2016. október 7., péntek

Kocsis Francisko: Költői levél Cseke Gáborhoz / Epistolă către Cseke Gábor

kedves barátom, buzgó inas volnék, s nem ijedek meg a kései tanulástól sem, rengeteg túlélési trükköt sajátítottam el, közülük egyesek roppant hatásosak voltak, másokhoz apró, személyes fogásokat is bevetettem, mint amilyen egy sebhely vagy egy siri csönddel elegyes mélyből feltörő lárma, a tűrés leckéjéhez még hozzácsaptam a dúdolás ingerét, miközben a legnagyobb fájdalom gyötör, s a legártatlanabbul állítom, hogy méltóságon aluli éppen akkor jajveszékelni, amikor belülről marcangolják az embert; az Úristen vagy a lelkiismeret. Olyankor a hallgatás – nemes cselekedet. Akár az élet ajándékainak zokszó nélküli elviselése. Hogy egyformán örvendezhess az ajándéknak és a büntetésnek. És ha csak lehet, légy erős, akár a 31. zsoltárban.
Tudom, hogy te is belekóstoltál a léggömbutazásba, amiként azt is, hogy mily kudarcosan végződött az a számodra; mindent kihajigáltál a vesszőkosárból, majd te is a mélybe vetetted magadat, hogy a léggömb fölemelkedhessék, de az üvöltés, amitől képtelen voltál megszabadulni, meghiúsította már-már kétségbeesett erőfeszítésed, s ebből az következik, hogy összeférhetetlen a repüléssel.
Az én léghajózásom némileg sikeresebb volt, semmi értelme, hogy rossz emlékeket ébresszek bizonyos részletekkel, maradjunk a ténynél, hogy a ballon könnyű anyagból készült, és segítettek azok a személyek is, akik a felszálláshoz szükséges meleg levegőt gerjesztik; egyesek ezt ihletnek is nevezik. Ennyiből áll a nagy titok. Itt még be kell neked vallanom valamit, amit a versben elhallgattam: odafönt, ahol meglazultak a magasság kerítéslécei, a kiáramló levegő csak úgy ontotta az eperillatot. Úgy, ahogy azt te is tapasztaltad valamikor, arrafelő vetődve egyszer.)
Hagyd hát a nosztalgiát, hadd színezze be az elszürkült emlékeket, és nevess azon, hogy az elme próbál rácsokat helyezni a kihunytnak vélt, még visszajáró érzelmek útjába – tanuld meg, hogy ez lehetséges; mert képesek vagyunk akként szólani, miként a rómaiak, s akként fordítani, ahogy szokás: timor et amor, félelem és szeretet; íme, mily egyszerű fölfedezni az okokat, melyek gáncsot vetnek nekünk, letepernek, teljességgel felőrölnek bennünket, apróra, mint a húsdaráló – akkor meg miért viselkednénk úgy, mint holmi kuglibábok? Miért nem viselkedünk lándzsák módjára, vagy akár a szablya, a kés? Súlyos kérdés ez, de ne hagyd magad, amíg nem értél egészen a végére. Magam is ezt teszem, amíg erőm s napjaim engedik.

Fordította: Cseke Gábor


Cseke Péter: Út a semmibe

dragă prietene, sunt un învăţăcel harnic şi nu mă dau în lături nici de la studiul suplimentar, am învăţat multe trucuri de supravieţuire, unele de o subtilitate de-a dreptul încântătoare, unora le-am adăugat şi mici şiretlicuri personale, cum ar fi o cicatrice sau o combinaţie de tăcere mormântală peste zarva din străfunduri, iar la lecţia de a îndura am mai adăugat şi abilitatea de a fredona când te doare mai tare, susţinând cu cea mai candidă seninătate că e lipsit de demnitate să urli când eşti jupuit pe dinlăuntru. De Dumnezeu sau de conştiinţă. Atunci e nobil să taci. Să înduri fără crâcnire darul de viaţă. Să te bucuri în egală măsură de dar şi de pedeapsă. Să fii tare, ca în psalmul 31, dacă se poate.
Ştiu că şi tu ai luat lecţii de zbor cu balonul şi ştiu şi cât de prost ţi-a reuşit, ai aruncat din nacelă totul, la urmă te-ai aruncat şi pe tine în hău ca să se ridice, dar urletul de care n-ai scăpat a zădărnicit efortul aproape disperat, de unde deducem că-i incompatibil cu zborul. Plimbarea meu cu dirijabilul a ieşit mai bine, n-are rost să stârnesc piaza-rea cu detaliile ajutătoare, să rămânem numai la faptul că a fost dintr-un material uşor şi am primit ajutor şi de la fiinţe care furnizează aerul cald al înălţării, zisă de unii inspiraţie. Ăsta-i tot secretul. (Aici trebuie să-ţi mai spun ceva trecut sub tăcere în poezie: acolo sus, pe unde s-au desprins şipcile de la gardul raiului, văzduhul era potopit de aroma căpşunilor. Aşa cum ai simţit şi tu când ai fost pe-acolo cu altă ocazie.)
Lasă nostalgia să pună culori în griul amintirilor şi râzi de teama că mintea ar putea încerca să pună zadarnice gratii în calea revenirii sentimentelor crezute stinse – învaţă că se poate; pentru că suntem în stare să vorbim ca romanii şi să traducem ca noi: timor et amor, teamă şi iubire, iată cât de simplu descoperim motivele care ne pun piedici, ne doboară, ne toacă mărunt pe dinăuntru ca maşinile de carne – şi-atunci de ce ne comportăm ca nişte popice? De ce nu reacţionăm ca nişte suliţe, spade sau cuţite? Grea întrebare, dar nu te da bătut până nu-i dai de capăt. Asta fac şi eu până mai am putere şi zile.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése