Egy "nagyhatalom" kritikai felépítése

Szabó András muzeológus szerint Csíkszeredának különleges spirituális vonzereje lehet

2006-ban, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó 350. kiadványaként, kitűnő grafikai köntösben jelent meg Szabó András A bőfény forrása c. gazdagon illusztrált Nagy Imre-monográfiája. Közvetlenül a referencia értékű munka megjelenése előtt a szerző interjút adott mellékletünknek a könyv koncepciójáról, fontosságáról. Most, hogy újabb nagyszabású szintézisen dolgozik, ismét elbeszélgettünk vele.

Cseke Gábor

Jó ideje rendszeresen látni lehet önt a csíkszeredai könyvtárban, lapgyűjteményeket bújva, jegyzeteket készítve, dokumentumokat tanulmányozva. Milyen új meglepetéssel kíván előrukkolni a későbbiekben?

– Meglepetéssel nem kívánok előrukkolni, viszont csíkszeredai vonatkozásban újszerű, nem mindennapi gyűjteményen dolgozom, amelyben megkísérlem egybeterelni a város és környéke képzőművészeti életének részletes sajtóvisszhangját, 1924-től napjainkig, pontosabban 2010-ig. Az elképzelésen közel két esztendeje dolgozom, amihez az ötletet Banner Zoltán neves műkritikus adta, amikor a Pallas-Akadémia kiadónak Márton Árpád festőről szóló, az Élet-jel sorozatban megjelent monográfiáját Csíkszeredában méltatta. Tett ugyanis egy olyan megjegyzést, hogy "Csíkszereda képzőművészeti nagyhatalom". Ami nyilván, udvarias "nagyotmondás" a valósághoz képest, de nem is áll túl távol tőle. Ennek a valóságtartalmát próbálom most földeríteni. Érdekes módon ugyanis, e kicsiny és valódi középosztálybeli hagyományokkal soha nem rendelkező városban annyi képzőművész gyűlt össze, illetve került haza az évtizedek folyamán, hogy erre illik valamiképpen fölfigyelni. Meg kell találni a magyarázatát, illetve azt, miként csapódik le mindez a sajtóban megjelent műkritikában.

Beszéljünk akkor a kezdetekről...

– Az első három, a csíkiak által is intézményesen támogatott képzőművész Nagy István, Márton Ferenc és Szopos Sándor voltak, tanulmányaikhoz a Csíki Magánjavak anyagi hozzájárulását élvezték. Művésszé válásuk után, bár néhány képpel kiegyenlítették tartozásaikat a közösség felé, egyikük sem tartotta érdemesnek megtelepedni otthon, s a sajtó szól ugyan kiállításaikról, de visszhangról, fogadtatásról, műpártolásról nem találni nyomot. Budapest vonzereje a huszadik század elején felszippantotta őket, s hasonló életpályát írt le, jócskán eltávolodva a szülőhelytől, Szász Endre is, akiből külföldön lett igazi világnagyság. Egész életében mintha kerülte volna Csíkszeredát, soha vissza nem tért, kiállítást nem rendezett, s amikor a kilencvenes években felkerestük s meghívtuk, állítson ki odahaza, határozottan kijelentette: nem! Eltávolodott szülőhelyétől Drócsay Imre is, aki Bukarestbe szakadt, ott alkotott, de azért tartotta az otthonnal a kapcsolatot, rendszeresen hazalátogatott, érdeklődött az itthoni történések felől. Az első meghatározó jelentőségű művész, aki 1924-ben ténylegesen hazatér, s bár Zsögöd akkor nem tartozik Csíkszeredához, csak 39-től véglegesen része a városnak, az Nagy Imre. 1929-ben volt egy házikiállítása, 1930-ban pedig a somlyói volt vármegye házban, a múzeumalapító kiállításon a 14 teremből egy termet kizárólag az ő munkáinak szenteltek. Életében öt alkalommal volt Csíkszeredában kiállítása, művészi hatása pedig jócskán átnyúlik a huszadik század második felére is.

Tulajdonképpen mit tartalmaz majd a készülő munka: összegyűjtött, szöveghű sajtócikkeket, kronológiát, kommentárokat, elemzéseket, adatokat?

– Az egész képzőművészeti élet, összességében tekintve, egyetlen nagy mozaik. amely művészcsoportok és művészek egyéni munkásságából tevődik össze, s amire aztán az írott sajtóban megjelent anyagok különbözőképpen reflektálnak. Csakis az írott sajtóval foglalkozom, ezt tekintem át a 20. század kezdetétől. Kivonatolom vagy teljes egészében idézem a cikkeket, majd értékelem, és az általam írt vonatkozó szövegekkel fűzöm őket rendszerbe. Ez a hatalmas anyag együttesen emeli ki a csíkszeredai képzőművészeti élet presztízsét, s nyújt biztos támpontot a szakma számára is. Ahhoz azonban, hogy a képzőművészeti kritika megszülessen, állandó kiállításokra volt szükség.

Mikor és milyen formában következett be e téren gyökeres fordulat Csíkszeredában?

– A művészeti élet kereteit és szervezett vonatkozásait tulajdonképpen Kovács Dénes festőművész, rajztanár, majd múzeumigazgató teremtette meg, aki 1944-ben került vissza Csíkszeredába, s a gimnáziumban tanítván, fölfedezte és apránként múzeummá szervezte az 1930-as nevezetes somlyói kiállítás tárgyainak egy részét. Miután hivatalosította a múzeumot, annak egyik épületében állandó művészeti kiállítótermet létesített 1957-ben. Az első kiállítás a Nagy István rokonai magángyűjteményeiből kölcsönzött Nagy István-tárlat volt, s ezzel beindult a rendszeres – heti, kétheti – képzőművészeti események egész sora, amely máig mindegyre csak bővült. Odáig menően, hogy egy ilyen kezdet és érvényesülési lehetőség az ötvenes évek végén-hatvanas évek elején egész sor igen tehetséges, fiatal képzőművész – Gaál András, Márton Árpád, Pálffy Árpád, Mérei András – megtelepedésére volt döntő kihatással. Minden, ami ma van, ennek nyomán és ennek eredőjeként történt.

A képzőművészet iránti érzékenység kialakítását és fejlesztését milyen további események, tényezők befolyásolták – egy olyan városban, ahol gyakorlatilag ismeretlen volt a műpártolás?

– Rendkívüli szerepe volt e téren a csíkszeredai rajzoktatásnak, amely Kovács Dénestől kezdve szinte mindvégig képzett kezekben maradt, szakmailag rátermett művészek hitelesítették. Ez egyrészt növelte a művészeti utánpótlás felfedezésének és kiművelésének esélyeit, másrészt hozzájárult a potenciális közönségneveléshez, ahhoz, hogy a művészeti kritika értő olvasókra is találjon. Ez vagy valami más magyarázza, de Csíkszereda szabályosan, látványosan felébredt, képzőművészeti életének majd minden műfajban lettek tehetséges fiatal alkotói. A folyamat mind a mai napig tart: közel száz "leigazolt" képzőművész él városunkban. Megkockáztatom, kérdőjeles feltevés formájában, hogy Csíkszeredának és környékének valami rendkívüli spirituális vonzereje is lehet, amit a felfokozott hitélet – és itt nem csak a csíksomlyói búcsú kisugárzására gondolok – is táplál. Sajnálatos, hogy az ekként megtapasztalt pezsgés nem érvényesül maradéktalanul a sajtóban megjelent anyagokban. Megjelennek ugyan a kiállításokról szóló beszámolók, de a tárgyban képzett újságíróra a múltban nem nagyon bukkantam. A beszámolók szerzőiben idővel kialakult ugyan az a készség, miként is nézzenek egy-egy tárlatot, de a kellő szempontok hiányában a tényleges műértékelés nem történt meg. Arról meg végleg nem szólnak a tudósítások, hogy a közönség miként fogadta a művészeti eseményt. Egyetlen olyan cikket találtam, aminek tárgya egy hetvenes évekbeli Márton Árpád kiállítás Kézdivásárhelyen. A szerző, a nemrég elhunyt Sylvester Lajos írta meg, hogy a reá háruló megnyitó beszédben szerette volna a csíkszeredai művészt bemutatni a kézdi közönségnek, de amikor szétnézett a teremben, látta, hogy szándéka teljesen fölösleges, mert a tárlatot elözönlötték a művész Csíkból érkezett ismerősei, rajongói. Nekik nem kellett bemutatni az alkotót, így kútba esett a már elképzelt megnyitó beszéd, újat kellett rögtönöznie.

Plugor Sándor kiállításmegnyitó Csíkszeredában, a Városi Művelődési Ház egykori kiállítótermében. Fotó: Evellei László (Előre)

A különböző korszakokban, ideológiai rendszerekben a sajtóbeli értékelések színvonala és hitele, mint ön is tapasztalta, meglehetősen kérdőjeles. Hogyan teremt köztük szellemi egyensúlyt, melyek a válogatás kritériumai?

– Ahogy közeledünk a közelmúlthoz, illetve a mához, egyre több a kiállítás Csíkszeredában, és ugyanilyen számos a róluk szóló sajtóanyag. Tény, hogy ennyi magyar művész Erdélyben egy helyen, mint amennyi Csíkszeredában él, alkot és kiállít, másutt nem létezik. Az újjáalakult Barabás Miklós Céh tagjai irigykedve beszélnek arról, hogy milyen jó Csíkban alkotni, mert van megmutatkozási lehetőség. Ami megírandó munkámat illeti, engem részben a csíkiakról szóló teljes itthoni anyag érdekel, e mellett az is, ami a Csíkban kiállító vendégekre vonatkozik, illetve a máshol kiállító csíkszeredaiak munkájának visszhangja. Így a készülő könyv anyaga is jócskán terjedelmes lesz, s egyelőre nem tisztáztam véglegesen, miképpen a legcélszerűbb adagolni. Arról viszont máris beszélhetünk, hogy a teljességet lehetetlenség felvállalni, nem csak azért, mert egyetlen ember erre a feladatra kevés, hanem mert fennáll a szubjektivizmus veszélye is. Az azonban mindenképpen fontos, hogy ne én rangsoroljam a dokumentumokat, ehelyett biztosítsam az olvasónak, hogy megismerkedhessen az alapvető tényekkel, megállapításokkal és maga vonja le belőlük a konzekvenciát. Azt is a játékszabályokhoz sorolnám, hogy lényegében minden szerző, minden műkritika végső soron saját magát is jellemzi.

Mondjon számunkra néhány olyan sajtóhivatkozást, amit az ön véleménye szerint nagyon komolyan kell vennünk és amelyek megállapításai teljes egészében jellemzőek a vizsgált jelenségre.

– Mindenképp kimagaslik az áttanulmányozott anyagból Székely János költő, prózaíró és szerkesztő cikksorozata az 1968-ban újonnan alakult Hargita Népében az akkor megtelepedő kezdő, útkereső képzőművészek indulásáról, otthonteremtéséről, művészi krédójáról. Lényegbevágó megállapításai több csíkszeredai művész – Gaál András, Márton Árpád, Antal Imre, Sövér Elek, Beczássy Antal – műhelygondjaira vonatkoznak, s ma is referencia értékűek. Mellette megemlíteném a helyiek közül azt a publicistát, aki rendszerint helyesen érzett rá dolgokra s a képzőművészeti jelenségeket a maguk összetettségében tárgyalta – Székedi Ferencet. A mennyiségi mutatót tekintve viszont Váli József az, aki a legtöbb helyi képzőművészeti eseménykrónikát jegyzi, szinte mindenre kiterjed a figyelme.

Kutatómunkája során általában is részletes betekintést nyert a vizsgált korszak (1924-2010) sajtójába. Milyen következtetéseket fogalmazna meg az olvasottakkal kapcsolatban?

– Bármelyik korabeli sajtótermékhez nyúl az ember, megdöbbentő az a felismerés, hogy 1920 után Erdélyben minden szempontból gyökeres fordulat állt be – nem csak a politikai, társadalmi, de a szellemi életben is. Gyakorlatilag mindent újra kellett teremteni, és ez az anyagi bázisra is vonatkozott. Trianon nyomán akkorák voltak a veszteségek, hogy nulláról indult minden, az átmentett hagyományok dacára. És ennek a nemzedékekbe sulykolt tudata, tapasztalatom szerint, örökletesen máig érezteti a hatását minden téren: a szülőföld, a népközelség iránti elkötelezettség görcsös primátusát, esztétikai értékek elé helyezését nehéz levetkőzni, bár lehet, hogy teljes egészében nincs is szükség rá. Ebben a dilemmában kíván támpont lenni nagy szeretettel gondozott, összegző munkám.

Szabó András (1953, Kovászna) designer, muzeológus. Csíkszeredában nevelkedett, a kolozsvári művészegyetemen formatervezést tanult. A bútorgyári tervezéstől a muzeológusi beosztásba kerülő szakember 1988-ig többnyire kiállítás-rendezéssel foglalkozott. Rendszerváltáskor névadó igazgatója lett a Csíki Székely Múzeumnak, 1999-ben alapítója volt a Hargita Visual Art képzőművészeti egyesületnek. 2003-tól ismét a Nagy Imre Képtár kurátora. 2005-től óraadó tanára a Sapientia EMTE-nek. 1980-tól 7 egyéni kiállítást rendez Csíkszeredában, Kovásznán, Marosvásárhelyen és Cegléden, számos csoportos kiállításon vesz részt, számos könyvfedőlapot tervezett, installációkat készített, szakdolgozatokat és népszerűsítő írásokat közölt. Szervezője és vezetője a Nagy Imre Képtárban 2004-2008 között működő vvv.ezistudás.zs elnevezésű szabadegyetemnek. Fő munkája: A bőfény forrása. Zsögödi Nagy Imre. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2006.