 |
| Fotó Pusztai Péter |
A múzsák, a költővel együtt, lejáratták magukat.
Kikoptak. Kiégtek.
A múzsák, ráadásul:
csúnyácskák, vénecskék.
Ki jobban, ki kevésbé.
A kikopott költő most kiköpött.
Csupa csömör..
A múzsák ezen sem csodálkoznak. Őket már nem lepi meg semmi.
Vonuljon hát el mindenki, a maga vackába.
“Ki-ki nyugalomban…”
A múzsák megfogadják: ha odébb állhatnak, hátra se néznek.
Félnek: még Lótné se lesz belőlük.
Múzsasirató
Gyanútlan báránykák voltak egykor a kiszolgált múzsák.
Ó jaj, elhiszed?
Frizurájukat mindig csinosan elrendezve hordták.
Ó jaj, elhiszed?
A mosoly le nem hervadt ajkukról, öröm volt rájuk nézni.
Ó jaj, elhiszed?
Immár senki sem fog hűlt helyükre lépni.
Ó jaj, elhiszed?
A múzsák csomagolnak
Mily nagy a nyüzsgés, zsivaj, lárma!
Nem férnek egymástól az asszonyos fenekek, kérdések röpködnek,
horkantások kelnek, sóhajok úsznak a levegőben.
A kézitáskák pókhálósak. A bőröndök kopottak.
A motyók mind tekintélyesebbek.
A múzsák, úgy tűnik, megszedték magukat.
Most mindent, de mindent elpakolnak.
Magukkal visznek, a sorsukkal együtt.
A múzsák csomagolnak.
A múzsák hallgatása
Mondják: fegyverek közt hallgatnak a múzsák.
De most csomagolni is ily némán csomagolnak.
Szaggatott mozgással, nevetségesen.
Mintha Chaplint látnánk sokszorositva
csetleni-botlani első filmjein.
De a nevetés most elmarad.
A néma múzsák magukban átkozódnak, Pörölnek.
Mondják a magukét. Ha mondják.
Átkozva a múzsa-sorsot.
Hogy ők csak néma holdjai egy öntelt csillagnak,
aminek a költő szereti
hinni magát.
A múzsák búcsúcsókja
A múzsák búcsúcsókja enyhén nyálas. És sietős.
Kis könnyű fricska a költő homlokán.
Vastag, avas rúzsfolt marad utána.
Áporodott szag terjeng.
Mint mikor egy hotelben kihúzunk egy éjjeliszekrény fiókot.
Ezek a csókok már senkit nem termékenyitenek meg.
A költő meg se rezzen tőlük,
mig a múzsák sorban állnak előtte
mint részvételők a ravatalnál,
ahol most senki se sir,
mindenki a következő pillanatban él –
a költő szeretne lehetőleg mindent felejteni
a múzsák telefonon megrendelik a taxikat
A múzsák taxira várnak
ülnek a ház előtt
a keritésszegélyen
a délutáni napban
a búccsúzkodó fényben
a motyók feltornyozva
lábuk előtt hevenyén
kerekes bőrönd billeg
a járda kövezetén
futnak a percek, a taxik
nem látszanak a kanyartól,
levél hull egy platánról,
kíséri kósza galambtoll
A taxik a múzsákra várnak
A taxik lám, felsorakoztak.
Kattognak a kilométerórák.
A múzsák egymástól búcsúzkodnak,
s magukban egymást okolják,
hogy vége a dalnak, vége!
Hová tűnt a sok szép szó?
Kár volt a gőzért, Vagy tán megérte?
Lesz még ki hozzánk méltó?
Egy sofőr ásít, egy nevet.
Egy újságjába mélyed.
A költő az ablakból mereng:
mit álmodik majd éjjel?
A múzsák olykor visszajárnak
(A költő pedig ezt álmodta:)
“valaki homlokon csókolt az éjszaka
ajka hűvös volt remegett
álmodtam volna? eltévedt pók volt?
szállongó vágyad lehetett?
pecsétje most is ég parázslik
letörölném de lüktet sajog
a csend gyomrából visszahallom
csak én vagyok csak én vagyok
ki az az én ki ily csókkal illet
kiválaszt bénít megjegyez
azt mondják így csókol az élet
talán a búcsúcsókja ez?
akkor már inkább százszor ezerszer
te légy ki éjszakáimon
lázban vacogó bűntudattal
egy pillanatra átoson
letenni titkon majd visszalopni
csöndben vergődő lelkedet
még megcsókolsz fülembe súgni
csak én vagyok de nem lehet”
Múzsák fotóalbumát lapozva
konyakozik a költő, s míg zsongó
vére a fejébe tolul,
eszébe jut a zsivajos élet,
s hogy maholnap bealkonyul.
Lámpafénynél nosztalgiázva
fotóalbumot nézeget,
s benne egy-egy múzsa-arcról
mindig másikra lépeget.
Kollekcióját néha bánta,
de most kimondottan örül,
hogy annyi kecs, kifinomultság
s feminin báj vette körül,
míg sima volt körül a pálya,
s jutott idő mindenre, bár
sose vitt túlzásba semmit
mindig tudta, hol a határ.
Kis szőke szeplős, fitos orra
mutat egy képről ég felé,
majd egy konty alól cinkos kacsintás
emlékképe sajdul belé,
s ahány arcot végigcirógat
emlékező tekintete,
mindeniken ugyanazt látja
– ez tán a kényszerképzete?
bárhogy is, ő a nagy fotográf,
ki mindent szépen besorol,
bármekkora is az az album,
mely fölött mélán silbakol.
Ahány arckép, annyi szorongás:
mi volt, mi van, s mi lesz – talán
összedől minden, mint egy várrom
egy sarjerdőcske oldalán.
Kergetőzés
(Fényképlapozgató, magányos estéjén a költő alaposan berúgott, és elképzelt egy rá jellemző poétikus ámokfutást:)
“kergetek egy káposztalepkét
nyúlok utána ámde ellibeg
ravaszul kicselezget engem
kedvemet keseríti meg
a kert mélyén loholva bokron át
űzöm a zsákmányt mintha ő
lenne a világ legszebb álma
makacsul vágyott tiszta nő
a harci kedvem olthatatlan
van még szabad tér s tán remény
míg csalogat e fránya jószág
csapongó szárnyú tünemény”
Telefonhívás
Cseng a telefon.
A költő ki nem állhatta a telefoncsengés ricsaját.
Mikor még itt voltak, a múzsák elintézték a kagyló gyors felemelését. Gyakorlottan belehallóztak a készülékbe, s legtöbbször leszerelték a telefonálót.
Most ezt neki kell megtennie.
“Halló! Halló!”
Sírós női hang a távolból. Amit ő sose szeretett. Ki nem állhatta a síró-rívó nőket!
Ugyanakkor mélységesen megsajnálta őket.
(Vagy inkább: saját magát? Ez még tisztázandó!)
Most is feszeng.
Kínos helyzet!
Elszánta magát a teljes magányra, megszakított minden korábbi érzelmi köteléket, és akkor most…
“De hiszen miért mérgelődöm? Látni akar… Még egyszer, utoljára… Mielőtt elutazna…”
Mit tegyen? Hm, hm…
A költőnek eszébe tolul a múlt.
A déjá vu (vagy déja lu? Ez is tisztázandó).
Tény, hogy van már egy pályaudvari verse, ifjúkorából. Minek még egyet írnia? De hol is lehet ama régi?
Némi kapkodó kutatás után valahogy előkotorja…
Olvassa:
Indulás előtt
vonat az állomáson
lám lám betolat
szabadul mindjárt a lépcső
s te felrakod a cókmókodat
szoknyád meglendül
feszülő lábad fölött
utadat jól bemérték
víg vasúti mérnökök
óránkra nézünk
öt perc és elrobog a vagon
hiába szólnék
hát ülünk hallgatagon
(Jelzem, a beszeszelt költő nem dőlt be a telefonhívásnak, viszont ágynak dőlt…)
A költő keserű éjszakája
hajnalban egy kutya sírt-rítt.
a hóban állt és remegett.
por-itta függöny mögül lestem.
a könnyű hó is eleredt.
a kuvasz mit sem tudott rólam.
üvöltött. mintha magának.
panasza mégis felvert.
mi baja lehet egy kutyának?
s az én jajom ki hallaná?
inkább egy szárazat nyelek.
jönnek még keserű esték.
és még keserűbb reggelek.
Kijózanodás után
(A költő végül feltápászkodott, mert hát nem volt ő egy Oblomov, bár közel állt hozzá, hogy az legyen:)
“Tudom, hogy múzsák nincsenek. Nem is voltak.
Minden csak ábránd, álom, kiméra.
A valóság mindig más.
Nem tüllfátyol.
Kimondott tűzoltólétra.
És ami volt, az szárazkolbász. Felszeletelni sem lehet.
Ha meglátnák, azzal püfölnék dobjaikat a négerek.
De csak én látom. A kés kezemben.
Szelni nekem kell.
Hát szelek!”
És szaggatta, vágta, nyiszitelte –
segítsétek, jó hátszelek!
2017.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése