RMSZ-olvasmányok: Szűts Pál bukaresti naplójából (1)

Máig ható időszerű üzenete okán a Romániai Magyar Szó, a szerző egyetértésével, 2000 március 21 és április 5-e között, 13 folytatásban részleteket közölt Magyarország egykori bukaresti nagykövete nem szokványos naplójából (Bukaresti napló, 1985-1990), amely a budapesti Osiris kiadónál látott napvilágot 1998-ban. A válogatást az RMSZ végezte. A lapgyűjteményben megbúvó vallomások ma talán még izgalmasabbak, mint megjelenésük idején. (Cseke Gábor)

A nemzetiségi kérdés nem csak belügy

...1987 januárjának első napjaiban felkerestem többek között Szűrös Mátyást, az MSZMP KB titkárát, akinek arról beszéltem, hogy annak, ami Romániában van, semmi köze a szocializmushoz.

– Meg merem kockáztatni, hogy az közelebb áll a fasizmushoz, mint a szocializmushoz.

Szűrös Mátyás az ismert definíciót idézte a termelőeszközök társadalmi tulajdonáról. Nem nagy meggyőződéssel állította, hogy eszerint és a valóságban is szocializmus az, amit Ceaușescu csinál. Úgy éreztem, inkább gyakorlati oldalról közelítette meg a kérdést, és azt akarta, hogy ne essünk bele abba a hibába, ami Jugoszlávia, Kína és más országok egykori megítélésével kapcsolatban történt.

– De legalább azt mondjuk ki, hogy a nemzetiségekkel szembeni diszkrimináció, embertelen bánásmód, az erőszakos asszimiláció nem tekinthető belügynek. Ha az emberi jogok betartását követelhetjük a nemzetközi fórumokon, miért nem tehetjük azt a nemzetiségek esetében is? Azért, mert a kommunista pártok gyakorlatában van egy olyan dogma, hogy a nemzetiségi kérdés minden ország belügye? Nem kellene ezen már túllépnünk? Kádár Jánosnak kellene ezt felvetnie!

– Tudod, hogy az öregnek is megvannak a maga korlátai – mondta a kb-titkár.

Nem erőltettem a dolgot, mert láttam, hogy nem Szűrös Mátyáson múlik. Egy szűkebb baráti körben elmondtam a beszélgetést, és a korlátokra vonatkozó kitétel nagy derültséget okozott.

Mikor visszatértem Bukarestbe, azonnal bejelentkeztem több román vezetőhöz, mert nyugtalanító híreket kaptam egy készülő magyarellenes kampány előkészítéséről.

1987. január 13-án ülésezett az RKP KB Politikai Végrehajtó Bizottsága. Foglalkozott többek között a bécsi utótalálkozó második szakaszára utazó delegáció mandátumával. Az ülésről közlemény jelent meg. A dokumentum hangsúlyozta, hogy a tanácskozásnak elő kell segítenie a nukleáris és hagyományos leszerelési lépéseket, hozzá kell járulnia a bizalom erősítéséhez, az együttműködés szélesítéséhez. Majd ezt követően részletesen szólt arról, hogy a találkozó első szakaszában kísérletek történtek a figyelem elterelésére a valós problémákról, és olyan mellékes kérdéseket vetettek fel, mint az emberi jogok és a „meghamisított nemzetiségi problémák". A politikai végrehajtó bizottság szükségesnek tartotta ezeknek a kísérleteknek a határozott visszaverését és a „reakciós", „diverzionista", „nacionalista", „soviniszta" elméletek és gyakorlat leleplezését. Akik ilyen kérdéseket vetnek fel, el akarják terelni a figyelmet saját belső problémáikról, arról, hogy „nem biztosítják a dolgozók egyenlőségét, alapvető jogaikat a munkához, a tanuláshoz, a szabad és méltó élethez, a békéhez".

A politikai végrehajtó bizottság üléséről három forrásból is kaptam bizalmas figyelmeztetést, illetve tájékoztatást. Felhívták a figyelmemet arra, hogy az ülést követően erőteljes magyarellenes kampányra lehet számítani. Az ülésen résztvevők elmondása szerint ennél a napirendnél csak Ceaușescu beszélt, ingerülten gesztikulálva, indulatosan fejtegette, hogy az MSZMP nacionalista politikát folytat, és egész Európát felbujtja Románia ellen. Előhozakodott a sokat emlegetett határkérdéssel, revizionistának bélyegezte a magyar vezetőket. Név szerint is emlegette Kádárt, Szűröst és Bereczet. Frontális támadást sürgetett a magyar politika ellen. Azt mondta, hogy a magyaroknak újból nyilatkozniuk kellene arról, hogy nincsenek területi követeléseik.

Ceaușescu egészségi állapotáról időről időre meg nem alapozott hírek terjedtek el, melyek szerint romlik az egészsége. Az igaz, hogy időszakonként érezhető volt megjelenésében némi változás, jelentős tünetek azonban nem mutatkoztak. Munkabírása sem csökkent. Az viszont feltűnő volt, hogy magatartásában, viselkedésében egyre inkább megfigyelhető volt az indulatosság, türelmetlenség és a realitásoktól való egyre szembetűnőbb elszakadás. Amerre járt, mindenütt utasításokat osztogatott, vezetőket váltott le, egyeseket kinevezett, másokat bíróság elé állíttatott és elítéltetett, majd néhány nap múlva felmentette őket.

Ceaușescu olyan hangulatot teremtett felszólalásával, hogy érdemben senki sem szólt hozzá. A miniszterelnök, aki mindig hűséges kiszolgálója volt, és a kb-titkár, Petru Enache helyeselte a főtitkár elgondolásait. Később aztán talán ezért is Enache lett a februári magyarellenes kampány kidolgozója.

Ha csak a publikus állásfoglalást tekintem is, figyelemre méltó a román magatartás. Ezzel szemben csak határozott és konkrét kérdésekben történő fellépés lehet eredményes. Be kell bizonyítanunk a világ közvéleménye előtt, hogy Romániában szisztematikusan üldözik a kisebbséget, elsorvasztják az iskoláikat, kulturális intézményeiket. Ma már az a helyzet, hogy lényegében egyetlen magyar középiskola sem létezik, miután megszüntették a kolozsvári egyetemet, és megszűnt a képzés a marosvásárhelyi orvosi egyetem gyógyszerészkarán is. Felhívtam a Bem rakpart figyelmét arra, hogy a román propaganda a bécsi találkozó második szakaszához anyagi áldozatokat nem kímélve többnyelvű kiadványokat készített, amelyek mind azt kívánják bizonyítani, hogy Románia messzemenőkig támogatja a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát, anyanyelvi művelődését. Határozottabb fellépést sürgettem, rámutattam arra, hogy az általános elveket tartalmazó állásfoglalásainkat nem veszik komolyan, sőt azt egyéb körülmények mellett gyengeségünk jeleként fogják fel. Ezért ha kétoldalú kapcsolataink egyéb körülményei nem engedik meg a határozottabb fellépést, legalább a bécsi találkozón hozzuk nyilvánosságra a nemzetiségi együttműködéstől való merev román elzárkózást. A plenáris ülésen vitathatatlan adjunk hangot aggodalmainknak.

Január 20-án e témában levelet írtam Szűrös Mátyásnak, Horn Gyulának és Barity Miklósnak.

Február 9-én a Rádiónapló vendége volt Szűrös Mátyás, és egy kérdésre válaszolva többek között ezt mondta:

– A Romániában élő magyar nemzetiség helyzetének helyes, marxista értékelése és minősítése Románia ügye, belügye, joga és felelőssége. De nem csak az ő ügye. A nemzeti kérdésnek, nemzetiségi kérdésnek nemzetközi hatása is van.

Újra Bukarestben

Január 7-én jöttünk vissza Bukarestbe. Másnap este vacsorát rendeztünk Jevgenyij Mihajlovics Tjazselnyikov tiszteletére 60. születésnapja alkalmából. A vacsorán az európai szocialista országok nagykövetei vettek részt és Kuba nagykövete. Szokás szerint ezen az estén sem történt semmi említésre méltó.

Közben Sarlós István, az Országgyűlés elnöke levélben hívta meg kollégáját, Nicolae Giosant magyarországi látogatásra. A meghívást személyesen adtam át. A román parlament elnöke szívélyesen fogadott, még néhány szót magyarul is szólt, de az időpontok nem feleltek meg számára, „mert ebben az időben Nicolae Ceaușescu tanácskozásra hívta egybe a megyei tanácselnököket, és az utazási tervet sem hagyták még jóvá".

De egyébként, hogy is gondolhattunk mi egyáltalán bármiféle magyar–román kapcsolatra, mikor ők már a „tavaszi hadjáratra" készültek Magyarország ellen?

1988. január 8-án kaptam kézhez az Ilie Ceaușescu irányította Katonaélet című folyóirat 1987/4. számát. A Román Hadtörténeti Bizottság folyóiratának melléklete terjedelmes írásokban bírálta a Magyarországon kiadott Erdély története című munkát. A szerzők – katonai szakemberek, egyetemi tanárok, történészek, akadémikusok – különféle megközelítésben vizsgálják a román nép kialakulásának történelmi körülményeit, és valamennyien egyetértenek abban, hogy a románság ősei évezredek óta magszakítás nélkül a Duna, Kárpátok, Fekete-tenger határolta térségben élnek, minden tudományos alapot nélkülöző, rosszindulatú, sőt ellenséges állításnak nyilvánítva valamennyi ellenkező véleményt. Dumitru Berciu professzor megállapítja: „Egyenesen felháborító, hogy e cáfolhatatlan történelmi tények ellenére egy szomszédos szocialista ország történészei szándékosan meghamisítják a román nép történelmének olyan alapvető kérdéseit, amelyek a géta-dák ősök kontinuitásával, a dák-román eredettel, az ősi földön való permanens léttel kapcsolatosak. Annak tudatában, hogy senki sem változtatja meg az első magyar törzsek megérkezésének időpontját a Pannon- síkságra, meddő igyekezettel próbálják cáfolni a románok sok évezredes létét és folytonosságát az ősi területeken, hogy aztán úgy tüntethessék fel az Árpád lovai által taposott román erdélyi földet, mint a «senki és mindenki országát».

„Öröktől fogva itt vagyunk" cím alatt Mihail Zahariade rámutat: „A dákok és a rómaiak legkiválóbb erényeit, dicső hagyományait továbbörökítő román nép az évszázadok során bizonyosságot tett életképességéről, ellenállt a vándor népeknek..."

Ugyanitt dr. Camil Mureșan azt írja: „A székely és a tulajdonképpeni magyar nyelv közötti eltérések, a székelyek társadalmi szervezettsége, a középkori székely társadalom sajátos hagyományai arra utalnak, hogy a székelyek nem azonosak a magyarokkal."

Dr. Razvan Teodorescu különösnek találta „Erdély úgynevezett történetében" azokat a részeket, amelyek „megtűrt kultúraként" tüntetik fel – a budapesti nézőpontnak megfelelően – az erdélyi románok kultúráját: ezt a szemléletmódot nyilvánvalóan „áthatja a nosztalgia az uralkodó kultúra" iránt, amely természetesen nem lehet más, mint Árpád lovasainak leszármazottjaié...!

A történelmi források tanúsítják, hogy Erdély területe és lakossága mindig is a román néphez tartozott és tartozik most is, így nem képezheti sem uzsoraalku, sem vita, de még csak beszéd tárgyát sem – ez a címe dr. Ilie Ceaușescu altábornagy cikkének, amely a címbeli gondolatot kifejtve hangsúlyozza:

„A magyarok olykor beteges szenvedélyességgel törekedtek az erdélyi román nép elnemzetietlenítésére. Azon voltak, hogy különféle módszerekkel felszámolják az ősi etnikai jelleget, hogy idegen nevekkel helyettesítsék a román helységneveket, s így leplezzék: a föld törvény szerint a románoké. Hódítási céljaik szolgálatában – folytatja az író – a román néppel ellenséges magyar körök igyekeztek megtéveszteni a világ közvéleményét, a különböző országok kormányait. A nemzetközi fórumokhoz – így például a strasbourgi nyugat-európai parlamenthez – intézett emlékeztetőkben, felhívásokban a hamisítás és a félrevezetés eszközével éltek, megsértették a román nép méltóságát, s minden törvényes alapot nélkülözve a valóságtól teljesen eltérő módon mutatták be a romániai helyzetet. Ezek az akciók semmibe veszik a nemzetközi törvénykezést, durva és megengedhetetlen beavatkozást jelentenek Románia belügyeibe. Meddig még és milyen jogon?! A magyarok nem tudták, nem tudják és továbbra sem tudják majd megváltoztatni Erdély mélységesen román jellegét... Beteges képzelgéseikben utópiák után futnak, beteges vágyaikat összetévesztik a megváltoztathatatlan valósággal... Az ilyenszerű ellenséges, veszélyes és sértő praktikákkal – amelyet Magyarországon bizonyos egyének a román nép ellen fordítanak, felhasználva a kiadványokat vagy éppenséggel az állami tudományos szerveket – normális emberek még csak gondolatban sem érthetnek egyet. A román népet nemzeti érzéseiben súlyosan sértő hazudozások, a történelmi igazság meghamisítása korifeusainak rá kell jönniük arra, hogy aljas akciók kudarcra vezetnek, hogy az élet a történelem szemétládájába hajítja egész «művüket», amelyben a román nép sok évezredes valóságát becsmérlik, feketítik be... A területi elcsatolás hiú ábrándja vezérli egyes határokon túli körök abbéli törekvéseit is, hogy a más etnikai származású román honpolgárok «védelmezőinek» és «szóvivőinek» tüntessék föl magukat. Az ilyen igények megengedhetetlenek, ellenkeznek valamennyi nemzetközi jogszabállyal, sértik a román nemzetet, durva beavatkozást jelentenek életébe. Maguk a más etnikai származású román állampolgárok ítélték el a szocialista nemzetünk egységének megbontására irányuló próbálkozások tendenciózus és provokatív jellegét."

Azt hiszem, ez a kis összefoglaló önmagáért beszél.

Január 14-én a Magyar Árhivatal elnöke volt nálunk feleségével. Egy KGST-találkozón vett részt. Beszélgetés közben kereskedelmi tanácsosunk szólt az ellátási gondokról és a Csemege vállalat újabb áremeléséről, ami igen kellemetlenül érintette a Bukarestben dolgozó magyar kiküldötteket. Január 1-jétől 20%-ra emelte a vállalat a kezelési költségek címén az árakhoz hozzáadott összeget.

A feleség nagy tájékozatlanságról téve tanúbizonyságot közbeszólt:

– És miért nem szerzik be itt az élelmet?

Lakat a kolozsvári konzulátuson

Június 28-án reggel, mikor bementem a követségre, két szomorú hír fogadott. Bugnariu bácsi felesége telefonált, hogy férje meghalt. Ma délután lesz a temetése. A Romania Libera hirdetési rovatában egy másik halálhír. Meghalt Mihai Beniuc költő és műfordító, a magyar költők egyik legismertebb román tolmácsolója. Délben lesz a temetése. Úgy határoztam, hogy mindkét temetésre elmegyek. Rendeltem egy virágcsokrot és egy koszorút. A virágcsokrot egy nemzeti szalaggal átkötve Mihai Beniuc ravatalára helyeztem a nagyszámú román értelmiségi résztvevő nagy megdöbbenésére. Ritka dolog mostanában a magyar nemzetiszínű szalag a román fővárosban, az pedig egyenesen elképesztő lehetett, hogy a magyar nagykövet ezen a napon egy nagy román költőnek adózott tisztelettel. A néma tömegben álltam, mikor egyszer csak megláttam Évát, Domokos Géza feleségét egy másik asszonyhoz hajolva. Nem. Nem lehet, hogy ő nem látott meg engem. Vagy talán meglátott, de félt megismerni. Tekintete elsiklott oldalra, nem énfelém. Mégsem tehettem meg, hogy nem szólítom meg. Karját érintettem, ijedten tekintett rám. Talán mégsem látott. Géza is itt van? – kérdeztem. Némán intett, hogy igen.

– Majd idejön – súgta, és eltűnt. Pár perc múlva a tömegben odaoldalazva jött hozzám Géza.

– Tudod, milyen feltűnést keltettél? – mondta.

– ?

– A megjelenéseddel. Éppen ma. Azok után, ami Budapesten volt. Mindenki azt kérdezte, ez hogy lehet.

– És te mit válaszoltál?

– Hát, mondtam, hogy nézzék meg, milyen méltatás jelenik meg a magyar lapokban az elhunyt román költőről, és hasonlítsák össze az itteni agyonhallgatással. Pedig Beniuc az írószövetség elnöke is volt.

Valóban, az itthoni magyar lapokban méltóan emlékeztek a költészet érdemes tolmácsolójáról, a két nép barátságának őszinte munkásáról, nagykövetségünk hajdan elmaradhatatlan látogatójáról.

A temetésen megdöbbentő volt a csend. Egy hang, egy beszéd el nem hangzott, csak síri némaság, míg örökre be nem fedte a koporsót a rázúdított föld. Nemzetének, írótársainak egy szava sem volt hozzá búcsúzóul vagy a távozó végrendelkezett így? Tán a hatalom?

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

Délben, mikor visszatértem a temetésről, itt is, ott is géppisztolyos rendőrök szálltak ki egy-egy buszból a Rosetti utca sarkán és a Sahia téren is. Csak nem minket vesznek körül? Néhány perc és már nem volt kétséges. Az egész utca tele lett rendőrrel.

– Mégis igaz lenne, hogy tüntetést szerveznek ellenünk? – gondoltam. Közben Budapestről telefonon kerestek. Szászi Jóska volt a Magyar Hírlaptól.

– Itthon úgy tudják, hogy az esti órákban készül valami ellenetek – mondta.

– Nem, még nincs semmi. Nem, nem is hiszem, hogy valamit mernek szervezni. Ha mégis, majd hívlak.

Délután két óra volt, mikor többen jöttek a városból, és újságolták, hogy teljesen körül vagyunk véve fegyveresekkel. A közvetlen vonalon hívtam Budapestet, Bagi Gábor volt a telefonnál.

– Gabi, lehet, hogy mégis lesz lakodalom, mert a zenészek már megérkeztek.

– Hm. És milyen hangszerük van?

– Hát, gitár.

– Jó, értem. Ha többet tudtok, hívjatok!

Az izgalom egyre nőtt. Mégis el akartam menni a temetésre. Bugnariu bácsi volt Kolozsvár első polgármestere 1945-ben, a háború után. Románnak vallotta magát, de Budapesten született és ott is tanult. Igaz, magyarbarát volt élete végéig. Hitt a két nép egymásrautaltságában és nélkülözhetetlen barátságában.

Meghagytam munkatársaimnak, hogy ha esetleg úgy alakulna a helyzet, vagyis ha nem tudnék visszatérni, akkor valamelyik baráti követségről jelentkezem. De bíztam abban, hogy erre nem fog sor kerülni.

A krematórium ravatalozója már zsúfolásig megtelt, mikor mi, feleségemmel és két munkatársammal megjelentünk. A koszorú azonnal elárulta kilétünket azoknak is, akik nem ismertek bennünket. Ismerősek is akadtak bőven. Több irányból is jelenlétünket elismeréssel nyugtázták. Itt nem volt hiány beszédekben és elismerésekben. Az egyik beszédből azt is megtudtam, hogy Tudor Bognariu nemcsak együtt harcolt a magyarokkal, de egy ideig a Magyar Kommunista Párt tagja is volt. A visszacsatolás és az illegalitás éveiben szerzett tapasztalatait hasznosította életének utolsó évében, mikor az 1987. februári nacionalista kampány idején szamizdatot terjesztett, amelyben leleplezte a romániai magyarellenes hangulatkeltés lényegét és káros voltát.

Mire visszaértünk a temetésről, már várt egy üzenet a külügyminisztériumból.

Fél ötkor Ioan Totu külügyminiszter Oancea miniszterhelyettes és Nastase magyar referens jelenlétében fogadott.

A román párt- és állami vezetés nevében utalt a június 25-én tett közlésére, amikor a párt- és állami vezetés nevében előzetesen figyelmeztetett arra, hogy a Budapesten szervezendő tüntetést a román szocialista társadalom, az RKP politikája és a román nép által elért eredmények ellen intézett akciónak tekintik, és nemcsak románellenesnek, nacionalistának és sovinisztának is értékelik. A figyelmeztetés ellenére a magyar párt- és állami vezetés nem vette figyelembe a román közlést. A Budapesten, június 27-én tartott tüntetést szocializmusellenesnek, a RKP politikája ellen irányuló lépésnek tekintik, ami románellenes, nacionalista és soviniszta. A tüntetés példa nélkül álló, amely az országok közötti kapcsolatokat súlyosan terheli. A tüntetés elégedetlenséget és megrökönyödést váltott ki az egész román népben, az RKP soraiban és az RSZK kormányában. Ehhez hasonlóan elítélik Szűrös Mátyás felszólalását a parlament külügyi bizottsága előtt. E beszéd nemzetiségpolitikai kitételei ellentétesek a nemzetközi normákkal és az országaink közötti kapcsolatok elveivel. Lényegében ez volt a bevezetőben, amit Totu felolvasott, majd így folytatta:

– Június 28-ai javaslata alapján, az RKP KB tagsága és a romániai dolgozók szorgalmazására, figyelembe véve a kialakult helyzetet, a román kormány elhatározta:

1. a kolozsvári főkonzulátus bezárását, a főkonzulátus teljes személyzetének 48 órán belül el kell hagynia Románia területét, és végre kell hajtani az ingatlan átadását;

2. az RSZK kormánya a magyar kormány jövőbeni lépéseitől függően mérlegelni fogja a budapesti román nagykövetség működésének szükségességét.

És zárómondat: „Az RSZK párt- és állami vezetése kifejezi azt a reményét, hogy a magyar párt- és állami vezetés meg fogja érteni a jelenlegi helyzet súlyosságát, és megteremti a szükséges feltételeket a párt- és állami vezetők tervezett találkozóinak megszervezéséhez, annak érdekében, hogy az országaink közötti kapcsolatok normalizálódjanak a nemzeti szuverenitás és a belügyekbe való be nem avatkozás elveinek tiszteletben tartása mellett."

Meghallgattam a közlést, és csupán annyit jegyeztem meg, hogy a román párt és kormány súlyos döntéseket hozott. Feltételezem, hogy mérlegelte azt a tényt, mit jelent lerombolni valamit egy pillanat alatt, aminek megteremtése nemzedékek munkájába került.

– Önök döntöttek így, nyilván vállalják, mert vállalniuk kell a felelősséget saját népük és a történelem előtt. Én személy szerint szeretnék önökkel együtt azon dolgozni, hogy megteremtődjenek a feltételei a két nép közötti őszinte, igaz barátságnak, amiért e két nép milliói sok-sok éven át együtt küzdöttek, és az úgy valósuljon meg, ahogy azt ők legszebb álmaikban elképzelték. Hiszem, hogy ez egyszer így lesz.

Lehet, hogy egy kicsit ünnepélyesnek tűnhet, de akkor nem éreztem annak. Elkeseredett és szomorú voltam.

A csüggedésre okom ugyan volt, de időm nem: 48 óra egy külképviselet teljes kiürítéséhez nagyon rövid idő. Ilyen rövid határidőt a legszigorúbb latin-amerikai diktatúrák sem szoktak adni. Legalább 72 óra, ennyi igazán megilletett volna bennünket. Arról nem beszélve, hogy olyan még nem volt a szocialista országok történetében, hogy kiutasítottak volna egy egész képviseletet.

Gyors közlés a kolozsváriakkal, mindezt úgy, hogy adagoljam a kegyetlen döntést, kíméletes legyek, hiszen emberi sorsokról van szó. Akárhogy is, tervek, elképzelések omlanak össze. De miért?

Segítséget küldtem, nagy szükség volt rá. Hazulról is ígértek több kamiont és teherautót. Állandó "válságstáb" volt otthon is. Mi sem aludtunk két napig. Tartottuk a kapcsolatot a kolozsváriakkal és Budapesttel is.

Úgy terveztük, hogy július elsején érkeznek az unokák, Laci, Noémi és Danika, két nappal később Pali, Jutka és Krisztina. Krisztina kétéves volt, Dani alig több mint egy. Készültek erre a nyárra. A tengerparti nyaralást is megígértem nekik. Mit tegyek? Merész elhatározást tettem, és telefonáltam.

– Bármit hallotok ma a rádióban és bármit írnak az újságok holnap, ti azért csak gyertek, várunk benneteket.

Mit szólhattak vajon a lehallgatóban? Mert biztos, hogy lehallgatták.

Nem baj. Lássák, hogy magabiztosságunkat még ezek után sem veszítettük el. Ez egyébként nagyon ingerelhette őket.

Az itthoni esti hírekben háromszor szerepelt a bukaresti nagykövet. "Szűts Pál bukaresti nagykövetünk részt vett Mihai Beniuc román költő és műfordító temetésén, és nemzetiszínű szalaggal átkötött virágcsokrot helyezett el a ravatalnál." Majd szinte ugyanezekkel a szavakkal szóltak a másik román személyiség temetéséről, végül pedig hideg zuhanyként a rideg, barátságtalan román jegyzék a kolozsvári főkonzulátus bezárásáról.

A kontraszt érzékletes.

Július 29-én Lucian Petrescu külügyminisztériumi igazgató hívatta első beosztottunkat, és közölte, hogy a minisztérium vezetésének döntése alapján 48 órán belül ki kell ürítenünk és át kell adnunk a Magyar Kultúra Házát. A döntést közöltem a Bem rakparttal, majd olyan válasz érkezett, hogy a követelésnek nem adunk helyt, és az épületet nem adjuk át. Az éjszaka folyamán a mozdítható és értékesebb tárgyakat az épületből átmentettük a nagykövetségre. Az ajtókra pecsétet tettünk, és a házat sorsára hagytuk. Néhány hónap leforgása alatt a következő változások történtek: az ajtókat ugyan nem törték fel, a pecsétek is sértetlenek maradtak, de kikapcsolták a villanyt, a következő télen elfagytak a vízvezetékek, az emeleti ablakon keresztül bemásztak az épületbe, a még ott maradt berendezési tárgyakat tudatosan megrongálták, az egész épületet hihetetlen vandál módon bepiszkolták, az egyik szinten tüzet raktak, aminek következtében átégett a födém.

A minősíthetetlen és a nemzetközi gyakorlatnak teljesen ellentmondó román magatartásnak véleményem szerint alapvetően két oka volt 1988 nyarán:

1. A budapesti román nagykövetség szisztematikus, gazdasági és politikai átalakulással kapcsolatos problémáinkra irányított jelentései alapján az a kép alakult ki a román pártvezetésben, hogy hazánk a tönk szélén áll, munkanélküliség van és nyomor, a gazdaság életképtelen, a párt megosztott, a kormány nem ura a helyzetnek. Erre utaltak az elnök-pártfőtitkár beszédének egyes megállapításai, és így tájékoztatták az apparátust és a párttagságot is.

Ebből a helyzetmegítélésből arra következtettek, hogy gyengék vagyunk, és visszavonultunk. Az MSZMP válaszlevelét is így értelmezték, hiszen a válasz tartalmazta annak az elismerését, hogy a romániai problémákat, beleértve a nemzetiségi kérdést is, a Román Kommunista Pártnak kell megoldania. Ez a levél félreértelmezése ugyan, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy álláspontunk megfogalmazásában még mindig nagy hangsúlyt kapott az, hogy a nemzetiségi kérdés minden ország belügye.

2. A román magatartás hisztérikus jellege pedig azzal is kapcsolatos, hogy a tiltakozások kifejezetten Ceaușescu ellen irányultak, hiszen ő hirdette meg a falurombolást. A tiltakozásokról az egész ország közvéleménye értesült, de magáról a kiváltó tényről országon belül szó sem eshetett, bár lényegében mindenkinek fájt, és még a hivatalos szervek is csak ímmel-ámmal támogatták.

Az idegesség fokozásához járult az is, hogy a vezetésben is jelentkeztek ellentmondó hangok, bár ezeket a hulladékbotrány során egy párthatározattal elfojtották. Egyeseket eltávolítottak, másokat szigorúan megbüntettek, és megfélemlítettek mindenkit, aki megpróbált saját fejével gondolkodni.

Értékelésemről tájékoztattam feletteseimet, és feltétlenül határozott fellépést javasoltam: "Semmiképpen nem szabad megengednünk, hogy diktáljanak. Rá kell mutatnunk, hogy képtelen dolgokat követelnek, és miközben minket elítélnek a beavatkozás ürügyén, ők durván beavatkoznak a mi belügyeinkbe." Javasoltam, hogy a tárgyalásokat támogassuk, de ne engedjük meg szűkíteni a kérdések körét. Minden kérdésről akarunk beszélni. Hozzuk nyilvánosságra e kérdések teljes körét. "Nagy meglepetést és megdöbbenést keltene a közvéleményben, hogy a családegyesítésről és a menekültproblémáról is tárgyalni akarunk. ők ugyanis biztosak abban, hogy mi ezt nem vetjük fel, mert, mint mondják, mi megszegtük a kétoldalú egyezményeket."

Javasoltam, hogy jelentsük be Szűrös Mátyás tárgyalási készségét.

Figyelembe vettem azt is, hogy ekkor már igyekeztek Szűrös Mátyást bojkottálni, mint aki "nacionalista" nézeteket vall a magyar pártvezetésben. Arra is gondoltam, ha nem hajlandók tárgyalni, az is a mi pozíciónkat erősíti.

Közben ülésezett a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsa, amelyet ebből az alkalomból egyszerűen átkereszteltek Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Országos Tanácsává. Mint az várható volt, a Tanács egyhangúlag elítélte hazánkat, belügyekbe való beavatkozással vádolva a magyar kormányt, és követelte a kolozsvári főkonzulátus bezárását. A tanács tagjai ezúttal is előre megkapták felszólalásuk szövegét, amelyet aztán román nyelven felolvastak, és végül a beterjesztett határozatot egyhangúlag megszavazták.

A megadott határidőre a kolozsvári konzulátus és az ottani munkatársaink ingóságait összepakoltuk, és útnak indítottuk. A bukaresti képviselők szigorúan ragaszkodtak a 48 órás határidő betartásához. nekik ugyanis jelenteniük kellett a döntés végrehajtását. Már délben követelték a kulcsokat, bár a határidő csak 16.30-kor járt le. Kevés gépkocsi állt rendelkezésünkre, ezért a bútorok egy része a lakásokban maradt.

A határidő lejártakor az ingatlanokat lepecsételték, a bukaresti kiküldöttek jelentették az átvételt, és elutaztak. Másnap, mikor az újabb gépkocsik megérkeztek, a helyi szervek képviselői felnyitották a pecséteket, kihoztuk a benn maradt ingóságokat, és visszarakták a pecsétet. Elindult az utolsó gépkocsikaraván a határ felé. Ezzel lezárult a magyar-román kapcsolatok történetének egy szakasza. Felszámolták azt a keveset is, ami az 1977-es felső szintű találkozón elfogadott megállapodásokból megvalósult.

Július 1-jén, illetve 3-án megérkeztek gyerekeink, menyeink és unokáink. Néhány napra Snagovra mentek, majd miután a körülöttük zúgó viharok egy kissé elcsendesedtek, egy meghosszabbított hétvégét a tengerparton töltöttünk. Mamaián foglaltunk szállást, egy, a parthoz nagyon közel fekvő szállodában. Kellemes napokat töltöttünk ott. A szálloda alkalmazottai megkülönböztetett figyelemben részesítettek bennünket. Nagyon jól ismerték a történteket, de erről nem beszéltek, magatartásukból, kedvességükből értettük szimpátiájukat.

Július 5-én felkeresett Andreas Berlakovich osztrák nagykövet, és elmondta, hogy Alois Mock alkancellár, külügyminiszter előző nap beszélt a román nagykövettel Bécsben, és egy emlékeztetőt adott át az osztrák kormány nevében az erdélyi falvak lerombolásával kapcsolatban. A dokumentum hangsúlyozta, hogy a román és magyar falvak lerombolása nemcsak a román és a magyar kultúra, hanem az európai kulturális örökség tönkretételét is jelenti. Ez összeegyeztethetetlen az emberi és az állampolgári joggal, az idevonatkozó nemzetközi egyezményekkel és a helsinki egyezmény szellemével. Az osztrák álláspont és tiltakozás nem sérti a román nép érdekeit, ellenkezőleg. Nem tekinthető a belügyekbe való beavatkozásnak, mert az osztrák kormány általános emberi, kulturális értékek védelmében emelt szót, és olyan nemzeti kisebbség érdekében, amelyet osztrák származásúnak tekint.

A román nagykövet Berlakovich elmondása szerint meghallgatta a tiltakozást, és azt javasolta, hogy egy osztrák parlamenti delegáció látogasson el Romániába, és a helyszínen győződjön meg a román politikai gyakorlatról.

Berlakovich elmondta azt is, hogy kormánya utasítására be nem jelentett látogatást tesz Erdélyben, magyarlakta vidékeken is, és érvanyagot gyűjt kormánya számára.

Ugyanezen a napon az NSZK nagykövete, Helmuth Matthias arról tájékoztatott, hogy a Bundestag román ügyekkel foglalkozó szekciója látogatást tett Romániában. Értékelése szerint a konzervatív párti parlamenti képviselő által vezetett delegáció nem akart sok problémát okozni a románoknak, de azért feltették kérdéseiket. Leginkább semmitmondó válaszokat kaptak. Szemléltetésként elmondta, hogy mikor Aurel Duma külügyi államtitkár fogadta a delegációt, szokásához híven felolvasta a számára előre megírt tájékoztatót, és kérte, ha valakinek van kérdése, tegye fel. Az első kérdés a területrendezés volt.

– Ezt önök jobban ismerik, hiszen már állást is foglaltak ezzel kapcsolatban.

Ezután nem volt több kérdés.

A nagykövet elmondta, hogy az NSZK attól teszi függővé további akcióit, hogy Románia milyen magatartást tanúsít a bécsi találkozón. Matthias nem javasolt személyesen semmit, mert mint mondta:

– Ceausescu nem az az ember, aki meghajol a nyomás előtt. Egy határozott fellépés csak további problémákat okozna a kisebbségnek.

Júliusban úgy tűnt, hogy az NSZK-ban többen osztják ezt az álláspontot.

Ion Ceausescu, a román OT elnökhelyettese július 5- én fogadta magyar partnerét, Szerdahelyi Pétert. (Ion Ceausescu az elnök öccse.) A beszélgetés során hangsúlyozta, hogy az elnök milyen nagy jelentőséget tulajdonít a tanácskozásnak, külön jelentést kért a tárgyalásokról. Az ifjabb Ceausescu aláhúzta, hogy román részről továbbra is törekednek a gazdasági kapcsolatok fejlesztésére. Felvetette, hogy vegyünk részt az Oltcit személygépkocsik gyártásában.

Tenea, az OT elnökhelyettese pedig úgy vélekedett, hogy a politikai téren kialakult vitás ügyek körüli kampányok "kifulladtak", megkezdődhet gazdasági téren a normalizálás. A határátlépéseknél tapasztalható szigorítások helyi túlkapások

Ezekben a napokban ugyanis elterjedt a hír, hogy román részről lezárták a határt. Ez valóban nem bizonyult igaznak, mert teljes lezárásról nem lehetett szó, csupán arról, hogy a Romániába belépni szándékozó magyar turisták többségét a határról visszairányították.

A kolozsvári főkonzulátus kiutasítását követően a békülékeny hangnem ellenére sem változott a román álláspont. A kontaktusok csak azért voltak fontosak nekik, hogy ezzel érzékeltessék közvéleményükkel, hogy a dolgok rendjén vannak, megvan a jóváhagyás politikájukhoz. A főtitkári találkozót is csak ezért szorgalmazták. Így továbbra is határozottan elleneztem a legfelsőbb szintű találkozót.

A francia nemzeti ünnep alkalmából rendezett fogadás volt – július 14-én – az utolsó rendezvény, amelyen szabadságunk előtt részt vettünk. Számos olyan román értelmiségi jelent meg, akikkel más nyugati fogadásokon, vacsorákon szoktam találkozni. Többségében nagy tekintélyű tudósok, egyetemi tanárok, orvosprofesszorok. Volt közöttük olyan is, aki az oktatás terén még a közelmúltban is magas hivatalt töltött be. Sorra jöttek oda hozzám, volt, aki gratulált, együttérzését fejezte ki, volt, aki csak szó nélkül megszorította kezemet. Egy híres építész odasúgta:

– Annyi mindent szeretnék elmondani önnek, de félek, mert itt is figyelnek.

Andreas Berlakovich központja utasítására tiltakozott a román külügyminisztériumban az osztrák emlékeztetőre adott román válasz durva hangneme miatt. Elmondása szerint a román válasz vádaskodásokat tartalmazott, melyek között szerepelt a belügyekbe való beavatkozás, a helsinki szellem, az osztrák semlegesség elvének a megsértése. Rosu, az illetékes területi osztály vezetője meghallgatta a nagykövet visszafogott hangú megjegyzéseit, majd megismételte az előbbieket, hozzátéve még azt is, hogy az osztrák álláspontot valami régi Ausztria iránti nosztalgia hatja át.

– A román tisztviselők nagyon idegesek, türelmetlenek, vagdalkozók. Kénytelen voltam Rosut megkérni, hogy legyen szíves legalább a találkozó magánbeszélgetési részében emberi hangot használni – mondta az osztrák nagykövet. Egy másik külügyminisztériumi tisztviselő pedig azt mondta, hogy azért ilyen Ausztria álláspontja, mert az osztrák külügyminisztériumban 75 magyar dolgozik. Még azt is hozzátette, hogy "ez az Alois Mock, a maguk külügyminisztere is magyar".

Ezen mindketten jót derültünk.

(Folytatjuk)