Kőből, fából, emlékből...

Sorok Ferencz Imre történelmi emlékkönyvébe

1. A költői létezésnek és életérzésnek furcsa szakaszai vannak; ezért nem is érdemes mindenáron megirigyelni a versíró embert. Mert igaz, hogy ő valami olyat tud, ami nekünk – úgy érezzük – nem adatott meg, viszont miénk a vers valódi megélésének az élménye, amely már nem gyötrődés, szenvedés és merő kételkedés, hanem maga a műélvezet.

Pedig a költő maga is hozzánk hasonló ember, fiziológiai működése nagyjából ugyanazokon az elveken alapul, mint a miénk, a gondolatai szintén agytekervényeiben születnek meg, őhozzá is bekopogtatnak a víz- vagy a gázdíjért, és neki is bankautomata számolja ki a pénzt.

Csakhogy a költőnél mindez melléktevékenység. Fontos, de muszáj-cselekvés. Mindebből nem lesz vers – vagy mégis?

2. A költő életében van időszak, amikor azt érzi, hogy neki feszt muszáj mindenből verset írnia, mert különben megáll körülötte az élet. Ez eltart egy ideig, kinél korábban, kinél későbben üt az óra, amelyben rájön, hogy teljesen fölöslegesen írta halomra verseit, lökte azokat oda szinte bagóért az emberiség elé, mert a kutya se törődik vele; talán már ő maga sem – legalábbis, ahogyan illene.

Amennyiben szerencséje van a költőnek, beérkezhet aztán egy olyan szakaszba is, melyben ámulva tapasztalja, hogy verset írnia ugyan nem érdemes, de – kell! A többit pedig elvégzi az idő...

3. Ferencz Imre szerencsésen megérte ezt a kort. Úgy is lehet mondani: kiállta a hétpróbát (ami esetünkben ugyan nem több háromnál, de felér a héttel).

Táncoló kövek című legutóbbi verseskötete (Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2015), bár a víztükör felszínére tovahajigált színes kavicsok szövéséből nőtt ki, jóval több csokorba gyűjtött versek egyszerű halmazánál; személy szerint egy jól körülhatárolt és átgondolt történelmi emlékkönyvre emlékeztet. Persze, ettől a vers még vers marad, a szerző pedig költő, viszont amit nekünk elmond, azt nem képes egyszerűen átereszteni magán az olvasó: felépül benne ugyanis olvasás közben egy lírai eszközökkel reprodukált, összetett eleven világ, amely tartalmazza a legfontosabb történelmi igazságokat a létezésről, a haladásról, a hagyományról, az emberségről, a (székely) faluról, a szegénységről, a szülőkről, az örökségről és a ragaszkodó hűségről.

Olyan emlékeiből farag meg előttünk „táncoló köveket” a költő, melyek életének meghatározó pillanataihoz kapcsolódnak, de valami furcsa áttétel és szuggesztió folytán e pillanatok képesek ráépülni az olvasó saját emlékeire.

Ferencz Imre akaratlanul is arról győz meg, hogy az ő szövése egyúttal az enyém is, hiszen azzal, hogy bepillanthatok, verseit olvasva, az ő történelmi rekonstrukciójába, magam is részesévé válok a megidézett múltnak, amelynek tanulságai bennem épp úgy maradandó nyomot hagynak.

4. Verseskönyvet olvasva, ritkán találkozni ennyire szervesen összefonódó, ennyire egymásból kinövő, máskor szorosan egymásba kapaszkodó gyökérzetű-lombozatú vers-egyedekkel, amelyek egyfelől a saját lábukon is tökéletesen megállnak, másfelől teljes pompájukban összefonódva, együttes létezésükben érzékelhetők igazán. Ez az egy talajból sarjadottság, a közös sors teremtette együvé tartozás az egy tömbből faragott, vagy a nagyon jól illesztett részdarabokból álló méretes szoborkompozíciókat idézi, amelyek időben és térben egyaránt terjeszkednek és folyamatukban ábrázolják a teremtő szándékot.

5. Az egyik leghétköznapibb példa a kötetből: A város megidézése. Önmagában alig mond többet a költő Kézdivásárhelyhez köthető első élményeinek rögzítésénél. Csakhogy visszapillantva, a szerző rendszerint nem csak a múlt kútjába hajol be jó mélyen, mivel kutató tekintetét elvezeti a jelenig, sőt a jövő ködén is megpróbál áthatolni, ezáltal kölcsönözve történelmi távlatot mindannak, ami életében élményként rázúdult, illetve ami abból még kikövetkeztethető.

Ne feledjük viszont, hogy fenti versnek törvényszerűen – s nem csupán formálisan –létezik egy előzménye is, az Impér, a régi út című poéma, mely ugyanazzal az alkotói módszerrel készült: a gyermekkorig visszajátszott múlt (Hol volt, hol nem volt, / volt egyszer egy bolt / ott vásároltuk / a gyufát a sót / a lámpabelet / a petróleumot) archaikus-mesehangulatú képe és élményvilága szinte észrevétlenül tűnik át a jelenbe, amely annyira eltörölte a nagyon erős, meghatározó tegnapi benyomásokat, hogy aki mindazt átélte, úgy érezheti, hogy teljesen kihúzták alóla a szőnyeget. A régi út, akár az új is, elvezet bennünket a megidézett Városig, de milyen áldozatokkal! És milyen áron! Hiszen semmit sem lehet visszahozni, ami elúszott az idő sodrán, s a levont tanulság az egyedüli, ami lelki gazdagodást hozhat:

hol voltam hol nem voltam én

s ma már aszfalt felett

se por se sár

nincsen már nyomom

és Isten sem vesz már mintát

semmiről

talán már fent

az az égi suszteráj

is rég csődöt mondott

és bezárt -

6. A szülőfalu, a szülőhely, az emberré válás meghatározó közegeinek személyei, a szomszédok, a rokonok, az egykori jóbarátok, testvérek, koldusok, falubolond, a kászoni udvarnépe, szülők, a gyermek-, ifjú- és öregkor jelentéses történeteiből, emlékeiből válik táncoló kő a jól strukturált kötetben, amiket hiába hajít el magától a költő, mert röptükön túl, természetüknél fogva, ezúttal bumerángként térnek vissza.

A gyerekkori szövés abban különbözik a költői megidézés gesztusától, hogy a hajdani, valóságos kövek vízen való kecses szökdécselése látványos mozdulat-ívét őrzi, az emlék pedig már a visszatérés esélyeit is elénk vetíti.

Sajátos eljárás Ferencz Imrénél: tetteinek summáját mérlegelve, egyúttal egy korszak, egy embercsoport, egy összetartozó közösség felelősségével is számot vet: a Szervezők, a Szerszámfák, s nem utolsósorban a Könyvek, majd az erőteljesen lírai Adalék beszédes példái ennek a felelősségvállalásnak.

7. A kötet verseitől mélységesen idegen mindenfajta múlton csüngő nosztalgia. Ferencz Imre csöppet sem nosztalgikus költő: tudja, hogy az elcsorgott vizet fölösleges siratni, viszont nem lehetetlen megidézni, tudatosítani lehet, hogy az az ember részéről az egyedüli értelmes dolog, ha múltját vállalva – korrigálja a jövőt. Az ő eszköze ehhez nem a visszasírás, hanem a megrendítés. (Amit a régi jó görögök egymás között katarzisnak neveztek...) Ez az eszköz működteti szinte kivétel nélkül az egész verseskönyvet, amelynek tematikai egysége még csak növeli a költői hatást. Ezért tud hiteles lenni akkor is, amikor a kidőlt-bedőlt kerítésekről, a pusztuló paraszti társadalomról versel, vagy amikor a Lóhalála, illetve a Bici című, nagy ívű gyászverseit megírja. Olyan darabjai ezek a könyvnek, melyekből a kétségbeesést teljesen kioldja a Ferencz-féle líra józan valóságközelisége.

8. A kötet, amit akár verses regényként is olvashatunk, véleményem szerint A látogató éjszakája című poémában teljesedik ki, feljutván arra a csúcsra, ahonnan végignézhetünk az előzményekben bemutatott részek láncolatán. A hatásosabb meggyőzéshez az egész verset idézni kellene, de mi végre, ha majd amúgy is kézbe vesszük a verseskönyvet? (Hiszen mindazzal, amit mostanig elmondtunk, egyre csak erre buzdítottunk.) A nyílt költői számadás attól lesz igazán hatásos, hogy a szerző nem csupán alkotóként vall az őt elindító vidék pusztulásáról és az ebben (el)játszott felelősségéről, de leszármazottként is szembenéz a rá maradt hagyománnyal, az örökséggel, megfogalmazva történelmi emlékkönyvének kvintesszenciáját:

nem tudtam elaludni

nem jött álom a szememre

2013. július 23-ra virradólag

se tévé se rádió se újság

nem tudtam hogy mi történik a nagyvilágban

csak azt tudtam hogy minden

megismételhetetlen

és visszahozhatatlan

csak azt tudtam hogy elkerülhetetlen

az emléktelenítés s majd a fűnyirógép után

a füvet a kukába dobják és hogy nincs kizárva

hogy az utolsó éjszakám volt ez a szülői házban

amely majd kedvező áron eladó lesz és mindenek

mellett alkudható is mert nagyon-nagyon

belejöttünk már a megalkuvásba –

Úgy tűnik, nincsen megoldást, s Ferencz Imre nem keres se derűs véget, se felmentést. Amiért kiáll teljes erőből és tisztánlátásával e kőből, fából, emlékből építkező súlyos kötetben: az a szembenézés. A felvállalás. Akkor is, ha az élet táncoló kövei már messzire szálltak...

U. i. A 2012-ben magánkiadásban megjelent Pakli című kötetéről írva az Új Magyar Szó internetes lapján, pár évvel ezelőtt megállapítottam, hogy Ferencz Imre olyan jellegzetes verseszményt követ, amely „elsősorban a gondolati tisztaságot, az erkölcsi-érzelmi megtisztulást helyezi előtérbe és avatja következetesen rendezőelvvé, /s ami/ nem kötelezően vág egybe a verbalizmussal és az agitatív törekvésekkel, föltéve ha mindabban, amit követ, hiteles és őszinte.” Legutolsó kötete, a Táncoló kövek már tagadhatatlanul e törekvés kiteljesedésének a jegyében született. Rendszerváltás utáni költészetünk egyik csúcsteljesítményét köszönthetjük benne.

Forrás: Hargita Népe, 2016. február 11.