(Olvasónapló*)
Élő kamera
Hetek óta figyelek egy élő kamerát, amely viszont a természetet figyeli. A távoli Észtországban működtetik, egy szimpatikus nyírfaerdő kellős közepén. Jó minőségű objektívjén keresztül élesen látni minden apró részletet: a tisztás füve, az itatógödör, a deszka-jászol, a boglyába rakott takarmány.
Az igy nyert távoli kép nappal színesben, estétől hajnalig fekete-fehérben láttatja a világot. És sokszor, nagyon sokszor belesüvít a mikrofonba a szél.
Szabad útja van minden irányban.
Jó ideje, esténként vaddisznókonda is tiszteletét teszi a gondosan ellátott, takaros vadetetőnél. Mostanában előszeretettel csemegéztek a földre lerakott sárgarépából. Érdekes, egy más napon fülelő, ideges őzeket lehetett látni, amint ugyanabból a murokból táplálkoztak. Arra gondoltam akkor: az erdőnek talán megvan a maga íratlan (vagy írott? ki tudhatja?) menetrendje, munkabeosztása arra nézve, hogy mikor, mely lakója járulhat a közös konyhaként működő vályúhoz. Olyanképpen, hogy lehetőleg ne zavarják egymást, hogy élhető élet legyen a sokszínűségből, ne pedig háborúság.
S láss csudát, ezek a vadállatok a kamera előtt, saját körükben, úgy viselkednek, mint bárki, aki nyugalomban, békességben múlatja az idejét: ki vakogva, ki röfögve, más fújtatva, meg vinnyogva (attól függően, milyen az erdei tájszólása).
Ahogy mondani szokás: minden csendes.
 |
| Vaddisznók a kamerában |
Az élményből született meg Vadmalac. Aki, amint a könyvből kiderül, lehetnék akár jómagam is. Föltéve, ha olyan kérdéseket fogalmazok meg a magam vagy a környezetem számára, amelyek saját válaszra várnak. Nem a másokéra, hanem az enyémre. A miénkre.
A kamerák csak az élményt hozzák.
A vadmalac körülnéz a tisztáson és kérdez. Valahogy úgy, ahogy Petőfi teszi, anyjának kedves tyúkjával: “Ej, mi a kő, tyúkanyó kend?”
A valóság játékai
Ahogy a szél időnként a füvet borzolgatja, úgy fel-felötlik bennünk a gondolat: ha nem meséről van szó, akkor mit keres egy vadmalac egy kortárs történet kellős közepén, ráadásul egy könyv központi szereplőjeként? Hogyan értsük meg őt? Miként közeledjünk hozzá? Milyen közös tapasztalati értékeink vannak vele, hogy a legminimálisabb empátiát érezhessük iránta? Mit jelent a számunkra egyáltalán az ő lelki gyötrődése? Van-e egyáltalán lelke?
És különben is?
Az ilyesfajta tépelődés mindannyiszor rátelepszik az emberre, valahányszor egy szokatlan alaphelyzetbe kell beleélnie magát. Az nem igaz, hogy könnyűszerrel nem tudná megtenni; az ember köztudottan mindenre képes (sőt, még többre is – hallom hátam mögött a kaján beszólást…).
Több mint valószínű, hogy a szándékkal van a baj. Nem hajlandó bárki kedvéért hullámhosszakat, konvenciókat váltani. Mert hogy minek? – teszi fel a kérdést. A rutin hozzásegíti ahhoz, hogy mindig csak a lényegre összpontosítson.
De mi a lényeg? Ez megint olyan valóság-borzoló kérdés, ami mellett nem könnyű elsiklani. Lehet, de ha már Vadmalac birodalmába tévedtünk, nem érdemes.
Ha ezt a világot nézzük, akkor kiderül, hogy az irodalmi hősök identitása annyiban érdekes, amennyiben magukra tudják vonni a figyelmet. És amennyiben hűek maradnak önmagukhoz. (Ebbe természetesen a gyökeres változás lehetőségeit is beleérthetjük.) Az író – ha más-más stílusban és eszközökkel is – tulajdonképpen játszik velünk. Azt játssza, hogy az ő világa az igazi, hogy nem ő lépett be a mi valóságunkba, hanem mi léptünk az övébe, nekünk kell elfogadnunk a játékszabályokat. Mi vagyunk a vendégek – ha már egyszer kézbe vettük a művét -, nekünk kell tudni viselkedni, figyelni, élni a vendégjoggal, ugyanakkor maximális empátiát gyakorolni.
Az átélt valóság amúgy is nap mint nap hozzászoktat bennünket a gyors fordulatokhoz, változásokhoz. Sok a szüszpansz. A kellemes és kellemetlen meglepetés. A stressz. Az akció. A reakció. És az agresszió. Ezt ma már egy vadmalac is tudja… érzi… gyakorolja…
Hétköznapok Svejkje
Az RMSZ hasábjairól összegyűjtött “zsebversek” közül nemrég feltűnt egy néhai Veress Gerzson által irt gyöngyszem, amelynek Svejk lovasszobra a címe.
lovat álmodni svejk alá
és látni őt nyeregben
ez az uram urambocsá
ami létezhetetlen
Akkor döbbent belém, hogy Gergely vadmalaca tulajdonképpen egyfajta Svejk, aki annyira blőd, hogy azt egyenesen illik komolyan venni. Igaza van a költőnek: Svejket nehéz lenne lóra ültetni, már csak a testi dimenziói miatt is, meg aztán az olyan kvaterkázó, sörözgető, mindent félvállról vevő, a háborús fenséget úton-útfélen kifigurázó embertípus nem jut el soha a lovasságig.
Svejket már-már el sem tudom képzelni a civil életben, a mindennapokban. Az ő hétköznapi szerepét viszont kitűnően ellátják az olyan hősök, mint amilyeneket az isteni Fernandel játszik remek francia vígjátékaiban, vagy akár a bűnüldözés rutinját kifigurázó félszemű Colombo hadnagy. A maga módján Vadmalac is a hökkenet képviselője, a normalitás és a formális logika esküdt ellensége. Lehet, amennyiben csak egyszerű Malac lenne, maga is belesimulna a tájba, elfogadná a világ rendjét, a mások által összeállított élet-recepteket és viselkedési mintákat. De ő vadságával és malac mivoltával kilóg a sorból: van annyira okos, hogy már tud kérdezni és kételkedni, de lelki beállítottsága megóvta attól, hogy unos untalan válaszokat fogalmazzon meg. Hogy bölcsködjön. Amikor úgy tűnik, hogy bölcsködésen fogjuk, akkor is inkább csak “teszi az eszét”, hogy ne lógjon ki a sorból, hogy valamiképpen komolyan vegyék, de azért a másságára is felhívja a figyelmet.
Igazából személy szerint nem szeretem Vadmalacot, de tisztelem a másságát és a különutasságát. Valahányszor megnyilvánul, mindig arra kell gondolnom, hogy a kesztyű akkor is kesztyű marad, ha kifordítják.
Így van ez a gondolatokkal és az élethelyzetekkel is. A fordított, az eltorzított világoknak is megvan a maguk rendje. Vadmalac egyikhez sem tartozik. Futkározik a valóságok között, röfög és… spekulál.
Ha jobban átgondoljuk az életünket, ezt néha magunk is megtesszük. És ettől leszünk – vadmalacok…
*Gergely Tamás: Vadmalac és a kitartott magas C. Üveghegy kiadó, 2015.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése