Ami igaz is, épp ezért jobb, ha folytatom a blogbeli "vezeklést".
Szerencsésen a végére értem ugyanis Vaszilij Grosszman: Panta rhei (Európa, 2011) című esszéregényének, amit jó pár éve szándékoztam elolvasni, de mert sikeresen hivatkoztam rá egy olvasónaplómban (Hatvan év után is nyitott kérdés: A Gazda halott!?), elodáztam a mélyebb ismerkedést.
A szovjet-orosz (zsidó) Grosszman az elsők között próbált meg szembenézni a Sztálin nevével fémjelzett diktatúra törvénytelenségeivel és tragikus dimenzióival. A második világháború valósága az, amely önvizsgálatra készteti, elindítja benne az őszinteség utáni vágyat: "Élményei ráébresztik arra, hogy a szovjet hadsereg sziszifuszi hősiességét az ország vezetői többször is gyáván elárulták, az orosz nép valódi háborús veszteségeit nem is annyira az ellenség, mint inkább egy eszelős diktatúra és terror okozta. Az igaz ügyért című regénye még csak szordínós szintézise e meggyőződésnek, de máris ferde szemmel nézik az irodalmi ítészek és a közélet hangadói, eközben viszont ő már dolgozik két, később maradandónak ítélt, de csak a kelet-európai rendszerváltásokkal egyidőben napvilágot látó munkáján: a Pantha Rhei című esszén és az Élet és sors című nagyregényen, amelyben lemészárolt zsidó édesanyjának kívánt emléket állítani, mintegy vezeklésképpen; a befutott író ugyanis megmenthette volna édesanyját, amennyiben Bergyicsevbe, a keleti jiddis fővárosnak nevezett helységbe idejében vonatjegyet küld és elmenekíti onnan, de ezt annak idején elmulasztotta. Nagyregénye és az esszé is érthetően fennakadtak a szovjet ideológia szűrőjén és kalandos úton jutottak el külföldre, ott is jelentek meg elsőként. Oroszul majd csak 1988-tól kezdve láthattak napvilágot. Nem egy kritikus a regényt a huszadik századi Háború és béké-nek tartja. Amíg ez a kérdés így vagy úgy eldől, annyi máris bizonyos: az 1964-ben elhunyt Grosszmann merész és ugyanakkor naiv előfutára volt mindannak, amit aztán Borisz Paszternák és Alekszandr Szolzsenyicin képviseltek és véghezvittek az egyetemes orosz irodalom rehabilitációjáért."
Az olvasónaplómból vett idézet is árulkodik arról, hogy foglalkoztatott ugyan a könyv sorsa, de megelégedtem azzal, hogy rögzítsem és tovább adjam a róla szóló információkat. Most viszont magam is ellenőrizhettem, saját élményként raktározhattam el Grosszman merész úttörését. Egyúttal azon is elgondolkozhattam, hogy mi történt volna, ha könyve már megírásának idején hatni kezdett volna az oroszországi közvéleményre - vajon elhiszik az esszé igazságát? Érdekes, ez a kérdés az írót magát is foglalkoztatja, mert érzi, hogy szentségtörő szemszögből világítja át a dicső szovjet történelmet.
Kitalált(?) főhőse, Iván, éppen a gulágról tér vissza a mindennapi életbe. Napokon át utazik, néz, emlékezik, rokonokkal, ismerősökkel találkozik, életét leltározza, a múltat s az általa elkövetett s a vele szemben felhalmozott vétkeket értelmezi. Kóstolónak egy oldal a könyvből, amin el lehet gondolkodni és ami talán másokat is tovább olvasásra ösztönözhet:
"Itt van Iván! Három évtizedig vándorolt börtönről börtönre, lágerről lágerre, Nyikolaj Andrejevics pedig, aki mindig azzal dicsekedett, hogy nem tagadta meg Ivánt, e három évtized során egyszer sem írt neki levelet. Amikor Iván levelet írt Nyikolaj Andrejevicsnek, ő idős nagynénjét kérte meg, hogy válaszoljon neki.
Eddig természetesnek tűnt mindez, most viszont váratlanul idegesíteni, nyugtalanítani kezdte.
Eszébe jutott, hogy azon a gyűlésen, amelyet az 1937-es perekkel kapcsolatban hívtak össze, Rikov és Buharin halálos ítéletére szavazott.
Tizenhét évig nem gondolt ezekre a gyűlésekre, de most hirtelen eszébe jutottak.
Akkoriban furcsa, esztelen dolognak tűnt, hogy a bányászati főiskola igazgatója, akinek a nevét elfelejtette, és Paszternak, a költő megtagadta, hogy Buharin halálos ítéletére szavazzon. Hisz a per során a gonosztevők beismerték bűnösségüket. Hisz nyilvánosan hallgatta ki őket a művelt, egyetemet végzett Andrej Januarjevics Visinszkij. Hisz nem férhetett kétség a bűnükhöz, semmi kétség sem férhetett hozzá!
Most viszont Nyikolaj Andrejevicsnek eszébe jutott, hogy kételkedett. Csak színlelte, hogy nem kételkedik. Hisz ha lelke mélyén hitt volna is Buharin ártatlanságában, akkor is a halálos ítéletre szavaz. Könnyebb volt nem kételkednie és szavaznia, ezért színlelte saját maga előtt is, hogy nem kételkedik. Nem tudott nem szavazni, hiszen hitt Lenin és Sztálin pártjának nagy céljaiban.
Hiszen hitt abban, hogy a történelem során első ízben épült fel magántulajdon nélküli szocialista társadalom, hogy a szocializmusban szükségszerű az állam diktatúrája. Kételkedni Buharin bűnösségében, megtagadni a szavazást, ez annyit jelentett volna, mint kételkedni az erős államban, az állam nagy céljaiban.
A lelke mélyén azonban valahol kétséget táplált eszent hittel szemben.
Vajon szocializmus-e ez - Kolimával, a kollektivizálás idején lábra kapó kannibalizmussal, az embermilliók pusztulásával? Hisz előfordult, hogy a tudat titkos melyén már egészen más gondolatok éledeztek - már túlságosan embertelen volt a terror, már túlságosan nagy a munkások és parasztok szenvedése.
Igen, igen, meghunyászkodásban, nagy-nagy engedelmességben telt az élete, az éhségtől, a kínzástól, a szibériai kényszermunkától való félelemben. De munkált benne valami különösen aljas félelem is: hogy elveszíti jogát a kaviárra, és ezt a kaviáros, aljas félelmet a hadikommunizmus éveinek ifjúkori álmai is táplálták: csak nem kételkedni, csak körültekintően szavazni, aláírni. Igen, igen, a saját bőrének féltése táplálta eszmei erejét: csak nehogy elevenen lenyúzzák róla, csak nehogy elveszítse a kaviárocskáját.
És az állam egyszerre csak megrendült, és dadogva bevallotta, hogy az orvosokat kínvallatásnak vetették alá. Holnap meg az állam beismeri, hogy Buharint, Zinovjevet, Kamenyevet, Rikovot, Pjatakovot is kínvallatásnak vetették alá, hogy Makszim Gorkijt nem a nép ellenségei gyilkolták meg. Holnapután pedig az állam bevallja, hogy a parasztok milliói feleslegesen pusztultak el.
És kiderül, hogy a mindenható, tévedhetetlen állam vállalja mindazt, amit elkövetett, felelnie viszont Nyikolaj Andrejevicsnek kell, hisz nem kételkedett, mindent megszavazott, mindent aláírt. Olyan jól, olyan ügyesen megtanult alakoskodni saját maga előtt is, hogy senki, senki, saját maga sem vette észre ezt az alakoskodást, őszintén kérkedett a hitével és a tisztaságával.
Olyan erős volt ez a kínos érzés, az önmaga iránti megvetés, hogy időnként keserű szemrehányásokkal illette az államot: miért ismerte be a bűnét?! Hallgatott volna inkább! Nem volt joga, hogy beismerje, inkább maradt volna minden a régiben.
Vajon hogy érezhette magát Margolin professzor, aki kijelentette, hogy nemcsak a gyilkos orvosokat, hanem saját zsidó gyerekeit is kész megölni az internacionalizmus nagy ügye érdekében.
Elviselhetetlen a lelkünkre venni a többéves, engedelmes aljasságot.
Ám a nyomasztó érzés lassanként enyhült. Úgy látszott, hogy minden megváltozott, ugyanakkor viszont kiderült, hogy semmi sem változott meg.
Az intézeti munka összehasonlíthatatlanul könnyebb és nyugodtabb lett. Ez különösen azután vált érzékelhetővé, amikor Riszkov a felsőbb instanciák elégedetlenségét is kiváltotta gorombaságával, és elmozdították igazgatói állásából.
A siker, amelyről Nyikolaj Andrejevics álmodozott, végre beköszöntött: és ez nem hivatali, minisztériumi, hanem igazi, nagy siker volt. Mindenben érezhetővé vált: a folyóiratcikkekben, a tudományos konferenciák résztvevőinek megnyilatkozásaiban, a tudományos munkatársak és a laboránsok elragadtatott pillantásaiban, valamint a levelekben, amelyeket kapott.
Nyikolaj Andrejevicset jelölték a Legfelsőbb Tudományos Tanácsba, az Akadémia elnöksége pedig hamarosan kinevezte az intézet tudományos vezetőjévé..."
Persze, a Panta Rhei-t előbb kell elolvasni, mint az utána készült nagyregényt, az Élet és sors-ot. Olyan, mintha az előszobából belépnénk a várvavárt Nagy Terembe... Nem csoda, hogy egyes keleti (pl. magyar) kritikusai megkésettnek tartják az 1955-63 közt keletkezett esszéregényt - kései megjelenésekor nem is zavart már sok vizet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése