Gondolatok a múltból

Egyet kerestem s másra találtam könyvtári búvárlás közben a hajdani Előre gyűjteményeiben. Minden különösebb  kommentár nélkül mellékelem egy 1969-es cikkemet, amelyről voltak ugyan emlékeim, de szavaira, gondolataira nem emlékeztem. Örvendek, hogy ha későn is, de rájuk bukkanhattam. (Mintha a Jelentések első csírája is megcsillanna bennük?!)

Cseke Gábor: Vallomás műveltség dolgában

Nem bevett fordulatnak szántam, sem kényszerű kilövőpályának: úgy érzem, el kell mondanom megbizatásom lényegét, hogy vallomásom értelme tisztán álljon az olvasók előtt. Fiatal alkotók és a műveltség - erről kért cikket az Előre vasárnapi melléklete, s úgy látszik, tudta, kitől, hisz magam is fiatal alkotónak számítanék még egy darabig. A megokolás háta mögött pedig még az a gondolat is megbújhatott, hogy hát évekkel ezelőtt egyik, jóval harmincon túli költő-szerkesztőnk megpróbálta a kérdést feszegetni, ám nem sok sikerrel, mert felületesen általánosító atyai intéseivel úgy magára haragította fiatal és idős írók egész seregét, hogy az ekként kipattant szócsatározásban, kardok, svádák, tőrök stb. csattogásában a józanabb hangok csak suttogásoknak tűntek. Próbálkozzék most egy fiatal - talán ez az Előre álláspontja -, így elkerülhetőnek látszik a rossz emlékű irodalmi vita felmelegítése. Fiatal mondja fiatalnak: van ennél meggyőzőbb valami? Hát szívleljétek meg, a kutyafáját!...

Már az elején elhatároztam: nem oktatom ki pálya- és évtársaimat, hiszen ez teljességgel lehetetlen. Nem vagyok sem választott vezérük, sem intézőjük, sem titkos tanácsadójuk, sem élő lelkiismeretük - egy hangnak számítok csupán a sokszínűnek mondott kórusban, nem is a legharsányabbnek, nem is a legeredetibbnek. Egy hang, mely időnként megszólal a költészetben, úgy ahogy tud, és semmi több.
Akkor miért vállaltam el a cikket? - firtatom magam. S egyetlen lehetséges válaszom: mert mondanivalóm van a kérdésről, mely így hangzik - fiatal alkotók és a műveltség. Nincs más megoldás, vállalnom kell, magamról kell szólnom, kioktatnom a kórus egyetlen hangját, s hogyha akar, ha mer, ha érdemesnek tartja - a kórus is tanuljon belőle.

De nem egyszeregyet - önvizsgálatot.

Ott kezdem, hogy - nem vagyok művelt. Tudom, nevetségesen hangzik így, mondhattam volna szebben, körülírhatnám, árnyalhatnám, de hiába, e rétegeket lehántva maradna a puszta valóság: az ásító hiányok, a gőzfejű türelmetlenség, fiatalságom óriási tévedése, ahogy a túlságosan is kötött iskolai-egyetemi évek után  elvetettem a komoly önképzést, arra gondolván, hogy ez is az oktatás formalizmus-ballasztja... A szigorú ellenőrzés és számonkérés szorító kalitkája után sietve engedtem szabadon a bennem lakozó bagolyfiókát, pedig nem volt ám csúnya állat, s azóta se tért vissza hozzám, csak néha, egy-egy önrádöbbenős pillanatban csattogtatta meg fölöttem szárnyait csufondárosan, s ahogy egyre múlnak az évek, mind nagyobbak a restanciák...

Tudom, a kezdet kezdetén még biztos a remény: az iskola után fölfedeztem az igazi irodalmat. Leckevázlatok helyett könyvekbe temetkeztem. Hitvitázó vitairatok mellett Sartre-t, Camus-t, Hemingway-t, Moraviát, Csehovot, Gorkijt, Roger Martin du Gard-ot, Anatole France-t, Dürrenmattot olvastam. Néhány, realitásérzékemet sértő operaelőadás unalma után nehezen tudtam visszatérni a komoly zenéhez, abban is csak a 20. századig jutottam el, ösztönösen fülemre, hallásomra támaszkodva. A kottát ma már csak sillabizálom, mint hatvan estztendős bácsi - ki alfabetizáló tanfolyamot végzett - a betűt, de már erről is leszoktam lassan... Igaz, míg egyetemre jártam, szomszédunkban fiatal zongorista lakott, szobáját a miénktől csak beszegezett ajtó választotta el, mellette ágyam, s a kora reggeli órákban rendszerint harsány skálázásokra ébredtem, később meg Chopin-darabokra. Azóta, ha Chopint hallgatok, bátran előre dúdolom a melódiát, s nem tévedek: a ritmusok, a szünetek, a pergő, isteni magasságokból mélybe hulló hangok ugyanazok maradtak, frisseségükből mit sem veszítve, csak én lettem érettebb,  idősebb, közömbösebb és éhesebb időközben...

Pedig a képzőművészetek házhoz jöttek: anyám leánykorában festegetett, néhány albuma is volt s jó szava a képekről, valamicske tehetségét egyik öcsém örökölte - mostanában végez a művészeti főiskolán. Színek, formabontás, keresés, modern törekvések - valamiképpen mind ott vonultak át a szemem előtt, a házban, amelyben éltem, s bár nem volt időm hosszan beléjük felejtkezni, nem egy éjszakába nyúló vitám volt öcsémmel a művészetek ezen ágáról, miközben ő vélt képzőművész-igazát, magam pedig ösztönösen alakuló meggyőződésemet védtem hevesen. E veszekedések füstje, íze, parazsa ma elérhetetlen messzeségben: mindketten járjuk a magunk választotta utat (vajon: mennyiben választottunk mi és mennyiben mások, ez továbbra is nyitott kérdés marad), maradtam eddig kialakult ízlésemmel, mely csak annyiban ér valamit, hogy - vélemény. Egy álláspont, melynek régóta nem néztem híddeszkái alá, vajon állnak-e s biztosak-e tartópillérei?

Még csak a filmet említeném a művészetek közül, és mintha azzal jártam volna a legszerencsésebben. Korán kezdtem, még pionírkoromban, átestem a végetnemérő háborús- és kémfilmek iskoláján, olyannyira, hogy örökre megutáltam őket, s aztán gyorsan, kapkodva bepótoltam, mit közben elmulasztottam. Filmesztéta azért nem lettem, de hála az utóbbi évek gyatra termésének - elmaradásom nem veszélyes és nem pótolhatatlan.
Ezek után úgy tűnhet, mintha minden rendben volna: ide is, oda is vezetnek szálak, járhattam volna rosszabbul is, ugye, hisz eddigi életemben tapasztalhattam: nem egy társamnak voltak kedvezőtlenebb feltételei, bizony, sok mindenért (s főleg az iskola mulasztásaiért) nálam is jobban meg kellett verekedniük, ám engem nem a viszonylagos kényelem, a források közelsége taszított ösztönösen, hanem a sokáig bennem munkáló kamaszdac, amit a korai siker még csak táplált. Tizenhat esztendős sem voltam, amikor első versem megjelent nyomtatásban. (Bűnrossz, nyavalygó, álköltő-gügyögés.) Mit láthattak benne a szerkesztők? - mert ma már nem tudnám megmondani, miért ragaszkodtam magam is hozzá akkor. Igaz, négy évig elmaradt utána az ilyesfajta "dopping", ám helyébe egyetemi álsikereim léptek. Kevés erőfeszítéssel, a jelenleg szerintem szükségesnek vélt tudásanyag nélkül jártam az élen, professzoraimnál is becsben álltam... No de hogy a fenébe legyek ma elégedett, ha Pólya György A gondolkodás iskolája című remek könyvén sem sikerült azóta átrágnom magam? Aki ismeri, megérti: az Amerikában élő jeles matematikus olyan munkájáról van szó, melyet iskolában kellene tanítani, sok-sok fölösleges ismeret helyett. Apám asztalán láttam először, az ő hatására vásároltam meg (ritka példány!) - "hogy hát legyen, épp ez nem hiányozhat könyvtáramból", s azóta kétszer járt kezemben, legutoljára egy nagy őszi könyvrendezéskor, kínzó önmarcangolást ébresztve bennem.

No és Arisztotelész? És Kant meg Hegel? Marx, Engels és Lenin? Esetükben vajon messzire jutottam? Ismerem-e valóban a filozófiát, van-e értékelhető filozófia-tudásom? Egyetemi indexemet faggatom: bántja szemem a sok jeles és jó, igen, él bennem az igény, helyrehozni a tévedést, a mulasztást, de mikor lesz rá időm? erőm? akaratom? Iskolában szerzett francia nyelvtudásomba is úgy kapaszkodom, mint fuldokló a szelelő mentőövbe: tudom, hogy egyszer, nem is olyan soká, hiába tartja kezem, de még áltatom magam. Időnként az utolsó betűig átböngészek egy-egy francia lapot, aggaszt az ismeretlen szavak növekvő serege, más nyelvekkel is barátkozni kéne - szorongok, de hamar elfelejtem gondolataim hangya-csípéseit és minden megy a maga útján tovább.
Nem sokkal államvizsga után Balogh Edgár - ahogy mindenkivel szokta - belém karolt a Fellegvári-út elején, s mert egyirányban laktunk, kapujáig hallgathattam hosszabb gyeplőre eresztett beszédét: azt fejtegette, hogy nem szabad megállni, tanulni kell örökké, keményen, kíméletlenül képezni magunk. Magam sem tudom: belém látott-e akkor, vagy megszokott szövegét mondta, de ez most mindenképpen lényegtelen, a valóság az, hogy én nagyon megsértődtem magamban. Mit tud ő rólam? Milyen jogon oktat ki s méghozzá ilyen leplezetlen, nyers szavakkal? Éreztem, miként ébred fel bennem  újra a dac és minden addigi tanulság megsemmisül. Az esetet máig hordom magamban, mint bensőm egyik legfájóbb pontját, s a legrosszabb, hogy miközben fáj, az ősz, lobogó fiatalságú professzornak kell igazat adnom...
Első kötetem előszavát "Csehi bácsi" írta. Már megbocsásson az elnevezésért, mi így hívtuk magunk között, így áll hozzám a legközelebb - de semmiképp nem az előszó miatt, mert azzal ő is csak fájdalmat s zavart okozott nekem. Nagyon dicsért és nagyon becsült: nem tudom, az én hibám-e ez, bár ahogy emlékszem, nem túlságosan törtem magam, hogy ezt nála elérjem. Esztétikai csevegései lenyűgöztek, szégyeltem volna, ha műveletlennek lát, hát tanultam. de vajon eleget-e S tanultam-e akkor is, mikor már hátam mögött volt a kötelező óralátogatás, egyetem, szeminárium, hónalj-izzasztó vizsgák? Diplomadolgozatomat a legmagasabb pontszámmal jutalmazta, s ezt meg is írta-indokolta abban az előszóban. De valójában olyan ragyogó írás lett volna, ahogy ott állította? Olyan káprázatos logikájú és mélységű, ahogy ő vall róla? Nem hiszem... Igaz, mindent elkövettem, hogy benne legjobb magamat adhassam, miközben éreztem az űröket, és nem szólhattam róluk semmiképp, vagy talán mégis - akkor kellett volna vallanom?

Többen tudatos költőnek tartanak: professzorom egyenesen poeta doctust emleget. Így van-e vajon? Mert én nem érzem. A kötetről megjelent kritikákban egyedül Szilágyi Domokos pillantott a függöny mögé a maga sajátos, fanyar iróniájú, veséző modorában. Szavai sértettek, de alapjában véve az igazságot mondották. Azaz, jókora részt az igazságból: hogy van mit sepregetnem a házam táján, úgy bizony.

Eddig jutottam el e vallomásban s most tétován állok magam előtt: mit tanácsoljak, jobban modnva, milyen büntetést rójak ki ennek a fiatalembernek, ki ennyi lehetőséget, szükséget packázott el életében, ki annyi téves (hamis?) képet alakított ki másokban magáról, ki csak az írásban tudott igazán megnyílni mások előtt, aki "egy hang a fiatalok kórusában", aki - úgy érzi, benne él a jelenben, figyelemre méltó véleménye van a világról, arzenáljából azonban olyan fegyverek hiányoznak, melyek nélkül nem tudni, hová s meddig jut...

Büntetésképp most itt e vallomás: de magja hull-e s kikél-e az időben?

Ui.: Külföldre készülődő fiatal költőbarátommal beszélgettem a minap. Készülő kötetét kellene nyomdakész állapotba tennie, s ideje kevés - panaszkodott. Ha vár vele, míg hazaérkezik, tán sose adja ki kezéből azokat a verseket, vallotta be végül... Nem tudom, mond-e valamit a fentiek után ez az adalék? Ezt döntse el az olvasó...

Forrás: Előre, 1969. december 21, Vasárnapi kiadás.

Laphalálok

(Az alábbi cikket az ÚMSZ kérte tőlem a tegnapi nap folyamán, miközben papíron való megjelenése utolsó napjaira készült. Igaz, téma megkötésük egyáltalán nem volt, de hát miről is írhattam volna egy halálos ágy mellett?...)

Aki egész életét szerkesztőségek szűkebb vagy lazább kötelékében élte le s pályafutásáról különféle szerkesztőségek nyújtanak bizonylatot, óhatatlanul átél személyesen is egy vagy több laphalált is. Én sem lehettem kivétel.

Az első ilyen „halál”, amely testileg-lelkileg alaposan megrázott, 1989 decemberében következett be, amikor az addig „bombabiztosnak” tudott központi Előre egyik pillanatról a másikra megszűnt létezni. Méghozzá nem attól, mintha ellehetetlenült volna további megjelenése, hanemn egyszerűen a rendszer omlott össze, amelyet kiszolgált és amelynek mindennap megjelenő faliújságja volt.

Ám a pillanat nem csak rombolt, hanem egyben épített is: a fölöslegessé vált napilap kereteiből percek alatt megvethettük főnixmadarunk ágyát, s minden hatalmi beleszólást mellőzve új napilapot avattunk: a Romániai Magyar Szót.

Ami, mellesleg, pont úgy készült, mint „felejthetetlen emlékű” lapelődje, éppen csak az ideológiai iránytűzés és ellenőrzés maradt ki a játékból – legalábbis, nekünk akkor úgy tűnt – , cserében viszont kénytelen volt az ember beszállni egy mind gyorsabban pörgő mókuskerékbe, ami a mindenkori lapkészítés örömét és átkát jelenti.

A sors tizenöt esztendőt szabott ki az RMSZ-nek, ezalatt a lap mindenféle fizikai változásokon ment keresztül – az utolsó hét esztendőben már az interneten is olvasható volt, amitől nem vált ugyan világhálós lappá, csupán a naponta megjelenő papírújság dokumentumaként át lehetett tekinteni a benne foglalt információkat. Ennek tudható be, hogy amikor az új évezred hajnalán, egy terjesztői fizetésképtelenség következtében az újság kinyomtatása papírhiány miatt szünetelni volkt kénytelen, pár napon át csakis az internetes változat jelezte, hogy az RMSZ nem halt meg, csupán hibernál.

Annak idején a digitális tartalmak mifelénk még csak egy meglehetősen szűk réteghez jutottak el – az internethozzáférés korlátozottsága okán -, a pár napos leállást, internet ide vagy oda, a lap megérezte. Semmi nem ment már olyan simán, mint annak előtte. A „gyengélkedés”, a kiszámíthatóság megbicsaklása tovább rontotta az újság ázsióját, ami anyagiakban is egyre inkább megnyilvánult, míg 2005 júliusának végén utol nem érte a laphalál, amelyet immár nem egy rendszer pusztulása váltott ki, hanem a piac „végtelen szabadsága”.

A Bukarestben szerkesztett országos magyar napilapra való igény sokkal erőteljesebb érv és ütőkártya volt annál, hogy az RMSZ halála ne nyisson új utat a folytatáshoz. Igaz, nem másnap, nem is egy hét múlva, de ősszel már a kimúlt napilap romjait maga mögött tudva, elindult az Új Magyar Szó, jelentvén új fejezetet és egyúttal nemzedéket/szemléletet is a bukaresti magyar lapkészítésben. Az ÚMSZ hamarosan ismét internetre került, sőt internetes portált is indított, most pedig napok választják el attól, hogy belátható ideig elbúcsúzzon megszokott papírköntösétől.

Ismét egy laphalál – és mi, újságírók még mindig élünk.

Lapok pedig mindaddig nem halhatnak meg tartósan, amíg vannak, akik feltámasszák, tovább éltessék őket.

Az Új Magyar Szóra most kimondott internetes pályafutás vár. Ez pedig annyiban lehet majd sikeres és nagyközönséghez szóló, amennyiben a társadalmi közegben egyre nagyobb szerephez jut a digitális média.

De ennek az új lapnak a jövőjét nehéz megjósolni. Bukaresti magyar napilapra, meggyőződésem, továbbra is nagy szükség van. Hogy ezt a szükséget ki képes finanszírozni, az az ezutániakból fog kiderülni. Az interneten ugyanis még nagyobb harc dúl az információ elsőségéért, a kattintások szaporításáért. Az internetes sajtó másfajta üzlet – annak olvasásáért botorság pénzt kérni, mint a papírújság esetében. Az az internetes lap, amely csak előfizetésért, pénzért hagyja magát olvashatóvá tenni, előbb-utóbb becsukhatja a boltot. A világhálón annyian és annyiféle csomagolásban kínálják sokszor egy és ugyanazt a hírt, egy-két szó eltéréssel, de legtöbbször ugyanazokkal a melléütésekkel és helyesírási hibákkal, hogy valami nagyon egyénit kell nyújtani ahhoz, hogy egy netes lap híveket toborozzon.

Próbáld meg, ÚMSZ!

Cseke Gábor