Sok-e ez vagy kevés?
Minden veszteség sok, bár természetes. Amint az is, hogy Inczefi Tibor ember- és céhtársunkat ma, 2016. szeptember 16-án hantolják/hantolták el a nagykadácsi temetőben. Élt 66 évet. Ebből nem tudom, pontosan mennyit szentelt az újságírásnak, azt viszont igen, hogy jó pár éven át kollégák voltunk a Romániai Magyar Szónál, és szívesen olvastam későbbi tudósításait is az Új Magyar Szóban.
Rapszodikusan élt, rapszodikusan próbálta kiteljesíteni legjobb önmagát. E nyughatatlanságra volt, úgy látszik, bekódolva. Néha sikerült, néha meg kevésbé. Sorsának magánéleti vonulatát, történetét nem ismerem. Mindaz, amit róla őrzök, emberi kapcsolataink málló emléke, és mindenek előtt a lapgyűjtemények. Benne a cikkei, riportjai.
Amiket most kíváncsian újraolvasok...
Azok közé az újságírók közé tartozott, akik úgy vélték: eredendő feladatuk, hogy kellemetlenkedjenek alanyaiknak és környezetüknek – akár főnökeiknek is. Udvarhely és környéke volt a rendszeres tudósítói terepe, mindenkit ismert, mindenki ismerte, onnan szállította a híreket, boncolgatta a problémákat, készítette interjúit.
Újralapozva írásait, fel-felvillan előttem ravaszkás, huncut mosolya, amivel lefegyverezte környezetét és engesztelően emberivé tette a kommunikációt. Nem lehetett rá haragudni, még akkor sem, amikor pedig nyilvánvalóan lepiszkolta a kalapács nyelét. Megállapításain olykor hevesen vitáztak az érintettek, az olvasók, s ha visszagondolok, hogy miközben én kényelmesen szerkesztgettem a szerkesztőséghez beérkező anyagokat, addig Inczefi Tibi az élet sűrűjében igyekezett nyakon csípni és megfogalmazni jelentéseit a múló időről.
Ámulva fedezem fel hagyatékában a Szász Jenő egykori székelyudvarhelyi polgármesterrel készített, 2000-ben megjelent, már-már elfeledett interjúját, amelyben a riporter becsületesen, objektíven emberszámba vette a sokat bírált városvezetőt, de nyíltan szembesítette a közvélemény ítélkezésével, a balfogásokkal, a mulasztásokkal is.
Tudósításai nyomán tisztábban áll előttünk az a folyamat, melynek során a székelyudvarhelyi magyar közélet mindenféle alaki huzavonák révén szekértáborokra, majd később -táborocskákra szakad, de eközben az sem sikkad el, hogy valahol mindannyian az RMDSZ köpenye alól bújtunk elő s osztottuk meg erőnket, érdekeinket, szándékainkat.
2001-ben élettel teli, alapos interjút készített a Farkaslakára látogató Buzánszky Jenővel, az aranycsapat egyik utolsó akkor még élő tagjával, s ez az írása ma is erőteljesen forrásértékű.
Számos tárcájában sikerült megcsillogtatnia szépírói vénáját: a derű, a jól adagolt humor, a szatirikus látásmód közel álltak hozzá.
Szerkesztőjeként gyakran nógattam, megszidtam, ösztökéltem – talán bántottam is. Most pedig meglepődve látom, hogy az, amit megírt, amit az olvasók érdekében kimondott, nem szálltak el a változó szelekkel. Riportjai híven visszahozzák a maguk idejét: az ezredforduló éveinek botlásait, történéseit.
Inczefi Tibor azok közé tartozott, akik ország-világ elé tárták, hogy hogyan él az erdélyi, a székelyföldi ember a romániai átmenet idején, az Európa felé igazodás reményteljes éveiben. Bár tíz esztendővel volt fiatalabb nálam, úgy érzem, még mindig tanulhatnék az ő szakmai erényeiből. S amíg csak lehet, igyekszem őt megőrizni emlékezetemben.
Büszke vagyok rá, hogy valaha kollégája lehettem az országos magyar lapnál, amelynek történetébe immár végérvényesen ő is bevonult.
Cseke Gábor
*
Inczefi Tibor tárcája:
Egy kalandos utazás színe és fonákja
Közvetlenül az /a téli/ ünnepek előtt történt, és a szó szoros értelmében az orrom elôtt. Udvarhelyen a kicsi államáson ült fel a vonatra egy asszony, s miközben mászott-kapaszkodott fel a magas lépcsőn, még a jegyét is meg tudta mutatni egy fekete kezeslábasba bujt egyénnek, aki „Biletul, biletul" felszólítással fogadta a vagon ajtajában. Az asszony mászott, kapaszkodott, a jegyet neki meg, én a háta mögött föl, miközben mellettem is szuszogott fel egy termetes atyafi. A feje alig ért a fekete kezeslábas bokája magasába, máris kérték tőle a bilétát.
Azt is el kell mondanom, hogy a lépcső síkos volt, atyafink termetes, és vastag kabátban, egyik kezében valami motyó, a másikkal kapaszkodott… Ember legyen a talpán, aki a harmadikkal a bilétát elő tudta volna kotorni és megmutatni. És mivel nem, a kb. 25 esztendős kéményéseprő egyenruhás fiatalember egyszerűen megpróbálta letaszítani emberünket a lépcsőről.
Nekiveselkedett egyszer, még egyszer. Lent hó, a lépcső jeges, az udvarhelyi kicsi állomáson pedig székely gőzös nem szokott sokat állni. Néztem elképedve, mi folyik a szemem előtt. Utazótársamat, aki szóhoz sem tudott eddig jutni, és felverekedte magát a vagon előterében, most mellen ragadta a fiatalember, csűrte- csavarva a lépcső felé. Rángatta, nekidőlt, s mivel nem bírt vele, hirtelen kihajolt a vagonból, a társát rikkantotta, hogy az soha nincs ott, amikor kéne. A szerelvény már elindult, s ők még mindig dulakodtak. Furcsálltam a látottakat, még akkor is, ha tudtam, hogy vonatunk úticélja nem Európa, hanem Felsőboldogfalva és Bikafalva érintésével Segesvár.
Kétszer megkérdeztem eközben a fiatalembert, akinek a derekát jó félméteres gumibot díszítette, hogy mégis mi akar lenni, amit művel, de szavam fülemülecsicsergés volt a nagy dobogtatásban, rikkantásban, szuszogásban és fújtatásban. Miután néhány másodpercig farkasszemet néztek, az utazni vágyó férfiú kivágta: – Esti prost és nehogy félreértsék, megismételte: – Esti prost!
– Milyen demokráciában élünk? – kérdeztem aztán magyarul, magyarázva, hogy ha jegy nélkül találna utazni, azért van a kalauz, hogy megbüntesse. Mert ő a kalauznak megmutatja, ha kéri, de te ki vagy, Prostule? – folytatta vitáját a gumibotossal.
– És ha beleütöm a bicskát? – tette fel a kérdést, amelyről nem tudtam hirtelenjében eldönteni, hogy költőinek vagy valóságosnak szánta. A fiatalember sem értette, de az állandó jelző hallatán megint közelebb lépett hozzá, s valami jegyzőkönyvet kezdett emlegetni, és ismételten a bilétát.
Itt a biléta, né – kapta elé zsebéből emberünk, de mire a másik utána nyúlt volna, zsebrevágta. A jelenet még megismétlődött vagy háromszor, minthogy a kéményseprő egyenruhást nem ismerte el kalauznak. Amikor végül odaadta, a furcsa ellenőr, akinek LIS–DET Security piros-sárga-kék kitűzője volt, rögvest megállapította, hogy a jegy nem érvényes, mert előző napi dátum van rajta. Ebből megint vita lett:
– Már hogy lenne tegnapi, amikor most vettem!
Mutatom én is az enyémet, és a két jegyet összehasonlítva megállapítást nyer, hogy mind a kettőn aznapi a dátum.
– És ha lesiritek neki egyet? – kérdi méltatlankodva és igaza tudatában emberünk. Békítőleg szólok hozzá, hagyja a pofozkodást, mert ugye az igazság végül is kiderült stb. És akkor mit hallok? Azt mondja a Security-s, hogy ne beszéljünk magyarul, beszéljünk románul. Mert így meg úgy.
Magyarázom neki a demokrácia alapjait, s hogy magánemberként beszélhetek valakivel a vonaton, ahogy akarok. Megcsűrt-csavart útitársam a maga részéről leszögezi, hogy – Esti un prost, nekem pedig elmondja, hogy – és nincs ellenére, hogy megírjam – Varga Árpádnak hívják, bögözi, 18 vagy 20 éves, ingázik a vonattal, bérlete van, de mivel az két napja lejárt, jeggyel utazik.
– Jegyet vettem, és most úgy bánik velem, mint a kutyával, rúg le a vonatról…
Küzeledünk Bögözhöz, Varga Árpád készül leszállni, nyitja az ajtót, de a fiatalember afölötti aggódásában, nehogy kiessen – becsukja. És mondja, hogy az ajtót csak a vonat indulása után szabad kinyitni. Mutatja, hogy a fülke falára is ki van függesztve… Varga Árpád köszöni a figyelmességet, és kinyitja az ajtót. A vonat megáll. A húsz éve ingázó székely leugrik, és visszanéz megaláztatása színhelyére. Intek neki egyet, hogy rajtam nem fog múlni.
*
Állunk a vagon végében a bikacsökös fiatalemberrel, és nézek rá kérdően. Időközben maga is megnyugodott, és elmondja, ő egy magáncég alkalmazottja, amint kabátjának díszítése is mutatja. A Román Vasút Brassó Területi Igazgatósága szerződést kötött cégével, aminek értelmében felszálláskor minden utastól kérik felmutatni a jegyet. Elmondja, hogy a jegyet a vonat indulása előtt 5 perccel meg kell vásárolni, a vonatban adott jegy 100 km-ig 52 250 lejbe kerül. Hogy az Uvarhely–Keresztúr útvonalon néhány indóházat felszámoltak, s így nem lehet jegyet vásárolni, külön pikantériája a dolognak.
– Ezeket az utasokat felengedjük, egyébként az a dolgunk, hogy még a vonatba való felszállás előtt kérjük a jegyeket.
– S ha nincs, a helyzetet csak taszigálással lehet megoldani?
– Csak azzal, ha szép szóval nem lehet.
– Így tanítják ezt a Security iskolában?
– Igy. Aszongya: „Sa nu urce in tren fara bilet".
– A gumibot mire való?
– Arra az esetre, ha megtámadnának.
– Ilyesmi fordult elő?
– Megtörténik.
– Békésebb megoldás nem létezik?
– Nem.
Tüzet kér, és megtudom, hogy négy hónapja, amióta tevékenykedni kezdtek, 8 milliárd lejről 14 milliárdra emelkedett a brassói körzet bevétele.
*
Pénz beszél, Varga Arpád és az újságíró pedig ugathat demokráciáról. A fiatalember pedig elmondja csendesen, hogy nekik is van két szuperkontrolljuk, akik ha jegy nélkül találnak valakit, megtudják, melyik ajtónál szállt fel az illető… s akkor ők nézhetik magukat.
– Akkor mi mit csinálunk? Az állásunkkal játszunk, én érettségiztem, felvételi teszten estem át, pszichológiai tesztem is van… Amikor 12-18 órát vagyunk szolgálatban, azt eszünk, amit kapunk, száraz ételt… a fizetésünk pedig az országos átlagfizetés alatt van. Veszélyességi pótlék vagy ilyesmi pedig nincs.
– Szóljanak. A hatmilliárdos különbözetből biztosan kitelik.
– Hogy szólnánk! Az egyik társunk szóvá tette, és már repült is.
Forrás: Romániai Magyar Szó, 2000. január 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése