A dió feltörése (6)

Olvasónapló Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

A valamikor Nagykárolyban élő (azóta az anyaországba áttelepült) Murvai György fotóművész e közönségességében is zseniálisan pontos felvétele évtizedek óta kísért.
A nagyváradi Premfotón fedeztem föl magamnak, s az extázist illusztráló jellegzetes, megismételhetetlen mozdulat egész fiatalkorom hangulatát örökítette meg. Az erdélyi rock-nemzedék emblematikus képe ez, annak ellenére, hogy számos felvétel készült a zenei élet számos hasonló megnyilvánulásáról.
Meglepődtem, meg talán nem is, amikor a képet viszontláttam a Garabonciások című kötetben. Aztán megbékéltem: hiszen a kép éppen úgy tartozik hozzám, akár a Garabonciáshoz – elvégre az 1979-es szatmári Ifjúmunkás Matinén, a banda előadásán kapta lencsevégre a jó szemű fotós, megfogalmazva ezzel a zenei élmény lényegét – a pillanatnyi extázist.
A fotó engem évekkel utána versre ihletett, amit igazából ma sem szégyellek, sőt büszke vagyok rá, hogy megértettem a kép rejtett üzenetét… Amit most a könyvből is kiolvasni véltem… Mondanom sem kell, hogy a saját könnyűzenei élményemről, lelkiállapotomról adtam jelzést sorokban… (Persze, akkor még nem láttam át igazán, milyen rejtett üzenetek lehetnek egy pár perces, neki-nekilendülő, veszett dobpergésben...)

dobszóló

nem tudni ki
adta kezembe a dob-
verőket de már
félórája püfölöm
a feszes bőrt tudom
hogy egyes fülek
miként a tátika este hamar be-
csukódnak ennyi dübörgő
indulattól nem is
azért ütöm oly makacsul a vissza
visszatérő ritmust hogy a
karom sajog belé tulajdonképpen
bármikor abbahagyhatnám
egy fergeteges
fináléval beleadva
apait anyait
facsaró víz az ingem
tudom hogy a végletekig
feszítettem a húrt ha
dobolás közben egyáltalán
beszélhetünk húrról most
látom mekkora nonszensz
vagyis zagyvaság
de ha nem vernék rá ki tudja
mi jönne utána a
pillanatokig beálló csendtől félek ez az igazság
hogy csak a hajlongás maradna
meg és a verejték kapkodó
törölgetése innen onnan az illedelmes tapsok
mit sem érnek
akár ketté is törhetném a
még mindig őrülten motollázó
verőket szóljatok rám
hogy elég volt
de áhítattal hallgattok
pedig oly szívesen ülnék
köztetek én is
dobhártyámon
dobszólóval
vakon

*

Mivel óhatatlanul a szubjektív benyomások talajára tévedtünk, itt kell megemlítenem a könyvnek azt a fejezetét – függelékét –, amelyben Csutak István, a Garabonciás vezetője a maga enyhén szarkasztikus, csipkelődő stílusában elmeséli útját a zenei pódiumig és vissza, felidézi a könnyűzenei élet alakítóihoz fűződő meghatározó emlékeit, élményeit. Mindaz, amit szöveges-képes összeállításból nyerünk, jóval túlmutat a magánemlékeken, egyfajta Csutak-féle dobszóló, amit jó lett volna, ha minél több beat-(rock-,folk-stb.) zenészünk még idejekorán papírra vet, hogy a Sarány István által jobbára kikövetkeztetett „regény” történései életre kelhessenek. 
De jó, hogy legalább most, a 25. órában akadt egy vállalkozás, amely kíváncsian visszatekintett a nem túl dicső, de nem is érdemtelenül felsejlő kezdetekre, az olvasó pedig, a mai Garabonciás (Wandering Magicians) ajándék-zenéjét hallgatva ráébredhet arra, hogy a késedelem immár behozhatatlan – a huszonnegyedik óra odalett. 
Ez már egy egészen más nap... 

A dió feltörése (5)

Olvasónapló  Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

A vajdasági Léphaft Pál szellemes karikatúrái
derítik fejezetről fejezetre Sarány
könyvét

Mielőtt tanulmánnyá duzzadna ez az olvasónapló, megígérem, nem térek ki mindenre, ami olvasás közben átfutott rajtam. Azt viszont föltétlenül elmondom, mennyire megérintett a tizennegyedik fejezet, "amely egy sajátos sajtóműfaj, a könnyűzene-kritika szerencsés fejlődéséről számol be, ízelítőt adva a nyolcvanas évek elején dúló esztétikai viták hangulatából."

Amelyben a könyv szerzője elővette azt a vitát, ami Sebestyén Mihály Anyu, fenn vagyok a toppon c. Utunk-beli cikke váltott ki, s amire Csutak István Egy "garabonciás" hozzászólása követett, Bodor Ádám Nézőpontok c. glosszájával megspékelve. A vita itt nem zárult le, csupán átkerült az Ifjúmunkás térfelére, ahol Boros Zoltán tette fel a nagy kérdést: Hogy vagytok, fiúk?, erre a lap szerkesztője, az angyali szelídségű Müller Ferenc válaszolt Így vitatkozunk mi, avagy ki a felületes című terjedelmes cikkével.

A fő problémát az okozza - olvasható ki a szóváltásokból -, hogy aki fogást keres az alakuló erdélyi magyar könnyűzenén, az rendszerint a tévéközvetítések élményére alapoz, aki a mundér becsületét védi, az bizony, veszi magának a fáradságot, és beül a koncertekre is, a pályán tartózkodva fogalmazza meg véleményét, értve érezvén, hogy miről is van szó...

A viták e klasszikus bökkenőjéhez érve elszabadulnak az indulatok, felszabadulnak a válogatott szellemeskedések, poénkodások, keményen zajlik a szellemi csihipuhi, pedig az idő távola majd mindegyik írásból megcsillantja azt, amire nem csak ma, de már akkor jó (lett volna) odafigyelni, ha nem vagyunk annyira türelmetlenek és elfogultak.

Magamon tapasztaltam: valahányszor közvetlen átélője lehettem egy-egy könnyűzenei élménynek - s az Ifjúmunkás Matinék annak idején erre bőséges lehetőséget nyújtottak -, egészen másként rezonáltak bennem a hangfalakból áradó hangzatok, a közönség élő reakciójának megnyilvánulásai, az ember részese lett a produkciónak, maga is hangszerré vált, amelyen nem a muzsikusok, de az általuk létrehozott zene játszott. Aki hangversenyterembe, élő előadásra jár, az érti, hogy miről beszélek. Aki konzerv zenét hallgat, az merevebben igazodik a klasszikus értékekhez, a hagyományos zenei élményekhez, nem befolyásolja annyira a szubjektív átéltség szempontja, mert kívül van az alkotáson, hiányzik az azonosuláshoz szükséges közelsége.

Ma már jobban érthető és meg is bocsátható mindkét véglet indulatos türelmetlensége, a szomorú inkább az, hogy az első látványos sikerek után a szinte teljes zuhanás következett be az "ideológiai forradalom" beszűkítő intézkedéseinek köszönhetően. Abban a helyzetben a legtöbb bíráló szó - még ha jogos is volt - disszonánsan hangzott, s az ember ott is ellenséget vélt látni, ahol pedig némi empátiával barátra és szövetségesre találhatott volna.

(Befejezése következik)

A dió feltörése (4)

Olvasónapló  Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

Tévés forgatócsoport: Boros Zoltán, talán Öllerer József,
az operatőr és Dan Grigore Popa (bajusz), a rendező

A könyv fejezetei úgy követik egymást, mint az összeillő, akkurátusan elrendezett kártyalapok. Mert egy könyv megírása, szerkesztése erősen hasonlatos a kártyajátékhoz: össze kell gyűjteni, majd el kell rendezni a lapokat, hogy a végén mindent hatásosan kitehessünk az asztalra.

Sarány könyvében ellentmondásos dolog volt számomra, hogy a szövegben, nem kevés helyen az ember a saját gondolatait, megállapításait is fölfedezze. Pár éve (2012) írtam egy tanulmányt a Pro Minoritate folyóirat felkérésére a hajdani Ifjúmunkás Matinékról, s mindarról, ami összekapcsolta azt a romániai magyar könnyűzene történetével. A tanulmányt saját emlékeimből és az általam elérhető sajtóanyagok, dokumentumok alapján állítottam össze.

Egyrészt, most örvendek, hogy hivatkozási pontot jelenthetett a Garabonciások megírásában, másfelől szokatlanul, olykor idegenül csengenek a mondatok, a papírra vetett megfigyelések és értékelések: kérdőjelekkel nyúl utánam a múlt, hogy vajon egészen biztos vagyok-e állításaimban? Hiszen lám, ezek most már nem egyszerűen leírt mondatok, ahogy hittem róluk valamikor, nem csupán egy kiterített kártyaalakzat, hanem hivatkozási alap, támpont, amire mások bizalommal építenek, amihez vissza-visszanyúlnak, amit komolyan vesznek.

Ugyanakkor elképzelem a könyv szerzőjének a helyzetét is, aki kénytelen megbízni forrásaiban, hiszen ő nem volt közvetlen tanúja az erdélyi magyar táncdal születésének, azoknak az időknek, amelyek a műfaj megszületésének és gyors fejlődésének a feltételeit megteremtették. Muszáj volt bíznia a gondosan összegyűjtött könyvészeti anyagban, még akkor is, ha azokban nem egyszer ellentmondásokra - olykor éppen parázs vitára, személyeskedésekre - bukkant. Tapasztalhatta, hogy minél jobban felizzanak könyvészete szövegeiben az indulatok, annál biztosabb, hogy jó nyomon jár - a feszültségek, hiúságok, sértődések felbukkanása azt jelzi, hogy van már miről tárgyalni, a folyamat beindult, a termés elkezdett beérni, most már a kritikusoknak és a közönségnek kell felnőniük az új helyzethez, az új műfajhoz, ami nem idegen ugyan a számukra, de szokatlan, hogy magyarul épül be a mindennapi életébe.

Érdekes fejezet számomra az, amely azt taglalja, hogy mit látott-tapasztalt a már akkor is kétszeresen is klasszikusnak számító Méliusz József a fiatalok forradalmi mozgalmaitól pezsgő 68-as Párizsban. Akkor én hozzá képest fiatal voltam, s most azt látom, hogy értette is, meg nem is a történéseket. Mint ahogyan magam sem értettem tökéletesen, milyen korban éltem. Aztán rendre minden letisztult, elrendeződött. 1968 is, a későbbi esztendők úgyszintén. A Garabonciások a maga értelmező módszerével hozzásegít ahhoz, hogy a kritikai látásmódot gyakoroljam saját múltammal kapcsolatban is. Sarány István látszólag elhisz mindent, amit elődei tanúságként föltálaltak és hátrahagytak a jelennek. Nem diszkriminál a vélemények között: inkább csak szembesít. Az értelmezés, a döntés a mi kezünkben marad. 

Csutak István és bandája, amellett, hogy belenőtt, szervesen belesimult a folyamatba, egyben alakított, változtatott is rajta, sajátos jegyekkel gazdagította azt. Alakult, miközben maga is intézménnyé vált, s története ezért hordozhat megkerülhetetlen tanulságokat. És hogy milyen értékek keletkeztek a működése nyomán, arra szerencsére hangzó és látványanyagok is maradtak fenn - ha nem is olyan mennyiségben és minőségben, ahogy az ember szeretné. Sarány munkájához hozzá lehet tenni ugyanis egy jókora mennyiségű tényanyagot - korabeli kép- és hangfelvételt, ami önmagáért beszél. Ilyen értelemben nem csupán a Garabonciás él - mert a könyvben olvashatunk róla, hogy miként sikerült új életre kelnie hosszú évtizedek kényszerpihenője után - , hanem mindazon együttesek, akikről olvastunk-hallottunk ugyan a könyvben, de ma már nincsenek; s mégis jóval többek nosztalgikus emléknél, ma is láthatók és hallgathatók. Olyanok, amilyenek lehettek - erről szól Sarány István a Garabonciások-ban.

(Folytatjuk)

A dió feltörése (3)

Olvasónapló  Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

Hotelek és turnék - örök vándorzenészsors. (Garabonciás,
Metropol, Márkus János - közös hangot követve)

Hogy kerül ide a dió? - kérdeném, ha nem tudnám. De mert tudom, inkább mondom...
A téma, aminek Sarány István merészen nekifeküdt, mostanáig kemény diónak bizonyult. Olyannyira, hogy átfogó elemzés nem született a tárgyban. Részletekre, együttesek történetére, pályafutására futotta az erőből, de az egészet, a folyamatot feltárni, rendkívüli türelemre volt szükség, ez pedig nem terem minden bokorban.

Alulírott is érdekelt némiképp a tárgyban, hiszen életének, munkájának egy nem kis szakaszában kapcsolatban állt a romániai magyar könnyűzene műhelyeivel, tapasztalataimat próbáltam összegyűjteni s az Ifjúmunkás törekvéseinek prizmáján átszűrni, de az egészre, s magára annak lényegére nem volt se felkészültségem, se rálátásom. Hályogkovácsnak érezvén magamat, kivártam, hátha akad majd avatottabb érdeklődő, makacsabb kíváncsi, aki türelmesen végigolvassa mindazt, amit a témáról az évek folyamán összehordtak a sajtóban és a szakirodalomban.

A Garabonciások végén összeállított könyvészet, a tanulmányban felhasznált idézetek, vendégszövegek gazdagságát elnézve elismerésem Saránynak és mindazoknak, akik egyengették az útját, tájékozódását segítették. A Garabonciásokban testet öltött a hiteles korrajz, a kritikák és beszámolók mélyén rejlő részletek, sikerek és buktatók hátterei, viták és nézeteltérések a maguk színpompás stíluselemeibe öltöztetve, kézzelfoghatóvá vált az azonnali fogadtatás, amivel a hetvenes-nyolcvanas évek fiatal közönsége a születőfélben lévő erdélyi magyar könnyűzenét (táncdalt? rockot? folkot? - olyan mindegy ma már...) magáévá tette vagy elutasította; megelevenedtek a ma már botcsináltának tűnő táncdalfesztiválok és -versenyek, előadások, pályázatok, zsűrizések, alkotói törekvések, karrierek és hiúságok... - egyszóval mindaz, ami a könnyűzene világának a meglétét jelenti.

Cseh Tamás I love yo so c. dalának szövegrészlete

Aki ma kézbe veszi Sarány István könyvét, és nincsenek előzetes tapasztalatai a témáról, könnyen érezheti úgy, hogy valami valóságfeletti birodalomba tévedt, amihez neki nincsen kulcsa, megfelelő logikája, hiszen ma már teljesen más szempontok, eszmények és tilalomfák szerint muzsikálnak a szórakozóhelyeken, a pódiumokon, a stadionokban, a csarnokokban, a rádióban és a televízióban - ma már minden telítve érkezik, készen arra, hogy az ember ízlése szerint válogathasson belőle, éljen vele, s nem mellesleg a könnyűzene művelői is megélhessenek. Amit a könyvből megtudunk a gitármuzsika és általában az éppen menő könnyűzene vonzerejéről, az tűnhet ma nevetségesnek, de akkor katalizátorként működött és meghatározó volt - a sikeres, ismert zenésszé levés ambíciója, az anyanyelven való fiatalos érvényesülés ördöge munkált sok tehetséges fiatalban, sodorta őket könnyűzenei kalandba. Ezt a hihetetlen felhajtó erőt fejezte ki a maga módján kiválóan Cseh Tamás egyik Bereményi-szövegre írt nótájában, hogy dalaik magyar gondolatokat, érzelmeket fejeznek ki, mert a könnyű zenének nem csak angolul kell élnie -  az ő dalaiban magyar bánat, magyar sivárság, magyar álmok rejlenek, s a Garabonciásokból is kiderül - fejezetről fejezetre haladva, hogy az erdélyi könnyűzene művelői, ha nem is a kijelentések szintjén, de efelé törekszenek, sodródnak...

Szóval, a Garabonciások megjelenésével sikeresen feltört a már emlegetett "dió". A téma teljessége előtt nyitott a pálya, s jöhetnek a további viták, vallomások. Van mire építeni... Ezt a könyvet, meggyőződésem, csak olyan ember írhatta meg, aki mentes volt a megidézett kor közelségétől, túlfűtött atmoszférájától, érdekhálójától. Aki a leírt, a megőrzött szavak, gondolatok, a rögzített tények összevetésével próbált eligazodni a történtek szövevényében. Aki a legendák mélyén megtalálta azt a magot, amiből a jelen is kinőtt.

(Folytatjuk)

Interjú a Sorsok könyve bemutatója előtt

Az emberek szívesen követik az újságírói véleményeket, állásfoglalásokat – ezért is kétszeresen bűn velük visszaélni!

Újabb könyvvel jelentkezett a Csíkszeredában élő Cseke Gábor költő, író, publicista, szerkesztő: a Hargita Népe Kiadó gondozásában jelent meg Sorsok könyve című kötete. A közönség péntek este 6 órától, a Megyeháza Galériában ismerkedhet meg a könyv tartalmával, találkozhat a szerzővel. A rendezvényt a magyar sajtó napja alkalmával szervezte a Hargita Népe napilap és a Megyeháza Galéria.

Ádám Gyula egyik boritóterve

– Hosszasan soroltam fel Cseke Gábor alkotói minőségeit: költő, író, publicista, szerkesztő... Melyiknek tartja magát leginkább ezek közül, ugyanis verseivel, írásaival jelen van a magyar nyelvű kulturális sajtóban, közben könyveket szerkeszt, digitalizál?

– Rendszerint éppen annak érzem magam, amit pillanatnyilag végzek. Ihletett pillanataimban költőnek szeretném tudni magam, viszont amikor történeteket mesélek, írónak, ha véleményemnek próbálok illő formát találni, akkor publicistának, a legtöbbször viszont a szerkesztő szerep jutott ki nekem az életben, annak örömeivel és sárkányaival kellett megbirkózni évtizedeken át. E sárkányok amúgy rendkívül makacs küzdő felek: nehezen eresztenek.

– Hányadik kötete ez a sorban?

– Nem vagyok babonás, sőt, ki nem állhatom a babonákat, de ezen a téren mindig óvatos voltam: amíg a tíz ujjamon meg tudtam számolni munkáim, köteteim sorát, addig pontosan tudtam a választ. Tízen felül abbahagytam a számolást, mert könyveim útja törvényszerűen kettévált: egyeseket, főként a korábbiakat a kiadók gondjaira bíztam, másoknak viszont a szabad elektronikus terjesztést szabtam meg sorsként, ezért nyilvántartásuk is összekuszálódott. A lap kérdésére viszont elfogott a kíváncsiság, s rögtönzött „népszámlálást” tartva jelenthetem a következőket: köteteim száma, mindkét oldalt együvé számítva, meghaladja a negyvenet. Optimistábban: ötven felé közelit. Próza, vers, riport, műfordítás, vegyesen.

– Ez sok vagy kevés?

– Ha valami fennmarad belőle, a fele is elég lenne. De amíg élünk, remélünk...

– Mint címe is mutatja, emberi sorsokat, de alkotások sorsát is bemutatja ez a könyv. Elsőként az árvaházból kikerült, „kinőtt” fiatalok sorsát követte, majd orvos-sorsokat elevenít fel; Nyirő József újratemetési kísérlete kapcsán számba veszi az író megítélésének változásait; könyvek ürügyén ír a megyésítéskori elit máig ható legitimációját biztosító csíkszeredai eseményekről; bemutatja Ferencz Imre „kisebbségi költészetét”; Balázs Lajos Csíkszentdomokos népéletében és szokásvilágában végzett mélyfúrásait; Székedi Ferenc publicisztikai munkásságát; Gagyi József jobbágyfalvi beszélgető-könyvét; Ádám Gyula fotográfus „világteremtő képmutogatását” és a magyar szórványok életét megörökítő fotótáborok termését, értelmét. A kötet számomra egyik legtanulságosabb olvasmánya pedig a Zsigmond Márton csíkszeredai óriásmozaikjának befejezetlen történetét bemutató írás. Mi fogja egybe ezt a témaváltozatosságot?

– A címen és a könyvborítón kívül – amelyre nagy örömmel látom, hogy felkerült Ádám Gyula két ragyogó, ihletett sorsfotója, sőt, a fedőlap teljes grafikai munkája is az ő képírói tehetségét dicséri – mindent egybefog az írások keletkezési folyamata, írói „hangszerelése”. A könyvet alkotó olvasónaplóknak, esszéknek és riportoknak önálló keletkezéstörténetük van, egymástól függetlenül jöttek létre az elmúlt években, összehangoltságukban viszont arról árulkodnak, hogy érdeklődésem újabban előszeretettel fordult a könyv, az olvasás, az engem foglalkoztató nagy alkotók, pályatársak, művészi jelenségek, művek emberi, társadalmi háttere felé.

– Meglátásom szerint úgy kezeli a könyvbeli sorsokat, életutakat, mintha a valóságot szemlélné, mintha riportot készítene – ezúttal nem a nyers mindennapokról, hanem mindarról, amit az alkotók egyszer már átlényegítettek.

– Egyre fontosabb feladatomnak tartom, ha már a mindennapi valósággal való intézményes kapcsolataim természetszerűen meglazultak, hogy tapasztalati tényként szemléljem és láttassam az olvasóval azokat az élményeket is, melyeket fontos művek olvasásakor, értelmezése közben átélek. Hajdanában nem gondoltam volna, hogy az olvasónaplót mint műfajt ennyire a magaménak tudom majd érezni egyszer. Első látásra nehéz is átlátni, mi értelme van a mások által teremtett alkotásokat élve boncolva értelmezni, magyarázni, hátterüket megvilágítani, belső összefüggéseiket felfejteni, kibeszélni? Vajon nem egyfajta élősködés ez más alkotókon, illetéktelen osztozás a sikerükben, a fontosságukban, a szerepükben? Időnként én is felteszem magamnak ezt a kérdést, nem csodálkoznék tehát, ha más fejében is megfogalmazódna. Azt sem tagadom, hogy alkalmanként bizony, irigyen nézek egy-egy általam nagyra becsült szerző teljesítményére, annyira jónak és fontosnak tartom a művét, s írásaim révén egyféle alkalom nyílik ahhoz, hogy érdemeik fényében sütkérezzek.

– Könyvéből úgy szerzünk például tudomást az árvaházi létről, hogy a csíkszeredai gyermekotthon árváiról készült két, magánkiadású vallomást ismertet s elemez részletesen.

– Az egykor a városban nevelődött kis csíki cigányleány, Vaszi Marika elszánt vállalkozása, hogy ha törik, ha szakad, megírja az igazat arról az életről és sorsról, amelyben társaival osztozott a huszadik század végén a csíksomlyói árvaházban, méltán vonta magára a figyelmemet. Úgy vallott a saját életéről, minden prüdéria és hamis szépítgetés nélkül – keserűen, nyersen, de igazságosan –, hogy egyúttal sok-sok társának is igazságot tudott szolgáltatni, egy közösség, egy elhanyagolt társadalmi csoport – a valódi elesettek – nevében mondhatott ítéletet a családnélküliség, a szeretetlenség, a rideg emberi kapcsolatok fölött. Még ha írásaiban tévedne, ha bizonyos dolgokra, részletekre rosszul is emlékezne, akkor is hiszek neki, hogy a valóságot mondja, mert a nézőpontja helyes, igazságos, hangja nem destruktív, csupán szeretetre, törődésre éhes – mélyen emberi. Könyveinek oldalain járni, történeteiben eligazodni legalább olyan izgalmas feladat, mintha az ember maga készítene árvaházi riportot. Csakhogy belátom: olyan mélységekig, mint Vaszi Marika, újságíró nem igazán jutna. Az íróilag megjelenített és a ténylegesen átélt, átszenvedett valóság között óriási szakadékok tátonganának. Így aztán bekövetkezik egyfajta csoda is: jobban tudok hinni az önvallomás szerzőjének, mint a saját riporteri benyomásaimnak!
Hasonló tanulságokat látok feszülni az Óriásmozaik mögött is, bár ez inkább a tényfeltáró riport műfaját követi. A valóságot azonban ezúttal is az átéltség, a hiteles dokumentumok, a korjellemző tanúvallomások rekonstruálják, a riporter csak kíváncsian fülel, gyűjtöget, leír és értelmez. Akár egy kölcsönkért személyes naplót is bőven hasznosítva, ha a helyzet úgy kívánja.

– A kötet előszavában azt írtam, hogy ezek az írások „sorstragédiákat, sorsküzdelmeket, sors­vállalásokat mutatnak be. Tá­jékoztatnak, elgondolkodtatnak és cselekvésre ösztönöznek.” Új­ság­íróként elsősorban a tájékoztatást tartjuk a legfontosabb felada­tunknak, de feladatunk-e az elgondolkodtatás és a cselekvésre való ösztönzés?

– Most, hogy hivatásos újságírói pályámat befejezve, immár kívülről, érdemes olvasóként figyelhetem a sajtó alakulását, jobban látszanak a szerepek, az eredmények és a mulasztások is. Az 1989 előtti sajtót fokozatosan arra kényszerítették, hogy mindinkább fordítson hátat a korrekt tájékoztatásnak és véleményformáló szócső legyen, a felső hatalom igazságaira vegye rá az embereket. Az idő előrehaladtával ez vakvágányra vezette a sajtót, mérgezte a közvéleményt. A rendszerváltás után viszont éppen a tájékoztatásból lett túlhajtott végletesség: a mindent kikotyogó sajtó gyorsan rákapott a pletykára, a bulvárra, az olcsó szenzációra, majd később a hírek rafinált manipulálására. A tájékoztatás ezért ma már kevéssé megbízható, olykor erősen kérdőjeles. Ugyanakkor nem elégséges. Kiderült: életünk problémái, igazságai, ellentmondásai hiteles értelmezésre szorulnak. Az újságíró nem lehet csupán két lábon járó mikrofon: állásfoglalása, összefüggésekre rávilágító képessége, felkészültsége és erkölcsi hitele az, ami értéket teremthet cikkeinek. Az emberek szívesen követik az újságírói véleményeket, állásfoglalásokat – ezért is kétszeresen bűn velük visszaélni!

– Rendkívül aktív, minden kulturális rendezvényen jelen van – ha csak nem szervezték egymásra őket. S közben rendületlenül ír. Honnan minderre az energia?

– Úgy gondolom, a kíváncsiság és a véleménymondás ingere sok energiát képes kicsiholni az emberből. Ha ezek elapadnak, még mindig ott van az olvasás, a zenehallgatás, a művészetek kifogyhatatlan élménye.

– Jelenleg min dolgozik?

– Csak jelzésszerűen: a Vitorla-ének című, 1967-ben megjelent, induló fiatal költők antológiája 50. évfordulója ürügyén állítottam össze egy „újratöltött”, múltat a jelennel tanulságokban is szembesítő, retrospektív antológiát. E mellett pályatársak, kollégák köteteinek digitalizálásában is sűrűn segédkezem, a Káfé főnix című irodalmi-fotográfiai portált szerkesztem napi rendszerességgel... Most legyen elég ennyi.

Sarány István


Hargita Népe, 2017. március 15.

A Hargita TV rövid riportja a könyvbemutatóról:

A Fehér Holló szárnyrebbenései

Nemrégiben érdekes könyvbemutatón vettem részt a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtárban: Oláh-Gál Róbertnek a két Bolyairól szóló tudománytörténeti riportjait magába foglaló kötetét (X-ek, azaz ismeretlenek a Bolyaiak életében), annak történetét ismerhettük meg - és nem csupán a szerző jóvoltából. Jelen volt ugyanis, házigazdaként, az a Sarány István közíró is, aki az eseményen a Fehér Hollónak elnevezett, egyre terebélyesedő könyvsorozat kiadóját (Világhírnév) képviselte. Megtudhattuk tőle, hogy a Fehér Holló tulajdonképpen egy erdélyi médiacsoportosulás, amelynek feltett szándéka, hogy a napjainkban erőteljes sorvadásnak indult - netán divatja vesztett? - nemes zsurnalizmust, a publicisztika műfaját átmentse a számára csöppet sem kedvező időn. A szerény kivitelezésű, önerőből támogatott Fehér Holló-kötetek száma immár több tucatra rúg, s immanens, saját értékeik mellett igen fontos szempont, hogy egymásra hatásuk ráadásul további új minőséget, valóságmegközelítést eredményez.

Zászlópengetés

A Bolyaiak életét és korát övező komplex problémakörben mozgó kötet bemutatója közben, egyáltalán nem mellesleg eszembe jutott az, hogy a beszélgetést irányító Sarány István igazából az első szerzők között volt, aki legjobb publicisztikai írásait egybegyűjtve, megválogatva és célirányos eszmei rendbe sorolva részt vett a Fehér Holló-mozgalom elindításában, terebélyessé válásában. A 2011-ben napvilágot látott Zászlópengetés című kötete (szerkesztette: Szabó Csaba - a Fehér Holló megálmodója -, lektorálta Ambrus Attila - maga is az alapítók egyike) mindenek előtt nézőpontjával tűnik ki a megszokott publicisztikai gyűjtemények közül. A könyv Szórványlét című bevezetőjében a szerző arra próbál meggyőzően fényt vetni, hogy az erdélyi magyarság - és általában minden emberi közösség, akár csak úgy általában is, maguk a dolgok - többféle nézőpontból szemlélhető, s alap tudnivaló, hogy ami az egyik szögből netán soknak látszik, az máshonnan tekintve nyugodtan lehet már-már elenyészően kevés. Többség és kisebbség egymásba játszó dialektikájának mindennapi alkalmazásában segíti tehát az olvasót azzal, hogy mindjárt a könyv első lapjain leszögezi: 

„A Székelyföld magyarságát tömbmagyarságnak könyveli el a politikai diskurzus, s így él a köztudatban is a székelyföldi lét. A vaslábi magyarság szórvány-e? Vagy netán a vaslábi románság él szórványban? Vagy mi a helyzet a Székelyföld déli, a Barcasággal határos peremének magyarságával? A bölöni magyar tömbben él-e vagy szórványban a román ajkú cigányok között? A moldvai Klézsén a magyarok tömbben élnek-e avagy szórványban? Tovább ragozva: szórványban él-e a csíkszeredai unitárius vagy a homoródalmási katolikus?
A szórványkérdés tehát nézőpont kérdése, akkor is, ha csak etnikai vagy felekezeti vonatkozásban vizsgáljuk. Vagy annak függvényében is változhat a megítélés, hogy mekkora területre — településre, tájegységre, megyére, történelmi régióra vagy országos szintre — vetítve boncolgatjuk a kérdést. A hévízi román például többségi a városában, kisebbségi a megyében és többségi Erdély-szinten meg országos szinten. Akkor a hévízi román most többségi-e vagy kisebbségi? A hévízi magyar számbeli kisebbségben él településén, megyeszinten a számbeli többséghez tartozik, országos szinten pedig egy kisebbségi közösség tagja. Most már mi ő? Többségi vagy kisebbségi?”

Érdekes módon, Sarány István ezúttal nem is annyira a kijelentéseivel, mint inkább a kérdéseivel ülteti el bennünk a szemléleti rugalmasság igényét, s bevezetője után jobban értjük - nem egy esetben a bőrünkön is érezzük - publicisztikai látleleteinek igazságtartalmát. Ugyancsak javára válik, hogy rövid lefutású, igazából mindennapi jelzés értékű írásait kifogyhatatlan rendszerező kedvvel csoportosítja ciklusokba, amelyek címei önmagukért beszélnek. S ha nem is mindig tudatosan, de a sejtés szintjén föltétlen eligazodunk, ha ilyesmiket olvasunk az írások fölött: Délibábok helyett, Román feltámadás, Zászlópengetés, Iskolai agresszió, Visszaszolgáltatás, Operett és operáció, Tüzelünk, Fogyjon a magyar, Ünnep lélekben, Statisztika és tragédia...

A kötetben tárgyalt problémák mindennapi sokasága és sokrétűsége mindegyre arról győzik meg az olvasót, hogy a vérbeli közírónak lételeme a valóságra való állandó ráhangolódás és -kapcsolódás, a látszólag önmagukban megoldandó gondnak minősülő jelenségek ugyanis legtöbbször a fű alatt és akár jóval mélyebben is, végső soron összefüggnek, egymást erősítve vagy gyengítve. Előszeretettel mutat rá a délibábkergetés meddő gyakorlatára mindennapjainkban, amikor nem a józanul megálmodott tervek vezérlik a cselekvést, hanem a terméketlen vágyálmok, az örökölt illúziók, az önmagunkba zárkózás elelntmondásos, vitatható védőpajzsa mögött. Problémaláttatása mindvégig igazodik ahhoz a kettős szemlélethez, amit könyve bevezetőjében magára nézve is érvényesnek fogalmazott meg - józan önértékelésre és önbecsülésre buzdítva az olvasót, mind egyéni, mind szűkebb-tágabb közösségi összefüggésben.

Elvégre Sarány István „fehér hollósága” is relatív a maga nemében; s inkább olyan szempontból ritka madár ő, hogy mifelénk egyre kevesebben és szakszerűtlenebbül művelik a publicisztikai elemzés, az újságírói avatott véleménymondás műfaját. Sarány esetében viszont ez az állítás nem áll: a lap, ahol dolgozik (Hargita Népe) szerencsére még nem adta fel azt az eszményét, hogy a hírek, az idők járása befogadását és értelmezését az újságírónak kutyakötelessége elősegíteni, állásfoglalásával befogadhatóvá tenni. Szerzőnk továbbra is jelen van szinte naponta lapja hasábjain, ugyanakkor a fentebb említett médiaklubhoz tartozása révén felelősséget vállal az újabb tagok toborzásában, felkarolásában. A szabály ugyanis pofonegyszerű: a Fehér Holló-sorozatban kiadott bármely szerzőnek kijár a klubtagság - más szavakkal, a tagság gyarapodásával egyidőben egyre több azon művek száma, melyek mai valóságunk kérdéseiben és jelenségeiben segítenek eligazodni. Ezt ünnepelhettük a Bolyaiakról szóló kötet megjelenése ürügyén.

Dokumentarista látásmód

Fehér hollóságra ugyan még nem vállalkozott, bár több könyves szerző Daczó (Szabó) Katalin, s minden további nélkül akár ma is összeállna egy izgalmas interjúkötet azokból az írásaiból, melyek heti rendszerességgel jelennek meg közel egy éve a Hargita Népe hasábjain. 

Alkalmam volt írni nemrégiben Daczó Katalin több munkájáról, évekkel ezelőtt pedig interjút is készítettem vele, amikor alkotóként éppen dokumentumfilmek, filmriportok  készítésére rendezkedett be, rendszeresen benevezve a Film.dok fesztiválra, amelyen szép sikereket ért el. A mindenek előtt a Duna televíziót tudósító filmestől akkor megkérdeztem: számára mi a vonzóbb a dokumentumfilm készítésében: a dokumentarizmus varázsa, vagy maga a film műfaja? Válasza némileg tétovázó volt, de pontos, és ma is érvényesnek tartom: 

„Ezen magam is sokat töprengtem, de nem tudtam egyértelmű választ adni rá magamnak. Az biztos, hogy mostanig, bármilyen munkahelyem is volt, valamiképpen kapcsolatban álltam a valóságkutatással, a ledokumentálható, tárgyi világgal. Udvarhelyi könyvtárosként a helytörténeti gyűjteményekkel foglalkoztam, aztán Csíkszeredába jőve az Antena 1-hez jelentkeztem, de az állás pár hónap múlva megszűnt, majd kis kitérővel következett a Csíki TV, ahol hamarább lettem dokumentumfilmes, mint riporter. Első munkám a 110 éves városháza történetének feldolgozása lett, aztán a híradózás mellett, 1998-2002 között, Visszajátszás cím alatt mintegy 100 részes filmsorozatban jártam utána a csíkszeredai Petőfi utca patinás épületei egykori történetének. Tehát a filmezés régi szerelem, be csak az egyik lehetőség arra, hogy a valóságról valljunk. Épp úgy foglalkoztat az írott riport vagy akár egy helytörténeti kiállítás. Ha lefilmeztem valamit, az nem gátolt meg abban, hogy riportban vagy könyvben, más megközelítésben is feldolgozzam a témát. Szeretem elgondolkoztatni az embereket, hogy a problémafelvetésem megérintse őket.”

Ezt a műhelyvallomást azóta sem írta felül az élet, sőt! Még úgy sem, hogy a filmes lendület időközben kényszerűségből alább hagyott - és ez mindenek előtt nem Daczó Katalinon múlott, intézményes betegségről van szó, melynek nyomán a Film.dok is máról holnapra kimúlt -, de a dokumentarista érdeklődés továbbra sem pihen, új és újabb megnyilvánulási területeket keres és talál magának. Az egyik ilyen érvényes kifutópálya a Morfondir.ro weboldal, amelynek Derítés című rovatában Daczó Katalin érdekesebbnél érdekesebb helytörténeti dokumentumokat idéz fel és kommentál Csíkszereda és környéke múltjából, levéltári kutatásokra alapozva. 

A másik területet éppen a Hargita Népének szánt gyakori riportok, beszélgetések jelentik, amelyek a székelyföldi valóságnak egy-egy kevésbé ismert személyiségét, eseményét, emlékezetes pillanatát idézi föl, a minden részletben elmélyülő, minden összefüggés iránt érdeklődő oknyomozó riporter szemével. Daczó Katalinra fokozottan jellemző: nem igazán lehet tetten érni azon, hogy írásaiban netán engedne bármiféle üresjáratnak. Már témaválasztásai is kellően rendhagyóak - anélkül, hogy a szerző engedne az olcsó szenzációhajhászás divatjának. 

Egyszer a híres romániai kaszkadőr, Cseh Szabolcs székely-magyar gyökerei után nyomoz, bemutatva eközben a széles körben, nemzetközileg is ismert szakember életének eddig „láthatatlan” oldalát, máskor viszont a méltatlanul háttérbe szorított, már-már elfeledett erdélyi költő, Salamon Ernő portréjához kutat fel eddig ismeretlen életrajzi adalékokat... Már-már elfeledett székely festő, János László nyomaira bukkan, aki valamikor Szépvízről indult nehéz körülmények között és ugyanott futott be egy gyűjteményes kiállítással, amit aztán a csíkszeredai múzeum is bemutatott... Hogy aztán a Székelyföldön közismert, a magyar vasúttörténelemben kiemelt fontossággal bíró gyimesi műtárgy zaklatott, eseménydús sorsáról szóljon - nem mindennapi hitelességgel. Rátalált ugyanis egy építőmérnökre, Rigó László-Szabolcsra, akit annyira érdekelt a gyimesi vasúti leágazás története, hogy alapos tanulmányozásba kezdett. A vele készített interjú minden tekintetben emelte a lap információs értékét... 

Sorra szólaltatja meg, alapos kérdezz-felelek alapján a kiteljesedő életpályájú székelyföldi személyiségeket - volt orvos-polgármestert, fotografáló geológust, a nyugalmazott versmondó könyvtárigazgatót, a csángóföldön oktató, népszolgálatot végző pedagógus házaspárt, a Nagy Imre festőművész hagyatékát kezelő és felügyelő, dizájner és művészeti közíró kurátort stb. -, s ugyancsak ő az, aki nélkülözhetetlen aprómunkával segíti a madéfalvi Siculicidium 250. évfordulója alkalmával rendezett emlékév dokumentáris megalapozását. Évek óta következetes összeállítója a csíkszeredai városvezetés által támogatott helytörténeti évfordulós naptárnak, ami legtöbbször izgalmas felfedezésekkel, elfeledett adatokkal és eseményekkel lepi meg nem csupán a nagyközönséget, de olykor a szakmát is.

Daczó Katalin legutóbbi években született legjobb írásai - véleményem szerint - önként kínálják magukat ahhoz, hogy kötetté szerveződve gazdagíthassák a Fehér Holló-sorozat eddigi palettájának színárnyalatait, ezáltal újabb taggal bővítve a szépreményű médiaklubot.

Csíkszereda, 2014. január 27.

(A szöveget az ÚMSZ Kisebbségben c. mellékletének szántam.)

Ellenállások Damoklész kardja

(Gondolatok a Megyecsinálók digitalizált szerkesztése közben)

Ezekben a hetekben, amikor a beindult választási kampányban azt halljuk, hogy az éppen kormányon lévők mindenáron az ország területi-közigazgatási átszervezésével szeretnék jobbá tenni mindannyiunk életét, kíváncsi aggodalommal vettem kezembe Sarány István és Szabó Katalin Megyecsinálók c., régen elfogyott, 2001-ben a Státus kiadónál megjelent könyvét, hogy lássam, milyen üzenete van a múltnak, annak az 1968-as esztendőnek, amikor a nagy magyar tartományból két kis székely többségű megyét „csináltak”, s amelyek ma további veszélyben forognak. A szerzőkkel együtt úgy határoztunk, hogy a világhálón elérhetővé kell tenni a könyvet, hogy ne essünk még egyszer ugyanabba a hibába, mint elődeink. Az alábbi tanulmány a digitalizált szerkesztés közben támadt gondolataim summájaként, tulajdonképpen a könyv utószavának is tekinthető.

1.

Egy olyan könyvet vehetünk most szabadon a kezünkbe, melynek megszületését egy egyszerű, több évtizedes évforduló hívta életre, de tanulságai, a történéseiben rejlő fenyegettetések változatlanul Damoklész-kardként függenek ma is az erdélyi magyarság fölött.

Látszatra egy helyi zendülés emlékeinek, mozzanatainak és belső rugóinak a felelevenítésével indult a szerzők kalandja, akik egymástól függetlenül, talán ugyanannak a küszöbön álló, harminc esztendős megemlékezés zsurnalisztikus kényszerének engedelmeskedve fordultak az 1968-as romániai területi-közigazgatási átszervezés rendhagyó eseménye, a csíkszeredai megyetüntetés felé.

A könyv előszavának alapjául szolgáló, erősen távolságtartó és mondhatni, tudományosan objektív írás már 1997 áprilisában megjelenik a Társadalmi Szemlében (Gagyi József: Az új elit a Székelyföldön. Hargita megyei változások 1968 után), mintegy "feldobva" a témát, a figyelem központjába emelve azt. Ez az első eset, amikor az 1968 februárjában történtekről tágabb társadalmi-politikai összefüggéseiben történik említés; hogy ez mennyire indokolt, az a következő hónapok publicisztikai közleményeiből kiviláglik.

A Gagyi-féle fölvázolást ugyanis még ugyanannak az évnek a végén, az 1998-ra kiadott Hargita Népe Kalendáriuma folytatja a maga populárisabb eszközeivel: „Forradalom” Csíkszeredában - új megye jött létre 1968-ban címmel heves vitákat kiváltó dokumentum-összeállítás lát napvilágot, az akkoriban pályája felfelé ívelő szakaszát járó Sarány István újságíró szerkesztésében, majd ezt követték a Hargita Népe napilapban, 1998 februárjának folyamán azok a közlemények - zömmel az eseményekben részt vevő személyiségek emlékezésein alapulva -, melyek tovább mélyítettek egy-egy részletet, szempontot, közvetlen tanúvallomást. (A könyvhöz mellékelt jegyzék alapján ezek: János Pál: Az igazság jogán, Erőss István: A megye születése – Hargita Népe, 1998. február 12; Bartalis Imre: Nem a csomortániak voltak a kezdeményezők, Pataki Imre: Mit mondtunk Bukarestben? – Hargita Népe, 1998. február 18; Szente Sándor: Szervezett tüntetés volt, szervezőkkel, Sarány István: Hogyan készültek a felvételek? és Nem tudom, megérte-e? – Hargita Népe, 1998. február 26.)

Ezzel párhuzamosan látott napvilágot az akkor még alig néhány hónapja útjára indított Székelyföld folyóirat 1998 februári számában Szabó Katalin dokumentumriportja, Megyecsinálók címmel (a szerző szerint a címadó "keresztapa", a lap akkori fiatal szerkesztője, György Attila prózaíró), amely végül nem csupán a majdani riportkönyv embrionális magját, de szellemiségének és struktúrájának egészét is alapvetően meghatározza, máig frappánsnak és kifejezőnek tartott címét köztudatba emelte.

2.

De ekkor még mindig csak előkészületekről, a téma iránti személyes fellángolásról, részfeladatok kidolgozásáról beszélhetünk. Szabó Katalin könyv megjelenése után közvetlenül megtartott bemutató találkozókon többször is beszélt vállalkozásuk történetéről, ma így emlékezik vissza munkájuk előzményeire:

– Akkoriban még nagyon kezdő újságíró voltam, éppen csak hogy megvetettem a lábam a Csíki Tévénél, ahol bedolgozói minőségben, Székedi Ferenc főszerkesztő javaslatára olyan feladatot kaptam, ami nagyon a kedvemre volt: a város régi épületeiből kiindulva, egyfajta televíziós „visszajátszásban” megörökíteni a helytörténet érdekes vonatkozásait. Elsőként a mai Városháza épületének történetét próbáltam körbejárni, a második Visszajátszás-riport viszont már a megyésítésről szólt, mert éppen az évforduló hónapja következett. Az egyik Csíki TV-s operatőrrel ismét felkerestem az interjúalanyok egy részét, de még másokat is, akiket korábban nem sikerült valamiért elérnem – tehát a televíziós anyag nem födte teljesen a Székelyföldes anyagot, s az interjúk is külön készültek. Éppen ezért később a könyvhöz ezeket az interjúkat is fel tudtam használni kiegészítésként, s például a televíziós anyagban telefonon megszólaltattam Király Károlyt is, aki a Székelyföldes anyagban nem szerepelt, de akit azt hiszem, Sarány István külön megszólaltatott... Pár évvel később, egy közös utazásunkon pontosan Sarány fejéből pattant ki az ötlet, illesztenénk össze, amit a témában külön-külön felgyűjtöttünk s adjuk ki kötetben. Ő, aki mindenképpen pontosabb, akkurátusabb, igényesebb, tudományosabb s tapasztaltabb is volt nálam, megszerkesztette a végső változatot, a Státus könyvkiadó pedig sikerrel pályázott a kiadására, így jelent meg végül a Megyecsinálók a Szemtanú Könyvek sorozatban, 2001 tavaszán.

3.

Amikor a térkép még egy nagy székely megyét mutatott

A könyvvé szerkesztés csak látszólag volt egyszerű feladat: a szerzők előtte újabb és újabb nyomokon mentek végig, új adatokra bukkantak. Szabó Katalin például meglehetősen későn - már-már az utolsó pillanatban - jutott el Orbán István néhai rajoni néptanácstitkár özvegyéhez, aki Zsögödben élt, s megpróbált nála az iránt érdeklődni, nem maradt-e a férje után bármiféle dokumentum, személyes feljegyzés.

– Erzsike néni azonnal mondta, hogy hát persze, hagyott valamit az ura, ott van a hideg szobában, ha leveszem a dobozokat a szekrény tetejéről, mert ő már gyenge hozzá, biztosan megtalálom - meséli ma Szabó Katalin. - Levettem, megtaláltam. És úgy éreztem, Orbán István kimondottan számomra hagyta hátra pár napig vezetett, 1968-as naplószerű feljegyzéseit... Megjegyzem, ezután még sokszor volt hasonló érzésem, más esetekben is, hálistennek - hogy úgy mondjam - hihetetlenül sokan számítottak rám... Kölcsönkértem a dokumentumot, beírtuk, visszaadtuk. Bár Orbán István csak a tüntetést megelőző napokról vezetett feljegyzéseket, mégis hitelesen, egyértelműen világított rá sok mindenre. Alátámasztotta például azt a sejtésemet, hogy az apparátus tagjai saját felelős állásaikat is féltették, így érdekükben állt részt venni a szervezésben... Én személy szerint rendkívül lényegesnek tartottam ezt az írást.

4.

A könyv egyik igen nagy erénye az, hogy sok szemtanút szólaltat meg, anélkül, hogy befolyásolná az olvasót, kinek is higgyen. A válaszok, a nézőpontok összevetése - amellett, hogy valamennyiük hátterében remek jellemrajzok bomlanak ki - nem az abszolút igazságot, nem is egyik vagy másik tábor igazságát világítja meg; mindenek előtt az érdekekre és a szűkebb vagy tágabb szempontokra vet éles fényt. Szinte-szinte, hogy senki sem titkol semmit. Akiknek rejtegetni valójuk van, azok a hatalom magasabb polcain foglalnak helyet. A megyecsinálók csíki zendülése vérbeli nekifeszülés: a demonstrálók érzik, tudják, hogy igazuk inkább csoportérdek, hogy egy nagyobb összefüggésrendszerben kisebbségben maradnának vele, igazi elhanyagolható mennyiségként, de most ahhoz a ponthoz értek, amikor elszánták rá magukat, hogy történjék bármi, a végsőkig kitartanak mellette. Ráadásul helyi vezetőik is erre biztatják őket... A történelemben volt Csíknak néhány ilyen sorsfordító, katartikus pillanata: elég ha csak Madéfalvát vagy Csíksomlyó példáját emlegetjük. Ezekre a „mintákra” már-már fanatikus beleérző képességgel érzékenyek a térség emberei: a végső ellenállás élményének génjeit így vagy úgy, magukban hordozzák.

Ami a könyv vallomásaiból kirajzolódik, az mégis inkább a felszín. Érdekes lenne megtudni – igaz, már a gondolat maga is kész abszurdum -, hogy a helyzet felügyelésére kiküldött, különböző szintű és kompetenciájú megfigyelők, manipulátorok stb. milyen reális konklúziókat vontak le az események menetéből, a közvetlenül kitapogatott, megtapasztalt közhangulatból, a „csíki virtus” komolyságáról. Gondolom, mindezt a kötet szerzői is szíves-örömest felgöngyölítették volna, ha csak a legkisebb felfejteni való szálat is a kezükben tartják.

Nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek: ahhoz, hogy egy konspiráció tökéletesen és kellő diszkrécióval működhessék, olyan fokú szervezettségre van szükség, amilyenre talán csak a fantázia világában találhatnánk példát; az életben a legjobb összeesküvők, falazók és zavarkeltők olykor bosszantóan nagy luftokat képesek rúgni, s ezek végül is leleplezik őket... Botorság lenne azt hinni, hogy a múlt század hatvanas éveinek Romániájában, annak is a székelyföldi beltenyészetében olyan tökéletesen mentek volna a dolgok, hogy egy feltételezett, sikeres összeesküvés máig felderíthetetlen maradjon.

Hivatkozik viszont a könyv, a szemtanúk beszámolójára alapozva nagyfokú hatósági készültségre, szervezett megfigyelésre, csapatösszevonásokra, ami mind azt jelzi, hogy az eseményeket az ellenőrzés akkori lehetőségeinek és módszereinek szintjén a kellő korlátok között tartották. Bármi történt volna a megengedett „kilengéseken” túl, a megtorlás egészen biztosan nem késlekedik. Erre több résztvevő is hivatkozik, akik nem egyszer saját fizikai létüket sejtették (érezték?) veszélyben amiatt, hogy akarva vagy akaratlanul az események élére sodródtak. Számosan hangsúlyozzák: eszük ágában sem volt felelősséget vállalni, több tízezer ember véleményét képviselni, de ha már ők lettek a kiválasztottak, cselekedniük kellett...

A szerzőknek, akik ma is úgy tartják, hogy még a lehető legszerencsésebb pillanatban sikerült szóra bírni az események szemtanúit, megadatott az a lehetőség, hogy kellő távolságból mind a tüntetéstől, mind az 1989-es rendszerváltástól, a higgadt elemzéshez elengedhetetlen objektivitással mérhették fel a lehetséges következmények egy részét, ugyanakkor a hiteles szemtanúk egy tekintélyes része még élt és tanúságot tehetett. Szabó Katalin szerint az ő riportalanyai általában örvendtek a megkeresésnek, szívesen meséltek az eseményekről, hősöknek érezték és tartották is magukat – s talán részben – az adott korban, helyzetben – azok is voltak. Volt, aki különösen kiemelte, talán kissé el is túlozta a saját fontosságát, de az egymás mellé sorolt vélemények nagyjából elvégezték a megfelelő korrekciót.

A könyv törzsanyaga - összegezve mai benyomásainkat - teljesítette azt a küldetését, amiért életre hívták, papírra vetették. Ennek ellenére, a „csíki lázadás” negyvenedik évfordulójára, 2008-ban új, addig nem ismert dokumentumok kerültek napvilágra az eseményekkel kapcsolatosan: fiatal történészek a CNSAS irattárában kutatva, rábukkantak a csíkszeredai küldöttség és a legfelső pártvezetőség, Nicolae Ceauşescu órákon át tartó „tárgyalásainak” gyorsírásos jegyzőkönyvére (Novák Csaba Zoltán – Olti Ágoston: Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért [Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescunál 1968-ban], Székelyföld 2008/7., 85–111.)

5.

Cedausescunál, a megyetérkép előtt * Transindex

Az ominózus jegyzőkönyv, amely aztán egy, a korszakot jellemző átfogóbb dokumentumkötetbe is bekerült (Aranykorszak? A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Összeállította Novák Csaba Zoltán. Pro Print, Csíkszereda, 2011. 201-213. l.), a fordítást is elvégző Novák Csaba Zoltán jóvoltából itt újraolvasható, s egyúttal, e pillanattól kezdve megtalálta a maga természetes helyét e könyvben. E néhány oldalas, sűrű szövésű, az akkori társadalmi-politikai zsargonban megfogalmazódott, némiképp személytelen szövegből tulajdonképpen mindegyre a könyvben foglaltak „ellensúlya” rajzolódik ki. A korabeli pártkancellária által hitelesnek kinevezett jegyzőkönyvet viszonyítási pontnak tarthatjuk ugyan, de teljes szöveghűségéért ma már senki sem vállalhat a felelősséget. Számos esetben bebizonyosodott ugyanis, hogy a gyorsírásos lejegyzések áttételekor is történtek szándéktalan, de még inkább szándékos elhallgatások, sminkelések, szövegszűrések, összevonások, kellemetlen vagy oda nem illőnek vélt részletek kiiktatása, átfogalmazása. A hatalom is szerette érvényesíteni – jövőbe kacsintó számításból – a maga szempontjait, saját gyártmányú jegyzőkönyveiben a számára fontos „lényegre” koncentrált. Az ilyen és hasonló, feltételezett torzításokat leszámítva, a bukaresti látogatás jegyzőkönyve azért jelentős mégis, mert eloszlat egy sor olyan fabulációt és állítást, amire a riportereknek nyilatkozók a törzsanyagban erősen ellentmondásosan utalnak, viszont nem találnak semmiféle visszaigazolásra. A dokumentumból számomra nyilvánvalóvá vált, hogy a látogatásnak – a pártvezéreken kívül – volt néhány vezérszónoka (Orbán István, Pataki Imre, Munteanu Ovidiu, János Pál), rajtuk kívül a többiek inkább csak jelenlétükkel asszisztáltak, mintegy számszerű, fizikai súlyt adva az elhangzott érvelésnek. A csíkszeredai helyzetet vázolókat is érezhetően sokkolta a hatalom általi rendkívüli fogadtatás és figyelem enyhe abszurditása. Amit a pártfőtitkár előtt elmondanak, az látszólag nem éppen arról szól, amiért Bukarestbe utaztak. Szempontjaik rendre kicsorbulnak, meghaladottakká válnak, mihelyst azok a párt- és állami vezetők vázolta érvekkel szembesülnek. Ilyenkor az ember azt várná, hogy a székelyföldi állapotok alaposabb ismerői, pl. Fazekas János minden erejével a konfliktus feloldására törekedjenek. De az ő fellépése, akár csak a Ion Gheorghe Maureré félrevezető, figyelem elterelő és mintha nem is a tűzoltásról, inkább a tűz szításáról szólna. Az eszmecsere így szinte-szinte állóháborúnak tűnik, amelynek a végén nem lehet tudni, kié lesz az igazság, kinek az oldalára billen el a mérleg, de a pártfőtitkár, sokat tapasztalt taktikusként, látatlanban, előre kicsikarja a küldöttekből az ígéretet, méghozzá több ízben is: bármi legyen a döntés, azt mindkét fél zokszó nélkül elfogadja. A küldöttek pedig fejet hajtanak: egyesek közülük nagyon remélik, hogy felutazásuk nem volt hiábavaló, mások viszont szervilizmusuknak adnak hangot, gondolván, hogy már így is túlfeszítették a húrt. Többször is közbekotyog például – mintegy kéretlenül – Kedves Sándor néptanácsi vezető (akiről többen is állítják, hogy a szekuritatenak dolgozik és aki hátulról a tüntetések hevét szította, s most mégis a térséget mélységesen elkötelező ígéreteket tesz) szinte-szinte az antik kórus szerepét játszva, a pártfőtitkár szentenciáit megerősítendő:

„Kedves Sándor elvtárs:

Főtitkár elvtárs, a csíkszeredaiak tettükkel fogják bizonyítani, hogy jól végzik dolgukat.”

Majd:

„Kedves Sándor elvtárs:

Ceauşescu elvtárs, a nép azt kérte, hogy jöjjön ön oda.”

Mindkét replika elkötelező jellegű. Mintha csak a jövendő Hargita megye élő lelkiismerete jutna általuk szóhoz. Utánuk már csak a pártfőtitkár szólhat érdemben. És az uralkodói döntés, az ígérethez híven, még azon az estén megtörtént. A viszály almája visszakerült a csíkszeredaiak kezébe. De a pártvezetőség már jóelőre tudta: a rebellió méregfogát végérvényesen kihúzták. Maradt viszont a csíkiak és az udvarhelyiek nem szűnő egymásnak feszülése.

6.

Sarány-Szabó könyvének megjelenése után két évvel a szerzőknél idősebb újságíró, Zöld Lajos, akit a Megyecsinálókban nem egyszer idéznek, visszaemlékezéseiben (Kölcsönkért élet, kamatra. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003) összefüggő, elemző beállítású részt szentel a csíkszeredai zendülésnek. Úgy gondolom, érdemes bővebben kitérnünk az általa látottakra, mert megerősítik abbeli sejtésünket, hogy a konfliktusra mindenek előtt vezetői tekintély- és haszonszerzés okán volt szüksége a hatalmat szolgáló és jelentő rétegnek.

*

Visszaemlékezésekben, cikkekben, elbeszélésekben „megyecsinálásnak" becézik az eseményt. 

(Leghitelesebbnek Sarány István és Szabó Katalin szöveggyűjteményét tartom, amelyre érdemes lett volna nagyobb kiadói gondot, szerkesztői munkát fordítani. Esetleg javított változatban újra megjelentetni.) 

Az eseményt az utcákon, tereken, hivatali szobákban nekem szerencsém volt személyesen is megélni. Ezért merem a leghatározottabban állítani, hogy ez az általam „vidám forradalomnak" becézett hajcihő, egyéni érdekből fakadó, a párt és Ceauşescu melletti szimpátia-tüntetés volt és semmilyen körülmények között sem szabad „székely felkelésnek" minősíteni, ahogy például Király Károly barátom is totalitárius diktatúra elleni népi ellenállásnak" titulálta. Ezt a „népi megmozdulást" a rajoni párt- és állami apparátus aktivistái, gazdasági, művelődési és társadalmi szervezetek vezetői felülről szervezték: megmaradásukért, magasabb pozícióba jutásukért és az ezzel járó nagyobb javadalmazásért.

...Amikor meghallottam Székelyudvarhelyen, hogy a csíkiak mozgolódnak a megyeközpont Csíkszeredába helyezéséért, a félnyolcas autóbusszal én is odautaztam. Nem volt erre megbízatásom, de megint hátára vett a kíváncsiság és a megérzés, hogy itt valami szokatlannak lehetek a szemtanúja. A mai vasúti feljáró környékén egyszer csak vidám sokaság vetült recehártyámra. Az emberek hármas, négyes sorokban igyekeztek valamelyik vállalattól a központ felé. Kacagtak, kiabáltak, hogy „Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk!" Egy kicsi emberke szabályos időközönként beordította, hogy „Éljen hős vezérünk, a Párt!" Csöppnyi bajuszának szálai is felálltak az igyekezettől. „Éljen a Párt!" - visszhangozta a tömeg. Nézek az autóbusz-vezetőre, hogy mi ez? Bosszús sercintés volt a válasz: „Ebből bizony nem esznek az agyagosok" — és dühösen beletaposott a gázba.

Ettek.

A katolikus templomnál már özönlött a nép a szomszédos utcákból. Felgyorsított léptekkel igyekeztek az egykori CFR-palotából pártszékházzá avanzsált épület elé. Szó szerint ugyanazokat a jelszókat skandálták, ugyanúgy, minden csoport élén egy-egy agitátor gesztikulált és ordibált, mintha előre megírták volna a népi megmozdulás forgatókönyvét. A rajoni pártszékház előtt már több ezerre szaporodott a pártot éltető lelkes tömeg. Enyhe tél volt, tíz órára már megcseppentek az ereszek is, néha a Nap is kibújt a felhők közül. A nagyon lelkes jelszók közé már egyéb is keveredett: néhány dühös kiáltás az első titkárnak kinézett Branis elvtárs feleségének a bugyogójáról. Hogy „húzzon dinamót, ha fázik Csíkszeredában!" És egyebek, amelyek már nem bírják el a nyomdafestéket, ugyancsak Branisné alsóneműjéről. És hogy „Éljen a párt!" Ezt a szlogent általában minden kényesebb bekiáltáshoz hozzáfűzték. Végül is Branis Lászlót nevezték ki a Csíkszereda székhelyű Hargita megye pártbizottságának első titkárává. Nem is ült sokáig, mert az első adandó alkalommal hazament Marosvásárhelyre.

Én a művelődési ház igazgatóját, Salló Istvánt kerestem fel. Régi ismerős volt. Gyakran hívtuk az Ifjúmunkáshoz, hogy székely csodabogarat bámuljunk. Olyan lelkesen és okosan tudott a  székelyek  történetéről, népművészetéről beszélni, hogy meg is tapsoltuk. Amikor pedig a szülőföldszeretet emberi értékmérőjéről beszélt, hogy „kutyabetyár, aki elhagyja és inkább haljunk meg!", bennünk is felforrt a vér a megfutamodást illetően. „Szervusz, Pista!" — örvendtem meg a kapaszkodónak, és hogy „mire jó mindez?" Éles volt a pillantása, válasza pedig hegyes, mint egy jól célzott köpés: „Nem látja az újságíró elvtárs, hogy történelmet csinálunk? Megyeközpontot akarunk az ősi juss okán!" Nemsokára  magas hölgy rángatta ki kezéből a kagylót, Pista pedig nem hagyva magát: „Mindenki a rajonhoz!" A hölgy pedig így: „Bandikám, nem érted, hogy kapus sem lehetsz a kütyősöknél, ha nem jösztök!" És így folyt tovább a telefonálgatás. Vágni is nehéz füstben, sűrű indulatokkal. Barátom lokálpatrióta felbuzdulását később megbocsátottam és „szervusztok" maradtunk. Csak azt nem értettem meg soha, hogy miért éppen Salló Istvánnak kellett az elsők között kitelepednie Magyarországra? Hiszen az ég keserves világán senki, fél ujjal sem nyúlt hozzá. Amilyen fennjáró, minden lében való kanalazás felkent szaktanácsadója volt Csíkszeredának...

Amikor a tömény füsttől és a plafonig csapó megyecsináló lelkesedéstől fulladozva kimentem újra a térre, a szónokok sorra követték egymást a pártbizottság székházának a balkonján. Általában a szocializmus történelmi jelentőségű győzelméről, Románia napfényes jövőjéről, a kommunizmus hajnaláról beszéltek. Egyik közülük tüsszögni kezdett és zsebkendője után kapkodott, ezt is lehurrogták, mert a nép általában nem szereti, hogy hősei taknyoljanak. És tovább folyt a skandálás a már említett jelszavakkal és beköpésekkel. Így a székház első emeletére mentem, ahol ugyanolyan tömény füstben, és magas hőfokon folyt a telefonálgatás. Igaz, itt éppen ellenkező irányba: a Központi Bizottság felé, forró vonalon. „Tovarăşul Secretar General! Itt szó sincs pártellenes, főtitkárellenes tüntetésről! Tessék meghallgatni... Nyissátok ki az ablakokat!... Itt éppen Nicolae Ceauşescut éltetik!... Ha szembenézünk a tényekkel és azokat kommunista szellemben értékeljük, a csíkszeredaiak azt akarják, hogy itt legyen a megyeközpont és ne Székelyudvarhelyen..." Még tartott a diskurzus hasonló hangnemben és meghatódott vigyázállás-szerű pózban, amely a telefonáló igenlésével ért véget: „Holnap reggel ott lesz a delegáció a központnál! Rövidesen küldjük a névsort is. Mi vagyunk a helyzet urai, Főtitkár elvtárs!" Nem esküdnék meg rá, hogy Király Károly volt a telefonáló, de hogy ott sürgött és fontoskodott az irodában, az biztos. És az is, hogy a pártért és a munkásosztályért való hosszas, lelkes harcának köszönhetően ő lett az új Kovászna megyei pártbizottság első titkára...

A pártbizottság pincéjében berendezett jókora gyűlésterem is tömve volt. Füst, csípős emberszag terjengett a levegőben. A pártaktíva pattogó forradalmi dalokat énekelt, hogy „Elvtárs a csákányt jó mélyre vágd!...” és: „Éljen a párt, élén hős vezetőjével, Nicolae Ceauşescu elvtárssal!" Itt már helyénvalónak tartottam az éljenezést, mert az aktíva jó része valóban meggyőződésből énekelt és hitt a kommunizmus ragyogó holnapjában. Amikor megláttam régi barátomat, Kató Vilmost, megörvendtem, hogy milyen kicsi a világ. Összeölelkeztünk és savanyúan mondta: „Ugye, ezt jól megcsináltuk?" Megnyugtattam, hogy egyet se búsuljon, amíg a tömeg a pártot és a főtitkárt élteti, nincs az a milicista vagy katona, aki a tömegbe merne lőni. De azért kár volt kinyitni Pandóra szelencéjét. Vili értetlenül nézett rám, hogy milyen Pandóra-szelencéről beszélek? Mondtam, hogy a nép hangulatáról, amely olyan, mint a tenger vize: szellő is felborzolja, de jaj, ha jön a vihar! Vili megígérte, hogy egy hátsó ajtón kilop a székházból, de neki, „aki megfőzte, egye is meg!"-alapon barátaival kell maradnia. Nevetve nyugtattam, erre semmi szükség, ahol bejöttem, ott ki is tudok menni, a tömeg csak ellenszenvének ismerős alakjait hurrogja le, a neki szimpatikus embereket megéljenezi. Ahogy az egyik Bereczki nevű orvost — ha igaz a bekiáltó szava —, aki egy kórházi ágyért ötszáz lejt vesz el, durván lekiabálták, a másikat dr. Bajkó Barabást megéljenezték és azt mondták neki, hogy „Halljuk, halljuk!" Ahogy később őt is lehurrogták. Megköszöntem barátom jóakaratát és kimenet azon gondolkodtam, hogy ehhez a vidám, békés karcfalvi aktivistához inkább illene a postagalamb tenyésztése, a békebíró szerepe, mint a pártpropaganda. Valószínű, éppen jó kedélye, népszerűsége miatt nem léphetett később sem a közrendi aktivistánál magasabb fokra a párthierarchia létráján.

(Kint a téren tovább tartott a herce-hurca. Már néhány részeg kiabálás is belevegyült a vidám éljenezésbe, most már Szabó  elvtárs viselt dolgairól, annak pereputtyáról. Aztán megint Branis elvtársnő bugyogója foglalkoztatta a csíki forradalmárokat. Ilyenkor mitugrász emberke ugrott fel a kultúrház oszlopainak a talapzatára, hogy „elvtársaim őrizzük meg méltóságos nyugalmunkat!" Őt kiröhögték és ezzel ki is fogták a szelet a harag vitorláiból. A ruhagyári asszonyok csoportjába vetődtem, ahol éppen egy alacsony, kövér embert szorongattak. A fehérnépek hátukat   összevetve nagy hórukkolással élőfal közé szorították a bőrkabátost, már taknya-nyála folyt és félni kezdtem, hogy a lelkét is kileheli, ha tovább tart a kegyetlen játék. Mondom egy nagydarab varrónőnek, aki átkarolta az aktivistát és súlyosan gügyögött neki, hogy apuskám, megyeközpontot akarunk! Felfogod te, hogy mi az? Fényképezőgépemet magasra emelve kiáltottam a nőnek, hogy rögvest hagyja abba a viccelést, mert még temetés lehet a vége és lelkén szárad az elvtárs halála. A nő felém villantotta haragját és megfenyegetett, hogyha nem fogom be a pofámat, én kerülhetek a helyébe. Mosolyogva mondtam: ha akarja, összekapaszkodhatunk, látom, mindene megvan. Így eleresztette próbababáját, akit közös erővel penderítettünk át a pártbizottság vaskerítésén. És már énekelték is az asszonyok, hogy „átdobták a szart a kerítésen". Új barátnőm kíváncsian nézegetett, hogy ki fia-borja vagyok, és cseppet sem lelkesedett mesterségemért: „Még csak az hiányzik, hogy kiírjon az újságba!" Megígértem, hogy erről szó sincs, csak azt a szegény ördögöt sajnáltam. Megnyugtatott, hogy egyet se búsuljak érte, mert azt a rosszasága nélkülünk sírba viszi.

*

Minél többet tud meg az ember az 1968-as csíkszeredai eseményekről, annál többre kíváncsi. Többek között arra is – de erre, úgy sejtem, ma sincsen válasz -, mi vette rá a döntőbíróként fellépő pártfőtitkárt, hogy végül is Csíkszeredát kiáltsa ki „győztesnek”. Egyszerű számítás volt a részéről? Megérzés? Ezáltal vásárolta volna meg a székelyek lojalitását? Láthatta, hogy az udvarhelyi nép – a csíkitól eltérően – nem vonult idegesen az utcára, nem szervezett forradalmat, amiből azt a következtetést vonhatta le, hogy könnyebb lesz velük felhajtatni a keserű poharat...

7.

A MÁV-palotának épült pártszékház

1968. február 23-án, immár a Csíkszereda központtal diadalmasan megalakult Hargita megyében megjelenik a Hargita című napilap első száma. Ettől kezdve ez az első számú fórum, mely hírt ad – a korszakra jellemző sajtóviszonyok keretei között – a megye történéseiről, a változásokról.

Néhány ígéretes, a romániai magyar kisebbség és a székelyföldi magyarság életében távlatot nyitni látszó esemény – mint amilyen például a pártfőtitkár tanácskozása a magyar nemzetiségű értelmiségiekkel (1968 júniusában) – egyike volt az az 1968 augusztus végi székelyföldi látogatás is, amelynek során Nicolae Ceauşescu, némileg megkésve, de ígéretéhez még mindig híven felkereste a csíkiakat (közben nem feledkezve meg a sepsiszentgyörgyiekről, illetve a székelyudvarhelyiekről sem!), s a minden alkalommal jól szervezett népgyűléseken lelkesítő ígéreteket vázolt fel a székely vidékek gazdasági-társadalmi fejlesztéséről, a székelyek életkörülményeinek javításáról. Népszerűségének további növelése végett minden alkalommal magyar nyelven is elköszönt az őt megéljenző székelyföldi vendéglátóktól, biztosítva őket afelől, hogy a párt helyesen oldotta meg a nemzetiségi kérdést. A "veni, vidi, vici" jegyében lezajlott székelyföldi körút a csehszlovákiai szocialista intervencióval kapcsolatos különutas román függetlenségi politika egyik bizakodó pillére volt, majd az 1968 őszén megalakított Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók országos és megyei tanácsai feltették a koronát a kitűnően levezényelt színjátékra: olyan kijelentések hangzottak el és olyan szervezési keretek születtek néhány hónap leforgása alatt, melyekre hosszú éveken át hivatkozni lehetett az elvek különösebb csorbulása nélkül.

Hargita megyében, s különösen Csíkszeredában tehát felfelé ívelő minden: a tervezés, a lendület, a bizakodás, a hangulat. Nyilvánvaló, hogy az új, felelős közigazgatási struktúrák új káderek tucatjait-százait vonzzák. A megyei lap hasábjain konstruktív viták zajlanak, fantáziadús elképzelések látnak napvilágot a megye fejlesztésének optimális lehetőségeiről és távlatairól. Ha csak a Hargita megyei sajtó megteremtését említjük, már azzal is új nevek, új arcok, új szellemi identitások homályosítják el a rajoni állapotokat és szemléletet épp hogy levedlett csíki társadalmat. A munkaerő lekötésére tervezett gyárak, vállalatok ugrásszerűen megnövekedő számú munkahelyeket és lakásokat ígértek mind Csíkszeredában, mind Székelyudvarhelyen. Míg ez utóbbiban a megyei létforma nem okozott gyökeres demográfiai változásokat, addig a szűk keresztmetszetű Csíkszereda csak moldvaiak beözönlő tömegével tudta pótolni jócskán megugrott munkaerő-szükségletét. A változás pár éven belül szembeszökő lett: a megyeszékhelynek kikiáltott város nem csak hogy gyökeresen népesebb lett, de megnövekedett népességében az idegenből betelepedő elem.

Ez az, amit ma leginkább a korabeli „megyecsinálók” szemére hánynak azok, akik általában minden jelenvalóval elégedetlenek, mert pontosan képesek megállapítani – a jelen tapasztalásai alapján -, hogy valamit egy évtizedekkel korábbi pillanatban elszúrtak...

Nem nehéz ma egymás mellé állítani, összehasonlítás céljából, a csíkszeredai és a székelyudvarhelyi valóságot.

Az előbbit, lépten-nyomon látható módon jócskán kiforgatták egykori valójából: az álmos és szűkecske kisvárosból fantáziátlan, de biztosan terjeszkedő, fejlődőképes urbánus település vált. Eltűnt patriarchális, földszintes, már-már földhözragadt jellege, odalett girbe-gurba, megszokott vidéki központja és helyette megjelentek a mindenünnen ismert, jól-rosszul megépített univerzális lakódobozok. Méghozzá nem is kis számban. Hogy a felsrófolt munkaerőlétszám ne az ingázók tömegeit duzzassza már-már irreálissá (egy időben majdnem annyian ingáztak munkahelyükre a fiatal megyeszékhelyre, mint ahány állandó lakosa volt a városnak), hanem letelepedéshez, családalapításhoz, gyarapodáshoz való fészket nyújtson a város új lakóinak. Akár csak szerte az országban, a hasonló fejlődési ívű településeken. Ez a város ma is él és lélegzik, növekszik, keresi a formáját, annyi évvel a rendszerváltás után. Nosztalgiái természetesek és érthetőek, beépülnek a csíkszeredaiak kollektív tudatába. Ma már kissé állampolgári divat is visszasírni az egykori Virág (Kossuth?) és Hargita utcák eltűnt fővonalát, a mai piac környékét, pedig lassan már azok sem élnek, akik otthonukat a buldózerek alatt látták eggyé válni a földdel. De ha egyik napról a másikra hirtelen vissza kellene igazítani mindent, a megyésítés előtti állapotokhoz, csak maga a szándék is hirtelen legalább olyan arányú ellenzéket mozgósítana, mint annak idején a megyésítés.

Fazekas János és Király Károly, akik megkavarták a kártyákat

Az igazság a lépésvétés körül inkább ott van, hogy az 1968 utáni évek felhajtó lendületét a helyi elit nem volt képes olyan mértékben alkotó-teremtő mederbe terelni, hogy 1976-ban, amikor Ceauşescu pártfőtitkár és kísérete ismét Hargita megyébe - és természetesen Csíkszeredába – látogat, meggyőzhessék a vendégeket: a vidék ténylegesen elindult a felemelkedés útján. Tehetetlenül hagyták, hogy urbanizációs ütemet, városrendezési terveket, iparszervezési elképzeléseket, demográfiai irányelveket stb. szabjon nekik az, akit pár évvel korábban (inkább csak jól megfontolt, furfangos számításból) felkértek, legyen a város „védőangyala”. És az is lett, méghozzá kamatostól – ezt ma már le sem lehet tagadni.

Székelyudvarhelynek ellenben nem volt hová sietnie. Őt inkább csak a Csíkszeredával történő szüntelen vetélkedés ambíciója hajtotta, megmutatni, hogy ha nem is lett megyeszékhely, de megáll a saját lábán, akár a megye fennhatósága nélkül is! A vesztes, ám elsőként municípiummá lett város alapvető tartása, lelki profilja lényegében ma is ezt a fensőbbséges magabiztosságot árasztja magából. Állam az államban, annak számos hatásköre híján, szüntelenül munkálkodó rivális, készen az alkalmas pillanatra, amely egyszer talán csak eljön. Ő a megyésítés „bezzeg-gyereke”, aki úgymond „megúszta” azon áldások nagy részét, amiben a győztes Csíkszereda részesült, de nincs mit kezdenie vadon termett előnyeivel, amiket elsősorban nem a tudatos építés és fejlesztés révén, pusztán csak egyszerű stagnálásával ért el.

8.

Az írásom címében, illetve első mondatában emlegetett Damoklész-kardot ezek után illene legalább egy percre megvillantani a napfényben. Hogy mindenki észrevegye: nem csupán az 1968-as csíki ellenállók fölött lógott kettős élével, hanem azóta is a helybeliek életének „padlásán” himbálózik, bár látszólag belepte a pókháló és az idő pora.

A jelek szerint a Székelyföldön élő lakosság – szándékosan nem írtam székelységet, mert a kifejezés, a térségben élőkre vonatkoztatva inkább csak mítosz és illúzió – továbbra is választás előtt áll, hiszen sem 1968-ban, sem az utána következő évtizedekre kivetített eseménysorban nem ő választott – ellenállt ugyan valaminek, kifejezte indulatát, háborgását, hogy másfelől szintén idegen akaratban és ígéretben nyugodjék meg.

Közel egy esztendeje, különféle megközelítésekben, ismét napirenden Románia közigazgatási átszervezése. Az eddig ismertetett, nem egyszer hajuknál előrángatott elképzelések heves ellenzést, különvéleményeket váltottak ki – és nem csak a Székelyföld vonatkozásában. Mivel pedig nem egy vagy két verzió kerül forgalomba, mint annak idején, az egypártrendszerben, hanem ahány nyilatkozó, annyi „licenc”, szinte nem is érdemes megjegyezni őket, csak arra ügyelni, hogy rosszabb ne legyen a mostaninál.

Közép-európai társadalmi haladásunk jellegzetes rákfenéje, hogy ami új, az rendszerint kaotikusabban, fejetlenebbül és elsietettebben működik a már bejáratott, még oly korlátozott sikerű gyakorlatnál. A tervekben különben is egy, a tartományi megoldásra hajazó, de annál gépiesebb és hagyományellenesebb változat látszik mindenen felülemelkedni, amely szinte teljesen feloldja, magába szippantja a Székelyföld eddigi sajátos törekvéseit, elképzeléseit, tradíciókra épülő projektjeit. Nehéz lesz abban bízni, hogy egy újabb hórukkal, egy sufniból előhúzott népi demonstrációval (ami a rendszerváltás óta mint politikai harci eszköz erősen devalválódott, ha nem éppen visszájára fordult!) hárítani lehet a potenciális veszélyt. Mikro-regionális, ún. széki érdekekre tagozódva, a közös gazdasági-politikai platform megteremtése és megszilárdítása nélkül mindenfajta ellenállás csak karikatúrának és elhanyagolható, természetes, múló immunreakciónak hat. Komoly aggodalomra ad okot azt tapasztalni, hogy a széki tagoláson edződött székelyföldi gondolkodás közeledése, összeforrása távolról sem történt meg, s ha mutatkoznak is itt-ott biztató jelek, a más-más megyéhez tartozó Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy közeledése például nyilvánvalóbb és egyértelműbb, mint az egy megyén belüli Csíkszereda és Székelyudvarhely közötti, sokszor már-már értelmezhetetlen modus vivendi.

Ám ne fessük az ördögöt a falra. E dokumentumkötetet forgatva arra figyeljünk, nehogy új, ránktelepedő „őrangyalok” mellett kötelezzük el magunkat és a jövőt.

CSEKE GÁBOR

Csíkszereda, 2012. november 1-6.

Dokumentumfotók az 1968-as csíkszeredai tüntetésről Szabó Katalin archívumából: