Az idő feloldott kérdőjelei
Mottó: Az idén lesz 50 éve annak, hogy megjelent a Vitorla-ének című versantológia, benne 28 fiatal romániai magyar költővel. Antológiák addig is jelentek meg, s ezután is fognak még megjelenni, de mindegyiknek megvoltak s meglesznek a maguk tanulságai.
Úgy kerültem ebbe a fél évszázados – antológiába, mint légy a tejbe (esetleg: borospohárba?). Az antológia gyakorlatilag már készen állhatott, amikor Lászlóffy Ali elcsípett a főtéren (rendszerint a Keresztes Zoltán-féle antikvárium tájékán futottunk össze), s kérdezte, nem adnék-e belé én is verset?
Persze, hogy! Szíves örömest!
Forrás-kötetem akkor már a kiadó (Bajor Andor) asztalán, gyakorlatilag megjelenés előtt, s valahogy nem tartottam illőnek, hogy az abban szereplő versekből válogassak a megtisztelő felkérésre. Akkoriban fejeztem be viszont egy riportutam nyomán született, traktoristákról szóló versciklusomat, amit a termelési téma „háziasítására” tett sikerült kísérletnek tartottam, s ekként is kínáltam föl a szerkesztőnek. Örömmel kapott az alkalmon – öröme minden bizonnyal a kiadó emberéé volt –, mert hogy ezzel „megerősítettjük” a kötet verseinek optimizmust sugárzó, társadalmi cselekvést sugalló közéleti hangvételét, amire az antológia szerkesztőjének Bevezetője több helyen is utal.
A versgyűjtemény hamarosan meg is jelent, s természetesen büszke voltam, hogy magam is ott lehetek a huszonnyolc, csoportosan jelentkező szerző között – sokukkal jó ismeretségben voltam, sőt, rokon is volt köztük –, ugyanakkor máig kakukktojásnak éreztem s érzem magam az antológiába kerülésem mikéntje miatt; elvégre a „töltelék” szerepét vállalva és eljátszódva, eleve nem tartozhattam egy olyan csoportosuláshoz, aki e közös jelentkezést nemzedéki eseménnyé kívánta avatni. Mint a romániai magyar ifjúsági lap munkatársa viszont, de érintett szerzőként is, elkötelezettséget éreztem az antológia körül támadt állásfoglalásokban, vitákban, megnyilvánulásokban a könyv és a szerzők pártjára állni, érzelmeiket-érdekeiket a magamévá tenni, az esemény fontosságát kidomborítani. Az antológiához fűző eme sajátos kötődésem tette lehetővé, hogy némileg „kiléphessek”, tisztes távolságra kerülve a szerzőgárdától, részben felülemelkedve annak természetes szubjektivitásán. Tudtam és elfogadtam, hogy a kötetet ért dicsérő szavak elsősorban nem engem, a végszóra befutót, illetnek, annál inkább azokat, akik az antológia eredendő magvát alkották.
Ezért is lehetett számomra természetes részt venni abban a pártoló eseménysorban, amit az Ifjúmunkás legendás szerkesztője, Lázár László [Lazics] (1936-1995) kezdeményezett az antológia körül, amelynek során 1967 nyarán – a szerkesztő csapatot Gálfalvi Györggyel megerősítve – lebonyolítottuk a lap ún. Vitorla-ének vitáját, mely az Ifjúsági Könyvkiadónál megjelent rendhagyó versgyűjtemény kapcsán, a romániai fiatal magyar költészet addig alig kimondott vagy éppenséggel elhallgatott gondjait, kibontakozásának kérdőjeleit és ellentmondásait próbálta széles körben, szervezett formában felvázolni. A vita során készült, általunk szerkesztett jegyzőkönyv, az elhangzottak kapcsán született újabb hozzászólások és vitaanyagok, a nagyjából a vitával egy időben, illetve valamivel később megjelent recenziók, kritikák egyrészt igyekeztek a fiatal költészetet ért vádaskodásokat külsőleg hárítani, anélkül azonban, hogy elhallgassák a belső problémákat, a csoportos jelentkezés ellentmondásos nemzedéki jellegét.
A viták során az is kidomborodott, hogy egy ilyen sokszereplős antológia elkészítése, megjelentetése csöppet sem egyszerű, akadálytalan folyamat; a szerkesztőket előzetesen is, lépten-nyomon gáncsok, kishitűség, bizalmatlanság érheti, amelyek a megjelenés után is könnyen ürmöt csepegtethetnek az irodalmi élet örömébe.
Emlékezetem szerint különösen Farkas Árpád Cipőfűzőárus című versének közölhetősége körül voltak kulisszák mögötti bonyodalmak; a verset kezdeti nyilvános bemutatása után, még jóval az antológia megjelenése előtt kitanácsolta az Ifjúmunkás hasábjairól a korabeli sajtóigazgatóság (értsd: cenzúra), később viszont úgy tűnt, hogy a kötet darabjai között nem kelti föl a hivatalos éberséget. Ezért aztán, amikor az évekig elhúzódó antológia-szerkesztés a vége felé közeledett, s a megjelenése már csak hetek kérdése volt, Lázár László az Ifjúmunkás művelődési rovatának vezetőjeként „előzetes” közreadását javasolta a könyvből; választása nyilván az inkriminált költeményre esett, amit az alábbi, előzetes magyarázattal „fejelt” meg: „Majdnem egy éves várakozás után (eredetileg 1966 augusztusára ígérte a kiadó) végre valóban megjelenés előtt áll a Vitorla-ének, a fiatal költők antológiája. Ebből az alkalomból közöljük a kötet egyik legszebb, legérettebb versét, Farkas Árpád Cipőfűzőárusát, amelyet a fiatal költő 1963-ban írt.” (Ifjúmunkás, 1967. május 25.) Csakhogy a cenzúra, emlékezvén még a korábbi incidensre, némi akadékoskodás után adott csak zöld utat az előzetesnek (s vele a versnek), ám saját vezetősége felé híven jelezte az esetet. Emiatt majdhogynem meghiúsult a már kész antológia további útja a megjelenés felé. A bonyolult afférban végül is az lehetett a mindent eldöntő szempont, hogy mivel a vers egyszer már megjelenhetett a lap hasábjain, maradjon hát benne a könyvben is…
A magnóval rögzített vitaanyag lejegyzése, szerkesztése, majd felsőbb jóváhagyatása ugyancsak nem volt kimondott diadalmenet; nem csoda, ha az akkori felszólalók helyenként nehezen ismernének saját szavaikra, néznének szembe a kénytelen-kelletlen nyakatekert ezópuszi fogalmazásmóddal. A gondolat-gátak zsilipeinek felhúzása csak fokozatosan ment végbe a romániai szellemi életben, a vita pedig inkább csak halvány, ám jellegzetes előszele lehetett egy olyan politikai-társadalmi-szellemi olvadást kiváltó korszaknak, amely igazán érezhetően 1968 első felében fogta át Romániát.
Mindaz, ami a vitában elhangzott vagy akár kimondatlanul is benne feszült, ha nem is közvetlenül, de ott rejlik magában az antológiában is. A romániai magyar könyvkiadás ugyanis nem csupán gesztust tett a romániai magyar költészet utánpótlása felé, hanem az írói érvényesülés megkövesedett eszmei gátjait megbontva vállalt felelős kezességet huszonnyolc, az irodalmi alkotó munka különböző állomásaihoz érkezett szerzőért. Magára vette ama csoportos kísérletnek az ódiumát, aminek addig alig-alig volt előzménye a háború utáni Erdélyben – s ami volt is (itt az 1950-ben megjelent egyetlen precedensre, a Gaál Gábor előszavazta Ötven vers című antológiára gondolok, amelyben Bárdos B. Artur, Hajdu Zoltán, Márki Zoltán, Majtényi Erik és Szász János mutatkoztak be fiatal romániai költők gyanánt), az is inkább demonstratív szempontokat követett –; olyan fiatal költőavatást szentesített, aminek a garanciái – számos kiugró, jól felismerhető, számbelileg sem csekély tehetség jelenléte dacára – erőteljesen vitatottak, olykor egyenesen kétségesek.
Köszönhető ez talán annak is, hogy az 1950-es csoportos „költőavatástól” 17 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a csoportos költői startra újra reális esély nyíljon tájainkon; a fiatal tehetségek, szárnypróbálgatók ezalatt jócskán feltorlódtak, mint manapság a vámsorompónál veszteglő gépkocsik, át- és bejutásra várva…
A Vitorla-ének megjelenése, a benne jelentkező huszonnyolc szerző nyilvános bemutatkozásán túl, mindenek előtt a felmutatás, az útnak eresztés bátorságát dicséri, s annak a vállalásnak emlékezésre méltó pillanata, melyben talán nem annyira a költők, inkább az őket nyilvánosság elé bocsátó szerkesztők játszották a kulcsszerepet.
(Mindezt nem úgy kell érteni, mintha az antológia költői nélkül létrejöhetett volna bármilyen említésre méltó eredmény. De aki verset ír, s aki a költészetnek tényleges elkötelezettje, az a jég hátán is megél – akkor is ír, ha ideig-óráig hét lakattal zárva előtte a pálya. Meg lehet nehezíteni, mostohává lehet tenni az írói tevékenység körülményeit, de a tollakba sose fagy be a tinta, az irodalom olyan, mint a természet – a legsivárabb körülmények között is megkeresi magának a nyilvánossághoz vezető járatokat.)
A 28 szerző nevén végigtekintve immár 8 keresztet tehetünk ki gondolatban. Az ötven esztendeje csapatosan bemutatkozott társaság mind földrajzilag, mind tevékenységük területét illetően is szétszéledt, s többé-kevésbé földi pályájának betetőzéséhez ért. Nagyrészt választ kaphattak azok a kérdések és kételyek, melyek a Vitorla-ének megjelenésével a szerzőkkel kapcsolatban általában és külön-külön is megfogalmazódtak.
Az irodalmi-szellemi értékekkel kapcsolatos kérdőjeleket ugyanis csak az idő, s az idővonalon létrehozott művek oldhatják föl ilyen vagy olyan módon.
A Vitorla-ének irodalomtörténeti jelentőségéhez, legalábbis az erdélyi irodalom viszonylatában, nem férhet kétség. Tetszik-nem tetszik, róla szólva, hamisítatlan irodalmi forrásvidéken járunk (egyféleképpen belőle táplálkozott aztán évtizedeken át a pályakezdő írók Forrás-sorozata), ahonnan meghatározó erek (is) vezetnek az egyetemes magyar irodalom áramába. Úgy, ahogy azt a könyv atyja, Lászlóffy Aladár valamikor megálmodta.
2017 februárjában
Nincs könnyű dolga a Hargita Népe (szolgálatos) interjúkészítő riporterének, Daczó Katalinnak, aki példás következetességgel tartja nyilván a vidék közelebbi-távolabbi szülötteinek életrajzi adatait, s ha nem is pontosan az illetők (kerek) születésnapján, de biztos, hogy valahol annak a környékén lecsap rájuk, s egy újságoldalnyi vallomást gyűjt be életútjukról. A leköszönt esztendő különösen zsúfoltnak bizonyult az efféle évfordulók tekintetében: egész sor személyiség töltötte be a 80, 75, 70, 65 vagy éppen a 60 esztendőt, s ha jól megnézzük, valamennyiük munkássága, tanulságos életútja megérdemelt egy-egy beszélgetést.
Az 1946. december 28-án született székelyudvarhelyi Rostás Zoltán életútja, aki a „születésnapi túltermelés” miatt az idei évre maradt, már csak azért is kiemelkedik a sorból, mivel – ahogy a Hargita Népében ez év január 31-én megjelent beszélgetésben (Szociológus a vonaton. Születésnapi beszélgetés Rostás Zoltán szociológussal, egyetemi oktatóval) elmondja – az interjú mint olyan, kimondottan az ő műfaja:
„Ha valaki megkérdezi, hogy mit csináltam a sajtóban – hát interjút. Számtalan interjú közöltem A Hét-ben főleg tudósokkal, mert egyrészt a tudomány rovatban dolgoztam, másrészt mindig azt tartottam fontosnak, hogy azokat az embereket szólaltassam meg, akiket kevésbé szólaltatnak meg, mert az írók, művészek állandóan szerepeltek. Egy száguldó interjúkészítő voltam, hol itt, hol ott bukkantam fel Iasitól Temesvárig és Bukaresttől Nagybányáig mindenhol. Nagyon élveztem és mai napig is azért jövök-megyek állandóan, mert jobban szeretem a vonaton…”
Interjú a profi interjúkészítővel – nem mindennapi lehetőség, esetünkben az esemény kétszeresen is jelentőséggel bír, ugyanis Rostás Zoltánnal alig-alig készült anyanyelvén interjú; ezért, ha valaki alaposabban szeretné megismerni munkásságát, gondolkodásmódját, életének kulcsfontosságú eseményeit, azt mindenek előtt román nyelvű médiafelületen találhatja meg, mert ahogyan a Hargita Népe interjújából is kiderül, Rostás Zoltán mind a magyar, mind a román nyelvű kultúrában, annak közegében otthonosan mozog, ráadásul 25 éven át a bukaresti felsőoktatásban dolgozott, a Bukaresti Egyetem Sajtó és Kommunikációtudomány Karán, onnan is ment nyugdíjba.
Ami nem jelentette azt, hogy a Sapientia Tudományegyetem megalakulását és felfuttatását ne tekintette volna szívügyének:
„Amikor a Sapientia létrehozásának a lehetősége felmerült, docens voltam a bukaresti egyetemen, és az egyetemi címem miatt is segíteni tudtam ennek a csoportnak az elindulásban. Már a nyolcvanas években nagyon jó viszonyba kerültem a Kulturális és Antropológiai Munkacsoporttal (KAM) és azt mondtam a forradalom után is, ha valahol érdemes egyetemet létrehozni, akkor az Csíkszereda… Az erdélyi magyar kultúra mindig egyközpontú volt (kevésbé az irodalom). Én pedig mindig azt mondtam, az a legnagyobb katasztrófa egy kultúrában, akármilyen kicsi legyen, hogy ne legyen verseny. Legyen ott is, legyen itt is. Nekem nem ellenszenves Kolozsvár, sőt, de ne csak ott lkegyen egyetem, kutatóintézet, magasszintű kiadó és sajtó. ” (Hargita Népe)
Rostás Zoltán a csíkszeredai Sapientián tanszékvezető volt, majd dékán, segítette az intézményt a (neki is köszönhető) sikeres akkreditációig, utána átadta a stafétabotot a fiatalabbaknak, s ő maga óraadó tanárként dolgozott tovább, mindvégig Csíkszereda és Bukarest között ingázva; állandó lakhelye ugyanis a fővárosban van.
Az idézett interjúból rendre megtudjuk, hogy a most 70 esztendős szociológus felmenői, szülei székelyföldi pedagógusok – tanítók – voltak, ő maga románul végezte a középiskolát, majd a kolozsvári egyetem filozófia szakán a tudományos státusát éppen visszanyerő szociológiát, még alkalma volt együtt dolgozni a koholt vádak alapján bebörtönzött, majd kiszabadult Venczel József szociológussal, aki élete utolsó éveiben az egyetemen kapott kutatói státust és technikai igazgatói megbízatást. (Rostás szerint „ő volt az az ember, aki nagyon jól össze tudta kapcsolni a két világháború közötti szociológiai gyakorlatot az újabb fejleményekkel.”)
Az egyetem elvégzésével az életút törvényszerű kanyart vett: kutatás helyett a frissen végzett szakember a bukaresti televízió magyar adásánál talált állást. (Magyarázat az interjúból: „Egyrészt, mert kevés volt az egyetemi kutatóintézeti álláslehetőség. Azon kívül én nem merném azt mondani, hogy azért mert magyar voltam, hanem azt hiszem, hogy nem is volt olyan magas médiám – igaz, másokat kisebb médiával beküldtek a kutatásba.”) Tény, hogy a televíziós éveket rádiós gyakorlat követte, majd onnan A Hét szerkesztőségébe vezetett az út, ahol az interjúkon kívül munkatársak írásait is szerkesztette, sőt, pár évig szerkesztőségi főtitkár is volt 1991-es távozásáig.
Utána az egyetemi oktatás élmény teli évtizedei következtek – jóval-rosszal, sok-sok tanulsággal, eredménnyel, elégtétellel. 2015-ben magyar állami kitüntetést kapott a hazai magyar médiában betöltött „társadalomformáló tevékenységéért”; ez utóbbiról így vélekedett:
„Ezt nem én mondtam magamról, hanem ők írták rólam. Egy kitüntetésnél mondhatnak akármit, de ha én magamról azt mondom, hogy társadalomformáló vagyok, akkor nevetségessé válnék, igaz? Én a sajtóban kb. 25 évet dolgoztam…valakinek hatása van valamire, nem kell szó szerint venni. Nem úgy van, hogy valahol azt meg lehet mérni, s azt mondani, hogy van egy fél százalék, amit Rostás hozzátett. Ez egy globális dolog, azt mondanám, hogy azáltal, hogy a romániai sajtóban, főleg Bukarestben rengeteg tanítványom dolgozik, azáltal, hogy velem jóban voltak, kétszer is meggondolják, hogy valami pimaszságot leírjanak az erdélyi magyarokról. Bukarestben ugyanis románul tanítottam.” (Hargita Népe)
Valóban, illúzió azt hinni, hogy az újságíró közvetlen módon társadalomformáló lehet. Véleményformáló viszont annál inkább, hiszen olyan eszköz van a keze ügyében, amivel igen sok emberhez eljuttathatja gondolatait.
Rostás Zoltán nem az a típusú újságíró, aki mindenáron másokra kívánja tukmálni a véleményét. Nem a kommentár, a győzködő érvelés az ő műfaja. Szemlélődő, elemzésre és szintézisre hajlamos, kíváncsi ember, aki örömét leli abban, ha mások élettapasztalatát meghallgatja. A nyolcvanas években, szociológiai felkészültségére alapozva, úttörő módon ún. szóbeli történelmi, más néven életútinterjúkat kezdett készíteni Bukarestben, amelyeket hangrögzítéssel örökített meg. A nagy volumenű hanganyagot felesége, Mármor Irén segített neki legépelni; „Neki köszönhető, hogy a fordulat után, amikor lehetett kötetben közölni ezeket az interjúkat, akkor nekem készen voltak” – szögezi le a beszélgetésben. Saját szociológiai hitvallásáról pedig ekként vélekedett. „A szociológia alatt nem azt értem, amit általában az emberek értenek. Nem azt értem, hogy kérdőív, mintatömeg, nem azt, hogy statisztikai feldolgozás, hanem a társadalom apró mozzanatait próbálom kifürkészni. Ilyen szempontból inkább antropológusnak érzem magam…” Vagyis olyan szakembernek, akinek a hobbija a kutatás, és aki nem valami pótcselekvésben, hanem a jól elvégzett munkában tud igazán feloldódni.
Céltudatosságára jellemző az a mód, ahogyan 1995-ben rátört súlyos betegségéből sikerült önneveléssel és akarat-tréninggel talpra állnia, majd tovább lépnie. Erről viszonylag diszkréten vall: „Már rég túl vagyok, bár ennek a nyomai látszanak is, érződnek is… Egy tanítványom készített velem erről egy interjút, és a mottója, amit az interjúból leszűrt a tanítványom, az az, hogy nekem hasznos volt ez a betegség. Mert szerencsés voltam, mert a betegség engem nem levert, hanem mobilizált, arra, hogy átgondoljam az életet. Én annyira bíztam abban, hogy talpra állok, hogy szinte túlgyőztem magam…”
A „túlgyőzés” pedig abban áll, hogy még most, hetven éves korában sem adja alább munkairamát, korábbi munkarendjéhez mérten nem azt nézi, hogy mit sikerült megvalósítania, hanem hogy még mi van előtte, elvégezetlenül. „Ha belegondolunk, egy interjút sem lehet befejezni, de azt szoktam mondani, hogy az út a fontos, nem a cél.” Ezzel zárja a beszélgetést a Hargita Népében a mélyinterjúk romániai mestere, Rostás Zoltán szociológus.
Szemlézte: Cseke Gábor
Emléket hagyni a világban
Mottó: Aki csak nyomokat hagy maga után, az nem él soká;
nyomai elvesznek az emlékezet dzsungelében.
Ma is fülemben cseng egy tizenéves diáklány megrendítő vallomása, aki vízkeresztkor többed magával segédkezett a katolikus házszentelési szertartásnál. Becsengetésükre, egy tömbházlakás ajtajában töpörödött, szegényesen öltözött, csontra fogyott anyóka jelent meg, aki láthatóan zavarba jött a látogatók népes seregétől. Később, mikor már fölengedett, elmondta, hogy pár száz lejnyi nyugdíjból tengeti az életét, kilencvenéves elmúlt, élő rokona, hozzátartozója nincsen, egyedül lakja a szoba-konyhás lakrészt, ahová sokszor hetekig nem csönget be senki. Ő maga már nehezen hagyja el otthonát, fél a megfázástól, meg attól, hogy eleshet az utcán…
“Elgondoltam akkor, úgy fog meghalni – emlékezett az életbe épp csak belekóstoló diáklány – hogy senki se emlékszik majd rá. Úgy döntöttem, minél több helyen megosztom ezt az élményemet, s ezzel, ideig-óráig talán sikerül ismeretlenül is megőriznünk az emlékezetét.”
A gyermekien naiv vallomás után, ahogy mondják, “angyal szállt át a szobán”: valamennyien magunkba mélyedve, megindultan hallgattunk, arra gondolva, hogy vajon ránk is vonatkozik ez a szabály, vagy mi kivételek lennénk, és különben is, a majdani feltámadás úgy is megold minden, az örökléttel kapcsolatos dilemmát.
Emlékezzenek rám – ez minden ember titkos vagy bevallott óhaja; az emlékezés ágyát pedig ki-ki a maga módján veti meg. Van, akire sokan és jó szívvel emlékeznek, és vannak személyek, akikről inkább a nyomasztó, kedvezőtlen, negatív emlékek maradnak – de fennmaradnak!
Irói anekdotának tűnhet, amit egyik erdélyi prózaírónk a valóságban meg is irt kollégájáról, néhai Panek Zoltánról, aki a nagyvilág különböző pontjaira utazó barátaitól azt kérte, hogy amerre csak járnak, irják fel jól látható helyre, egy-egy forgalmas kocsma vagy kávéház falára, hogy “Panek hülye”; amitől aztán ő, P.Z., ha másként nem, de legalább ekként fönnmarad a világ emlékezetében…
Csakhogy a világ tele van már falfirkákkal, emlékeztető jelekkel, annyian távoztak ebből az életből és annyian érkeztek közben, hogy ember legyen, aki kiigazodik a nyomok és az emlékek tömkelegében…
Már-már közmondásos az a mindenhatóság is, amivel a magyarokat fölruházták amiatt, hogy a jelek szerint a történelem folyamán az őshazájukból nem csak mai szálláshelyükre, Magyarországra jutottak el, hanem gyakorlatilag a világ minden zegébe-zugába. Hogy ez igy van és mennyire van így, azt számos konkrét tény, eset bizonyítja. Ennek igyekezett jó pár éve módszeresen utána járni Farkas József György nyugalmazott újságíró, jó ideig a magyar televízió, illetve a Népszabadság külpolitikai szerkesztője, aki a témában jártas barátai és jó ismerősei segítségével blogot nyitott Magyar emlékek a világban címmel, s előbb a Nol-blogon, majd 2016 elejétől az infovilág című hírportálon működteti azt. Vastag kötetre rúgó anyaga gyűlt így fel, amit a szerzőnek szándékában áll könyvvé szerkeszteni, ám addig is érdemes virtuálisan belemerülni ebbe az emlék-óceánba, mely lépten-nyomon új és új meglepetésekkel és azzal a megerősítéssel szolgál, hogy a magyar nép, bár kicsiny, fiai nagyon belevalóak és bármerre is vesse őket a világon az élet, mindenütt képesek kivágni a rezet – maradandó emlékeket hagyni maguk után. (Minden valószínűség szerint, ha bármely más nép képviselője megismételné – s miért ne tenné meg? – ezt a fajta sziszifuszi felmérést, hasonló következtetésre juthatna saját nációját illetően. Elvégre a föld kerek…)
*
Néhány érdekes, frissebben felkerült bejegyzés a rovatból:
* Magyar emlékek – a világűrben
A Holdon például 14 kisebb-nagyobb kráter kapta meg a természettudományok egyik vagy másik magyar kiválóságának a nevét. Közülük tíz a Holdnak a Földről nem látható, de már pontosan feltérképezett túloldalán található, ott van a legnagyobb, a 210 kilométer átmérőjű Kármán-kráter is.
Elhagyva bolygónk közvetlen vonzáskörzetét, a világűr képzeletbeli magyar vándora örömmel fedezhet fel „ismerősöket” a szomszédos planétákon is. Így a Naphoz legközelebb keringő égitesten, a Merkúron kráter viseli Bartók Béla, Jókai Mór, illetve Liszt Ferenc. A hozzánk közelebbi Vénuszon három kráternek (Erika, Margit, Tünde) és egy 975 kilométeres hátságnak (Szél-Anya) magyar csillagászok adtak nevet. Hasonlóan kedvező a kép másik szomszédunkon, a Marson is, ahol négy kráter elnevezése magyar eredetű (Bak, Eger, Igol, Paks). A bolygóközi térben pedig több száz apró égitest száguld a Nap körül, amelyet magyar csillagász fedezett fel, és/vagy magyar nevet kapott. A teljes szöveg itt
* “Kis kece lányom” – Akranes (Izland)
A sokat emlegetett országimázs talán legsikeresebb előmozdítója a magyar zene. Liszt rapszódiái vagy Brahms magyar táncai jól megalapozták ezt a diadalmenetet, de ha a közeli múltban nézünk szét, akkor a Queen-sztár Freddie Mercury által népszerűsített „Tavaszi szél vizet áraszt” nemzetközi karrierjét idézhetjük emlékezetünkbe.
A rovat fotót közöl, amelyen egy alkalmi izlandi énekkar éppen a „Kis kece lányom” dalocskát adja elő, saját anyanyelvén, amely a szigetország óvodáinak énekeskönyvében szerepel! A teljes szöveg itt
* Mándoky Kongur István – Almati
A karcagi születésű, fiatalon elhunyt magyar turkológus, Mándoky Kongur István (1944–92) már a középiskola első éveiben kitűnt a nyelvek iránti fogékonyságával. Kiválóan megtanult oroszul, a török nyelvek iránt is különös vonzalmat érzett, a kun nyelvemlékek kutatását már egyetemi évei alatt elkezdte, és folytatta a végzés után is.
Mándoky Kongur István vallotta: a kelet felől érkezett magyarság összekötő kapocs a Kelet és a Nyugat között. Egyik legismertebb munkája az 1981-ban elkészült „A kun nyelv magyarországi emlékei” című kandidátusi disszertációja, amely tartalmazza a Kun Miatyánk szövegváltozatait is… A teljes szöveg itt
* Egykori magyar szolgáltatások – New York
A New Yorkba érkező magyar emigránsok hagyományosan a város felső keleti részében, Yorkville-ben, a 70., 80. utcák magasságában telepedtek le. Akár a többi, hasonlóan bevándorlók által lakott városrészekben, itt is sokáig jellemző volt, hogy sokan nem tanultak meg angolul, hiszen nem volt rá szükségük…
Főleg nők, elsősorban családanyák nem mozdultak ki a környékről, itt végső soron mindent megtaláltak, ami a napi élethez nélkülözhetetlennek bizonyult. Hosszú évtizedeken át számtalan jel mutatta a kézzelfogható magyar jelenlétet, ez azonban az utóbbi évtizedekben erőteljesen megfogyatkozott… A teljes szöveg itt
* Gábor Dénes – London
Gábor Dénes (1900–79) Nobel-díjas fizikus, gépészmérnök, villamosmérnök, a holográfia feltalálója (külföldön Dennis Gabor néven ismert) a budapesti, Markó utcai Fő-reálgimnáziumba járt, a budapesti, majd a berlini műszaki egyetemen tanult, ott is doktorált 1927-ben. Berlinben más, később világhírűvé vált magyar fiatalok társaságában rendszeresen látogatta Albert Einstein szemináriumát is…
Gábor Dénes Németországban a Siemensnél, a nácik 1933-i hatalomra kerülése után egy évig Budapesten a Tungsramnál dolgozott. A következő évben, 1934-ben Angliában telepedett le, ott a Thomson-Houston elektromos vállalat laboratóriumában kutatómunkát végzett. Ott találta fel 1947-ben a holográfiát, amiért 1971-ben megkapta a fizikai Nobel-díjat „a holografikus módszer fölfedezéséért és kifejlesztéséért”. A teljes szöveg itt
* Soproni erdőmérnök-hallgatók – Vancouver
Az 1956-i forradalom leverése után mintegy kétszázezer magyar menekült el az országból. A nyugati államok – némi lelkiismeret-furdalás hatására is – a legtöbbjüket befogadták, biztosítva számukra a létfeltételeket, sőt, a továbbtanulás, a szakmai előrelépés lehetőségét is.
Az egyik legnagyobb befogadó Kanada volt, a hatalmas, ám viszonylag gyéren lakott észak-amerikai országban negyvenezer magyar kezdhetett új életet.
Ez történt a Soproni Erdőmérnöki Főiskola kétszáz hallgatójával és tucatnyi tanárával, aki Vancouverben, a Brit Kolumbiai Egyetemen folytathatta tanulmányait, illetve dolgozhatott. A diákok közül 141-en ebben a tanintézményben diplomáztak.
Róluk, és általában a Kanadában élő magyarokról is elmondható, hogy közösségük tagjai megbecsülést vívtak ki maguknak és hazájuknak, nem véletlenül nyilvánította Kanada saját nemzeti történelmi öröksége részévé az ötvenhatos magyarok befogadását. A teljes szöveg itt
Mi van a piros kimonó alatt?
Mottó: A titkok addig érnek valamit, amíg
titkok maradnak.
a piros kimonó résnyire nyitva
a nyíló résen át néma
sejtelem sötétlik
libben a kelme
*
a piros kimonó testre szabott
denevérujjú
költemény
*
a piros kimonó csupa kellem
gyöngéd kihívás hajlat
fedezék
*
a piros kimonó izzó alkony
roskadó nap
és tűzparázs
*
a piros kimonó alatt olykor
megreked minden gondolatod
*
a piros kimonó vágyat ébreszt
reményt hogy egyszer majd
lehull
*
és akkor!
végre!
ne nézz az égre!
*
végre megtudod
mi van a piros kimonó alatt
*
és percekig elnézheted
hogy tűnik elő életed
minden varázslata
*
a piros kimonó alatt nincsen semmi
Csíkszereda, 2017. január 22.
