A 2012. november 20-án, 73 éves korában túlvilágra költözött prózaíró-ígéret a pályatársam volt. Egyike a Forrás-sorozatban megjelentetett szerzőknek. Ráadásul kolozsvári, mint jómagam. És azt sem felejtem el, hogy valamikor, diákkorunkban a lánytestvéremnek próbált udvarolni, minimális sikerrel. Sajnáltam őt, de tudtam, hogy a néném szuverén, önállóan gondolkodó személyiség minden időkben, ő dönti el, hogy kivel áll szóba és kivel nem.
1957-ben aztán Péterrel együtt felvételiztem a Bolyai egyetem bölcsészetére, a magyar szakra. A vizsga előtt úgy tűnt, nagyon vágja a tételeket és valóságos pánikot keltett bennem virtuozitása, amivel az évszámokat, a könyvcímeket és a szerzőket idézte. A nagyon kevés helyre nagyon sokan nem jutottak be - ő sem. Úgy látszik, a "címek és évek" nem voltak elegek a sikerhez. Akkor is sajnáltam őt, de nem hagyta magát: vállat vont és beállt nyomdásznak. A nyomda iránti elkötelezettsége aztán szinte egész élete végéig elkísérte.
Nem így a prózaírói ambíciója. Bukarestbe került, az 1970-ben alakuló A Héthez, ahol a lap tördelőtitkára lett. Nyomdai s egyben szerkesztőségi állás. Lakást kapott. Családot alapított. Gyereke született. Valamivel később egy autóbaleset egyik szenvedő alanya lett. Leszázalékolták... Nem mondom fel tovább kudarcokkal és meghasonlásokkal folytatódó életét. Első feleségétől elvált, aki magával vitte a fiát. Újra nősült, még egy gyereke született, s bukaresti öregségének hézköznapjaiban érte utol a halál.
1969-ben megjelent kötetén kívül, ahhoz mérhető alkotás nem maradt utána. Pedig az irodalomba őt bevezető Veress Zoltán jóindulatú türelemre intette az olvasót: a fiatal szerző írásművészete még alakulóban, "forrásban", de ha eljön az ideje, jóféle szeszként párlódik le belőle az érték... De most már hiába várunk. Mint ahogyan hiába vártunk az egy könyves Bazsó Zsigmond, a fél könyves Somosdi Veress Károly költő esetében. Vagy a szintén nemrég elhunyt Matekovics János esetében, aki bár mérhetőbb és terjedelmesebb hagyatékkal fizette ki az utókort, tulajdonképpen saját magának maradt adósa a folytatással.
Kérdésem, amit a címben megfogalmaztam, így hát szónoki. Nincs aki feleljen rá. Hogy jogosan tetterm-e fel vagy sem, azt döntsék el az olvasók, akik hajlandók leemelni a polcról Szele Péter egyetlen vékonyka könyvét, s negyvenvalahány év távlatából elolvasni azt, amit valamikor készpénznek vettünk. Mert - miért is ne tettük volna? (Cseke Gábor)
ELŐSZÓ
Nemrégen egy megyei lapban, mely mint egykori Forrás-szerzőt kért „vallomástételre", egyszer már elmondtam azt, amit most itt egy szélesebb olvasótábor előtt is megismétlek: aki Forrás-szerző volt, akárhány esztendőnyi távolságra jutott is indulása pillanatától, a magáénak érez minden új Forrás-könyvet — hol büszkeséggel, hol enyhe restelkedéssel, de mindig örömmel —, mert magáénak érzi a sorozatot, hazai magyar nyelvű könyvkiadásunk egyik legszebb vállalkozását, melynek emblémájával az irodalom küzdőterére lépett, mint a lovagi tornák hajdani bajnokai a pajzsukra írt heraldikus ábrával.
De magukénak érzik ezeket a könyveket az olvasók is, egyebek közt azért is, mert némiképpen még az ő műveik: az elsőkönyves fiatal író harmat-lucskos egyénisége még alig szakadt ki a nagy közösségből, még legfőképp a közösségben született felismerések hordozója, még nem teljesen saját fényű égitest, inkább csak árboc, amelynek csúcsán szent Elmo tüze gyanánt látható fénnyé válik a légköri elektromosság — s hogy lesz-e saját fénye, azaz önálló felismerései, s ha nem is mindjárt fáklyaként, de legalább mécsként világító mondanivalója a közösség számára, amelyből vétetett, az rendszerint csak később derül ki. Ezért minden új Forrás-kötet s tulajdonképp minden első könyv, sajátos irodalmi „erényeitől" függetlenül: kísérlet — a közösség kísérlete arra, hogy sok ezer egyedbe szétforgácsolt érzése egy-egy kőltő, tudata egy-egy író művében összegeződjön: kísérlet s próbatétel, hogy az itt jelentkező lelkes önkéntes alkalmas-e kiválasztatni a nemes feladatra.
*
Szele Péter novelláiban, melyeket ebben a kötetben kap kézhez az olvasó, a közösségi fogantatás oly nyilvánvaló, hogy kimutatására egy fél szót sem kell vesztegetnünk. Nem érdektelen azonban megjegyezni — akár tanulságul is —, hogy az említett közösségi fogantatás jegyei alighanem azért olyan határozottak a novellákban, mert egy szűk körű, a szerző által jól ismert s tudatosan körülhatárolt közösségről, a dolgozó városi fiatalságról van szó, s ezen belül is csak férfiakról, azaz épp férfiakká érő fiúkról, akiknek az életformáját Szele Péter maga is éli, s ezért tud érzéseik rezgés-felerősítőjévé, gondolataik szócsövévé, bukásaik fanyar átélőjévé s legfőként útkereséseik segítőtársává szegődni.
Kettő kivételével, melyek egy-egy öregemberről szólnak (Huszadik villanás, Dzsessz-novella), s még egyet leszámítva, amelynek hőse feltehetőleg középkorú férfiú (Ketten hazafelé), mindenik novellája a fentebb megjelölt társadalmi kategória kisebb-nagyobb gondjait hányja-veti, örömeit meséli, bosszúságait panaszolja, eszményeit rajongja körül. Olyan világ ez, melynek belső kiterjedését és problémakörét néhány rövid címszóval meg lehet határozni, mely szavak egyúttal a novellákban vagy vissza-visszatérő, vagy állandóan kísértő motívumokat jelentenek: a munka — azaz itt többnyire a hamis pátosz nélküli „meló" —, a város és a kikapcsolódást biztosító természet, a sport, a motor, a könnyűzene, a tanulás, a barátság s végül a Nő, a nagybetűvel gondolt Nő, az adott világ értékrendjének csúcsa. De mielőtt még elhamarkodottan megállapítnók, hogy ez a világ kissé szűk, s hogy ez a problémakör kissé szegényes, ne csak az irodalmi eszmélés kezdeti közösségi meghatározottságára gondoljunk: figyeljük meg maguk a novellahősök igyekezetét arra, hogy világukat tágítsák (Hajnali négytől ötig, Filmkockák), hogy kifejlesszék önnön gazdagabb egyéniségüket (Győzni), s hogy önmagukból, a szenvedélyesen élő, ámde a viszonylagos gondtalanságban hosszúra nyúlt kamaszkor miatt a teljes életnek csupán egy szűk pászmáját élő fiatalokból férfit, felelősségvállaló, sőt felelősséget kérő felnőttet faragjanak.
Ha a hősöket nézzük, azt kell mondanunk, sokatmondó jelképe, ha meg a szerzőt, hát akkor sokatmondó tünete a kamasz világnak a novellák egy érdekes motívuma: a fiú-hősnél tanultabb, műveltebb, különb lány (Defekt, Hajnali négytől ötig stb.), aki rendszerint emberileg is több, mert adakozóan szeret, sőt ennek is fölébe emeli az anyásság. Egy ilyen nőhöz felérni, egy ilyen nőre méltóvá válni, egy ilyen nő mellett érezni, hogy teljes értékű emberek vagyunk: ez Szele kamaszhőseinek törekvése — s ebben az értelemben mondottuk, hogy a motívum jelkép. Tünete azonban az író fiatalságának is, mégpedig túl gyakori felbukkanása miatt, amit nem tudunk másképpen figyelni, mint megértő rokonszenvvel: a hősével azonosuló író megálmodja hősének, önmagának, mindkettejüknek az eszményi kedvest, s aztán nincs szíve megtagadni hősétől, önmagától, mindkettejüktől — ahogy a mesemondóknak sincs szívük megtagadni a szegény ember legkisebbik fiától a Királylány kezét. De az a Tolsztoj vesse ezért Szele Péterre az első követ, akinek nem telt igaz gyönyörűsége a maga Natasája megírásában!
Hasonló szerepe van több novellában az idősebb munkatárs, a derék mester motívumának: részint ugyancsak eszmény, akihez fel kell érni, részint azonban — most már maga is mint hős, belülről, sőt első személyű elbeszélésben ábrázolt hős (A szürke falon) — annak az előképe, hogy mi felé fejlődjenek, milyenné lesznek a novellákban szereplő, többnyire még mind megszállottan nagyot akaró fiatalok.
S mindez a tartalomhoz jól illő, azaz kissé felemás nyelvi anyagból hevenyében kiszabott stílus-köntösben jelenik meg. Igen, a Szele Péter írásművészetéről nyugodtan meg lehet állapítani, hogy „kiforratlan", hogy éppen most van alakuló forrásban (sok esetben egy ilyen jelentést is tulajdoníthatunk a sorozat címének: érlelődő, erjedő forrás) — ám nekem személy szerint meggyőződésem, s engedtessék meg az olvasókat is figyelmeztetnem rá, hogy ebből a forrásból értékes szesz lesz: talán nem sajátságos helyi ízekkel illatos szilvórium avagy fenyővíz, talán csak egyszerű, de erős alkohol, amit néha rummal kell fűszerezni — más szóval egy jó színvonalú, inkább direkt jelentő fogalmakkal, mint sugalló képekkel kifejezésre törő, a jövő gondolati tartalmat megbízható precizitással szolgáló stílus: az intellektuális próza személytelen stílusa.
Csupa ígéret.
Meglehet, ahhoz képest, hogy ajánlanom kellett volna a könyvet, túl szigorúan vizsgáltam, s nem annyira a már most felfedezhető és kimutatható erényeket kerestem benne, mint inkább a továbbfejlődés erővonalait, a jövendő írói egyéniség néhány vonását egy fiatalember arcán.
De bízom benne, hogy a könyv erényeit az olvasók amúgy is felfedezik-meglátjak, s a könyvet magát szeretni fogják, főképpen azok, akik magukra ismernek hőseiben. Ez az ő dolguk- a szeretet biztatásával állni az író mellett, hogy akkor se szakadjon el soha a közösségtől, ha nagy, önálló egyéniséggé válik, s egy mind szélesebb közösség képviselője lesz — az iró dolga pedig az, hogy valóra váltsa, amit egyfelől ő maga ígért, másfelől meg mi várunk tőle.
VERESS ZOLTÁN
Szele Péter: SZIMFÓNIA
Alig tettem pár lépést az utcán, amikor esni kezdett, úgy, mintha dézsából öntötték volna. Behúzódtam egy blokk üveges ajtaja mögé, és néztem a teret. A palotát és a körülötte négyszögben épült pasztellszínű, modern vonalú épületeket mintha szürke tüllfüggönnyel vonták volna be. Az üveg a rápermetező víztől lassan ezt a képet is mind homályosabbá tette. A neonok villogó pálcikái hullámos vonalakká alakultak, és a tér gyepét meg a gruppokat megvilágító gombák is ugrándozni kezdtek. Ezekben a mozgó fényekben csak nagy szürkés-fekete tömböknek látszottak az épületek. Néha egy-egy elsuhanó autó vizet spriccelt a járdára, egyébként minden csendes volt, csak az egyre erősödő eső dobogása vert egy szimfóniához hasonló, váltakozó ütemet. Közben a szél erre-arra tologatta a szürkés esőfátylat, mint egy elégedetlen díszlettervező a színpadi tüllfüggönyöket, amíg meg nem találja a legmegfelelőbbet. Nagyon jó volt kibámulni az esőbe.
Úgy tíz perc múlva valaki szalad az üveges kapu felé, ahol álltam. Alig volt időm kinyitni, úgy robbant be, mint egy százas futó az utolsó métereken. Hosszú barna haját kontyba viselte, mosolyogva kért meg, hogy tartsam a táskájából előhúzott kis tükröt, amíg vizes haját a vállára engedi. Szemtelenül, kihívóan néztem a szemébe. Észrevette, de nem kapta el a pillantását. Visszanézett, és úgy tűnt, az én szememet használja tükörnek.
Közben egyre kacagott.
Visszatette a tükröt a táskába, és most egymás mellett állva néztük az esőt, ami egyforma ütemben zuhogott tovább. Magamban könyörögem az istenekhez, mindegyikhez külön-külön egyszerre, hogy minél tovább essen.
Látszott rajta, hogy alig tud parancsolni magának ebben a kényszerpihenőben: az egyik lábára állt, azután a másikra, megigazította a haját, a ruháját, felesleges mozdulatokat tett, mintha zavarba lenne. Rám nézett, és nevetett.
Be akartam mutatkozni. Azt mondta, minek, így jobb, hogy nem ismerjük egymást. Az én ablakrészemhez hívtam, hogy innét nézze az esőt, de nem gondoltam volna, hogy mellém áll, ilyen közel. Szó nélkül mellém lépett. Lopva, hogy észre ne vegye, feléje fordítottam a fejem; úgy tett, mintha nem venné észre, mosolyogva nézett kifelé. Szép arca volt. Ő is felém fordult. Közel hajoltam hozzá, de két kezébe fogta a fejem, és az eső áztatta utca felé fordította. Puha és meleg kezei voltak. Az eső zuhogott, monoton, de mégis izgató ritmusban.
Azon vettem észre magam, hogy a karomra támaszkodik. Igyekeztem mozdulatlan maradni. Arra gondoltam, mennyire tetszik nekem ez a lány, talán fogunk még találkozni, és már tervezgetni kezdtem, amikor hirtelen feltépte az ajtót, megragadta a kezem, és ellenállhatatlanul kiráncigált az esőbe. Rohantunk az elhagyott, tócsák borította utcákon. Nagyon tudott szaladni, meg kellett húznom, hogy lépést tudjak vele tartani. Nem törődtünk azzal, hogy csuromvizesek leszünk.
Bizony isten, így még soha meg nem áztam. Mindenem csupa víz lett, egész a bőrömig.
Nem fáztunk, nagyon meleg volt a levegő, az eső; csak a ruháink lettek súlyosabbak, de egyáltalán nem törődtünk vele. Megálltunk egy keskeny eresz alatt. Itt is szabadon vert a zuhé. Talán negyedóra is eltelt, ameddig kifújtuk magunkat. Az úttesten kopogó eső még jobban rákezdett. Megfogott, és mint ahogy a spanyolfalat szokás, maga elé állított. Dúdolt valamit. Hozzáhajoltam, és megcsókoltam. A fejét nekitámasztotta a házfalnak, egyik kezével pedig megsimogatott. Hirtelen szakította ki magát, de most már nyugodt léptekkel ment tovább. Pár lépés távolságban követtem. Úgy tűnt, hogy csak az esővel sétál. — Nem mehetnénk tovább hárman? Hátha nem haragszik meg az eső — mondtam. Odaléptem melléje, és átfogtam a vállát.
Sokáig sétáltunk az esőben, ami nem akart megállni. Néha megtöröltük egymás arcát csuromvíz zsebkendőnkkel. Néha csókolóztunk. Pár szót sem tudtam kisajtolni magamból. Amikor elhatároztam, hogy beszélni fogok, az eső, mintha tudta volna, még nagyobb dobolásba kezdett. Aztán mégis kinyögtem:
— Nagyon szép ez a vizes, sötét világ.
— Olyan, mint egy szimfónia — felelte.
Mentünk tovább a cementszürke házak között. Néha egy-egy neonreklám próbált áthatolni az eső alkotta függöny komorságán. Az egyik ház lépcsőfeljárata előtt megállított.
— Tegyél föl a harmadikra, ha van annyi erőd — és kaján szemtelenséggel mosolygott.
Megfogtam a derekánál fogva, és feltettem a harmadik lépcsőfokra. Most egy fejjel magasabb volt, mint én, két kezével átfogta a nyakamat, és lehajolt, hogy megcsókoljon. Közben lelépett a második lépcsőre, így egyforma magasak voltunk. Vizes ruhánkon keresztül éreztem, milyen kemény és forró.
Közben az eső nyugodt permetezésbe fogott, és meglepett minket a csendességével. Kézen fogtuk egymást. Mentünk tovább. Most igazán tellett volna mondani valamit, valami komolyat, vagy talán csak annyit: mikor láthatom még. Az utcai lámpákat kioltották már, de a permetező eső csak nehezen engedte át a hajolnak a várost.
— Itt lakom.
Megállt egy ház előtt. Én csak néztem a házat. Olyan volt, mint a többi blokkok, vasárnap hajnali csöndességükkel.
— Köszönöm.
— Mit?
— Hogy hazakísértetek. Te és az eső.
Beszaladt a lépcsőházba. A kongó léptek mind halkabbak és halkabbak lettek, végül egy ajtó nyikorgását hallottam, aztán minden csendes lett.
Az eső is elállt.
Kábultan ballagtam az utcán.
A felkelő nap nagy és vörös volt, maga előtt kergette az esőfelhőket, és kiteregette az ég tiszta kék lepedőjét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése