Erdélyi és csángó költészet: Földes Zoltán

Földes Zoltán (sz. Csíksomlyó, 1884. okt. 15. – mh. 1956. júl. 28., Budajenő) elbeszélő, tankönyvíró. Csíksomlyón tanítói oklevelet, Kolozsvárt jogi doktorátust szerzett, tanító lett. Már az I. világháború előtt több verskötete jelent meg. A Hírnök, Pásztortűz, Vasárnap, Új Cimbora, Jóbarát, Erdélyi Tudósító munkatársa, 1929–30-ban Angyalkert (később Erdélyi Kis Pajtás) c. gyermekújságot adott ki. Gyermekek számára írt köszöntőköny­vet (Kv. 1923) és iskolai használatra elkészítette Maros–Torda vármegye földrajzát (Kv. 1923). A népiskolák IV–VIII. osztályai számára szerkesztett magyar olvasókönyveit (1928−37) a kat. elemi iskolákban használták, a VI–VII. osztályok számára egészségtant írt (1931). Szépprózai írásgyűjteménye Az endrédi leányvásár és más elbeszélések (Kv. 1928); újabb versei Szívvel (Szováta, 1928) c. alatt jelentek meg; falusi históriája Az elveszett leány (Kv. 1928). 




TÖRTÉNET


Midőn oltár elébe állt
A lányka könnyezett
S mosolygó arccal  mondta el
Mégis a szeretet,
A vőlegény nem tudta, de 
Helyette tudta más, 
Hogy, Istennél, kit illet-e 
Szerelmi vallomás! . . .




A KIS ELIZ


A kis Eliz a kertbe ment
S egy virágot leszakított.
„Fáj neked ez?. . ," Kérdé a lány;
Felelt a kis virág: "Titok ! . . ."


— Férjhez adták a kis Elizt 
S kérdezték tőle, hogy : szeret ? 
„Igen." Felelt reá a lány, — 
De szeméből könycsepp eredt...




A LEGIFJABB DON JUAN


Múzeumba megy tanulni 
A legifjabb Don Juan. 
A tudásvágy űzi-hajtja; 
Nem kell néki már a lány.


Felfogadta nagykeményen:
Többé lánnyal nem beszél; 
Lehet tőle szőke, barna . . . 
Csak a tudománynak él!


(Meglátjátok éjjel-nappal 
Bújja majd a könyveket, — 
S a könyvtárból, múzeumból 
Őt kivájni — nem lehet!)


. . . Nos, hát mutogatja buzgón 
A szép gyűjteményt az őr: 
,.ltt egy urna   — benne hamvak, 
Ott meg egy ősrégi tőr.


Ez volt egyik, mely kioltá
A nagy Cézár életét . . .
— Egy kard . . . Gordius csomóját
Sándor ezzel vágta szét . . .


Ott meg ... itt ni!... Kérem ássan 
Itten minden oly csodás!" . . . 
— Hejh, de nem figyel Juan rá, 
Megszűnt immár a varázs.


A terem más oldalára 
Untalan tekintget át: 
Egy mosolygó képű lányka 
Nézeget egy múmiát.


Juant kezdi érdekelni — 
Hajh, de nem a — múmia! . . .
 . . . Borravaló ... és az  őrnek 
El kell onnan múlnia!


„Szép kisasszony," — szól Juan  most 
S a szemében tűz ragyog. 
"Vezetőre nincs-e szükség ? 
A kalauz én vagyok."


—  S Don Juan megint a régi, 
Könyvet, esküt elfeled; 
„Örök" szerelemre lobban 
S csapja megint a szelet . . .




A VIRÁGÁRUS LEÁNY


Nagyvárosi utcasarkon 
Édes, kicsi lányka állott. 
A nyakában kosár függött: 
Úgy árulta a virágot.


Egyszer aztán a kis édes 
Eltűnt onnan — mindörökre . 
Pedig bizony beteg sem volt, 
Sem sirhalom el nem födte.


Idők multán, hetek teltén 
Egyszer aztán újra láttam, 
Cifra, selymes, szép ruhában, 
Bűvös éjjű kávéházban.


Szebb is volt most, s bájolóbb is, 
S mégis könnyeztem miatta, 
Hogy utolsó virágszálát: 
Liliomát is eladta . . .


(Forrás: Földes Zoltán: Versek. Benkő Lászlkó kollégiumi nyomdája, Kézdivásárhely. Lelőhely: csíkszeredai  Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)