Újabb könyvvel jelentkezett a Csíkszeredában élő Cseke Gábor költő, író, publicista, szerkesztő: a Hargita Népe Kiadó gondozásában jelent meg Sorsok könyve című kötete. A közönség péntek este 6 órától, a Megyeháza Galériában ismerkedhet meg a könyv tartalmával, találkozhat a szerzővel. A rendezvényt a magyar sajtó napja alkalmával szervezte a Hargita Népe napilap és a Megyeháza Galéria.
 |
| Ádám Gyula egyik boritóterve |
– Rendszerint éppen annak érzem magam, amit pillanatnyilag végzek. Ihletett pillanataimban költőnek szeretném tudni magam, viszont amikor történeteket mesélek, írónak, ha véleményemnek próbálok illő formát találni, akkor publicistának, a legtöbbször viszont a szerkesztő szerep jutott ki nekem az életben, annak örömeivel és sárkányaival kellett megbirkózni évtizedeken át. E sárkányok amúgy rendkívül makacs küzdő felek: nehezen eresztenek.
– Hányadik kötete ez a sorban?
– Nem vagyok babonás, sőt, ki nem állhatom a babonákat, de ezen a téren mindig óvatos voltam: amíg a tíz ujjamon meg tudtam számolni munkáim, köteteim sorát, addig pontosan tudtam a választ. Tízen felül abbahagytam a számolást, mert könyveim útja törvényszerűen kettévált: egyeseket, főként a korábbiakat a kiadók gondjaira bíztam, másoknak viszont a szabad elektronikus terjesztést szabtam meg sorsként, ezért nyilvántartásuk is összekuszálódott. A lap kérdésére viszont elfogott a kíváncsiság, s rögtönzött „népszámlálást” tartva jelenthetem a következőket: köteteim száma, mindkét oldalt együvé számítva, meghaladja a negyvenet. Optimistábban: ötven felé közelit. Próza, vers, riport, műfordítás, vegyesen.
– Ez sok vagy kevés?
– Ha valami fennmarad belőle, a fele is elég lenne. De amíg élünk, remélünk...
– Mint címe is mutatja, emberi sorsokat, de alkotások sorsát is bemutatja ez a könyv. Elsőként az árvaházból kikerült, „kinőtt” fiatalok sorsát követte, majd orvos-sorsokat elevenít fel; Nyirő József újratemetési kísérlete kapcsán számba veszi az író megítélésének változásait; könyvek ürügyén ír a megyésítéskori elit máig ható legitimációját biztosító csíkszeredai eseményekről; bemutatja Ferencz Imre „kisebbségi költészetét”; Balázs Lajos Csíkszentdomokos népéletében és szokásvilágában végzett mélyfúrásait; Székedi Ferenc publicisztikai munkásságát; Gagyi József jobbágyfalvi beszélgető-könyvét; Ádám Gyula fotográfus „világteremtő képmutogatását” és a magyar szórványok életét megörökítő fotótáborok termését, értelmét. A kötet számomra egyik legtanulságosabb olvasmánya pedig a Zsigmond Márton csíkszeredai óriásmozaikjának befejezetlen történetét bemutató írás. Mi fogja egybe ezt a témaváltozatosságot?
– A címen és a könyvborítón kívül – amelyre nagy örömmel látom, hogy felkerült Ádám Gyula két ragyogó, ihletett sorsfotója, sőt, a fedőlap teljes grafikai munkája is az ő képírói tehetségét dicséri – mindent egybefog az írások keletkezési folyamata, írói „hangszerelése”. A könyvet alkotó olvasónaplóknak, esszéknek és riportoknak önálló keletkezéstörténetük van, egymástól függetlenül jöttek létre az elmúlt években, összehangoltságukban viszont arról árulkodnak, hogy érdeklődésem újabban előszeretettel fordult a könyv, az olvasás, az engem foglalkoztató nagy alkotók, pályatársak, művészi jelenségek, művek emberi, társadalmi háttere felé.
– Meglátásom szerint úgy kezeli a könyvbeli sorsokat, életutakat, mintha a valóságot szemlélné, mintha riportot készítene – ezúttal nem a nyers mindennapokról, hanem mindarról, amit az alkotók egyszer már átlényegítettek.
– Egyre fontosabb feladatomnak tartom, ha már a mindennapi valósággal való intézményes kapcsolataim természetszerűen meglazultak, hogy tapasztalati tényként szemléljem és láttassam az olvasóval azokat az élményeket is, melyeket fontos művek olvasásakor, értelmezése közben átélek. Hajdanában nem gondoltam volna, hogy az olvasónaplót mint műfajt ennyire a magaménak tudom majd érezni egyszer. Első látásra nehéz is átlátni, mi értelme van a mások által teremtett alkotásokat élve boncolva értelmezni, magyarázni, hátterüket megvilágítani, belső összefüggéseiket felfejteni, kibeszélni? Vajon nem egyfajta élősködés ez más alkotókon, illetéktelen osztozás a sikerükben, a fontosságukban, a szerepükben? Időnként én is felteszem magamnak ezt a kérdést, nem csodálkoznék tehát, ha más fejében is megfogalmazódna. Azt sem tagadom, hogy alkalmanként bizony, irigyen nézek egy-egy általam nagyra becsült szerző teljesítményére, annyira jónak és fontosnak tartom a művét, s írásaim révén egyféle alkalom nyílik ahhoz, hogy érdemeik fényében sütkérezzek.
– Könyvéből úgy szerzünk például tudomást az árvaházi létről, hogy a csíkszeredai gyermekotthon árváiról készült két, magánkiadású vallomást ismertet s elemez részletesen.
– Az egykor a városban nevelődött kis csíki cigányleány, Vaszi Marika elszánt vállalkozása, hogy ha törik, ha szakad, megírja az igazat arról az életről és sorsról, amelyben társaival osztozott a huszadik század végén a csíksomlyói árvaházban, méltán vonta magára a figyelmemet. Úgy vallott a saját életéről, minden prüdéria és hamis szépítgetés nélkül – keserűen, nyersen, de igazságosan –, hogy egyúttal sok-sok társának is igazságot tudott szolgáltatni, egy közösség, egy elhanyagolt társadalmi csoport – a valódi elesettek – nevében mondhatott ítéletet a családnélküliség, a szeretetlenség, a rideg emberi kapcsolatok fölött. Még ha írásaiban tévedne, ha bizonyos dolgokra, részletekre rosszul is emlékezne, akkor is hiszek neki, hogy a valóságot mondja, mert a nézőpontja helyes, igazságos, hangja nem destruktív, csupán szeretetre, törődésre éhes – mélyen emberi. Könyveinek oldalain járni, történeteiben eligazodni legalább olyan izgalmas feladat, mintha az ember maga készítene árvaházi riportot. Csakhogy belátom: olyan mélységekig, mint Vaszi Marika, újságíró nem igazán jutna. Az íróilag megjelenített és a ténylegesen átélt, átszenvedett valóság között óriási szakadékok tátonganának. Így aztán bekövetkezik egyfajta csoda is: jobban tudok hinni az önvallomás szerzőjének, mint a saját riporteri benyomásaimnak!
Hasonló tanulságokat látok feszülni az Óriásmozaik mögött is, bár ez inkább a tényfeltáró riport műfaját követi. A valóságot azonban ezúttal is az átéltség, a hiteles dokumentumok, a korjellemző tanúvallomások rekonstruálják, a riporter csak kíváncsian fülel, gyűjtöget, leír és értelmez. Akár egy kölcsönkért személyes naplót is bőven hasznosítva, ha a helyzet úgy kívánja.
– A kötet előszavában azt írtam, hogy ezek az írások „sorstragédiákat, sorsküzdelmeket, sorsvállalásokat mutatnak be. Tájékoztatnak, elgondolkodtatnak és cselekvésre ösztönöznek.” Újságíróként elsősorban a tájékoztatást tartjuk a legfontosabb feladatunknak, de feladatunk-e az elgondolkodtatás és a cselekvésre való ösztönzés?
– Most, hogy hivatásos újságírói pályámat befejezve, immár kívülről, érdemes olvasóként figyelhetem a sajtó alakulását, jobban látszanak a szerepek, az eredmények és a mulasztások is. Az 1989 előtti sajtót fokozatosan arra kényszerítették, hogy mindinkább fordítson hátat a korrekt tájékoztatásnak és véleményformáló szócső legyen, a felső hatalom igazságaira vegye rá az embereket. Az idő előrehaladtával ez vakvágányra vezette a sajtót, mérgezte a közvéleményt. A rendszerváltás után viszont éppen a tájékoztatásból lett túlhajtott végletesség: a mindent kikotyogó sajtó gyorsan rákapott a pletykára, a bulvárra, az olcsó szenzációra, majd később a hírek rafinált manipulálására. A tájékoztatás ezért ma már kevéssé megbízható, olykor erősen kérdőjeles. Ugyanakkor nem elégséges. Kiderült: életünk problémái, igazságai, ellentmondásai hiteles értelmezésre szorulnak. Az újságíró nem lehet csupán két lábon járó mikrofon: állásfoglalása, összefüggésekre rávilágító képessége, felkészültsége és erkölcsi hitele az, ami értéket teremthet cikkeinek. Az emberek szívesen követik az újságírói véleményeket, állásfoglalásokat – ezért is kétszeresen bűn velük visszaélni!
– Rendkívül aktív, minden kulturális rendezvényen jelen van – ha csak nem szervezték egymásra őket. S közben rendületlenül ír. Honnan minderre az energia?
– Úgy gondolom, a kíváncsiság és a véleménymondás ingere sok energiát képes kicsiholni az emberből. Ha ezek elapadnak, még mindig ott van az olvasás, a zenehallgatás, a művészetek kifogyhatatlan élménye.
– Jelenleg min dolgozik?
– Csak jelzésszerűen: a Vitorla-ének című, 1967-ben megjelent, induló fiatal költők antológiája 50. évfordulója ürügyén állítottam össze egy „újratöltött”, múltat a jelennel tanulságokban is szembesítő, retrospektív antológiát. E mellett pályatársak, kollégák köteteinek digitalizálásában is sűrűn segédkezem, a Káfé főnix című irodalmi-fotográfiai portált szerkesztem napi rendszerességgel... Most legyen elég ennyi.
Sarány István
Hargita Népe, 2017. március 15.
A Hargita TV rövid riportja a könyvbemutatóról:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése