Roskadó karosszék (1)

Szüleimtől négy kárpitozott, hajlított karfájú, 1936-ban készült, rugós karosszék maradt rám. Nem fértek el panellakásunkban, ezért az egyiken túladtam. Maradt három. Az egyik íróasztalom előtt áll, benne ülök,  párnákkal felpolcolva, amikor számítógépen dolgozom,
Egy másik a könyvespolcom előtt áll, abban ülök, amikor könyvet, lapot veszek a kezembe. Mellette a harmadik, arra rakosgatom a könyveket, amelyek elolvasásra várnak. Régebbieket és újakat, egyaránt. Időnként a növekvő halomba túrok és végignézek porosodó borítóikon. Ravaszul hívogatnak. 
Az a karosszék olvasmányaim várószobája. Sosem tudni, ki és mikor kerül sorra a várakozók közül.
A könyveknek iszonyúan nagy a türelmük, Az enyém kisebb. Arra gondoltam, ha csak kutyafuttában is, megörökítem őket ebben a blogban - ki tudja, sorra kerülnek-e még életemben?
Sz. Feri barátom, pár évvel fiatalabban, most ajándékba kapott, dedikált könyveit s a szerzőkhöz fűződő emlékeit veszi számba napról napra.
Úgy tűnik, valahol mindannyiunknak meg kell vallanunk a könyvekhez fűződő titkos, rejtélyes kapcsolatainkat; azt, hogy miért nem tudunk meglenni nélkülük?

Félig kész, de egy sürgős munka miatt félretett olvasónapló vár a folytatásra Richard Wagner Kivándorlási kérelem (1988) című kisregénye kapcsán. Szerzője bánáti származású német író, aki 1987-ben fordított hátat Romániának.  Egy évvel németországi megjelenése után Budapesten is napvilágot látott a nagy példányszámú Rakéta Regénytár (RaRe) sorozatban, de hozzám csak hosszú évek múltán, az elmúlt hetekben jutott el., a csíkszeredai antikvárium révén. 
Sűrű szövésű, alig 150 kisformátumú oldalba sűrített, kopogó stílusú riport ez, amely élesen fotografálva ábrázol; szerzője, aki költő és újságíró (laptudósító) egy személyben, leírja mindazt, amit mindannyian átéltünk az ún. "aranykorban" (talán csak nem mindig egyformán láttunk, értelmeztünk), nem lelkizik különösebben és nem filozofál: megállapít, tényeket szögez le, eseményeket rögzít, világosít meg, kulisszák mögé pillant. S a végén, minden kommentár nélkül megírja a tényszerű kitelepedési kérvényét - a felesége és saját maga nevében.

"Aztán elérkezett az a nap, december eleje volt. Sabine és Stirner eleget tépelődött. Épp eleget töprengtünk, mondták. Épp elég hosszú ideig bírtuk. Sabine harminchárom éves volt, Stirner egy évvel idősebb. Délelőtt volt. Már megreggeliztek. Nincs értelme. A nap a túloldalon, a stadion fölött állt. Már régóta nincs értelme. Nemsokára ismét hideg lesz. És jön a következő undorító tél, és jönnek az Elnök következő undorító beszédei, jön a következő nyomorúság, jönnek a következő hetek tej nélkül, a napok kenyér nélkül, az esték áram nélkül, jön a következő szennyáradat a tömegtájékoztatási eszközökből, a következő igazoltatás, a következő megaláztatás és az az után következő. Elég volt. Stirner elnézett a stadion fölött. Mögötte komoran füstölgő gyár. A néma ország. Stirner felállt, a szekrényhez lépett, az asztalra tette az írógépet, levette a fedelét, befűzött két papírlapot, köztük indigóval, és gépelni kezdett: Az Útlevélhivatalnak. Ezennel benyújtjuk kivándorlási kérelmünket. Indokaink."


Az utolsó leírt szó után már nincs mit hozzátenni. Minden, ami addig a könyvben olvasható, valójában a kérelem indoklása. Az olvasó eldöntheti: elég-e ahhoz, hogy távozásával életre szóló traumát okozzon magának az ember.

A napokban ajándékozott meg Gagyi József Aki tudta, vitte. Lopás, közösség, társadalom (Pro Print, 2018) című szociológiai munkájával. Ez lesz az a könyv, amiről majd a következő részben ejtek néhány szót. Éppen csak belekezdtem a tegnap...