KARÁCSONYI ZSOLT
Ma már nem jutok el a
Krímbe
Ma már nem jutok el a
Krímbe.
Pedig a kikötőben nekem
lobognak a zászlók.
Állok a konstancai
Kaszinó előtt,
és sehol egy sirály,
sehol egy vitorlás,
az éttermekben hiába is
kísérleteznél,
esélyed sincs, hogy
rendes halat találj,
de bal felől, a
hétköznapi strandon,
még emelkednek a színes,
hétköznapi labdák,
a férfiak, nők,
kislányok és kisfiúk elkeverednek,
ahogy odabben a Kaszinóban
keverednek a kártyalapok.
A szerepeket valaki
kiosztotta megint.
Ha az Ovidius térről
indulsz a Kaszinó felé,
az egyedüli tengeri lény,
amit elfogyaszthatsz,
ismét csak a cápa. A
cápauszony.
Nincs esély arra, hogy
ártatlan, szelíd delfinekből,
vagy szomorú tekintetű
fókákból lakmározz,
mint a kikötőváros
lakóinak ősei.
Mert a város lakói, és
itt nem a patkányokra,
nem is a kóbor kutyákra
és a még náluk is
megveszekedettebb kóbor
macskákra gondolok,
hanem azokra az emberi
lényekre,
akik a tömbháznegyedekben
laknak,
és ugyanazt az úszógumit
tartják a fürdőszoba ajtaja mellett,
mint húsz évvel ezelőtt,
csak időközben felnőttek,
gyermekeik születtek, és
a nagyszülők
még idejében távoztak a
temetők hullámzó hantjain –
egyszóval a kikötő
közelében lakó emberi lények
már nem fogyasztanak
halat,
inkább erdélyi stílben
készült töltött káposztát zabálnak,
és a fiatalabbak a
spagetti hosszú Ariadné-fonalát
szívják be hihetetlen
lelkesedéssel.
Az egyik konstancai
minaret tornyából,
ha a délutáni szél is
megindul, látni lehet a Kígyók szigetét.
Az egyik tízemeletes
tömbházból,
délután három és
negyed hat között,
tisztán látni a
Gibraltár-szorost, sőt,
de csak egészen kivételes
alkalmakkor,
általában a húsvét és
pünkösd közötti nyugodt délutánokon,
amikor még csak sejteni
lehet az eljövendő kánikulákat,
igen, olyankor tisztán
látszik Ceylon szigete.
De a Krím, az egyetlen
félsziget,
amely örökre az enyém
lett,
nem pillantható meg a
legmagasabb
épületek tornyaiból
sem. Nem és nem.
És az a hajó, amire
várok, csak lassan,
egészen lassan jut el a
szárazdokkból
a kereskedelmi kikötő
mólói közé,
hogy felvegye a múlt
század elejének gyarmatáruit,
a nyolcvanas évek
monokinis lábnyomát,
és amikor a kapitány
Odüsszeusz kalapját fejébe nyomva búcsút int,
akkor érhessek én is a
fedélzetre végre,
ahol senki sem kérdez, és
senki sem felel.
A Krímbe ma már nem
juthatok el.
Karácsonyi
Zsolt (sz. 1977, Arad) szépreményű diákszerkesztőként
került először látókörömbe, azóta nagyívű, ambiciózus
röppályát írt le, s ki tudja, milyen magasságokba emelkedik s
vajon eljut-e valaha Krímbe...
CSEKE GÁBOR
Hurrá, még ma Krímbe
hajózunk
Miért
is ne, hiszen csupa ígéret a tenger
egyre-másra
küldi hullám-futárait az üzenettel
hogy
útra fel merészen
a
pillanat hevében
minden
akadály semmivé válik
széltében-hosszában
tanítják
hogy
így kell navigálni
azok
akik még sohase merészkedtek ki a parti vizeken túl
ők
mesélik azt is hogy hol volt hol nem volt egyszerűen
túl
az óperencián, hol a kurta farkú malac túr
de
sebaj ők maradnak mi tengerre szállunk
élik
kicsinyke életüket
miközben
mi jó szélre várunk
s ha
vihar támad ránk
egymást
szidjuk úgy kiabálunk
és
látjuk ahogy a távolodó föld zsugorodik
mint
a fogyatkozó remény
valaki
áll a tengerparton
tán
élő valaki s nem tünemény
és
áll a minaret a kaszinó a móló a szárazdokk
a
hajógyárban döng az óriás kalapács
utánunk
küldve lüktető üzenetét
mint
téli napon a buzgó fakopács
látszik-e
onnan hogy küzdünk az árral
előre
jutni mert minden perc olyan kiismerhetetlen
egymást
váltogató utcanők közötti
harc
az ami ilyen kegyetlen
mindenki
élni s győzni akar ettől oly izgalmas
ez a
verseny aminek sosincs vége
a
vihar most vad villámokat és felhőförgeteget rajzol az égre
aki a
Krímbe kíván jutni
az
előbb megtanul futni,
majd
úszni és tűrni és ellazulni
ha a
kapca elkezd szorulni
aki
elindul Krímbe balra álljon
aki
még várna jobbra lépjen
albatrosz
suhanását várom
hogy
még előttünk Krímbe érjen
