HADNAGY JÓZSEF:
Pusztai alkonyat
Széles
pusztai alkonyat.
Úgy
állok itt, mint nagy állótükör előtt.
Felhő
úszik benne: egy messzi délelőtt,
amikor
talált pénzként
birtokoltam
a napokat.
Aranyszalagos
kötegekben
hevertek
mellkasom szekrényében – végtelen évek.
Dúsgazdag
vagyok, vajon mennyit érek?
Nem
számoltam, észre se
vettem:
a fiókok megüresedtek.
Hány
bankó van még ott, egy, kettő, harminc?
S
most vajon mennyit ér? –
vagyont
költöttem el a semmiért.
A
tükör kialszik, a bokrokban
sűrűsödik
a homály, mint bordáim közt
a
kérdés: mennyi a bóvli, mennyi a hamis?
Hadnagy
József (sz. 1950.
Kolozsvár) nagycsalád elsőszülöttjeként a nyughatatlanság
lovagja. Ide-oda igazolása, identitásának cikázó
meghatározottsága számomra a költői párbaj esélyei előtt
nyitottak utat.
CSEKE GÁBOR
Hegyi hajnal
Minden nap egy csoda. Hogy
fölkel. Nem siet.
Éppen csak annyira, hogy
időben
fénybe vonja a harmatos
füvet.
A fényből jut nekünk
is, bár még vacogtató az árnyék,
ha rajtam múlna, én
minden reggel
jó messzire szállnék
oda, hol a nap le se
nyugszik,
kóborolnék
a hosszú fehér
éjszakában,
olyan ez mint egy végtelen
ünnep
avagy egy véget nem érő
gyásznap.
Egyetlen kincsem: az idő.
Mámoros éberségben
mérem,
hogy sokasodnak a
hajnalaim
s ülepít a koszorúér
falain
sok-sok salakot az
ébredéstől kótyagosodott
maradék vérem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése