 |
| Dan Culcer |
A mélyedésen túl az út hirtelen, hasadékokra nyílva, lejteni kezdett, s kiszikkadt dombokkal övezett üstszerű gödörbe torkollott. Egyik oldalán a kék szemű férfi háza álldogált. Végig az úton hallgattunk.
Az ember a háznak támaszkodó istálló előtt állt meg. Kifogta a lovakat, amiket a sötét helyiség párás melegébe vezetett, ahol néhány juh lézengett. Beléptünk az alacsony bejáraton.
– Hát felkeltél, anyókám lelkem? Ezért kellett idáig cipelnem a papot?
– Ha már itt vagytok, üljetek meg.
Erre leültünk, és közelről mustrálgattuk az öregasszonyt, aki meggondolta magát és már nem volt kedve meghalni.
Négy ember tartózkodott a házban, körülülték az idő feketéjével átitatott, kifényesedett asztalt. És nekiláttunk a pálinkának.
Az öregasszony már magában megivott fél üveggel. A kék szemű férfi vereshagymát, barna kenyeret és hófehér, vékony húsréteggel átszőtt füstölt szalonnát rakott az asztalra. Ittam, előbb csak muszájból, majd a hideg miatt, később meg már magam sem tudom, miért.
– Miért nem fogyasztanak a pálinkából? S mellé faljanak szalonnát is, mert erős ital ez, magára.
– Atyám, bocsáss meg az anyónak, hogy a halálát emlegette, és rávett arra, hogy elhozzalak, hogy meggyónhasson. Nem tudom, mi járt a fejében, hogy azt mondja: szűzanyám, valami csúnyán zakatol a mejjemben, és úgy köhögött éjjelente, hogy nem tudtam aludni tőle.
– Jófajta ez a pálinka – mondtam, hogy én se maradjak tétlen.
– Saját készítésű háziszőttes, kétszer kifőzött.
Valamennyien elhallgattunk és fenékig ürítettük a jókora poharakat. Számomra szokatlan volt az erős cujka, égette a nyeldeklőmet és a gyomromat. Vizet kértem.
– Kár a pálinkáért, úrfi! – jegyezte meg az öregasszony. Fia, a kék szemű férfi zöld zománcos pléhcsuporban vizet merített az ajtónál álló vederből.
– Látta-e doktor Mari nénémet?
– Látott hát, de azt mondta, hogy a vénségtől van, s ő nem tehet semmit…Atyám, láttál-e sok embert meghalni? – rebbent fel az öregasszony kérdése a ház hűvösében.
– Láttam hát – hajtotta fel a teli poharat –, de előzőleg egyik se fogyasztott pálinkát.
– Mit tehettem volna, atyám, ha nem vagyok a halál kedvére? – köhögött az anyó.
Kimelegedtem. Beesteledett. Az alkonyi ég kitisztult. A ház rőt fénybe borult.
– A lovakat bekötötted volt?
– Ejsze, nem fogom kinn tartani őket!
– Rakhatnál egy kis tüzet. Hideg lent idebent…
A kék szemű kilépett, hogy tűzifát hozzon. Hallgattunk. Az öregasszony lapátnyi kezei közé fogta az üveget és csurig töltötte a pap poharát. Majd az enyémet, egy keveset az asztalra lötyögtetett. A pap olcsó cigrettájából kértem egy szálat, s miután rágyújtottam, lángra lobbantottam a kiömlött italt, mely alacsony, kék lánggal égett; kétszer kifőzött, erős pálinka volt.
A házra sűrű homály borult. Nem láttuk már a papot, se az öregasszonyt, csupán elnyúló árnyékukat. Sűrű füst gomolygott, és csak a cigarettához nem szokott ember – az én pöfékelésem – törte meg a mélységes csendet.
Kintről a fát hasogató férfi nyögései és fejszecsapásai hallatszottak. Majd hallani lehetett a fonnyadt lábait egymáshoz dörgölő anyóka mocorgását. A papra rátört a köhögés, s úgy hallatszott, mintha a saját köpetét rágcsálná. Nyelt egyet, majd nagyot húzott a pálinkából. Az ágy is megreccsent a vénségtől.
A kék szemű lábbal nyitott ajtót, fát hozott be és egy kosárban kukoricacsutkát, a kemencére tette őket, egy villával elmozdította középről a kályhalap karikáit s tüzet rakott. Az ajtón betóduló levegőtől valamennyire gyérült a füst. Gyufát gyújtott, azzal fellobbantotta a gyújtós alá dugott papírt. A tűz lobot vetett, majd a csutkák is pattogni kezdtek. A kályhaszemek visszakerültek a helyükre. Újabb gyufa gyúlt fel, s a szegen lógó petróleumlámpa halványan megvilágította a szobát. Az égő kukoricacsutkák szaga a cigaretta füstjénél is áthatóbb volt. A férfi sóhajtva helyet foglalt egy széken.
Ismét ittunk. Csöndben. Valamennyien…
Féltettem a vénasszonyt, még feldobja nekünk a talpát annyi pálinkától. Embert meghalni még nem láttam életemben. A pap vérbeli iszákos volt. És bár sok embert látott már meghalni, nem hinném, hogy valaha is gondolt volna rá, hogy egyszer ő is megkrepálhat. Talán emiatt nem figyelt oda a májtájéktól sugárzó, tompa fájdalomra, a keserű szájízre és nem tűnt fel neki, mennyire felfúvódott. Reggelente, ébredés után panaszolta, hogy keserű a szája íze, amitg egy pohár éhgyomorra leküldött pálinkával orvosolt. Nem hiszem, hogy a vénasszony fejében valaha is megfordult a halál gondolata. Nem volt rá ideje. Valószínű, hogy csak azok az emberek foglalkoznak a halál gondolatával, akiknek nincsen jobb dolguk. De ezzel még semmi nincsen megoldva…
A pálinka végtére is megoldotta a nyelvünket. Pontosabban, az öreglányét mindenképpen. Süvöltöző szavait selypítve ejtette, ahogy foghíjas csorbasága engedte, s mindegyre fiatalságára emlékezett.
– Hány éves az úrfi?
– Huszonhárom.
– ‘Sten éltessen. Van-e asszonyod?
– Nincsen.
– Rosszul teszed ám, hogy nem házasodsz meg. Mert az élet feleség nélkül olyan, mint a kenyér szalonna nélkül. Ízetlen…
– Még fiatal vagyok, ráérek…
– Annyi baj legyen. Elvégre nem az öregeknek találták ki a házasságot. Mihez kezdenél egy asszonnyal az ágyban, ha öreg vagy?
– Elhallgass, anyóka, hogy is beszélhetsz így a pap jelenlétében?!
– És akkor mi van? Neki is van felesége. Aki még ma is szemre való. Kár, hogy a jó isten nem adott nekik gyermekáldást. Nekem három is volt a megboldogulttól, Isten bocsásson meg neki és nyugosztalja, kettő közülük felnőtt, családot alapított, gyermekeik vannak. Csak te – fordult a kék szemű férfihez – nem szántad rá magad a nősülésre.
– Én akár meg is nősülnék, de ha elmegyek, ki törődne magával, anyám?
– A jó isten, elvégre nagy az ő kegyelme!
– Megboldogult Jeromos ugyancsak nekem gyónt meg. Neki még ma is lennének napjai, ha egy éve szekere nem fordul a szakadékba.
– Hagyja csak, anyó, mert jobban megy a sora odafent.
– Igaz, de ott az ember nem jut pálinkához. Márpedig ő se vetette meg…
A lámpában megrebbent a láng, majd hosszúra nyúlva, belülről bekormozta az üveget. A kék szemű férfi felállt és a fogas csavarral lejjebb srófolta a lángot. Eszembe jutott egy szokás: a holtak lelkiüdvéért pár csepp italt öntenek a földre. Megemeltem poharam, s a ház elsimtott, agyagos padlójára néhány csöppet öntöttem. Az erjedt szilva szaga megcsapta az orrom.
– A megboldogultra…
– Ennyi nem lesz elég – jegyezte meg a pap.
– Rossz dolog a vénség. Fájnak az öreg csontjaim, se nappal, se éjjel nem alhatok, éjjel a kialvatlan éjszakákra gondolok, amikor az uram gyötört mindegyre, mert mindig pihent volt, mint általában az erdészek.
– Öreganyám, micsoda szabadszájú némber vagy te!
– Tán nincsen igazam?! Sok legény törte magát utánam még a harmadik kölyök születése dacára. Netán még maga is, atyám?
A pap keresztet vetett és a keblébe köpdösött, a Tisztátalantól való félelmében.
– Most köpködsz, ugye, atyám? Bezzeg, annak idején! Tűzről pattant fehérnép voltam, úgy hogy házasodjon csak meg az úrfi, amíg még ideje van. Ne engedd, hogy az idő haszontalanul faképnél hagyjon…
Az öreglány megrészegedett. Igaza volt, hát nem is szégyenkeztem, s a kétszer kifőzött pálinka hatására egészen más lett a gondolatmenetem.
Egy dal jutott eszembe, azon kevés máramarosi ének egyike, melyeket ismertem, s mintha csak magamnak, dúdolni kezdtem.
Szegény szívem,
szegény szívem
ismét sajog
jaj, hogy sajog
gyerünk, szívem, gyerünk,
sok rosszban van részed!
Szegény szívem,
doktor látott,
doktor látott
doktornál és patikában
azt mondták, hogy semmi bajom,
gyerünk, szívem, gyerünk,
sok rosszban van részed!
A patikus azt mondta
a szívemre nincs gombja,
szívnek egy az orvossága:
jó ember s a muzsikája,
gyerünk, szívem, gyerünk,
sok rosszban van részed!
Gyerünk, szívem, gyerünk,
fel a Mennybe megyünk,
Jó barátom, én és te,
a Mennybe nem férünk be,
maradjon meg békességben,
álljunk tovább egészségben.
Gyerünk, szívem, gyerünk,
sok rosszban van részed!
Gyerünk, szívem, gyerünk,
fel a Mennybe megyünk,
Gyerünk, szívem, gyerünk,
rosszból rosszba megyünk.
Maradjál meg békességben,
alászállunk egészségben!
(nyersfordítás)
Tettem magam süketnek, mintha mit se hallanék. Valahonnan fentről apám hangja szólalt meg, akitől egyszer azt kérdeztem, fél-e a haláltól. Azt válaszolta akkor, közel 70 esztendősen, kimérten és némileg közömbösen, hogy nem érti a kérdést. Egy orvostól ez elfogadható válasznak tűnt. Ha a mások haláláról lett volna szó. De kérdésem az ő halálára célzott.
Elfojtott szitkozódás… Ámulva néztem a papra, akit a beszédben megfontolt embernek ismertem.
– Hát már senki se iszik ebben az istenverte házban, hisz’ nyomban szomjan veszünk, a szakramentumát!
– Dehogynem, hisz’ még vagyogat az üvegben.
És újfent buzgó meggyőződéssel illogattunk. A pap visszaemlékezett apja halálára, aki ugyancsak papként szolgált, valahol a Lápos völgyében.
– Isten bocsássa meg neki, apuka a parókiához tartozó két falu közti úton halt meg, s a ló hazahozta. Ugyanolyan metsző tél volt, mint ez a mostani. Semmi kedvem hozzá hasonlóan kimúlni. Mert nekem három falu nyomja a lelkemet.
– Miért gondol mindjárt a rosszra, atyám?
– Hagyd csak, hadd gondoljon, mert ha az emberek hátat fordítanak a halálnak, az Istenről is megfeledkeznek.
– Azt hiszem, nénje, hogy téged nem izgat a halál.
– Dehogynem gondolok én reá. Igaz, hogy inkább csak most, hogy beteg lettem. Amíg akad tennivalónk, nincs dolgunk egyébbel foglalkozni.
– Atyám, láttál-e sok embert meghalni?
– Bizony, láttam, fiam, és mindannyian békében távoztak, mert mellettük álltam.
– Különben nem távoznának megbékélten?
– Ugyan, mit tudsz te?
– Színigaz!
– Nosza, igyunk is, különben meghűl! – emelte fel poharát a pap.
Az alacsony ablakon át látszott a hold bevilágította hó. Megborzongtam és az öregasszonytól azt kérdeztem, nem fázik-e egy szál ingben, mezítlábasan?
– Nem fázom, úrfi, itt melegebb van, mint a sírban.
Apámra gondoltam, aki mit sem tudott a halálról. Csupán ezt-azt, a halottakról. Elhallgattam. Ittam. Az öreglány egy kocsmai dalba kezdett reszketeg hangján, ugyanabba, amit nemrégen magamban dúdoltam. A pap a kiürült üvegeket mustrálta, s egy gyufaszállal a fogát piszkálta. A kék szemű ember elsírta magát. Egyből nagyon melegem lett. Felálltam az asztal mellől és kiléptem a száraz, roppanó hidegbe.
Immár nem ütközöm meg a nyakas vénasszonyon, amiért nem akar meghalni. Elégre minden, amit csak tudott, az életről, nem pedig a halálról szólt. Talán még volt némi fogalma a kalácssütésről és a gyertyagyújtásról, meg arról, hogy egy fémpénzt helyeznek a halott szájába vagy szemére, egy feltételezett utazás fejében, amelynek a végén a csónakosnak majd fizetség jár az átkelésért. Túlságosan kevés ennyit tudni a halálról, pedig hát létezik…
Visszaültünk a szánba. A pappal együtt subát terítettünk magunkra, s a kék szemű férfi ostorcsapásai nyomán, akár egy bárka két küszöb között csúszkálva és csikorogva, a szán tovaröpített a szürke völgyek, holdfénybe vont kékes dombok, az ibolyaszínű havak között, járatlan utakon, a falu felé.
1969-2012. Románia. Erdély. Boncnyíres. Marosvásárhely – Elancourt.
Fordította: Cseke Gábor. Forrás: Vatra, 2019/5
