal, csoportosulásokkal, tájékoztatási és kommunikációs rendszereivel. Még világosabban: kapcsolataikat a francia sajtóval, a különleges szolgálatokkal, a hatalmon lévő politikai vezetőkkel és valamennyi egyéb politikai alakulattal, amelyek a keleti országok felé hídként, egyfajta kommunikációs és nyomásgyakorló csatornaként jöhetnek számításba a francia bel- és külpolitika alakítása tekintetében.
Vizsgálataimban az értelmiségi csoportokra összpontosítottam, mert nyilvánvaló kiindulásként úgy vélem: jórészt belőlük állnak a nyomásgyakorló csoportok és a tényleges vezetőket jelentik; e csoportok megközelíthetők, hiszen ismertem mentalitásukat és csekély  valószínűsége volt annak, hogy az emigránsok soraiban egyéb társadalmi csoportokkal egyáltalán kapcsolatot teremthetek; ezek ugyanis, amelyek különböznek az értelmiségi csoportoktól, politikailag amorf alakzatok. Vagy ha nem is, jobban ki vannak téve a manipuláció lehetőségeinek, mint az előbbiek.
Kutatásaim kiindulásaként nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az interetnikus kommunikáció szintjén erőteljes gátak és gátlások léteznek, hogy a hangadók nyílt, de még inkább burkolt politikai diskurzusai végső soron párhuzamos diskurzusok, bizonyos objektív tényezők következtében pedig e diskurzusok nem találkoznak, a különböző közösségek tapasztalatai nem jutnak el egyiktől a másikig. 40-50 évenként léteznek bizonyos próbálkozások a politikai kommunikáció megteremtésére, léteznek – ne feledjük – politikai értelemben vett antant-kísérletek, amelyeket a politikai vezetők az illető államokban kezdeményeztek a második világháború előtt, s amelyek végső soron, a történelem nyomása alatt nem bizonyultak elég tartósaknak. Valószínű, hogy hasonló új politikai egyezségre szükség van és a közeljövőben újjáéleszthető, s kutatásom épp egy ilyen egyezség elméleti előkészítése kívánt lenni. Világos politikai programon alapult, amit alkalmazás szempontjából az egyedüli valószínűnek és lehetségesnek vélek azon történelmi változások keretén belül, amelyekben élünk s amelyeket megélünk. Az Európa keleti országainak egyfajta politika közösségét vallom, mert csak ez állhatja útját a nagyhatalmak rájuk irányuló modelláló nyomásgyakorlásának. Ezt a fajta egyesülést képtelenek az Európai Unión keresztül megvalósítani, amely egy birodalmi elképzelés hordaléka.
Nem tudni, hogy Európa keleti országai még mennyiben jelentenek valamit is a világban, egyebet, mint a bárhol előállított fogyasztási javak puszta forgalmazási területét, nyersanyagforrást, olcsó mezőgazdasági területeket és dömpingáron értékesített képzetlen vagy képzett munkaerőt. Ebből ered a világpolitikai síkon tapasztalt másodlagos szerepük. Mindenesetre, a fentiekre adott választól függ rövid és középtávon a kelet-európai országokban élők egyéni és kollektív boldogulása.
Létezik egy szubjektív tényező is, ami megnehezíti a jó kommunikációt. Ez nem csak ama konfliktusos helyzetekből fakadó történelmi gyanakvásnak, feszült viszonynak tudható be, amely kétirányú viszonylatban szinte valamennyi kelet-európai országot megérintett az utóbbi évszázadokban, hanem egy nagyon is kézzelfogható tényezőnek, amelynek okán az utolsó kétszáz évben hiányzik a kellően erőteljes hagyomány a programszerű kölcsönös megismerésre, kulturális, illetve szigorúan nyelvi szinten. Márpedig kommunikálni képtelenség akkor, ha nem ismerjük, méghozzá alaposan a másik nyelvét. A kelet-európai országok elitjei viszont súlyosan tévedtek az említett két évszázad során – amelyek a harcos nacionalizmus, a független, lényegileg köldöknéző államalapítások századai voltak –, amikor a kelet-európai országokban beszélt nyelvek kölcsönös elsajátítása helyett bizonyos történelmi időszakokban a közvetítő nyelveket részesítették előnyben, mint a franciát, az oroszt, a németet, most meg éppen az angolt, tehát „birodalmi” nyelveket, amelyek inkább a szűrő szerepét töltötték be, háttérbe szorítva a közvetlen kapcsolatokat. Viszont épp a közvetlen kapcsolatok hiánya kedvezett a kívülről jövő, általam tágabb birodalmi értelemben, imperialistának nevezett manipulációknak. 
Annak, hogy a mai Romániában élnek olyan magyarok, akik igen jól beszélik vagy ismerik a román nyelvet, a politikusok közül például Kelemen Hunor, Frunda György vagy akár éppen a mostani beszélgetőtársam, és még elég sokan vannak hozzájuk hasonlók, nem találni a megfelelőjét a magyar nyelv viszonylatában, a román politikai életben, amely képtelen közvetítők nélküli ismereteket szerezni. Csakhogy Frunda György, volt romániai elnökjelölt, Románia miniszterelnökének jogi tanácsosa, akár a párbeszéd korrektségét is veszélyeztetheti. Legyünk bármennyire is jóhiszeműek, az ő tanácsai sehogysem lehetnek teljességgel pártatlanok.
Ellentmondásosnak érzem továbbá a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetésének és tényleges kutatórészlegének állományát, de nem csak amiatt, hogy magyarok uralják a személyzetet, mert ez egy válsághelyzetre is fényt vet: hiányzanak a hozzáértő románok erről a területről. Az intézmény „alapcélkitűzése és működési területe: a romániai nemzeti kisebbségek és más etnikai közösségek etnikai identitásmegőrzésének, -fejlesztésének, -kifejeződésének, valamint ezek szociológiai, történelmi, kulturális, nyelvészeti, vallásos és más jellegű aspektusainak kutatása, tanulmányozása.” E program és ennek pénzügyi támogatása szempontjából, az intézmény nem lehet csupán a kisebbségek eszköze azok panaszainak közvetítésére, mert mindenek előtt állami eszköz, hogy a román kormánynak pártatlan és megalapozott tanácsokkal szolgáljon, a valóság megismerésének olyan tudományos és politikai eszköze, amely kiegyensúlyozott egyeztetést biztosíthat a romániai nemzeti kisebbségek törekvései és a többség, valamint a lakosság etnikumától független, globális érdekei között. 
Nyilvánvaló, hogy szükséges intézményesíteni a kölcsönös megismerést szorgalmazó művelődési formákat, olyan szakemberek nevelésével, akik képesek mások civilizációjának, művelődésének és politikai kultúrájának ismeretére, megértésére. Az a tény, hogy a román értelmiségi körökben oly ritka a szomszédos nyelveket beszélők száma, akár Erdélyben, akár Románia más részein, hátrányt, fogyatékosságot jelent. Nem létezik tehát semmiféle szellemi ellenőrzési, összehasonlítási, elmélyítési lehetősége a számításba jövő, velünk érintkező szomszédaink téziseinek.
Ez a forrása a kapcsolatokban mutatkozó problémáknak, amelyeknek a bizalomra és a minden irányban ellenőrizhető erkölcsi, politikai és intellektuális kölcsönös tájékozódásra kell épülniük az illető közösségek jelenkori politikai sokszínűségét illetően. 
Az aszimmetrikus kapcsolatok felszínessége könnyen érzékeltethető. Miközben az európai városok és falvak között testvér-programok működnek, nem létezik valami hasonló a többségében magyar és román lakosságú helységek között, Románián belül. A nagyvárosokban pedig, a közösségek párhuzamos világokban élnek, minden eddiginél szigorúbb protokolláris kapcsolatok mentén, elhanyagolva a „jogos nézeteltérések” értelmes rendezését, hogy egy volt francia külügyminiszter, Hubert Vedrine megfogalmazását idézzem.
Évek óta folyik az erdélyi magyarok és románok közötti kapcsolatok  fellazítása, a közösségek elszigetelése. Ez pedig a manipulációknak kedvez. De mi a cél? Visszaállítani a háború előtti, egyenlőtlen világot, vagyis a restauráció. Kinek az érdekében? Nem hiszem, hogy az olyan közrendű polgárokéban, mint amilyen te vagy én vagyunk. A feszültségi gócokban, ahol követelések, elvárások vannak, semmi nem történi pozitív értelemben, ellenkezőleg, erősödik az elkülönülés, állandósul a távolságtartás, korlátozódik a megismerés. Szorgalmaznám testvérfalvak kijelölését, a gazdasági együttműködés jegyében. Ezeket fentről kellene megnevezni, komplementáris gazdaságuknak megfelelően. 
Mócvidék és Székelyföld – Erdélynek e két jellegzetes vidéke közvetlen kapcsolatban kellene, hogy álljon, megfelelő intézményes, nyelvi és politikai előkészítés alapján. A hasonlóság létező, még csak ki sem kell találni. A hegyek, a történelem, az enklávé-jelleg, a szegénység – minden egybevág. Ha fiatalabb lennék, szívpanaszok nélkül, és a hegyeket járhatnám, olyan tevékenységnek tartom ezt, ami végső értelmet adhatna evilági életemnek.

Cseke Gábor: Aszimmetrikus kapcsolatokról beszélt. Folyóiratának, az Asymetriának van valami köze mindehhez?

Dan Culcer: Az Asymetria kései és némileg polemikus válasz G.M. Cantacuzino és Octav Doicescu építészek és esszéírók Simetria című folyóiratára (1939-1947), mely annyira szépséges, oly távol álló e világ szennyétől, hogy azt sugallta nekem: pimaszul szabad! A hetvenes években irigyeltem az egykori kiadó és a munkatársak képzelt szabadságát és távolságtartását, hisz úgy tűnt, mintha nem is a múlt század harmincas éveiben éltek volna. Pedig nem vonultak ki saját idejükből. Tevékenységemet az alábbi mondásnak rendeltem alá, amelynek forrása számomra ismeretlen: „Annak a nemzetnek, amely elválasztja a bölcseket a harcosoktól, gyáva gondolkodói és ostoba harcosai lesznek.” Mindehhez önkéntesen, de makacsul ragaszkodom e két társadalmi állapot határán, talán mert nem vagyok sem eléggé bölcs, sem eléggé harcos.
Gondolkodó harcosokként, számos elkötelezett és érvelő cikket írtak a harmincas években Nae Ionescu, Mircea Vulcănescu, Mircea Eliade (Miért gyávák az értelmiségiek? A vak pilóták – megérdemlik, hogy a jelenkori magyar közönség megismerje őket; valamennyit közölte az Asymetria, értelmezéseivel együtt). A bennük leírtak érvényesek a jelenlegi román társadalomra, akár csak más európai társadalmakra is. 
Az Asymetria folyóirat révén a világot olyannak szerettem volna bemutatni, amilyen: ellentmondásosnak, irracionálisnak, egyenetlennek, titkolózónak, maffiahálózatokkal át- meg átszőttnek. Az induláskor megfogalmazott programot érdemes összességében nézni ama blog-hálózattal, amelyet az évek során köréje építettem s amelynek egyetlen gondozója magam vagyok. Örvendek annak, hogy sikerült egymással kibékíthetetlen szövegeket is közzé tennem ebben a kanonikus egybehangzásokkal unalmas világban, párbeszédbe állítva ezeket az olvasó gondolataiban, ellenségeskedéseket és kiátkozásokat is provokálva, különösen a dogmatikusok körében. 
Blogjaim a függőleges kommunikáció szerinti építmények, középen az Asymetriával, s hozzája csatlakoznak az Ardealul nostru, Asymetria-Antiacvarium, Arhiva Românilor, Jurnalul unui vulcanolog, Dosar de urmărire informativă (Dan Culcer DUI „Dinu”).
Franciaországban magyar nyelvtudásom alkalmi munkákhoz is hozzásegített. Fordítottam és egy Video Adapt nevű párizsi szakosodott ügynökség révén – amely igen aktívnak bizonyult az 1989-1990-es évek Kelet-Európájában – dokumentumfilmek feliratozásában vettem részt. A Zendülés idején (1989 december-1990 január között) ezzel szerzett pénzen szabadúszó riporterutat tehettem Romániában 1990 februárjában, interjúkat készítve; jelen voltam és forgattam az RMDSZ kolozsvári alapításán, az Állami Magyar Színház termében.
Ugyancsak kétnyelvűségem miatt hívtak meg 1993-ban egy hármas vitára Dinu Zamfirescu és Ion Solacolu emigránsokkal, a németországi Dietzbachban megjelenő Dialog folyóirat szerkesztői. Erdélyi gondokról beszélgettünk. Az eredmény egy 22 oldalas szöveg lett, amelyet az Asymetria folyóirat is felvállalt. Az abban kifejtett vélemények közül igen sok ma is helytálló.
Nagyjából ezek az Asymetria és az azt kiegészítő blogok geopolitikai, társadalmi és kulturális publicisztikáinak vezértémái. Olvasóim pedig jóval többen vannak, mint amennyit valaha is elképzelhettem. A statisztikák mindenki előtt nyilvánosak. Egyes szövegek szokatlanul magas látogatottságúak. De nem számítok csodákra. Az olvasás nem jelent föltétlen igenlést vagy tagadást. Nem módosítja a tehetetlen felfogásokat, mert valamennyi mentalitásnak megvan a maga jókora tehetetlenségi súlya.
Mégis, milyen energiák, motorok hoznak engem mozgásba?
Mindenek előtt a kíváncsiság. Esetemben ez sokirányú, és rendkívül fárasztó, különösen a számomra, viszont annyira beépült az idegrendszerembe, a szülői öröklés és nevelés folytán – édesapám a végtelenségig kíváncsi ember volt – , hogy krónikus betegségként, már-már elviselhetetlen. 1989 után különböző rádióadóknál (BBC, Radio France Internationale, Europa liberă, Radio Solidarnosc) publicisztikát műveltem. E jobbára időszaki munkát gyengén fizették, ami nem volt elég ahhoz, hogy éljek és iskolába járassam a két lányomat is. Ebből az időből maradt fenn politikai-metaforikus szövegem a pulóverről. Kifejtettem, hogy az európai geopolitikai pulóver lebontása, amelyet aztán 1945-ben nehezen kötöttek és stoppoltak újra, veszélybe sodorja Európát, s újra konfliktusövezetté változtatja Európát. Jugoszlávia felbomlása óriási katasztrófa volt, mert több tízezer polgári lakos és katona halálával járt. Egyéb folyamatok, mint például a szovjet birodalom széleinek a lefaragása, nem járt volna annyira tragikus következménnyel. Bárhogy is nézzük, a fazon felújítására szükség volt, de nem Jugoszlávia esetében.
A nyolcvanas években eljártam a rue Bonaparte-n található Párizsi Magyar Intézetbe, kiállításmegnyitókon vettem részt, sőt ott voltam 1992-ben a budapesti Tudományos Akadémia által három kötetben kiadott Erdély történelme francia nyelvű változatának vitáján. Újra sikerült felháborodnom azon a primitív és leegyszerűsítő eljáráson, ahogyan ezzel az alapvető munkával vitázni próbáltak; miközben tudjuk, hogy egy Magyarországon hosszas készülődéssel, komoly történelmi elemzéssel és a hagyományos, etnocentrikus politikai gondolkodással megalapozott komplex műről volt szó. Az akkori román történészcsoport, amelyben ha jól emlékszem, Florin Constantiniu és Ioan-Aurel Pop, a kolozsvári tudományegyetem jelenlegi rektora is jelen volt, egy vékonyka, nemzeti színekben rikító füzetecskét mutatott fel, ami inkább emlékeztetett választási brosúrára, mint professzionális szakmai vitára alkalmas kritikai munkára – olyan körülmények között, amikor a két ország között már maga a téma is feszültségeket okozott. Valószínűleg ismert tény, hogy azóta elkészült Kolozsváron 1997-ben, kizárólag román nyelven, két vaskos kötetben a Románia történelme. Erdély című munka, a George Barițiu kiadó gondozásában. A nyomtatást nem az állam pénzelte, hanem egy sor kereskedelmi vállalat. Ami aggasztó jel: az akadémiai és az állami intézmények, forráshiány miatt, hirtelen kibújnak természetes felelősségük és kompetenciájuk alól.
Mindez nagyon kevés az 1990 utáni időszaktól, amikor Románia állami léte ismételten ki volt téve a támadásoknak, akárcsak egyéb, nemzeti kisebbségekkel rendelkező, Kelet-Európára jellemző országok államisága is, amikor a történetírás piacát olyan munkák árasztják el, amelyek a Neagu Djuvara és a Lucian Boia típusú elemzésekre ütnek, amelyek nem egyszerűen kritikusak, ami természetes lenne, hanem bomlasztanak is az ún. mítosztalanítás jegyében. A magyar sajtóban ezeknek kijáró dicséret nem vezet jóra, mint ahogy a Sabin Gherman fémjelezte erdélyiség bátorítása – állásfoglalása sematikus, mint minden kiáltvány és ostoba, mint minden együgyű megoldás – sem válik a magyarok dicsőségére. Emlékszem, hogy 1999 decemberében a kolozsvári Erdélyi Híradó kiadónál megjelent 422 oldalon a M-am săturat de România. Fenomenul Sabin Gherman în viziunea presei című könyv, az illető kiáltványának percepcióját mutatva be a román sajtóban.
A mi időnk még nem kedvez az építkezésnek és a higgadt elemzésnek. Ráadásul úgy tűnik, a jövőben is folytatódik az érdekeket szolgáló bomlasztás, amíg a támogatott kutatásoknak csak egyetlen típusa létezik: amit a Soros Alapítvány pénzel. E magán-, de távolról sem független intézmények, egyfajta ideológiai háború vektoraiként, amelyek az amerikai neokonzervatív doktrínákban gyökereznek, a konfliktushelyzetekre teszik a hangsúlyt anélkül, hogy kiegyensúlyozott megoldást sugalljanak. Ez csak egy látszatra pozitív program; miközben nem csak az etnikai, de mindenféle kisebbség jogaiért küzd, nem vesz tudomást arról, hogy létezik többség is, amelynek mintha nem volna joga a védelemre a planetáris egyneműsítés agressziójával és a különböző kisebbségek bomlasztó tevékenységével szemben. A folyamat a civilizációk közti harc téziseivel kezdődött...
Ahhoz, hogy magyar értelmiségi olvasóim is jól értsenek, hangsúlyozom: egyáltalán nem ellenzem annak a higgadt elemzését, ami a negyvennyolcasok és a hajdani nemzetépítők szellemi hulladékából táplálkozó történelmi konstrukciókból megmaradt. De úgy hiszem, kell léteznie két kommunikációs síknak, akárcsak a többi társadalomtudomány esetében, a történelem számára is. A professzionális kutatás és a népszerűsítés célközönségei nem azonosak. A zavaros gondolkodás destruktív, mert az egymás kölcsönös elutasításához vezet.
Romániában ötven éven át a kommunizmus gátat vetett a nemzet kiteljesedése folyamatának. Ha a történelem itt nem bicsaklik meg, akkor az 1920-ban a kelet-európai övezetben megteremtett viszonylagos egyensúly (természetesen nem Magyarország revizionista törekvései szemszögéből nézve) folytatódik, vagy legalábbis kiteljesedett volna, természetesen tárgyalásos alapon, az erőszak kizárásával. És a magyar szenvedés enyhül, talán elviselhetőbb lenne. Az etnikumközi kapcsolatok valamennyi problémáját megtárgyalhattuk volna, de nem heves revizonista stílusban, hanem tárgyalások révén, elvileg az eszményített európai szellem alapján, amelynek kiépítésére az utóbbi két évtizedben bennünket is felkértek anélkül, hogy véleményünket kérték volna. Tulajdonképpen ez az európai ideológia az, amit birodalmi hulladéknak tartok. Mindenféle pénzügyi zsarolással rákényszerítették a szovjet rendszer alól alig szabadult keleti államokra, amelyek jóformán föl sem ocsúdhattak, s gazdaságaik a gyanús privatizálások folytán ma már-már romokban hever... A helyzet Magyarországon sem különb. A korrupt kormányok által támogatott, erőszakolt import-megoldások, a szuverenitás tragikus lazulása közepette, még nagyobb egyensúlyvesztéshez vezetnek, mint amit 1989 előtt tapasztalhattunk. A nemzetközösségi reakciók pedig mindezekre a kétségbeesésből és az irracionalizmusból merítenek erőt...
A restauráció kétélű jelenség. Mi haszna van közösségeinknek, a magyarnak és a románnak is, hogy a nép számára létfontosságú javakat ajándékozzunk volt bojárok és nemesek leszármazottjainak, azzal az ürüggyel, hogy román vagy magyar származásúak, hogy in integrum visszaszolgáltatjuk nekik azt az államosított tulajdont, ami az 1920 utáni paraszti tulajdonra pozitív hatású, törvényes reformkeretek között történt? A szegénységnek nem volt nemzetisége.
Figyelmesen nyomon követem mindazt, ami a román jobboldalon, a középső regiszterben, illetve a baloldalon történik, és megválogatva, de nem diszkriminatív alapon, számos publicisztikai szöveget és politikai kezdeményezést közlök ezekről a területekről a leltár szerepét betöltő blogjaimon; mindenek előtt azért, hogy lássam, milyen megoldási javaslatok léteznek, azon kívül, ami jól látható, s amelyeket a manipulált televíziók és sajtó ismertetnek. Az én programom a kiáltvány műfajának programja: Olvasd és add tovább! Kerülöm a dogmákat. Szinte valamennyi bemutatott vagy átvett szövegem megtalálható az interneten. Egymás mellé illesztésük, a tematikus elrendezés egyfajta szakosodott, magánhasználatú, nyilvánvaló társadalmi és politikai funkciójú antikvárium funkciójára emlékeztet. A saját és a kíváncsi olvasók megvilágosodását szolgálja a régi és új szövegeknek ez az aktív lerakata, amely csupán a kezdet, az előítéletektől való szabadulás lépcsőfoka. A válogatott szövegek nem a Dan Culcer nézeteit képviselik, csupán a válogató szándékát, olyan ideológiai körképet nyújtani, amit nem határol be se a jobb-, se a baloldali dogma. Az égető kérdés ma nem a demokrácia és a diktatúra közötti választás, hanem annak megértése, hogy a látszat-demokrácia, a demokrácia mímelése ugyancsak a terror, a diktatúra egy álcázott formája.

(A folytatáshoz kattint s További bejegyzések-re!)

Még egy Drótos-interjú

Egyet ugyanis már készítettem korábban a néhai Új Magyar Szó Színkép mellékletének, s a régi urszu 2 blogban is megtalálható. Az újabbat a nyáron követtem el, a Korunk felkérésére, amelynek idei 10. számában most meg is jelent. Közhasznú eszmeisége miatt szeretném, ha minél szélesebb  körben terjedne. Ezért ide is beillesztem.

*

Digitális önkéntesek a Széchényi Könyvtár MEK szolgáltatásában

A Korunk kérdéseire válaszol

Drótos László

Hagyományos elképzelésben egy könyvtár helyszíneként önkéntelenül is egymásba nyíló, méretes termeket látunk magunk előtt, könyvektől - régitől az újakig - zsúfolt, magasba nyúló polcokkal, amelyek között apró emberkék, porvédő munkaköpenyt viselő csöndes "manipulátorok" cirkálnak fel s alá, az olvasói igénynek megfelelően. Ez a vízió amennyire sematikus, annyira hamis is, hiszen jó pár évtized óta a könyvtárak sokszorosan túllépték eredeti korlátaikat, s bár elnevezésük központi magja a könyvet jelöli meg létük és elhivatottságuk fő értelmeként, tulajdonképpen roppant információs adatbázisok, amelyekben a klasszikus adathordozóktól - kéziratok, könyvek, fotók, grafikai illusztrációk, hang- és filmfelvételek, digitális dokumentumok és tartalmak - kapnak helyet. Ennek megfelelően könyvtár és olvasóközönség viszonyában is gyökeres változás állt be: az olvasótermekben, a szokott könyvtári élet mellett megjelent a digitális technika - a számítógépsorok, az e-olvasók, szkennerek, audió- és videóberendezések egész hálózata -, az internet révén pedig a könyvtár gyökeresen nyitottabb lett, s bizonyos értelemben akkor is a közönség szolgálatára áll, amikor valóságos kapui zárva vannak.

A hivatalosan 1802 óta létező budapesti Országos Széchényi Könyvtár - Magyarország első nyilvános nemzeti közgyűjteménye és közintézménye - a maga során ugyancsak átment ezen a természetes és nem egyszer ellentmondásokkal, nehézségekkel, radikális szemléleti váltással járó folyamaton. A változást pedig, mint az úttöréseket általában, lelkes önkéntesek vitték keresztül puszta szenvedélyből, s első eredményeik láttán maga az intézmény is felkarolta törekvéseiket. Így lett az e-könyvtár, e-könyvtáros fogalmakból Magyarországon is kézzelfogható valóság, s ebben Moldován István mellett oroszlánrész jutott Drótos Lászlónak, az OSZK munkatársának.

Drótos László (sz. 1959, Miskolc) iskoláit, akárcsak az egyetemet, szülővárosában végezte. Ezután geológusként dolgozott Budapesten a Földtani Intézetben, leginkább számítógépes munkakörben, ahonnan a Miskolci Egyetem Könyvtárába igazolt vissza 1990 körül, nagyrészt azért, mert ott már elérhető volt a világháló. Itt az adatbázisokban való keresés volt a fő feladata, de a tájékoztató munka mellett írni és tanítani is kezdett, valamint különféle internetes szolgáltatásokat fejleszteni. Köztük egy magyar e-könyvtárat, amit 1999 végén az OSZK felkarolt, és azóta távmunkásként ennek építését szolgálja. A MEK-ért legutóbb az eFestival 2008 életmű-díját kapta meg a társalapítóval, Moldován Istvánnal.

*

17 évvel ezelőtt a Magyar Elektronikus Könyvtár a jó értelemben vett önkéntesség és lelkesültség hullámán írta be a nevét az e-könyvkultúra magyarországi meggyökereztetésének történetébe. Miként tudnád leírni az kezdeményezés fejlődésgörbéjét – honnan indultatok és hová jutottatok most?

Amikor a kilencvenes évek elején megjelent az internet Magyarországon, még csak egy kiváltságos körben volt elérhető (felsőoktatási és tudományos intézmények), néhány szolgáltatást lehetett csak használni (levelezés, fájletöltés, adatbázisok lekérdezése), és a dokumentumtípusok száma is igen szűk volt a mai kínálathoz képest (szoftverek, technikai dokumentációk, tudományos információk, hírlevelek, rossz minőségű képecskék, sőt betűkből és számokból rajzolt grafikák...). Nem volt web és nem voltak keresőgépek sem, évekig grafikus felület sem létezett, mindent begépelt parancsokkal lehetett elérni vagy működtetni. Magyar nyelvű tartalom jórészt az volt, amit a Nyugaton élő magyarok létrehoztak, mert ők ott már korábban hozzáférhettek a világhálóhoz. (Meg kell azért jegyezni, hogy az internet megjelenése előtt is volt már online világ nálunk is, mert például a telefonvonalakon elérhető BBS rendszereken élénk szubkultúra virágzott ki a nyolcvanas években, az X.25-nek nevezett csomagkapcsolt hálózaton pedig a rendszerváltás környéki néhány évben az ún. akadémiai szféra, köztük a könyvtáros közösség is, már többféle szolgáltatást és adatbázist létrehozott.) De az igazi robbanás az 1990-es évtized közepén indult, amikor kezdett elterjedni a web technológia és megjelentek nálunk is az internet hozzáférést kínáló cégek. Akit érdekel ez a (h)őskorszak, annak a „Magyar tartalom” c. tanulmánykötet olvasgatását ajánlom a MEK-ből (mek.oszk.hu/01200/01279).

Két jellemzőt szeretnék kiemelni ebből az időszakból, ami a kérdésedben is szerepel. Az egyik az önkéntesség: minden és mindenki teljesen önzetlenül (ahogy most mondanánk „non-profit” módon) osztotta meg munkáját és tudását a többiekkel, mivel cserébe ő is szabadon hozzáfért mások munkájához és tudásához. Például begépelte a „János vitéz”-t (a szkennerek még nem igazán voltak elterjedve) és elküldte egy fórumra, hogy mindenki olvashassa. A másik a lelkesültség, amit a technológia által megnyitott új univerzum benépesíthetősége váltott ki az emberekből. Ezzel magyarázható, hogy egy fizikus a magyar képzőművészetet bemutató digitális képgalériát kezdett építgetni, egyes informatikusok angol–magyar szótárt barkácsoltak, egy geológus (vagyis én) meg elektronikus könyvtár fejlesztésébe vágta a... kalapácsát. A megosztási hajlam és a lelkesedés még most is jellemző a neten, sőt a webkettes közösségi színterek hallatlan népszerűségét részben ezek motiválják, de időközben megjelent a szabályozás és az üzleti (for-profit) érdek is, ami sokszor konfliktusokhoz vezet. Mindenesetre az a jelenség, hogy amint erre egy új technológia lehetőséget teremt, megindul rajta a kultúra minden formájának áramlása – még akkor is, ha azt a technológiát eredetileg egészen más célra szánták –, igazán biztató és jó érv azokkal szemben, akik féltik a hagyományos kultúrát a műszaki eszközöktől. Az interneten gyakran idézett szlogent: „Information wants to be free” némileg átfogalmazva ezt is mondhatjuk: „A kultúra terjedni akar.”

Úgyhogy, amikor néhány kollégámmal együtt észleltük a magyar kultúra terjedését az újonnan megnyílt csatornán és láttuk a külföldi digitális szöveggyűjtemények, mindenekelőtt az internettel szinte egyidős amerikai Project Gutenberg fejlődését, úgy döntöttük, hogy ezeket az alapvetően szöveges dokumentumokat könyvtárba kell szervezni – vagyis gyűjteni, katalogizálni és megmenteni a jövőnek. Ezért jött létre a Magyar Elektronikus Könyvtár, aminek első látható szolgáltatása 1995-ben jelent meg, az Információs Infrastruktúra Fejlesztési Program segítségének köszönhetően. Öt évvel később az Országos Széchényi Könyvtár karolta fel a kezdeményezésünket és létrejött ott egy önálló osztály. Emellett egy közhasznú egyesületet is szerveztünk az önkéntesek, ill. a digitális dokumentumok és könyvtárak iránt érdeklődők összefogására.

A „külső munkatársaktól” kapott digitalizált anyagok és egyéb segítségek, a partnerintézményekkel való tartalmi és technikai együttműködések a kezdetektől fogva mindmáig meghatározó tényezői a MEK gyarapodásának és fejlődésének. Azzal, hogy az OSZK befogadta a projektet, illetve hogy a MEK Egyesületen át az internet szolgáltatók is szponzorálják a tartalom bővítését, lehetőségünk nyílt digitalizálási munkák helyben való elvégzésére vagy ilyenek megrendelésére is. De a MEK alapvetően nem egy digitalizálási projekt, ahogy szinte minden más hazai és külföldi e-könyvtár, hanem leginkább digitális megőrzéssel foglalkozik. Vagyis aktívan gyűjtjük különféle forrásokból a már digitális formátumban levő dokumentumokat (pl. a már említett Project Gutenberg gyűjteményéből a magyar önkéntesek által szkennelt és kijavított szövegeket), illetve befogadjuk a szerzők, fordítók, kiadók, könyvtárosok és egyéb személyek vagy szervezetek által beküldött műveket. Ma már nemcsak könyvjellegű dolgokat őrzünk, hanem időszakosan megjelenő kiadványokat és képi dokumentumokat is az EPA és a DKA nevű gyűjteményünkben. Rajtuk kívül egyéb webes szolgáltatások (pl. virtuális kiállítások, sajtómúzeum, adatbázisok, webhelyek tükrözése, internetes tájékoztató szolgálat, könyvismertetők) is kapcsolódnak a MEK-hez. Tulajdonképpen a digitális kultúránk egy kis szeletének archiválását végezzük már 17 éve. (Az OSZK egyik közeljövőbeli nagy feladata lesz majd a magyar web ha nem is teljes egészének, de egy jelentős részének rendszeres begyűjtése és megőrzése egy magyar internet archívum keretében.)

A tartalom gyűjtése és feldolgozása mellett folyamatosan teszteljük a megjelenő új technikai lehetőségeket is és beépítjük a hasznosnak bizonyulókat a szolgáltatásainkba, úgyhogy egyfajta kísérleti műhelyként is felfogható a MEK, ahol a jövő könyvtárát kutatjuk.

A laikusok részére kérlek, mutasd be, milyen mozzanatokból és folyamatokból tevődik össze egy-egy e-könyv elkészülte a MEK gyakorlata szerint?

Mivel sokféle forrásból érkeznek a könyvek, sokféle formátumban és állapotban, ezért nincs egyetlen egységes munkamenet. A teendők még attól is függnek, hogy várhatóan kik és milyen célra akarják a dokumentumot használni, illetve hogy milyen kiadványról/műről van szó. Mert más formátum optimális egy tudományos kutatónak és más egy diáknak; mást igényel az, aki nem lát és ezért géppel olvastatja fel magának a szöveget, vagy aki egy mobil eszköz kisméretű képernyőjén böngészget; és más formátum alkalmas olyankor, amikor a könyvek külalakját is meg akarjuk őrizni, mint amikor csak a tartalmukat.

Amikor mi digitalizálunk valamit, akkor persze a szkenneléssel kezdődik a folyamat, de gyakori az is, hogy már beszkennelt könyvoldalakat kapunk valahonnan, ilyenkor csak az oldalképek egységesítése, egyenesre igazítása, körbevágása, az esetleges hiányok pótlása jelent plusz feladatot. A következő fázis a betűk felismertetése egy erre alkalmas szoftverrel, ami persze nem lesz tökéletes, maradnak hibásan felismert karakterek. Ha fontos, hogy a szöveg minél hibátlanabb és bármilyen eszközön olvasható/felolvastatható legyen (ilyen például a klasszikus szépirodalom), akkor a javítási és szerkesztési feladatot kiadjuk külső korrektoroknak – ez a legidőigényesebb és legköltségesebb munkafázis. Egyéb könyveknél (pl. szakirodalom, muzeális kiadványok) az oldalképet és az automatikusan felismertetett szöveget együtt mentjük el egy erre alkalmas formátumba (PDF, esetleg DjVu), így az olvasó az eredeti könyvlapokat látja, de emellett – a felismerési hibáktól eltekintve – keresni is tud a szövegben, sőt ki is másolhatja azt. Amikor oldalképek helyett már eleve számítógépes szöveget kapunk, akkor is elvégzünk rajta különféle ellenőrzési és hibajavítási műveleteket, majd ha technikailag lehetséges, legalább négyféle formátumot (HTML, Word, RTF, PDF) konvertálunk belőle. Újabban – szintén külső segítséggel – visszamenőleg néhány száz könyvből a most divatos e-olvasókon jól böngészhető EPUB és PRC formátum is készült.

A kész könyveket azután katalogizáljuk, ellátjuk metaadatokkal (pl. tárgyszavak, ismertető szöveg), egy kis címlapképpel, és hasonló dokumentumokat kapcsolunk hozzá, hogy ha egy érdeklődő rábukkan, akkor a linkeket követve könnyen találjon további hasznos olvasnivalókat akár a mi gyűjteményeinkben, akár máshol az interneten.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

Öt vasárnap

Úgy bukkantam az alábbi, rég elfeledett cikkem létezésére, hogy átböngésztem Matekovics János emlékblogját, amit nemrég nyitott fia, Matekovics János Zoltán könyvtáros a világhálón, s amelyen egyelőre az édesapjával kapcsolatos kisebb-nagyobb élményeinek rövid, szellemes megörökítése zajlik - prózában, versben, fotóban. A nemrégen elhunyt volt kolléga, egykori lakótárs és jóismerőssel tavaly áprilisban találkoztam utoljára, amikor is meghívott Sepsiszentgyörgyre, az általa kitalált és menedzselt Holló Ernő sajtóklubba, hogy beszélnék emlékeimről, az utóbbi időben megjelent köteteimről, csíkszeredai életemről. Kellemes pár órát töltöttünk együtt, előbb a klubban, majd otthonában, vonatindulásig. Tudtam, s ő is tisztában volt vele, hogy komoly beteg, de az életet le kell élni az utolsó pillanatig. Ezt a hitvallását követte... Olvasom a róla készült szócikket a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonból, s a végén az idézett róla szóló irodalomban fölfedezem Öt vasárnap című elfeledett jegyzetem címének és lelőhelyének említését a Korunkból. Amikor jobb híján, már főszerkesztőként kénytelen voltam publicitást szerezni a János kitalálta és fentartotta, már-már egyszemélyes Ifjúmunkás Matinék első sorozata emlékének. Örömmel kutattam fel s nyújtom most át a nyilvánosságnak e régi önreklámot. Őszintén írtam... (csg)


Felkértek több ízben, telefonon is sürgettek: írnék magunkról, Ifjúmunkás-matinéinkról valami meggondolkoztatót, komoly összefoglalót. Elég sokáig ingadoztam, szabadkoztam, nem akarva másokra tukmálni nekünk oly kedves emlékeinket, melyeket ha felidéznék, tettenérne a vád: na, ez is úgy fecseg, mint a vénemberek.

Kissé keserű szájízzel, de mégis ráálltam, ráállok. S míg azon morfondírozok magamban, miért kell azt  n e k ü n k megírni, miért nem akadt öt lelkes visszhangú vasárnapunk mérlegelésére higgadt pártatlan emberi szemmel ítélő  kritikus, hiszen a mi véleményünk nyilvánvaló, nem is lehet más: az Ifjúmunkás-matinékra szükség van (ezt bizonyítandó, továbbra is rendezünk találkozókat — jobban, módszeresebben) — tehát miközben ilyen gondolatokat forgatok magamban, egyre inkább barátkozom a helyzettel. Ezt a jegyzetet meg kell írni, mindegy, hogy kinek, de visszavonhatatlan, letagadhatatlan öt vasárnapunk, úgy érzem, értékelésre vár. 

Ha néhol szubjektív is leszek, emlékeinknek tulajdonítható. A matinéról nem lehet embereket mellőzve beszélni. Különböző városokban jelentkező hangosújságunk nemcsak a szerkesztőség belső energiáit szabadította fel, hanem azokét az emberekét is, akiket szervezés közben és előadás közben magunk mellé állítottunk minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, s akik kissé szomorú módon időnként túl is licitálták szerkesztőségünk lelkesedését. Furcsának tűnik, de mégsem az. Mind az öt esetben úgy csapódott mellénk az illető városka fiatal értelmiségi rétege, mint erős mágneshez a vasdarab. Lehetőséget láttak, kinyújtott jobbunkat elfogadva, kiélni magukból, felhozni bensőjükből mindazt, amit a provincia helyenkénti szűkkeblűsége, lószemüveges fórumai már-már sikeresen kioltottak. És mikor ezek az emberek színpadra léptek, vagy a kulisszák mögött láthatatlan, de sóvárgásukat kielégítő kulimunkát végeztek, a provincia csodálkozva nyitotta rájuk néző-szemét: hát ilyenek is élnek közöttünk? Bizisten, nem is tudtuk... 

Az ötlet... Itt bizony, minden fintorgást vállalva is, Matekovics János kollégámról kell szólnom, aki úgy hordozta végig remek elképzelését a szerkesztőségben, hogy mi többiek csak csodálkoztunk, hitetlenkedtünk. Őszintén bevallom, többen is arra gondoltunk: nem nekünk való játék, kicsi fiúk vagyunk mi ehhez. Ám roppant energiája, sziporkázó ötletgazdagsága végül is legyőzött, beadtuk a derekunkat, s egyszercsak azon vettük észre magunkat — öt perc múlva felhúzzák a függönyt a marosvásárhelyi színinövendékek stúdiószínpadán. 

Azóta már az ötödiken is túlvagyunk. Nem egészen másfél év alatt öt rendkívüli vasárnapot szerveztünk magunknak, s ezzel együtt Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Nagyvárad, Csíkszereda és Szatmár ifjúságának. Mért csináljuk? Mert nem tudjuk abbahagyni. De félre a tréfával: nem mondunk le a matinékról, mert olvasóink kérik, könyörgik tőlünk. S valahányszor felhangzik műsorunk közben a taps, már biztosan lehet tudni — nem X-nek vagy Y-nak szól, hanem az oldott, helyenként spontán, a közönséget szervesen magába olvasztó szórakozási formának, a remek vasárnap délelőttöknek, melyek ugyan mindig elhúzódnak, átlépik a vasárnapi ebéd idejét, de az igazságnak tartozom azzal, hogy sokszor bizony kifütyölték konferansziénkat, mikor bejelentette, hogy a műsornak vége. 

A műsorról... Témás keretet adtunk mindenik rendezvénynek. Szerelem, barátság, szenvedély, őszinteség, fiatalság, emberség. Nagy, bombasztikus szavak, igaz? Pedig csak a pakolást jelentik — a hálót, melybe az ízléskülönbségeknek megfelelő, konkrétan komoly (komor) vagy könnyed (oldottan vidám) „ajándékokat" elhelyeztük. Így következtek egymás után tartalmas, esszéknek beillő, nagy tekintélyű pedagógus- vagy írószemélyiségeink közvetlen hangú vezércikkei, majd vetített képes ankétriport, hogy azt is felváltsa a kurta életszeletekben felmutatott viselkedési-csokor, melyet végignézve a közönségnek kellett eldöntenie, melyik volt szerinte a helyes eljárás; majd fiatal írók és költők léptek pódiumra, az illető környék szülöttei és (ki tudja?) leendő büszkeségei, s egy-egy drámai jelenet, nagysikerű műveltségi verseny, kezdő könynyűzeneénekesek vetélkedője váltogatta egymást. 

Az általános, a bevált, és többször is felhasznált műsorpontokon túl néhány olyan kezdeményezés is fűződik matinéinkhoz, melyek jelentőségét talán ma még nemigen vették észre az arra illetékesek: a sepsiszentgyörgyi hobbykiállítás, a nagyváradi, de különösképpen a csíkszeredai képzőművészeti seregszemle (ez utóbbin magas színvonalon képviseltette magát az Ifjúmunkás fiatal, képzőművész munkatársi gárdája) és a szatmári fotókiállítás, melyen nem egy valóban tehetséges, eddig jobbára ismeretlen hazai fotográfus tűnt föl. 

A mellveregetés, azt hiszem, fölösleges, és nem is túlságosan ildomos. Csak egyet sajnálok, de azt mérhetetlenül: hogy ez a jelenségre letekintő, hasonlító-értékelő cikk ugyancsak „saját" műhelyben született. Nem is zárom egyébbel, csak felpanaszolom komoly, nagyhatósugarú lapjainknak és irodalmi fórumainknak, hogy bár az invitáció (ne értsenek rajta aranycirádás meghívókártyát, bár talán ez lehetett a félreértések gyökere) nem maradt el, Páskándi Géza első színpadi jelentkezése (a szatmári matinén mutatták be a helyi színház tagjai a Külső zajokat) sem vonzotta őket — pedig állítom, hogy a ritka szenzációk egyike volt. Véleményemmel nem vagyok egyedül, tanú rá az a sokszáz főnyi fiatal közönség, mely nyíltszíni, majd szűnni nem akaró vastapssal jutalmazta kísérletünket. Mai irodalmunk átütő sikere volt ez, dicséret érte a közönségnek. 

A titok? — adjunk a közönségnek valódi értékeket. 

Cseke Gábor

(Forrás: Korunk, 1968 / 9 / Jegyzetek rovat)